„A felvételi a legjobb szándék mellett is tökéletlen eszköz” – folytatódik az oktatási vita
Hogyan segítjük elő, hogy a kiválasztott tehetség a lehető legjobban kiaknázza a rendelkezésére álló lehetőségeket? Kelenhegyi Andor szerint erre a kérdésre kellene inkább válaszolni ahelyett, hogy a felvételikről vitatkozunk. „A tehetséggondozás legfontosabb kérdése ugyanis nem az, hogy kiket választunk ki tizenkét évesen, hanem az, hogy kik maradnak kíváncsiak húsz évvel később is.” A Milestone Intézet oktatási igazgatója a Válasz Online-on futó vitához szól hozzá.
Az elmúlt hetek érdekes, színvonalas vitával ajándékozták meg a magyar társadalmat. A Válasz Online hasábjain egy hármas interjúban Kende Ágnes oktatásszociológus, valamint Kampós András és Horváth Bálint gimnáziumigazgatók vitatkoztak a korai szelekció és az elitgimnáziumok szerepéről. Erre válaszul egy vitacikkben Halácsy Péter fogalmazta meg a magyar középiskolai rendszer egyik nagy problémáját: hogy az eredendően helyi igények kielégítésére létrehozott középiskolai felvételi az elmúlt évtizedekben nemcsak az elit reprodukciójának eszközévé, de egyúttal a társadalom egészét formáló erővé vált.
A Milestone Intézetben az elmúlt tizenöt évben több mint kétezer, közel kétszáz magyarországi iskolából érkező középiskolással dolgoztunk együtt. Így nemcsak a felvételi időszakban látjuk őket, hanem későbbi, egyetemi és szakmai pályájuk kezdetén is.
A Válasz Online-vita résztvevői – nézetkülönbségeik ellenére – ugyanabból a feltételezésből indultak ki. Valamennyien a kiválasztás pillanatát illetve eljárását tekintették a legfontosabbnak. Arról gondolkodtak, hogyan és milyen életkorban kerülnek be egy elitintézménybe a diákok. Miközben a vita szinte teljes egészében a belépés feltételeiről szólt, jóval kevesebb szó esett arról, ami ezután következik.
Egy felvételi – a legjobb szándék mellett is – tökéletlen eszköz a potenciál felmérésére.
Ez a probléma a középiskolákat éppúgy sújtja, ahogy az egyetemeket, sőt, minket a Milestone-ban is. Egyrészt a dinamikusan változó képességeket egyetlen időpillanatra redukálja: azt vizsgálja, hogy február 5-én vagy éppen 6-án milyen teljesítményt nyújt egy jelentkező. Másrészt a méltányosság jegyében előre tájékoztatja a résztvevőket az értékelés paramétereiről, tehát a felvételi feladatairól. Ezzel akaratlanul is helyzetbe hozza azokat, akiknek több anyagi, időbeli erőforrásuk van, hogy az előre meghatározott feladattípusokban gyakorlatot szerezzenek. Harmadrészt: szinte semmilyen információt nem gyűjt a résztvevők hosszú távú motivációiról (azon túl, hogy a felvételi vizsgán minél jobb eredményt szeretnének elérni). Egyetlen felvételi sem tudja megmondani, hogy egy-egy jelentkezőt mi fog húsz vagy harminc évesen tanulásra, alkotásra, a közt (is) szolgáló teljesítményre ösztönözni.
A kiválasztás azonban csak a történet kezdete. Egy felvételi vizsga arról dönt, hogy kiknek biztosítunk több figyelmet, több lehetőséget, több inspirációt és nagyobb szabadságot. Éppen ezért minden szelekció mögött ott húzódik egy másik, fontosabb kérdés is:
hogyan segítjük elő azt, hogy a kiválasztott tehetség a lehető legjobban kiaknázza a rendelkezésére álló lehetőségeket?
Azt hiszem, sokkal inkább erről kellene beszélgetni.
A kérdésre sokféleképpen lehet válaszolni. A Milestone-ban mi például abban hiszünk, hogy a fiatalokban rejlő lehetőségeket leginkább az őszinte érdeklődés és az e köré épített motiváció támogatásával lehet kibontakoztatni. Az elmúlt évtizedekben alapjaiban megváltozó világban mi ezt látjuk hatékonynak.
A tudás szerepe ugyanis gyökeresen megváltozott, még ha értékét megőrizte is. Korábban a hozzáférés jelentette a legnagyobb kihívást. Az információs társadalomban egyre inkább az, ki hogyan tudja használni a szinte végtelen mennyiségben rendelkezésre álló információt. Két évtizeddel ezelőtt még különleges képességnek számított, ha valaki gyorsan megtalált egy adatot, vagy éppen nagy mennyiségben tudott információkat felidézni. E képességek a modern társadalomban gyorsan veszítik el jelentőségüket. Pár éve – joggal – feltételeztük egy diákról, hogy tehetséges, ha komplex, stilisztikailag kiforrott érveket tudott megfogalmazni. De vajon tartható ez a feltételezés a széles körben elérhető nagy nyelvi modellek korában?
Az információ birtoklása, az összetett szövegek megalkotásának képessége ma nem jelent olyan versenyelőnyt, mint korábban. Az mRNS-alapú vakcinák fejlesztése például biológusok, orvosok, informatikusok, mérnökök és vállalatok együttműködésének eredménye. Karikó Katalin sikerében – saját bevallása szerint – a szaktudás mellett évtizedeken át kitartó kutatói meggyőződés, nemzetközi együttműködés és rendkívüli személyes állhatatosság játszotta döntő szerepet.
A különbséget ma az jelenti, hogy valakit hajt-e olyan érdeklődés, formál-e olyan önkép, amely tudását konkrét, az oktatási rendszeren túlmutató célokra irányítja.
A matekfeladatból így lehet szociológiai (kombinatorika), csillagászati (trigonometria), oktatáskutatási (statisztika) érdeklődés, az irodalmi és nyelvtani tudásból politikai (narratológia), jogi (szintaxis) vagy éppen reklámipari (szemantika) fókusz. A kiválóságot nem az határozza meg, hogy ki mennyi információhoz fér hozzá, hanem az, hogy mire és mennyire kitartóan használja valaki a felhalmozott tudást.
Szép csendben átalakult az elit fogalma. Ma elsősorban nem tudást feltételez, hanem olyan motivációt és fókuszt, ami a megszerzett tudást társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági változások elérésére használja. E változásoknak feltétele a kivételes tudás, de nem születnek kizárólag abból. Kell hozzájuk kezdeményezőkészség, kitartás, együttműködési képesség, erkölcsi tartás és annak felismerése is, hogy a tudás végső értelmét az adja, amire használjuk.
Egy ország akkor jár jól az elitjével, ha a kivételes képességek kivételes felelősséggel és hosszú távú elköteleződéssel párosulnak. A felvételi döntés kiváltságot teremthet, de önmagában senkiből sem csinál a társadalom közös tőkéjét növelő kutatót, vállalkozót, tanárt vagy vezetőt. A felvételiről könnyű vitatkozni, mert mérhető, szabályozható és politikai döntésekkel alakítható. Sokkal nehezebb kérdés, hogyan segítjük azokat a fiatalokat, akiket már kiválasztottunk. Hogyan támogatjuk őket abban, hogy ne csupán jó felvételizők, hanem húsz év múlva is kíváncsi, alkotó és felelősséget vállaló emberek legyenek? A tehetséggondozás legfontosabb kérdése ugyanis nem az, hogy kiket választunk ki tizenkét évesen, hanem az, hogy kik maradnak kíváncsiak húsz évvel később is.
Nyitókép: illusztráció
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
