Az új Odüsszeia majdnem elsüllyedt a kultúrharcban, pedig egy sokkal fontosabb háborúról szól
Vaklárma volt az előzetesek alapján woke-nak, „fehérellenes rasszistának” és „Homérosz sírjára hugyozónak” nevezni Christopher Nolan filmrendezőt, de tény, hogy a héten világszerte mozikba került Odüsszeia messze nem szöveghű adaptáció, hanem a 2700 éves eposz új szerzői értelmezése. Mármint csak részben új: a háború értelméről és Trója elpusztításának civilizációs következményéről sugallt fő üzenet idegen az eredeti görög gondolattól, viszont illeszkedik ahhoz, ahogy a régi rómaiak nézték Odüsszeusz történetét. Bemutatjuk a monumentális film által felvetett legfontosabb kérdéseket.
Az alábbi írás részleteiben tárgyalja nemcsak az eredeti homéroszi eposz többé-kevésbé közismert cselekményét, hanem a filmadaptáció újszerű motívumait is. Aki ezekkel először a moziban szeretne találkozni, inkább a film megnézése után olvasson tovább.
×××
„Az Odüsszeia a távolság eposza” – írta Szerb Antal A világirodalom történetében, és ez a 2700 évvel később készített filmadaptációra is igaz. Hat országban forgatták, majdnem kizárólag valódi helyszíneken, hozzávetőleg 610 kilométernyi 70 mm-es IMAX nyersanyagra. Ez jelenleg a legnagyobb felbontású, legtöbb képi információt hordozó formátum, az analóg mozgóképes technika csúcsa. Szereposztásról, motívumokról, részletekről sokat lehet vitatkozni, de tény, hogy olyasmi született, amiért a szélesvásznú kosztümös mozit kitalálták. A Christopher Nolan-féle Odüsszeia a Ben-Hurral, Arábiai Lawrence-szel, Spartacus-szal indult filmes hagyomány folytatása, és ebben egészen kiválóan teljesít.
Epikus, hullámzó, látványos, miközben áthatja a rendező védjegyévé vált komor nagyszerűség.
Az Odüsszeia a hollywoodi szuperkommersz világban született, de valódi szellem és szív van benne. Vitatható szerzői megoldásaival – melyeket alább sorra veszünk – együtt is egyértelműen felfelé húzza az egyre butább franchise-okhoz, kierőszakolt folytatásokhoz, Disney-cirkuszokhoz és zsebkendőnyi képernyőkön elénk dobott AI-szeméthez szoktatott filmes-vizuális kultúránkat.
Woke-vita
Évente körülbelül ezer egész estés amerikai film kerül forgalmazásba moziban vagy streamingen, duplája a harminc évvel ezelőtti termelésnek. Ebben az elképesztő dömpingben igencsak szűk az az alkotói elit, akinek a nevét rendezőként plakátra írják, mert minden filmje esemény. Christopher Nolannek ez már egy bő évtizede sikerült. Szériája 2000-ben a Mementóval indult, az Eredettel és az újraírt Batman-trilógiával lett világhírű, a 2023-as Oppenheimerért Oscar-díjat kapott. Most viszont úgy lett „esemény” egy premierje, ahogy korábban soha.
„Chris Nolan Homérosz sírjára hugyozik. Gyalázat” – írta Elon Musk techmilliárdos, volt elnöki főtanácsadó májusban egy X-bejegyzésében, és egyenesen „fehérellenes rasszistának” bélyegezte az alkotót. A kirohanás előzménye, hogy a The Daily Wire amerikai jobboldali médiaplatform kommentátora, Matt Walsh gyávának nevezte a rendezőt, amiért fekete nőt választott trójai Heléna szerepére. „A bolygón egyetlen ember sem gondolja, hogy Lupita Nyong’o a világ legszebb nője” – írta Walsh a kenyai-mexikói színésznőről. Szerinte Nolan technikailag tehetséges, de fél attól, hogy kicsit is szembemenjen a korszellemmel. Ezt a véleményt osztotta tovább Musk, valóságos kommentlavinát és kisebb kultúrharcot indítva. Tömegek szemében alakulhatott ki a kép, hogy az új adaptáció sekélyes zagyvasággá változtatja a „lábvértes akhájok” és „lónevelő trószok” ősi legendáját.
Nem segítették a kedélyek nyugtatását az érintett művésznő nyilatkozatai sem. Először bevallotta, hogy fogalma se volt az Odüsszeiáról, mielőtt csatlakozott Nolan filmjéhez, a Jake’s Takes Youtube-csatornán pedig kifogásolta, hogy az eredeti történet túlságosan férfiasan van elmesélve, és szívesen megkérdezné Homérosztól, miért adott ennyire kevés időt és teret a női szereplőknek. Utóbbi megjegyzés nemcsak értelmetlen egy 3000 éves mű esetén, de az Odüsszeiánál nem is igaz. Hiszen a főhős sorsát négy női alak is végigkíséri: Pénelopé, Pallasz Athéné, Kalüpszó és Kirké. Az ő meghatározó szerepük nélkül az Odüsszeia elmesélhetetlen.
Ami a race swappingról (így nevezik a bőrszíncserét az angolszász sajtóban) szóló kritika tényalapját illeti, teljesen kizárt, hogy a trójai mondakör Helénáját – ógörög formában Heléné, aki Spártából megszöktetve Parisz trójai király felesége lett, kirobbantva ezzel a háborút – feketének képzelték volna el. Homérosz visszatérő jelzője a „hókarú szép Heléné”, mely a görög leukṓlenosból ered, és kifejezetten a fehér, világos alkarra utal. Ez nemcsak az ő egyedi ismertetőjegye, feltűnik mások mellett Hektor feleségére, Andromakhéra, a phaiákok királyának lányára, Nauszikaára is. Az antik világban a világos kar a női szépség egyik jegye lehetett. Ezen túl viszont nem kapunk részletesebb leírást Homérosztól, hogy Heléna hogy nézhetett ki. „Örök istennőkre hasonlít arca valóban”, írja az Iliász, de egyetlen árva sorral sem részletezni, hogy ez a fajta szépség mit takart.
A film ismeretében abszurd állítás, hogy Heléna ősi alakja „fehérellenes rasszizmus” áldozata lett. Nolan ugyanis teljesen új értelmezést adott a mitológiai figurának: nemcsak, hogy nem fehér, de a szépségét is elvették, arcát sebhelyek csúfítják. Utóbbi megoldás abszolút előzmény nélküli a trójai mondakörben. Lupita Nyong’o Helénán kívül ikertestvérét, Klütaimnésztrát is megszemélyesíti, és mindketten kívül-belül fekete karakterek. Helénát a lelkiismeret marja a háború miatt, Klütaimnésztránál pedig a film részletesen ábrázolja férje, a mükénéi király, a látványos jelmezzel szintén matt feketére festett Agamemnón orvul elkövetett meggyilkolását, és még Oresztész bosszújára is utal. Ebben a fekete háromszögben (Heléna, Klütaimnésztra, Agamemnón) a néző nem igazán azonosul senkivel. „A bolygón egyetlen ember sem gondolja, hogy Lupita Nyong’o a világ legszebb nője” – írta Matt Walsh, és a helyzet az, hogy a filmbeli Heléna alapján maga a rendező sem kívánta ezt gondolni.
De van-e olyan női karakter, akit igazán vonzónak ábrázol? Valószínűleg szerény nézői tiltakozás kíséri, ha kijelentjük, hogy van, és Ógügié sziget szépsége, Kalüpszó az. Akit történetesen a valóban hókarú, szőke Charlize Theron alakít. Az Odüsszeuszt évekre rabul ejtő nimfa egyszerre az antik és a modern érzékiség megtestesülése az új adaptációban. Theron ráadásul hangsúlyosabb szerepet és több képernyőidőt kapott, mint Lupita Nyong’o Helénája és Klütaimnésztrája együttvéve. A Nolan-adaptáció ugyanis Kalüpszóban vonta össze a lótuszevőket és Nauszikaát, így Odüsszeusz neki – és nem a phaiákoknak – idézi fel a Trója utáni történetét. Persze csak miután kitisztul az agya a sok bódító ételtől. (Az eredeti homéroszi mű és a film eseményei, motívumai közti további hasonlóságokat és különbségeket külön podcastadásban tárgyaljuk majd.)
A mozipremier után, immár a teljes film ismeretében tulajdonképpen
a „woke” és „black lives matter” tábornak kellene azon háborogni, hogy megint egy szőke, fehér, vékony nyugati nő viszi a műsoridőt
a fiatal, médiában meghurcolt afroamerikai tehetség elől.
Persze ilyen háborgás nem lesz, mert a diverz casting, vagyis az etnikai kvótákkal számoló szereposztás kihúzza a nem létező méregfogat is. A Heléna–Klütaimnésztra ikerpár átírására kapunk valamiféle alkotói magyarázatot, vagy legalábbis érezzük, hogy itt a homéroszihoz képest nemcsak a forma, hanem a tartalom is megváltozott. Ez egyébként nem példátlan, maguk az antik szerzők is játszottak a figurákkal: Euripidész egyik drámája szerint például az igazi Heléna a háború alatt Egyiptomban volt, Trójában csak egy fantom, vagyis eidólon tartózkodott.
Arra viszont a film nem ad magyarázatot, hogy miért kerül a világ összes népségéből képviselő Odüsszeusz hajójába. „Görögök vagyunk” – mutatkoznak be az „ércinges akhájok” az egyik szigeten, majd látjuk a csapatot: egy indiai, egy távol-keleti, egy rőt viking(szerű) harcos – és így tovább. Az alkotói nyilatkozatok szerint a szereposztás pont azért diverz, amiért a nyelvezet modern, és a jelmezek, eszközök, hajók se mükénéi korúak. A Matt Damon Odüsszeusza által viselt vörös lószőr-taréjos korinthoszi sisak évszázadokkal későbbi, mint a trójai háború kora. Szándék se volt tehát a lelet- és szövegpontosságra, görög- vagy antikszerű szereplők castingolására, amit Christopher Nolan Los Angeles Times-nak adott interjúja fejez ki a legjobban. „Homérosz volt a társíró, és nagyon jó társíró volt” – viccelődött.
A filmre álmodott univerzuma a furcsaságaival együtt is működik, nem esik darabjaira; szinte azonnal berántja és végig megtartja a nézőt. Babits Mihály azt írta, hogy az eredeti Odüsszeiának „mélyebb és modernebb modernsége van”, Szerb Antal szerint már-már romantikus mű, így alkalmasabb a kísérletezésre, mint a merevebb, arisztokratikusabb előzmény, az Iliász. A Nolan-adaptációt lehet következetlennek vagy rendellenesnek mondani, de hogy ne lenne benne tisztelet Homérosz felé, hogy woke és fehér rasszista lenne, az egészen biztosan nem állja meg a helyét.
Az ősbűn
A jórészt mesterséges identitásviták és kultúrharc helyett figyeljünk a film valóban lényeges rétegére, amely a fő üzenete is, és az előzetesekből, alkotói nyilatkozatokból egyáltalán nem derült ki. „Mi magunk vagyunk a tengeri népek” – mondja a háborús cselekedeteitől megrettenő Odüsszeusz, és elborzasztja a tudat, hogy az általa kitalált falovas csel nemcsak ellenséges katonák legyőzéséhez, hanem egy egész kultúra és civilizáció pusztulásához vezetett Trójában. A filmbeli görög világot elfogja a rettegés a szóbeszédtől, hogy a tenger hamarosan vihart hoz; emberi vihart, tengeri népek vándorlását, akik lerombolják fényes palotáikat és véget vetnek egy kulturált korszaknak. Odüsszeusz a film végén rájön, hogy a szigettől szigetig érő rémült suttogás forrása részben ő maga. A trójai görög pusztítás híre terjedt így, és jutott vissza még rég látott otthonába, Ithakába is.
A film értelmezése szerint
Trója ostroma egyfajta ősbűn, az istenek megsértése, és részben ebből az ősbűnből fakad később az ostromlók szenvedése is.
A görögök magas kultúra hordozói voltak, de ahogy átjutottak Trója falain, fosztogató barbárként kezdtek viselkedni. Ez a Nolan-féle háborúellenes újrakeretezés merőben eltér a homéroszi világtól, ahol a harc nemes cselekedet, Odüsszeusz nem bánja meg a háborút és nincs utalás arra, hogy a falovas csel tisztességtelen lett volna.
Van viszont egy másik hagyomány, melynek folytatásaként értelmezhető, amit a filmben látunk, és több jel szerint az alkotók merítettek is ebből a forrásból:
„Porban az ősi falak, félelmei annyi időknek!
S útfelen-úton, a házakban, de az égilakóknak
Szent küszöbén is hullák halma hever tehetetlen.”
Vergilius Aeneisének sorai ezek, aki valóságos katasztrófaként írja le Trója pusztulását. „Tűz-tenger a város”, írja, és olyan képekkel festi le a támadó görögök viselkedését, amelyek szinte életre kelnek a Nolan-adaptációban: „Szűk uccáink fegyverrel elállják: // Villog ölésre kivont éles kardjuk, fenyegetve.”
A leglényegesebb különbség Homérosz és Vergilius között, hogy utóbbi római volt, és római szemmel tekintett Trójára. Márpedig a régi római identitás a trójai hős Aeneas menekültjeiből származtatta önmagát. Tróját saját múltjuk kezdetének tekintették. A hagyomány szerint Aeneas utódai alapították Alba Longát, és ebből a királyi családból származott Romulus és Remus. A római nézőpont szerint leleményes Odüsszeusz falovas csele erkölcsileg erősen kifogásolható, hiszen isteni fogadalmi ajándéknak állította be a támadó katonák búvóhelyét, akik aztán kaput nyitottak a hadsereg előtt, mely lerombolta fényes Tróját.
Nolanék egészen biztosan használták Vergiliust, hiszen Trója pusztulását nem írja le se az Iliász, se az Odüsszeia. Utóbbi a falovas cselt is csak említi, míg az Aeneis részletesen tárgyalja.
Vagyis a filmbeli képzetet, miszerint a trójai háború nem heroikus összecsapás, hanem véres kultúrapusztító cselekedet volt, közvetlenül köthetjük a római hagyományhoz. A Nolan-féle megközelítés tehát megint csak nem valami régi dolog – Elon Muskkal szólva – „lehugyozása”, és a fogyatékossága inkább az, hogy bár nagy hangsúlyt kap a filmben, részleteiben nincs kibontva. Nincs utalás a római alapításra, a messzire ható civilizációs következményekre. Arra sem tehát, hogy Trója elesése egyszerre tragédia és sorsszerű fordulópont. A város bukása fájdalmas veszteség, de egyben a római nép születésének feltétele.
Mese egy háborúról
Míg a trójai mondakör szinte minden eleme az emberi képzelet szüleménye, önmagában az, hogy a város elesése után hanyatlás következett, igaz lehet. Évszázados vita, hogy volt-e alapja az Iliászban megfestett háborús eseménysornak. Sokáig az egészet mesének tartották, aztán a 19. század hetvenes éveiben Heinrich Schliemann megtalálta és kiásta Homérosz városát Hisarlik dombján Északnyugat-Törökországban. Azóta a régészeti feltárások tizenkét egymást követő réteget azonosítottak, és körülbelül a hatodik rétegnél (precíz leírással: „Trója VI” és „Trója VIIa”) vélték felfedezni a homéroszi pompát és az iliászi háborút. Azt írja Simon Zsolt régész a Trója, azaz Wilusa című tanulmányában, hogy a mükénéi (görög) civilizációval párhuzamosan az úgynevezett Trójai Magaskultúra létezett Északnyugat-Törökországban, körülbelül Kr. e. 1700 és 1150 között. Az Alsóváros és a Fellegvár együttese 270 ezer m2-en terült, és öt-tízezer lakosa lehetett.
E település életének régészeti bizonyítékok szerint katonai támadás vetett véget: az épületeket lerombolták és felgyújtották.
A „Trója VIIb” réteget már új lakosság népesti be, akik alacsonyabb szinten álltak, mint a korábbi réteg lakossága.
Bár Homérosz egyfajta görög világháborúról ír az eposzokban, ma a kutatók meghatározó része azt gondolja, hogy a Trójai Magaskultúra nem görög volt. Hanem anatóliai: egy, a mai Törökország középső vidékéről származó ősi nép, a hettiták politikai rendszeréhez tartozó nyugat-anatóliai királyság lakói lehettek, akik valamilyen indoeurópai nyelvet beszéltek. Városukat Wilusának nevezték.
A mükénéi görögök és Wilusa lakói két külön civilizációhoz tartoztak. Krisztus előtt 1200 körül törhetett ki köztük a pusztító háború, melynek híre szájról szára terjedt. Énekmondó aoidoszok formálták történetté, szavaló rhapszódoszok tették eposzokká.
A mondai Trója, azaz a történeti Wilusa hanyatlása tehát megtörtént, és immár évezredek óta mesélnek róla a nyugati civilizációban. A mai mese azt üzeni, hogy a legdicsőbb kultúra is borzalmakra képes, a háború vége pedig csak látszólag a béke kezdete. Sokkal inkább egy végtelennek tűnő belső vívódásé, melyből legalább annyira nehéz a kiút, mint a Szkülla csápjai közül.
Nyitókép: részlet az Odüsszeia c. filmből
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
