Bódis Kriszta: Nem fáj, hogy nem lettem miniszter
„Nem az az érdekes, hogy milyen társadalmi csoporthoz tartoztunk, hanem az, hogy milyen muníciót adtak át nekünk az életre” – vallja Bódis Kriszta nemzeti társadalompolitikai stratégiáért felelős kormánybiztos. A Válasz Online-nak elárulja, szóba került-e vele kapcsolatban a miniszteri pozíció, hogyan fordította a társadalom peremére szorultak felé saját családjának sorsa, mi a véleménye Magyar Péter stílusáról és miért gondolja úgy, hogy az általa létrehozott Van Helyed Rendszer akkor tölti be funkcióját, ha mostani formájában megszűnik létezni. Szerinte szakmai víziója alkalmas arra, hogy általános, minden gyerekre kiterjedő, korszerű társadalompolitika alapjául szolgáljon. Nagyinterjú.
– Sokan várták a szociális és családügyi minisztérium élére, hiszen ön volt az első, akit a Tisza Párt társadalompolitikai szakértőjeként ismertünk meg. Miért nem lett miniszter?
– Szögezzük le: a szociális és családügyi terület a lehető legjobb kezekbe került. Kátai-Németh Vilmos vezetésével rendkívül felkészült szakmai csapat dolgozik a minisztériumban. Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Alapítvány alapítója, aki hosszú évek óta a gyerekjogok meghatározó hazai képviselője, a gyerekvédelemért felel, dr. Szabó-Tóth Kinga Dóra pedig szociális, család- és idősügyi államtitkárként segíti a tárca munkáját. De ugyanezt elmondhatom a minisztérium valamennyi államtitkáráról és helyettes államtitkáráról is: kivételes szakmai tudással és hosszú évek tapasztalatával érkeztek ezekbe a pozíciókba. Nagy erőt jelent számomra, hogy velük együtt dolgozhatok azon, hogy a gyerekek, a családok, az idősek, a fogyatékossággal élő emberek és minden támogatásra szoruló ember szempontjai összehangoltan jelenjenek meg a kormányzati döntésekben. Éppen ezért a kérdés nem az volt, hogy ki milyen pozíciót tölt be, hanem az, hogy ki hol tudja a legtöbbet hozzátenni ehhez a közös munkához. Korábban egyeztettünk arról, hogy hol tudnék a leghatékonyabb lenni, hogy társadalompolitikai, vagyis az emberközpontú gondolkodás rendszerszinten és strukturálisan érvényesüljön az állam újjáépítésében. A szociális miniszterség is felmerült, de elfogadtam Magyar Péter miniszterelnök úr érveit, hogy nem szerencsés miniszteri székből horizontálisan összehangolni az ágazatok működését, mert akkor egy miniszter óhatatlanul a többiek fölé kerül ezzel a felhatalmazással. Én elfogadtam ezt az érvet azzal, hogy
a kormányzás fundamentumának továbbra is egy nemzeti társadalompolitikai stratégia kell, hogy alapja legyen,
ahhoz pedig többek között az ágazatok közötti együttműködést kell kialakítani. Így született meg az a döntés, hogy ez a szerepkör a Miniszterelnökségen van. Nem pozíciókról egyeztettünk a kormányzásra készülve, hanem mindenki a maga szakterületén a feladatra koncentrált. A kormányzásra készülő szakmai kabinetben is az volt a feladatom, hogy a társadalompolitikai területek programjain dolgozzak, így vezettem az oktatási, szociális munkacsoportokat, a külső szakértői teamek munkáját, egyeztettem az egészségügyi csapattal, dolgoztunk a lakhatási programon és a többi társadalompolitikai terület programján.
– Tényleg nem fáj, hogy nem lett miniszter?
– Nem. A mostani pozícióm ideális. Folytatása a választás előtti feladatnak. A Tisza társadalompolitikájának lényege, hogy az emberek problémái nem minisztériumok szerint működnek. Az ember életében az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás, a mentális jóllét vagy akár a lakhatás nem különálló területek, hanem egymásra ható tényezők. Ezért az államnak szolgáltatások és intézmények szintjén sem külön-külön, hanem összehangoltan kell működnie. A cél nem új intézmények létrehozása vagy egyetlen modell lemásolása, hanem egy olyan állami működés kialakítása, ahol az ágazatok közös stratégia mentén dolgoznak. Mert a társadalompolitika nem különálló szakpolitikák összessége, hanem annak megszervezése, hogy minden gyerek és minden család a megfelelő időben, a megfelelő segítséget kapja meg.
– Elsők között lépett a nyilvánosság elé a Tisza szakpolitikusai közül, tehát támadásokat is az elsők között kapott. Hogy bírta?
– Nem beszélhetünk múlt időben. Az Orbán-rendszer nem klasszikus elnyomó rezsim volt, hanem olyan autokrácia, amely a valóság rendszerszintű torzításával, jól felépített hazugságkultúrával tudta 16 évig megtartani a hatalmát. Ezt egy kormányváltás önmagában nem tudja felszámolni. A politikai lejáratás egész eszköztárát máig felhasználják ellenem is, csak most ellenzéki zászló alatt, és a hiteltelenítést, a támadásokat az új kormány destabilizálására használják. Nem szakpolitikai vita, hanem a bizalom megingatása a cél: féligazságok, kiragadott történetek, kontextusukból kiforgatott állítások, személyeskedés és folyamatos dezinformáció. Éppen ezért az engem ért támadásokra sem személyes sérelemként tekintek, hanem egy olyan dezinformációs stratégia részeként, amelynek célja nem a valóság feltárása, hanem annak eltorzítása és a közvélemény félrevezetése. Jó példa erre az a kampány is, amely a harminc éve végzett ózdi munkámat próbálja utólag átírni. Olyan állítások jelennek meg rólam, amelyek szándékosan eltorzítják a tényeket, összemossák az időszakokat és az állami szereplők visszaéléseit, korrupcióját próbálják rám vetíteni. Éppen ezért több jogi eljárást is kezdeményeztem.
Személyiségi jogi pereket indítottunk a becsületem és jó hírnevem megsértése miatt,
valamint minden olyan esetben rágalmazás miatt is megtesszük a szükséges jogi lépéseket, amikor valaki valótlanul azt állítja vagy azt a látszatot kelti, hogy a munkámmal vagy a Van Helyed Alapítvány működésével kapcsolatban bármilyen csalás vagy bűncselekmény történt. Ezeknek a közléseknek nem az igazság feltárása volt a célja, hanem egy olyan hamis kép kialakítása rólam és az alapítványról, amelynek nincs tényalapja. A cél a hiteltelenítés volt: a közbizalom megingatása, a választói akarat befolyásolása és a politikai lejáratás. A kereseteinkben is arra hivatkozunk, hogy a valótlan állítások olyan információs folyamatot indítanak el, amelyet később helyreigazítás vagy akár bírósági ítélet sem tud teljes egészében helyrehozni. Egy egyszer elültetett hazugság ugyanis önálló életre kel: átveszik más felületek, megosztják az emberek és idővel sokan tényként kezdik kezelni. Ez a dezinformáció egyik legveszélyesebb sajátossága.
– Mi a válasza a Hétes-teleppel kapcsolatos vádakra?
– Ezzel kapcsolatban először is fontos különválasztani két teljesen eltérő időszakot, mert a nyilvánosságban ezek összemosása adja a vádak alapját. Ez a történet a Hétes-telepen önkéntes munkaként kezdődött. Már 1998-tól kezdve dokumentumfilmesként jártam Ózdra, ahol a Hétesen élő családok helyzetét mutattam be. A forgatások közben világossá vált számomra, hogy nem elég dokumentálni a problémákat, cselekedni is kell. Ettől kezdve közel tizenöt éven át önkéntesként dolgoztam a telepen élő emberekkel. Sikerült megakadályozni közel négyszáz ember kilakoltatását, elértem, hogy bevezessék a közvilágítást és önkéntesekkel segítettük a családokat jogi ügyekben, rendszeres adománygyűjtéseket, nyári táborokat és közösségi programokat szerveztünk. 2011-ben megalapítottuk a Van Helyed Alapítványt. Másfél évig a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal együttműködésben, már szervezett keretek között folytattuk ezt a munkát. Három szociális munkás dolgozott folyamatosan, kisebb veszélyelhárító javításokat végeztünk a lakásokon, közterületeket rendeztünk, konyhakerteket, közösségi közfürdőházat és mosodát építettünk, amelyekre azért volt szükség, mert a telepen nem volt vezetékes víz és csatornázás sem. Emellett gyermekfoglalkozások, hétvégi iskola, alkotóműhelyek és családtámogató programok működtek. A fordulópont 2013-ban következett be. Ekkor indultak el az EU-s pénzekből finanszírozott állami Komplex Telepprogramok. Ezekre a pályázatokra elsősorban önkormányzatok és az állam által kijelölt konzorciumi partnerek pályázhattak. A Van Helyed Alapítvány nem indulhatott ezen a pályázaton, mert még nem telt le a pályázati feltételként előírt két éves működési idő. Ez azt jelenti, hogy sem a támogatásról, sem annak felhasználásáról, sem a projekt megvalósításáról nem mi döntöttünk. A programot az önkormányzatnak és az államnak kellett volna megvalósítani, de sajnos ez idő alatt a Hétes-telep rosszabb állapotba került mint előtte, amikor mi dolgoztunk ott. Ebben az időszakban ráadásul konfliktus alakult ki köztem és az önkormányzat között. Többször nyilvánosan bíráltam a telepprogram szakmai megvalósítását, és felléptem akkor is, amikor az önkormányzat az ózdi cigánytelepen elzáratta a közkutakat, amelyek közel 2000 ember ivóvízellátását biztosították. Miután sikerült elérni a kutak újranyitását, a konfliktus tovább mélyült. Gyakorlatilag végleg kiszorítottak bennünket a Hétes-telepről, és Ózdon nem kívánt személy lettem. Fontos tény az is, hogy a telepen általunk létrehozott fürdőházat térítésmentesen átadtuk az önkormányzatnak és az államnak üzemeltetésre. Később,
a sok milliós pályázati pénz ellenére, amit ők kaptak, nem üzemeltették és nem tartották karban sem a fürdőházat, sem a közterületeket, sem a házakat, a leamortizált fürdőt bezárták.
2018-ban ezt a fürdőházat ismét a Van Helyed Alapítvánnyal nyitottuk meg. 2024-ig tudtuk működtetni, mert sem az önkormányzat, sem az állam nem vállalta a fenntartását. Ezzel párhuzamosan azonban már egy teljesen más munka indult ugyancsak Ózdon. Miután a Hétes-telepen nem folytathattuk a korábbi tevékenységünket, Ózd központjában kezdtük felépíteni a Van Helyed Rendszert. Ez egy komplex, oktatásközpontú rendszer, amelyben az ózdi telepekről a gyerekek a magzati kortól egészen a munkavállalásig, vagyis 0–26 éves korukig, családjaik bevonásával vesznek részt. Ennek finanszírozását a dán VELUX – más néven VILLUM – Foundation biztosította először 2013 és 2017 között, majd egy második támogatási ciklusban 2017 és 2025 között. A Van Helyed Rendszer nemzetközi elismeréseket kapott, az alapítvány kétszer nyerte el a SozialMarie Díjat, és a segítségével több mint száz hátrányos helyzetű fiatal jutott el szakmáig, érettségiig vagy diplomáig. Éppen ezért tartom különösen fontosnak hangsúlyozni, hogy a most megfogalmazott vádak több, egymástól független történetet, időszakot, helyszínt, szereplőt és forrást mosnak össze.
– Kormánybiztosként szeretné állami szintre emelni azt az alkotásközpontú szociális modellt, amelyet a Van Helyed Alapítványnál kidolgozott? Hogyan képes ez a modell „megtörni a nyomor reprodukciós köreit”?
– Kormánybiztosi és képviselői státuszommal is összeférhetetlen az alapítvány képviselete és szakmai vezetése. Az Alkotásközpontú Modell Program az 1998–2012-ig zajló hétes-telepi munka elnevezése volt, tehát ezt ne keverjük a Van Helyed Rendszer (VHR) modelljével, amiben egyébként fontos szerepe van az alkotásnak és a szociális munkának is. Azt is kezdettől fogva határozottan kommunikáltam, hogy
a Van Helyed Rendszer ebben a formában akkor működik tökéletesen, ha megszűnik,
vagyis az állami rendszerek működnek úgy, ahogy mi ezt a modellt felépítettük. A VHR jelentősége nem csak abban áll, hogy helyi programként sikeresnek bizonyult, hanem abban, hogy több mint 15 év gyakorlata alatt bizonyította egy olyan társadalompolitikai szemlélet működőképességét, amelyre egy korszerű, gyerekközpontú jóléti állam építhető. Ebben az értelemben a VHR olyan működő modell, amely megmutatja, hogyan lehet az oktatás köré szervezett, méltányos, szükségletalapú és kutatásokkal alátámasztott rendszert létrehozni minden gyerek számára. Azért különösen értékes, mert ez a rendszerszemlélet a legnehezebb körülmények között bizonyította működőképességét. Ha képes megszakítani a szegénység és kirekesztettség újratermelődését ott, ahol a hátrányok a legerősebben halmozódnak, akkor szemlélete alkalmas arra is, hogy általános, minden gyerekre kiterjedő, korszerű társadalompolitika alapjául szolgáljon.
– Tulajdonképpen egy komplex szolgáltatásrendszert építettek fel az ózdi szegénytelepre született gyerekek köré?
– Magyarország legszegényebb régiójában szükségletalapú, oktatásfókuszú, integrált és holisztikus szemléletű szolgáltatási modellt hoztunk létre, amely hatásvizsgálatokkal bizonyítottan képes megszakítani a mélyszegénység és társadalmi kirekesztettség újratermelődését. A VHR nyitott rendszer, amely együttműködik és kölcsönhatásban van mindazokkal az intézményekkel, akikkel a gyermek és családja kapcsolatba kerül. A szolgáltatások középpontjában az oktatás áll, ehhez kapcsolódnak az egészségügyi, mentálhigiénés, szociális, lakhatási és kulturális, valamint sport szolgáltatások és tevékenységek. A VHR decentralizált módon, szükségletekhez igazított formában működő intézményi struktúra,
magzati kortól az egész életút alatt, a fejlődés periódusai mentén, hosszútávon biztosít szükségletekre reflektáló, gyerekközpontú szolgáltatásokat.
A működés egységes módszertan és minőségbiztosítás mentén irányított. Egyúttal a biztos keretek kreatív és rugalmas, szükségletekre reagáló, alkalmazkodó, reflektív szolgáltatásokra, innovatív, gyerekközpontú, kreatív pedagógiai megoldásokra ad lehetőséget. A VHR-ben három nagy összekapcsolódó intézményt és egy előkészítő, alapozó programot hoztunk létre. Az alapozó programban a szegregátumokban a szakemberek partneri viszonyt alakítanak ki, megismerve a közösség tagjait, majd bevonják őket a fókuszáltabb, a VHR intézményen belüli partneri munkába. A Van Helyed Familia Stúdió (VHFS) a magzati kortól az iskolakezdésig patronálja a gyerekeket és szüleiket. Itt többek között terhesgondozás, családtervezés, családgondozás, szülői edukatív tevékenységek, korai fejlesztés zajlik. A Van Helyed Stúdió (VHS) a 6-18 éves kor kihívásaihoz igazítja a patronálás folytatását: alsó és felső tagozatos korban minőségi, korszerű oktatással, középiskolai mentorálással, pályaorientációt biztosít, közösséget épít és a középiskolában is támogatja a sikeres bentmaradást. A Van Helyed Stúdió Plusz (VHS+) pedig azok számára jött létre, akik középiskolai tanulmányaikat az egyes lokális bázistól távolabb folytatják (jelenleg Budapesten). Ez a bentlakásos program a szakkollégiumok mintájára érzelmi biztonságot, tanulmányi támogatást és életvezetési, karrier támogatást nyújt igény szerint a középiskola vagy a felsőfokú képzések alatt és után is, legkésőbb 26 éves korig. A VHR egyik legfontosabb innovációja a patrónusi rendszer, a patrónusi szerepet betöltő pedagógus/szociális szakemberek. A patrónus biztosítja a VHR-en belül nyújtott oktatási, szociális és egészségügyi szolgáltatásokat, tevékenységeket, bizalmi, partneri kapcsolatot épít a patronáltakkal és családjaikkal. A patrónus egy adott fejlődésperiódusában foglalkozik a patronálttal, ezért a VHR-ben a patrónusok egymással szoros együttműködésben dolgoznak. Tulajdonképpen létrehoztunk egy olyan modellt, amely által egy integrált társadalompolitikai szemléletet ültetünk át a gyakorlatba.
– Polgári családban nőtt fel, a fővárosban. Mi vitte arra, hogy már az egyetemen a szociálpszichológia szak felé orientálódjon és diákként szociális témájú dokumentumfilmeket készítsen?
– Nem az az érdekes, hogy milyen társadalmi csoporthoz tartoztunk, hanem az, hogy milyen muníciót adtak át nekünk az életre. A szocializmus alatt marginalizálódott görögkatolikus papi családból származom, de édesapám révén református gyülekezetbe jártunk, ahol kifejezetten a gondolkodó, kritikus keresztény hit és a cselekvő szolidaritás volt a hitélet vezérfonala. Anyai nagyapámat falhoz állították, apai nagyapámat ki is végezték az oroszok a második világháborúban; a szocializmus évtizedeiben mélyen osztályidegennek számítottunk.
Az otthonról kapott értékek közt alapvető fontosságú volt a másik emberrel, az elesettekkel és a kirekesztettekkel való törődés, a szolidaritás.
Édesapámék baráti köre úgy működött, mint egy őskeresztény gyülekezet. Nagyon komolyan vették, hogy ők Jézus követői, ahogy a mértéktartó szegénységet is; csak annyink volt, amennyire szükségünk volt. Ez jól harmonizált azzal, hogy amúgy nem is lehetett volna többünk, mert minden lehetőségtől el voltunk zárva.
– Mivel foglalkozott az édesapja?
– Magyarország zöldfelületeiért volt felelős, köztük a temetőkért. A rendszerváltáskor ellenzékiként sokat segített a 301-es parcella feltárásában. Gyerekkoromból jellemző emlékem, hogy nehezen jutottunk el A-ból B-be, mert úton-útfélen megálltunk segíteni az utcán. Legyen szó egy részeg vagy egy földön fekvő emberről, vagy egy néniről, aki épp bevásárló szatyrot cipel, az édesapám és az édesanyám minden pillanatban olyan döntéseket hozott, amelyekkel támogatni tudta a körülöttünk élőket a nehézségeik megoldásában. Mivel édesanyámék tízen voltak testvérek, közel harminc unokatestvérem van és bevett dolog volt, hogy segítjük egymást. Az én kedvenc üdülőhelyem a debreceni Sinai-lakótelep volt, ahol egy háromszobás lakásban nyaraltunk az unokatestvéreimmel, mi pedig a vállalati üdülőbe vittünk magunkkal mindig néhányat édesanyám bátyjának az öt gyereke közül, a vidéki parókiáról. Így nőttünk fel és ebből természetesen következett, hogy a társadalomkritika felé fordult a figyelmem. Mindez áthatotta a gondolkodásomat akkor is, amikor történelmet tanultam. Például határozottan sokkolt, amikor először hallottam a holokausztról. Akkor értettem meg, mennyire nem beszélnek a családok a traumáikról. Később ebből a társadalomkritikai indíttatásból növekedtek a szociálpszichológiai tanulmányaim is és tulajdonképpen a filmezés és a társadalmi témájú regényeim is ebből táplálkoztak. Sokszor kérdezik, melyik az igazi énem, de bennem mindez szétválaszthatatlan egységet alkot. A családom, a tanulmányaim, a Biblia, és Farkas József prédikációi határozták meg az utamat. A pszichológia mellett esztétika szakra is jártam, ami a 90-es években egyetemi műhely is volt. Ott is nagy gondolkodóktól tanulhattam a kritikai gondolkodást.
– Mégis otthagyta a PhD képzést, mielőtt megírta volna a doktori disszertációját. Akkor mi ellen lázadt?
– Egyáltalán nem bánom, hogy nincs egy dr. a nevem előtt. A diploma után elvégeztem a PhD képzést, már csak a doktori disszertáció megírása várt rám. Kicsit összekülönböztem a rektorral, aki a témavezetőm volt. Erősen kifogásolta, hogy demokratikus gyűléseket szervezünk, és az egyetem reformját követeljük a diákokkal. A rendszerváltás időszakát éltük. Az egyetem alatt már elhívtak a Magyar Televízióba dolgozni. Egyértelmű volt, hogy ott is a társadalmi ügyek felé orientálódom. Jártam az országot és beazonosítottam egy csomó láthatatlan társadalmi problémát, amelyet fontosnak tartottam megmutatni. Többnyire a kirekesztett társadalmi csoportokról szólt ez a munka. De a tévézés keretei egy idő után túl szűknek bizonyultak, nagyobb lélegzetű dokumentumfilmeket kezdtem készíteni, mindaz pedig, amit etikai okokból azokban sem tudtam megmutatni, bekerült a társadalmi témájú regényeimbe, a valóságból nyert fikció formájában.
Máig az az egyik legfontosabb dilemmám, hogy hogyan lehet etikusan a nyilvánosság elé tárni a traumatizált emberek sorsát.
Miközben erre kerestem a választ, az alkotói munkát átfordítottam cselekvő, részvételi filmezésbe, átadva az alkotás jogát azoknak, akik ebből egyébként ki vannak rekesztve. Akkor döntöttem úgy, hogy ott maradok egy telepen. Tulajdonképpen önkéntes szociális munkát kezdtem végezni, egyfajta alkotásközpontú filozófiával, és fokozatosan elkezdtem rendszerben gondolkodni arról, hogyan lehet a szegénység ördögi körét megtörni. Rájöttem, hogy csak úgy, ha megértem, hogy mi történik egy csoporttal, amelynek tagjai ilyen helyzetbe kerülnek.
– Nehéz újságírónak, dokumentumfilmesnek maradni azokban a helyzetekben, amikor az ember segítségre szorulókkal találkozik, de talán még nehezebb átlépni azt a határt, ami aközött feszül, hogy a maga eszközeivel, szemlélőként és közvetítőként próbál segíteni, vagy aktív, cselekvő emberként veszi ki a részét a feladatból. Mi adott lökést ehhez a határátlépéshez?
– Szerintem ez nem határátlépés, hanem váltás. A „láthatóvá teszem, de egyébként otthon ülök” szerepkörből átléptem az önkéntes szociális munkás szerepébe. És közben visszamentem az egyetemre, már oktatóként, és a tereptapasztalataimat is megosztva óraadóként tanítani kezdtem. Az első szemlélet-, gyakorlat- és életmódváltás után jött a következő: beláttam, hogy nem tudom egyedül megoldani ezeket a problémákat, tehát rendszerszintű megoldásokat kell keresnem. Amikor megértettem, hogy az előző kormány nem akar strukturális, rendszerszintű változásokat annak érdekében, hogy mindenki egyenlő hozzáférést kapjon a közjavakhoz, akkor döntöttem úgy, hogy a valóban életképes TISZA ellenzéki mozgalma mellé állok. Magyar Péter azonnal megértette a Van Helyed-modell lényegét, és már akkor egyetértettünk abban, hogy a társadalompolitikai területek, az oktatás, szociális ügyek, egészségügy, stb. összehangolása a legfontosabb feladat Magyarországon a kormányváltást követően, és ez lesz egy igazi rendszerváltozás alapja.
– Mit mutatott meg Magyar Péternek, ami ilyen hatást gyakorolt rá?
– Az országjárás alatt eljött Ózdra, a Van Helyed Alapítvány intézményeibe, eljött a telepekre (köztük a Hétesbe is) és látta, hogy honnan indulunk: hogy min tud változtatni ez a rendszerszemlélet. Aztán látta azt is, hová jutnak el a gyerekek. Hogy befejezik a nyolc általánost, hogy 18 év fölé tolódik a családalapítás, hogy gimnáziumban, szakképzésben, magyar és külföldi egyetemeken folytatják a tanulmányaikat.
– Rengeteg szakembernek kellene részt vennie ebben, de az elmúlt évtizedek tapasztalata az, hogy aki ezt a munkát bevállalja, az az állam háta mögé kerül és magára marad a feladattal. Megkapják-e a jövőben az eredményességhez szükséges támogatást azok, akik vállalják a munkát a nehezített pályán? És hogyan fogják visszacsábítani azokat a pedagógusokat, szociális munkásokat, akik az elmúlt években az állam bántalmazó magatartása miatt elhagyták a pályát?
– Nyilvánvaló, hogy az út a képzés színvonalának javítása lesz, egy jó szakembergárda segítségével és olyan keretrendszer kialakításával, amely véget vet annak a szelektív oktatási rendszernek, amely Magyarországon működik. Valóban,
most az kapja a legkevesebb támogatást, aki az Isten háta mögött tanít. Ez nemcsak, hogy nem igazságos, de nem is célravezető.
A probléma megoldásához intézményi szintű támogatás, sőt, szerkezeti átalakítás is szükséges. Ehhez be kell vonni azokat a szakembereket, akikkel újra tudjuk alkotni a lebontott struktúrákat. Ezt a munkát mi már ágazati szinten el is kezdtük. Épp a múlt héten voltam társadalompolitikai koordinációs feladatkörömben az oktatási minisztériumban, ahol azt igyekeztünk kitalálni, hogyan lehet minél inkább kiszélesíteni a társadalmasítást, milyen hálózat kell ahhoz, hogy a véleményezéshez és a döntéshozatalhoz meg tudjuk szólítani azokat, akiket kell, jelenleg ugyanis nincsenek meg a feltételei ennek. Ehhez kapcsoljuk hozzá a Radnai Márk-féle részvételiségi lehetőségeket, hogy az egyéntől a szervezeten át a tapasztalati szakértőkig mindenkit meg tudjunk hallgatni annak érdekében, hogy olyan keretrendszert tudjunk építeni, ami a legkevésbé szelektív, ami a leghatékonyabb és ami a leginkább biztosítja az egyenlő hozzáférést.
Az én feladatom gördülékeny haladást biztosítani egy hosszú távú vízió felé,
miközben egy gyorsvonaton ülünk. Ahhoz, hogy forrásaink legyenek bármihez is, augusztusig olyan törvényeket kell megírni és elfogadtatni, amelyek lehetővé teszik a források hazahozatalát.
– Mennyire engedik meg az államigazgatásban uralkodó állapotok, amelyekbe az átadás-átvétel óta belelátnak, hogy beinduljanak a gyors változások?
– Ez embert próbáló feladat. Kétszeresen megerőltető új rendszereket felépíteni úgy, hogy a korábbi hatalmi szereplők mindent elkövetnek annak érdekében, hogy visszafordítsák a folyamatokat, amelyek mellett ki kell tartanunk, hiszen ezt ígértük. Arra lettünk felkérve, a választási programunk alapján megválasztva és felhatalmazva, hogy augusztusig távolítsuk el a bábokat, akiket politikai okokból ültettek fölénk, és hogy hozzuk haza az uniós forrásokat. Közben tíz minisztériumból csinálunk tizenhatot, többek között felállítjuk az oktatási minisztériumot, hiszen a társadalom úgy döntött, hogy a jövőben ne egy rendőr mondja meg, hogy egy pedagógus mit csinál az iskolában. Szükségünk van a társadalom aktivizálására, szeretnénk hallani az emberek hangját, megismerni a társadalom vízióját és elvárásait az állam működéséről.
– Nemrég indult a Válasz Online-on egy vita az oktatási rendszer szelektivitásáról. Ennek résztvevői is arra jutottak, hogy mindaz, amire szükség lenne az oktatás megformálásához, nem valósítható meg a társadalom értő támogatása nélkül. Elképzelhetőnek tartja, hogy a kegyelmi botrány óta tartó kegyelmi pillanatban, amikor a társadalom azelőtt soha nem látott empátiával fordul a legkiszolgáltatottabbak felé, sikerül bevonni széles rétegeket a döntésekbe?
– A Magyar Péterről szóló dokumentumfilmben én is használom a kegyelmi pillanat kifejezést. Ezzel többek között arra is céloztam, hogy a magyar emberek egy nagyon komoly egzisztenciális döntést hoztak április 12-én és kezükbe vették a sorsuk alakítását. Éppen ezért szerintem nem meggyőzni kell a társadalmat, hanem medret kell találni ezekeknek a beszélgetéseknek, amelyek végén lehet majd implementálni a jó megoldásokat. Úgy érzem, a problémára való összpontosításból átlendültünk a megoldásfókuszú gondolkodásba. A TISZA-győzelme nem egy párt győzelme, hanem az emberek győzelme a félelmeik és egy autokrata rezsim fölött. Bebizonyosodott, hogy a hallgatást meg lehet törni. Ez tényleg a szabadság és a demokrácia győzelme. Ez a lelkiállapot pedig, amibe kerültünk, azt eredményezi: érdekelni fog minket, hogy mi van körülöttünk, merünk róla beszélni és hatékonynak is érezzük magunkat ebben. Mi azon leszünk, hogy ez ne múljon el. Ugyanakkor
nehéz azt látni, hogy sem a bűnök beismerése, se egy bocsánatkérés nem történt meg.
Még csak azt sem látjuk, hogy megállnának és elgondolkodnának, vagy valamilyen párbeszédre való hajlandóságot mutatnának az ellenzéki képviselők. Inkább – tipikus bántalmazó módjára, a DARVO effektusnak megfelelően – elkezdik magukat áldozatnak beállítani, miközben folytatják a mocskolódást, hazudozást. Ugyanazok a dezinformációs módszerek működnek tovább, csak más pozícióból. Ez sokszor lehangoló.
– Ez nem szokott látszani önön, amikor Magyar Péter mögött ül a parlamentben. Tudatában van, milyen mértékben legitimálja az ő szavait az arcjátékával? Mit tud üzenni azoknak, akik már azt várják, hogy alábbhagyjon az az olykor megalázó beszédstílus, amellyel a miniszterelnök az egykori kormánypártok képviselőit szólítja meg? Önnek, aki az empátia szószólójaként, jézusi küldetéssel érkezett a kormányba, mi a véleménye erről a fellépésről?
– A legfrissebb kutatások szerint azok 72 százaléka, akik folyamatosan nézik a parlamenti üléseket és nem csak a direkt kivágott short-okból tájékozódnak, maximálisan elégedett a miniszterelnökkel. Nekik nincs olyan fenntartásuk, amilyet a kérdésében felvet. Miközben a miniszterelnök és mindenki a maga habitusának megfelelően magára vállalja a konfrontációt, egyúttal beépítjük a fékeket és ellensúlyokat, az önkorlátozást és az önmérsékletet. Ezért tudok stabilan ott ülni azon a helyen, Magyar Péter mögött.
Nyitókép: Bódis Kriszta portréja 2026. június 26-án (fotó: Válasz Online/Bárdos Bodza)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
