Valós problémára adott téves válasz – a képviselői mandátumkorlátozásról
A mandátumkorlátozás ügyében úgy tűnik, az alkotmányozót inkább vezérli a rövid távon learatható politikai siker, mint a hosszú távú működőképesség igénye és a problémák valós okainak kezelése – írja Tóth László politológus a Válasznak küldött cikkében. A Széchenyi István Egyetem adjunktusa a lapunkban megjelent választásirendszer-javaslathoz fűzi hozzá saját javaslatait. Minthogy az ország alkotmányozás előtt áll, a lapunkban megjelentekre reagáló, tartalmas írásokat – amilyen ez is – lehetőségeinkhez mérten közöljük.
Július első napjaiban az országgyűlési képviselők mandátumkorlátozása dominálta a magyar közélet egy jelentős szegmensét. A különféle véleményeket megfogalmazók pro és kontra foglalhattak állást a kérdésben, mindazonáltal, ahogy Laky Zoltán írása is helyesen megállapította, a mandátumkorlátozáson való vitatkozás félreviheti az egész vitát a magyar képviseleti rendszert érintően: a választási rendszer szabályozása ugyanis sokkal inkább befolyásolja mind a képviselet jellegét, a képviselői szerepfelfogásokat, valamint nem utolsósorban a politikai erőviszonyokat.
Magyar Péter miniszterelnök, a Tisza párt elnöke már a választási kampány során megígérte: széles konszenzussal elfogadott alkotmány előkészítése kezdődik meg, emellett azonban a hatályos Alaptörvény módosításaira is sor kerül. Utóbbi oka a kormányoldal indokolása szerint, hogy az előző kormányzatok által a rendszerben hagyott „közjogi aknákat” hatástalanítani tudják és biztosítani tudják a kormányprogram végrehajtását.
A múlt héten benyújtott 12 pontos alkotmánymódosítási javaslat számos pontja azonban olyan kérdéseket érint, amelyek alapvetően nem szükségesek a rövid távú problémamegoldáshoz, sőt, olyan elemeket is tartalmaznak, amelyek már egy végleges alkotmányos rendszer részét kell, hogy képezzék.
Ennek van veszélye:
már azelőtt eldőlnek kérdések, hogy azokról szakmai érveket is tartalmazó részletes vita nyílhatna a végleges alkotmányozás során.
Még veszélyesebb azonban az, hogy olyan szempontok kerülnek a média, bizonyos politikai szereplők és egyes önjelölt közéleti elemzők részéről előtérbe, amelyek éppen a lényeges kérdéseket fedik el. Az országgyűlési képviselői mandátum 12 évben való maximálását célzó javaslat éppen ezek közé tartozik.
Magyarországon kifejezetten népszerű dolog a politikusok hatalmát, pozícióját, vagy éppenséggel járandóságát korlátozó javaslatokat tenni, így magától értetődően komoly támogatottságra tett szert a mandátumkorlátozási javaslat. A benyújtó számára ráadásul mindez kifejezetten hálás témának is bizonyul, hiszen nem számíthat túl sok támogatásra az, aki az ellenérveit sorolja fel. Főleg, hogy a közvetlenül érintettek az előző, bukott hatalom reprezentánsai. A problémakör azonban ennél tágabb és súlyosabb, hiszen a politikai rendszer működéséről és minőségéről van szó alapvetően.
A probléma gyökere
A magyar politikai rendszer egyik legjelentősebb problémája a hatalom elszámolhatóságának korlátozott volta. Főleg az elmúlt bő húsz évben látható, hogy a parlamenti képviselők alig fejtettek ki érdemi kontrollt a kormányokkal szemben. A parlamentáris rendszerekben a mindenkori kormánypárti frakciók alapvetően a kormány mögötti szavazattöbbség biztosítását látják el fő feladatként. Ez a brit típusú kabinetrendszer sajátja, a különbség azonban ott válik nyilvánvalóvá, ha éppen a jelenleg is zajló brit kormányválságra gondolunk. A két évvel ezelőtt még nagyarányú győzelmet arató Keir Starmer a párton belüli ellenállás nyomán lemondásra kényszerült, utódja pedig – jó eséllyel Andy Burnham – az a személy lesz, aki a párt (és ezen belül különösen a frakció) támogatását bírja. Látható a kontraszt a magyar kormányok kapcsán, hazánkban ugyanis mintha nem nagyon működnének ezek a mechanizmusok. Egy pillanatig sem vetődött fel komolyan, hogy a kormánypárti frakciók kényszerítsék ki Gyurcsány Ferenc távozását 2006 ősze után. Az Orbán Viktor mögött álló négy kétharmados kormánytöbbséget is mindössze egyetlen honatya hagyta el a tizenhat év alatt: Ángyán József professzor. (A vak komondor gazdájaként elhíresült Balogh József nem számítandó ebbe a körbe, hiszen ő független képviselőként is a kormánytöbbség fegyelmezett tagja maradt.)
A magyar társadalom alapélménye, hogy a pártelitek, különösen az első számú vezetők hatalmát pártjuk képviselői nem korlátozzák.
Éppen ellenkezőleg: az elmozdíthatatlanság zálogaként szolgálnak.
A politikusokkal, különösen az országgyűlési képviselőkkel kapcsolatos bizalmatlanság további erősödése irányában ható tényező az a jelenségkör, amelyet „A szavazat ára” című dokumentumfilm mutatott be. Természetszerűleg az ilyen vádakkal – különösen, mivel ezek súlyos büntetőjogi vonatkozásokkal is rendelkeznek – nagyon óvatosan kell bánni. Annyi mégis nyugodtan kijelenthető: egyáltalán az a tény, hogy efféle vádak megfogalmazódhatnak, önmagában súlyosan ássa alá a politikusokban, a rendszerben meglévő általános állampolgári bizalmat.
A most benyújtott javaslat mindazonáltal nem változtat ezen a problémán, sőt, több buktatója is van. Ezek taglalása előtt azonban érdemes megvizsgálni, hogy valójában milyen tényezők vezetnek egyrészt ahhoz, hogy Magyarországon a képviselők a pártelitek akaratának végrehajtójaként és „helytartóként” funkcionálnak, másrészt, hogy a politikai elit Magyarországon – régiós, de összeurópai összehasonlításban is – kivételes „zártságot” mutat, vagy legalábbis mutatott 2026 áprilisáig.
Ennek a jelenségnek a kialakulásában két tényezőkör játszott szerepet. Az egyik a pártok felépítése, a másik a választási rendszer.
Sajnálatos módon a jelenlegi javaslatban egy árva szó nincsen a választási rendszerről, sőt, ez még híresztelések szintjén sem jelent meg a kormányoldal reprezentánsai részéről. Holott annak szabályozása nemcsak abból a szempontból fog kulcsszerepet játszani, hogy milyen rekrutációs mechanizmusok során fognak pozícióba kerülni, hanem az általános politikai erőviszonyokat is meghatározza.
A magyar választási rendszer 1990 óta vegyes rendszer, amelyben döntő szerepe van az egyéni választókerületi (többségi) ágnak. Ez – amellett, hogy a kormányozhatóság biztosításának eszközeként hivatott szolgálni – látszólag arra is lehetőséget teremt, hogy a választópolgárok közvetlen befolyással éljenek az őket képviselő politikus személyére. Ez azonban azért látszólagos, mivel az egyéni körzetekre alapuló rendszerekben a választópolgárnak – legalábbis ezen az ágon – egyetlen szavazata van, amelyet az esetek túlnyomó részében pártlogika szerint ad le. Az elmúlt évek választásai során azt látjuk, a szavazók azt az egyéni jelöltet tüntetik ki bizalmukkal, aki a preferált párt színeiben indul. A pártlistás szavazás pedig – amennyiben legalábbis a zárt listás metódust követi – magától értetődő módon a pártra szavazást jelenti.
Képviselőjelöltek rekrutációja
Magyarországon gyakorlatilag a pártvezérek határozzák meg a törvényhozások összetételét. Már az MSZP esetében is kitapintható volt, hogy a pártvezetőség vétójogot gyakorol a képviselőjelötek kiválasztása esetén. A Fideszben ehhez képest egyértelmű és tiszta volt a kép, a párt 2003-as „szövetséggé alakulása” során bevezették a választókerületekre épülő szervezeti rendszert, amelyben a választókerületi elnök egyben a párt egyéni képviselőjelöltje is. A Fidesz alapszabálya alapján őket a pártelnök (azaz Orbán Viktor) nevezi ki, így a párt képviselőinek köre egyértelműen az első számú pártvezető akaratát tükrözi. Ezt a függőségi viszonyt erősítette egy további intézményes változtatás, a parlamenti képviselői és önkormányzati tisztségek összeférhetetlenségének (ismételt) bevezetése 2014-ben. Természetszerűleg komoly érvek sorolhatók fel az összeférhetetlenség mellett (ne legyenek „álláshalmozó” képviselők, a parlament ne különféle helyi önkormányzati lobbik érdekkijárási terepe legyen), azonban ez azt is eredményezte, hogy a – kormánypárti – országgyűlési képviselők egzisztenciája ettől fogva kizárólagosan a pártvezetés (azaz Orbán Viktor) akaratától függött.
Hasonló igaz a Tisza párt jelöltkiválasztási mechanizmusaira is. A Tisza egyéni képviselőjelöltjeit egy kétkörös előválasztás során választották ki. Mindazonáltal, a három fő, akik közül ezen az előválasztáson választani lehetett, már egy „előszűrést” követően került bemutatásra. Ezt az előszűrést a párt vezetősége (?) végezte, így a jelenlegi kormánypárti frakció összetétele is egyértelműen a pártvezetés – a pártelnök-miniszterelnök – akaratát tükrözi.
Ugyanez tapasztalható a listás helyek elosztásánál is. Itt még egyértelműbben érvényesül a pártvezetés akarata. Ezt mindennél jobban demonstrálja a Fidesz-KDNP frakciók jelenlegi összetétele, amelyben már a látszatra sem sokat adtak: a frakció egy jelentős részét nem azok a személyek teszik ki, akik listás mandátumot szereztek, hanem azok, akiket Orbán Viktor kijelölt a feladatra.
Néhány szót szóljunk az előválasztásról is. Távolról nézve a választók szélesebb rétegének (a „népnek”, vagy az „embereknek”) bevonása a politikai folyamatokba, így elvileg a demokrácia erősítése. A gyakorlatban azonban pontosan ellenkező hatással jár:
a pártelit, egész pontosan az első számú vezető pozícióját erősíti.
A modern pártkutatás egyik legnagyobb hatású alakjától, Peter Mairről származó „Mair-paradoxon” lényege az, hogy az egyszerű párttagság (és ez a kör kiterjeszthető a párttagsággal nem rendelkező szimpatizánsokra is) szerepének növelése, a párton belüli demokráciát növelni kívánó működésmód kifejezetten az elitizmust erősíti. Mair szerint a pártok középszintű vezetőinek „bypass” jellegű kiváltása a pártvezetők pozícióját erősíti, hiszen az egyszerű, alsó szintű párttagság egyszerűen nem rendelkezik a döntéseket érdemben befolyásoló ismeretekkel és erőforrásokkal, sokkal inkább a karizmatikus vezetők döntéseit legitimálja.
Elszámoltathatóság és polarizáció
Az elszámoltathatóság fent említett korlátozottságának egyik fő oka a magyar politikai elit polarizációja, ahogy azt Körösényi András tanulmányában bemutatta. Ugyanezt a problémakört járta körül Ilonszki Gabriella és Lengyel György dolgozata, akik „színlelt demokráciaként” beszéltek Magyarországról.
A polarizáció, a szekértábor-logika érvényesülése amellett, hogy megakadályozta az esetleges belső vagy külső korrekciós mechanizmusok érvényesülését, nagyban hozzájárult az egyes politikai tömbök megmerevedéséhez, és a politikai hatalom fent említett koncentrálódásához.
A hatalom koncentrációjának láncolata azonban nem szakadt meg 2026. április 12-én, hanem az új kormányzó erő tett szert lényegében korlátok nélküli politikai hatalomra, aminek következtében két út áll előtte: a korábbi logika folytatása, vagy olyan önkorlátozó mechanizmusok rendszerbe építése, amelyek a továbbiakban kizárják egy ilyen koncentráció létrejöttét.
A mandátumkorlátozás hatásai
A képviselői ciklusok években számított limitálása (ahogy a kormányfői pozícióé is) egyértelműen demonstrálja a magyar politikai elit már-már kényszeres kötődését a fix négy éves ciklusokhoz, holott a fix törvényhozási ciklusok a tisztán elnöki rendszerek jellegzetességei. A parlamentáris rendszerek között – amelyek sorába Magyarország megszakításokkal ugyan, de már 1848 óta beletartozik – a mi kultúrkörünkben egyedül Norvégia az, ahol fixálva van a parlamenti ciklus hossza, mindenhol máshol egy-egy törvényhozási ciklus lerövidíthető. Az előrehozott választás sajnos úgy tűnik, a magyar politikai elitbe a szörnyűségesnek tekintett instabilitás szinonímájaként égett be, holott elősegítheti egy-egy politikai, kormányzati válság megoldását (persze nem csodaszer). Nemzetközi összehasonlításban mindenesetre Magyarországon kifejezetten egyszerű előrehozott választásról dönteni (a parlamenti képviselők abszolút többségének szavazata szükséges ehhez, míg például a cseh, lengyel, vagy szlovák esetben ehhez minősített többség kell). Azaz, a rendszerben meglévő lehetőség a parlament önfeloszlatására és a cikluskorlát elvi szempontból is szembe kerülhet egymással. Hiszen a „háromszori megválasztás”, amit a jelenlegi javaslat is tartalmaz (a 12 éves időkorlátot kiegészítendő) eredményezhet sokkal rövidebb képviselői karriert is, ha többször is idő előtti választásra kerül sor. A jelenlegi tervezet mindemellett hátrányosan érintené a ciklus közben mandátumot szerző képviselőket.
Amennyiben eltekintünk a fenti problémáktól, felmerül a kérdés, segíti-e a mandátumkorlátozás a politikai elit megújítását, vagy akár a képviselői elszámoltathatóságot? Sajnos a kérdésre nemleges válasz adható, sőt, bizonyos szempontból utóbbin még ronthat is a tervezet:
egy képviselő ugyanis, aki biztosan tudja, hogy nem indulhat újra tisztségéért, hajlamosabb lehet az önérdek-érvényesítést előtérbe helyezni.
Az a perspektíva, hogy nem jöhetnek létre hosszú politikusi-képviselői karrierek, a pártelitek hatalmát még inkább megerősítheti. Világszerte jellemző tendencia a pártok vezetőségeinek (és vezetőinek) egyre erősödő hatalma a pártokon belül, a képviselői karrierutak kialakulásának meggátlása épp a belső ellensúly potenciális megjelenését iktatja ki a pártokból. Ahogy a Mair-paradoxon esetében is láthattuk, a párton belüli középszint kiüresítése a pártvezér hatalmát erősíti. Utóbbinak pedig nem kell sem kormányfőnek, sem parlamenti képviselőnek lennie ahhoz, hogy párton belüli hatalmát gyakorolja (láthatjuk, Orbán Viktornak egyik pozícióra nincsen szüksége arra, hogy dominálja pártját).
Nem garantálja tehát a cikluskorlát a politikai elit megújulóképességét, sőt, ellenkező hatása is lehet: a kényszerűen újoncként megjelenő képviselőjelöltek még inkább a pártvezérek „kreatúrái” lehetnek, mint azok, akik már egyfajta rutinra, vagy tekintélyre tettek szert.
Cikluslimit helyett – mik lehetnek egy valóban hatásos politikai reform elemei?
Alapvetően két terület befolyásolja az írás által tárgyalt viszonyokat: a közjogi rendszer és a pártrendszer. Utóbbi tekintetében éppen a Tisza Párt sikere mutatja: igenis van lehetőség jelentős megújulást elérni a pártrendszerben, ha abba a megfelelő mennyiségű és minőségű munkát belefektetik. Mindazonáltal, a pártrendszer alakulása kapcsán nem érdemes különösebb csodát várni. A nemzetközi tendenciák is azt mutatják, hogy a pártok szerkezete, politikai rendszerben betöltött szerepe átalakult. Már több mint 15 éve jelent meg kötet, amely „párttagok nélküli pártokról” írt, de Peter Mair utolsó, töredékes könyve is ezt a problémát taglalta. Ez tehát adottságnak tekinthető.
Alapvetően tehát a célzott és átgondolt közjogi átalakulások járulhatnak hozzá az elszámoltathatóság növekedéséhez és a hatalomkoncentráció kiküszöböléséhez.
A kormány-parlament viszonyrendszer újraszabályozását érintő javaslatok:
1. A konstruktív bizalmatlansági indítvány betöltötte rendeltetését, megakadályozta, hogy a rendszerváltás után instabil, bukdácsoló kormányok működjenek Magyarországon. 2006 után azonban a kormány számonkérhetőségét gyengítette. Nem fragmentálódott továbbá a magyar pártrendszer olyan mértékben, hogy folyamatosan kormányválságokkal kelljen szembenézni. A sima („destruktív”) bizalmatlansági indítvány bevezetése redukálhatja a kormányfői pozíció érinthetetlenségét.
2. Az egész alkotmányos rendszert érintő javaslatként megfontolandó egy második törvényhozási kamara felállítása, amely a napi szintű kormányzásra nem lenne közvetlenül befolyással, a ciklusokon átívelő kérdéseket érintő döntések kapcsán, valamint a független intézmények tisztviselőinek jelölése-választása kapcsán azonban ügydöntő szerepet kaphat. Egy ilyen második kamara mellett okafogyottá válnak a kétharmados törvények is.
3. Olyan alkotmányra van szükség, amelyet nem lehet egy törvényhozási kamara egyszeri döntésével módosítani.
A választási rendszert érintő javaslatok (a teljesség igénye és a részletes kifejtés nélkül):
1. Indokolt a tisztán arányos rendszer bevezetése, a többségi elem teljes elhagyása. Közkeletű tévedés, hogy egy arányos rendszer mindenképpen instabilitást teremt, a rendszer több eleme egy arányos rendszer esetében is biztosíthatja a kormányozhatóságot (ahogy ez a 2010-es évek közepéig érvényesült Spanyolországban).
2. Bár a magyar hagyományokhoz különösen kapcsolódik, el kell engedni az egyéni körzetekre építő rendszert. Egyrészt, itt is a pártra való szavazás logikája érvényesül, másrészt hozzásegített a patrónus-kliens struktúrák helyi kialakulásához, a függőségi viszonyok felerősödéséhez.
3. A személyes felelősség, és a parlament személyi összetételének tényleges lakossági befolyásolását a preferenciális szavazás erősítheti. Amennyiben nem a pártelitek hoznak döntést arról, hogy egy-egy listáról kik juthatnak a parlamentbe, komolyabb tétje lehet a személyes teljesítménynek.
4. Megfontolandó a közös listaállítás lehetőségének megszüntetése. Ennek köszönhetően több olyan párt is törvényhozási befolyáshoz jutott az elmúlt évtizedekben, amelyeknek gyenge, vagy minimális társadalmi beágyazottsága és támogatottsága volt. Ezzel együtt komolyan megfontolandó az 5 százalékos küszöb csökkentése, vagy akár teljes eltörlése. Megfelelő mandátumelosztási formula esetén ez sem vezethet a törvényhozás szétaprózódásához.
5. Jelöltállítás reformja. Az elmúlt 36 év során bebizonyosodott, hogy sem a névre szóló ajánlószelvény-rendszer (amely a rendszerben már bent lévő pártok erőfölényét érvényesítette), sem a többes ajánlást lehetővé tevő rendszer (ami a „kamupártok” elterjedését eredményezte), nem volt képes a politikai verseny tisztaságának a látszatát fenntartani, így megfontolandó alternatív lehetőségként a pártok számára a – bizonyos eredmény fölött visszafizetendő – kaució bevezetése, illetve az egyéni körzeti rendszer esetleges megszüntetése esetében az ajánlásgyűjtés sem bizonyulhat olyan pártinfrastruktúra-igényű rendszernek, amely egy méltányos számú szükséges ajánlás esetén megakadályozza potenciális új szereplők parlamentben való megjelenését.
A 2026. május 9-én megalakult Országgyűlés felelőssége történelmi, hiszen lehetősége van úgy újraszabályozni a magyar közjogi és politikai kereteket, hogy az ki tudja küszöbölni (vagy legalább mérsékelni) azon rendszerelemeket, amelyek a magyar demokrácia minőségére negatív hatással voltak. A mandátumkorlátozás ügyében azonban úgy tűnik, az alkotmányozót inkább vezérli egyelőre a rövid távon learatható politikai siker, mint a hosszú távú működőképesség igénye és a problémák valós okainak kezelése. Amennyiben az új kétharmados hatalom komolyan veszi a hosszú távra szóló, konszenzusos alkotmányozás ideáját, akkor itt az ideje a társadalmi vita megnyitásának. A részletes szakmai és közéleti vitáénak. Ez az írás ez utóbbihoz kívánt a maga módján hozzájárulni.
Nyitókép: képviselők az Országgyűlés alakuló ülésén 2026. május 9-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
