Gittegyletek helyett – bízzuk végre a polgárokra a sajtófinanszírozást!
A Bodacz-botrány tanulsága: nagy, szakmai és emberi egyetértésre sajtófronton csekély az esély a népfrontos Tisza-győzelem után is. Ám nem csak ezért rossz ötlet a friss, átmeneti médiatörvényben szereplő, a független sajtó támogatására létrehozandó Sajtóalap. Nem kételkedünk benne, hogy csupa jószándékkal van kikövezve… de ez az út azért a pokolba vezet. Hogy mire lenne szükség ehelyett? A sajtószázalék bevezetésére. Mutatjuk, miért.
Furcsa napok ezek. A miniszterelnök a hétvégén benyújtotta az alkotmány 17. módosítását, benne kétségkívül szükséges intézkedések mellett olyan megoldásokkal (cikluskorlát), amelyeknek semmi értelme, ha tényleg alkotmányozás lesz ősztől. Először az új választási törvényt kellene megszülni, úgyis ahhoz képest nyeri el értelmét minden részletszabály, a kormány mégis a gombot gyártja le épp – miközben a kabát lehet, hogy egyébként cipzáras lesz. Erről már írtunk tegnap – csupán azért kívánkozott ide az említés, mert sormintaszerű, amit látunk.
A módosított médiatörvény ugyanis nagyon hasonló helyeken, nagyon hasonlóan vérzik, mint az alkotmánymódosítás. A médiaügyi rendelkezéseket már el is fogadták, hatályba is léptek – miközben elvileg ott is nagy társadalmi egyeztetés várható majd ősztől, amelynek végén lesz egy… egy igazi, új médiatörvény!
Bár teljesen érthetetlen, hogy egy ezek szerint csupán néhány hónapos, átmeneti törvényben miért kellett most vadonatúj intézményeket felállítani, inkább nézzük a dolog jó oldalát. Ezek szerint ugyanis ma még mindig van értelme leírni, mi miért rossz ötlet, s hogy mi kellene helyette. A döntéshozók ígérete szerint akár hatása is lehet. Nem teljesen kizárt, hogy megfontolják.
Ahogy tehát a választási rendszerrel kapcsolatban is konkrét javaslattal éltünk tegnap, így teszünk most a médiafinanszírozás ügyében is.
Ki a kóser?
Mielőtt belevágunk, néhány szót azért vesztegessünk a hétvége nagy médiacsörtéjére! Merthogy Bodacz Balázs állítólagos közmédiás vezetői kinevezésének hírére a polgármester Pikó András olyan belpesti áldozatisággal kevert morális felsőbbrendűségi pózba vágta magát, mintha az SZDSZ ki sem múlt volna több mint másfél évtizede. Az ok egy Bodacz által még 2013-ban készített riport, amely a HírTV Célpont című műsorában ment le, s Pikó akkor kiskorú lányát is kipécézte. Bodacz gyorsan bocsánatot kért most az anyagért, szóval hatalmas bűnt sejthettünk, ám tegnap este végre visszakerült a netre a HírTV honlapjáról évekkel ezelőtt eltüntetett riport.
Pikírt, Fidesz-szimpatizáns anyagot látunk, Bodacz érezhetően nincs az alkotmánymódosítás miatt tüntető fiatalokkal, de semmi embertelen nincs benne. Nagyjából annyira durva, mint egy Pottyondy-videó a Fidelitasról – csak sokkal több munkával, nagyobb stábbal készült. Például: interjúk is készültek, Bodacz megszólaltatta a tüntetőket is. Ez tehát nem a 2026-os, kérdést hírből sem ismerő Fidesz-propaganda. Inkább afféle mozgóképes, fideszes publicisztika 2013-ból, amely kicsit megfroclizza még a Fideszt is.
A bocsánatkérés persze így sem árt. Nyilván nem hibátlan az ember, és van, amit másképp csinálna majd’ másfél évtizeddel később. Ebben nekünk is van tapasztalatunk. Valószínűleg ma Bodacz sem hangsúlyozná már így, mennyi homoszexuális szervezet vesz részt ezeken a tüntetéseken. Utólag már alighanem számára is egyértelmű, hogy ott, akkor az alkotmány módosítása ellen tüntető fiataloknak volt igazuk.
A hirtelen morálhéroszok tombolását mégis nehéz derűvel viselni. Azokét, akik egyre bátrabban feledkeznek meg arról, ők mit tettek vagy éppen nem tettek a Gyurcsány-korszakban. Ott ugyanis, 2006-ban, az őszödi beszéd kiszivárgásakor, aztán amikor rendőrök vertek véresre ártatlanokat szakmányban, Hajós András és Kőszeg Ferenc volt tisztességes. Amúgy pedig
ment a „Révész Mártíriusz”-ozás, a röhörészés, a csürhézés, Gyurcsány mentegetése, a hazugság igazságbeszéddé nemesítése
– ami némileg hozzájárult aztán a Fidesz későbbi kétharmadához is. Meg ahhoz, hogy a ballib ellenzék még akkor is teljesen hiteltelen lehetett Bodacz Balázs szemében 2013-ban, ha egyébként igaza volt neki.
Nem tudom egyébként, az akkor klubrádiós újságíró Pikó pontosan mit tett és mondott 2006-ban, egy 2010-es Mozgó Világ-interjút találtam csupán tőle, amelyben nagyon szépen, értelmiségiesen kérdezgeti Gyurcsány Ferencet – 2006 morális problémáira nem vesztegetve szót. Félreértés ne essék: nincs baj azzal, ha valaki jelzi, hogy valaki más egykori tevékenysége vállalhatatlan szerinte. Véletlenül sem szeretnénk, hogy szőnyeg alatt végezzék tévedések, hibák, bűnök. Bajunk azzal van, amikor ezeket általános morális megbélyegzésre használják – anélkül, hogy figyelembe vennék és értékelnék az illető további tevékenységét, életútját. Bizony, baj lenne az is, ha Pikó Andrást kizárólag abból a Gyurcsány-interjújából ítélnénk meg és figyelmen kívül hagynánk lokálpatrióta, majd pedig polgármesteri tevékenységét. Baj azzal van, amikor egy pikírt régi riportot úgy kezelünk, mintha köztörvényes bűncselekmény lett volna, ami miatt készítőjét évtizedekkel később is el kell tiltani közfunkciók viselésétől. Azzal meg végképp van gond, amikor felelőssé próbálják tenni Bodaczot a riport egyik alanyának, Rózsa Milánnak jóval későbbi öngyilkosságáért.
De ne keseregjünk! Szerencsére a Pikó-féle megközelítés nem általános:
Zentai Péter, Szent-Iványi István, Láng Balázs, Horn Gábor – egytől egyig baloldali-liberális prominensek, mégis értik, hogy az árnyalatlan morális felsőbbrendűsködés nem vezet sehova. Hogy a NER-mentesség még akkor is megéri, ha egyébként kompromisszumokra kényszerül az ember (konzervatív oldalról egyébként Prőhle Gergely is megfogalmazta ugyanezt múlt heti podcastunkban).
A NER-t ugyanis a baloldali, liberális tábor egymagában képtelen volt leváltani. A rendszer azért tudott megbukni, mert sokan szembefordultak vele korábbi támogatói közül is. Bodacz Balázs például több mint egy évtizede. Amivel vagy kilenc évet vert rá egyébként Magyar Péterre. Akkor tehát Magyar Péter ne is legyen miniszterelnök, mert Diákhitel Központ? Maradt volna inkább Orbán? Az lett volna jó? Valószínűleg Pikó András szerint sem.
Egyvalami azért egyértelmű a fentiekből: nagy, szakmai egyetértés médiaügyekben nem várható a Tisza népfrontos győzelme után sem.
Alapok
Többek között ezért is nagyon rossz ötlet az immár elfogadott médiatörvénnyel létrehozott úgynevezett Sajtóalap. Már az is érthetetlen, hogy egy közmédiáról szóló módosításba hogy kerül bele ilyen, közmédiát nem érintő rész. A Sajtóalap ugyanis „olyan elkülönített pénzalap, amelynek feladata a független médiatartalom-szolgáltatók, közösségi médiaszolgáltatások, közszolgálati műsorszámok készítésének és az etikus újságírás normái szerint működő sajtótermékeknek a támogatása”.
Nincs okunk feltételezni, hogy kifejezetten ártó szándék lenne e rendelkezés mögött. Bőven lehet, hogy csupa jószándékkal van kikövezve… Ettől még ez az út a pokolba vezet. Akármilyen szakmai lenne is az a grémium, amely a pénzeket osztaná a függetleneknek, borítékolható, hogy vitatható döntéseket hoz majd. Mi alapján oszt? Mi az etikus újságírás? Ki szerint? Ha a Pesti Srácok pályázik, immár „független lapként”, nekik például jár majd megint közpénz? Vagy nekik nem? Pusztán szakmai alapon nem? Ha nem kapnak, elhiszi bárki, hogy tisztán szakmai döntés született?
A Válasz Online esetében ilyen probléma jó eséllyel nem vetődik majd fel. Mi eddig sem pályáztunk sem külföldi, sem belföldi pénzekre – az olvasó támogatásaiból működünk alapításunk óta (hogy ez így van, így lehet, azt innen is nagyon köszönjük).
Sajtóalapokhoz sem tervezünk fordulni.
Mégis: ha egy ilyen alap elkezd pénzt osztogatni a „független sajtónak”, az éppen annak létét áshatja alá. A támogató, előfizető úgy érezheti attól fogva: most már állam bácsi illetékes elvtársai irányítják az adóforintokat a minőségi sajtótermékekhez. Neki nincs dolga, nem szükséges már előfizetni, támogatni.
Ha ez a hangulat kialakul, az tehát végzetes lehet, ami nagyon szomorú lenne, hiszen az Orbán-paradoxon mára szép eredményeket hozott. Annak ellenére, hogy nem akarták, erre az évtizedre mégiscsak megvalósult a polgári Magyarország – sajtófronton legalábbis. Míg a propagandát tiltott állami támogatással a kormány tartotta életben, a valódi sajtót – közvetlen támogatással és az egy százalékokkal – a magyar olvasó. Így paradox módon a sajtót elnyomni igyekvő Orbán-kormány a sajtó sosemvolt szabadságához, függetlenségéhez járult hozzá akarata ellenére.
Márpedig ami működik, azt nem lenne szabad szétverni – mégoly jó szándékú javaslattal sem.
Léteznek persze sajtóalapszerű képződmények Európa-szerte máshol is (a Média1 gyűjtése itt olvasható erről). Az állam természetesen dönthet úgy, hogy a független sajtó fontos. Szerintünk is az – ha nem így gondolnánk, nem dolgoznánk benne. Mégis: vajon mikor lesz az függetlenebb? Ha beszedi az állam az adóforintokat, odaadja valami gittegyletnek, amely némi tiszteletdíjért megrágogatja, kinek jár, kinek nem jár, aztán kiosztja… Vagy akkor, ha az állam be sem szedi ezt a pénzt, hanem rábízza az állampolgárokra, hogy döntsék el, milyen médiát finanszíroznának?
A kérdés költői.
Döntsön a polgár!
A megoldás tehát Sajtóalap helyett az, ha a személyi jövedelemadó 1 százalékának felajánlását kibővítik.
Az egyházi és a civil mellé be kell vezetni a százalékot külön a sajtó számára is.
Egyrészt megszűnne így az áldatlan állapot, hogy sajtótermékek kutyamenhelyekkel és beteg gyerekeken segítő civilekkel kénytelenek versenyezni a felajánlásokért. Ez a verseny így nem korrekt, hiszen a médiatermék önmaga reklámfelülete, ráadásul így még pénzért sem érdeke teret engedni a civileknek az egyszázalékos kampányidőszakban. Sajnos a megmaradáshoz már eddig is szükség volt az egyszázalékos felajánlásokra, azt mi sem engedhettük meg magunknak, hogy ezeket ne kérjük olvasóinktól – de sokkal jobb lenne, ha médiatermékként médiatermékekkel kellene versenyeznünk, és a felületünkön nekünk rokonszenves civilek egyszázalékos felhívását is közölhetnénk.
Ha a 2025-ös számokat nézzük, a befizetett szja 1 százaléka uszkve 48 milliárd forint volt. A teljes civil szférának nyújtott felajánlás viszont csak 20 milliárd. Az állam nyugodtan megtehetné, hogy (akárcsak az egyházak esetében) kipótolja a civilek és a média keretét is. Ha tehát mindenki rendelkezik a százalékáról, a teljes összeg az állampolgár konkrét döntése alapján jut az egyes médiumokhoz. Ha nem mindenki rendelkezik és így csak 20 milliárd a közvetlen felajánlás, a fennmaradó 28-at olyan arányban osztja szét az állam, amilyen arányban az állampolgárok az egyes médiumok mellett döntöttek. Azok egy százalékát is felosztanák tehát, akik nem ajánlották fel azt – de nem valami állami testület döntene arról, ki kapja a pénzt. Hanem maga az állampolgár.
Demokráciában ugyanis egyetlen döntési mechanizmusba nem lehet belekötni: abba, ha az állampolgár dönt közvetlenül a saját pénze elköltéséről.
Megúsznánk így a végeláthatatlan vitákat arról, hogy akkor most járhat-e a pénz a Pesti Srácoknak vagy sem. Ha az adófizető úgy dönt, hogy adója egy százalékát arra költi, hogy a szemébe hazudozzanak, hát akkor arra költi. Ő pénze. Ő igénye. Mindenkinek kell egy hobbi.
Ám nem csak a felesleges viták elkerülése végett lenne jó a fenti módszer: a médiumokhoz mindenképpen többletforrás érkezhetne így – amelyből jó esetben képesek lennének működni olyan vidéki termékek is, mint a bajba került Debreciner.
Cserébe a sajtó számára biztosított egy százalékért pedig a közmédia térítésmentesen átvehetné azon szerkesztőségek anyagait, amelyek gyűjtenek százalékot.
Egy-két jó szemű szerkesztővel remek kis gyűjtőoldalt lehetne kreálni így, amely szemlézi, vagy akár le is adja (másodközlésként, csúsztatva vagy azonos időben – ez már megállapodás kérdése) azokat a beszélgetéseket, filmeket, riportokat, amelyek a független portálokon megjelennek és közérdeklődésre tartanak számot.
A közmédiának természetesen még így is maradna olyan feladata, amely sem piaci alapon nem teljesül, s a függetlenek sem dolgozzák fel, tehát a fenti átvételekkel nem oldható meg, mégis szükség van rá: a nemzetiségi híradók ilyenek például. Ezekhez viszont nem Sajtóalap kell: ezeket le kell gyártani. Természetesen az egyszázalékos felajánlásokkal élni nem tudó korosztályok (gyerekek, nyugdíjasok) igényeinek kielégítése is feladata maradna a közmédiának, s egy propagandátlanított nemzeti hírügynökség működtetéséről sem lehet lemondani.
Nyilván bőven van még tér fentiek finomhangolására. El kellene dönteni, mi az a kereskedelmi megközelítés, amely kizárja az százalékgyűjtést: jól jövedelmező bulvártévék nyilván ne versenyezzenek adóforintokért – még be nem szedettekért se. Mi mindenesetre örülnénk, ha a polgári gondolat határozná meg a magyar médiajövőt is. Az meg olyan, hogy az állam nem gondolja magát okosabbnak az adófizető polgárnál, csupán arra figyel, hogy azok hangja is hallható legyen, akik piaci alapon már nem jutnának szóhoz.
Értjük, hogy – rendszerváltásnyi felhatalmazással a puttonyában – az új kormány cselekvéskényszerben van.
Ezért is szólunk, ha az intézkedések több bajt okoznak, mint amennyit megoldanak.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
