Szívszorító! Egy éjszaka az Iparművészetiben – és aminek most jönnie kell
Cselovszki Zoltán több mint egy évtizede vezeti az Iparművészeti Múzeumot, így különös jóindulat kell ahhoz, hogy a helyzet elszenvedőjének lássuk, és ne a mai állapotokhoz vezető folyamatok alakítójának. Mindenesetre most megtesz mindent, hogy a legfőbb áldozatként tekintsünk rá. Ez talán túlzás volna, még akkor is, ha az Iparművészeti Múzeum épületének katasztrófáját nem személy szerint ő idézte elő, azt a kormányzati döntések folyamatos hiánya okozta. Zsámbéki Anna a múzeumban járt, összefutott a főigazgatóval is, és megírta, mire lenne most szükség.
Van egy különleges nap az évben, amikor a múzeumi dolgozók szívesen vállalják a túlórát, az ügyeletet, a hajnalig tartó megfeszített figyelmet, hiszen özönlenek a látogatók. Nincs még egy ilyen alkalom, amikor ennyi érdeklődő kérdést és pozitív megerősítést lehetne kapni, mint a Múzeumok Éjszakáján, amit idén a múlt hétvégén tartottak. Tulajdonképpen egy jutalomjáték ez a nap. A leginkább a munkájuknak élő, többnyire visszahúzódó múzeumi emberek ekkor kapják a legintenzívebb megerősítést arról, hogy fontos és értékes, amivel foglalkoznak.
Éjfél és hajnali két óra között, ahogy csökken a tömeg, de a fáradtságnak még nyoma sincs, akár a főigazgatójával is összefuthat az ember, és borozgathat, beszélgethet vele egy jót a múzeum udvarán, a fülledt nyári éjszakában. Ilyenkor nincsenek irodaajtók, elhomályosulnak a hierarchikus határok, viszont születhetnek közös szakmai gondolatok.
Na jó, ezek már elég régi emlékképek. Bár biztosan történt ilyesmi az elmúlt néhány évben is egyesekkel, de hogy az esélye viszonylag csekély, annak az az érzéketlen, haszonelvű és szakmailag inkompetens hozzányúlás az oka, ami valóban az emberi kapcsolatokig hatóan dúlta szét a múzeumügyet.
Ezért látszik igazán kétségesnek, hogy mi és mennyire hozható helyre. Az elmúlt években mindenki végigmérte a kollégáit, hogy ki merre hajlik, melyik mesés ígéretnek igyekszik hinni, vagy hogyan háborog egyre jobban, már-már szót emelne, de mégsem, mert tudja, hogy a társai közül kik fogják azonnal visszarántani, mondván: „jaj ne, mert bajunk lesz!” Pszichohorror a múzeumok falain belül! És nem csak egy éjszakára.
De úgy tűnik, hogy az éppen felálló, formálódó kulturális tárca igenis ellát a bajok hosszú listáján át az emberekig is! Kaptak elég sok vészjelzést és meghallották a jajkiáltásokat is. Tarr Zoltán miniszter szavaiban ez visszacseng, amikor megnyitóbeszédében a kulturális örökségünket ápoló és kutató szakemberek méltóságát is említi. Talán annak is tudatában van, hogy egyéni sorstragédiák sora szegélyezi az elmúlt éveket. Olyannyira nagy a veszteség az emberi oldalon, annyira hiányoznak szakemberek – nemcsak a suttyomban leépített státuszok, hanem a ténylegesen elérhető speciális munkaerő szintjén –, hogy a jól működő, bizalomra épülő kollektívák felépítése jóval nagyobb és főleg nehezebben megfogható feladatnak látszik, mint akár az Iparművészeti Múzeum felújítása. Ami tényleg elengedhetetlen. Mindannyiunknak szükségünk van rá. Az összes általános iskolásnak, a legkülönbözőbb egyetemek hallgatóinak, a színekben, anyagokban, tárgyakban megnyugvást és ihletet keresőknek ugyanúgy, mint az egyre inkább kocsmaturizmusra épülő városnak.
Ez persze eddig sem volt kérdés, csak éppen nem történt meg. El sem kezdődött. Beletörődés, másra mutogatás és pusztulás jellemezte az elmúlt 9 évet. Most azonban a körbekordonozott, felállványozott, molinóval letakart épület a Múzeumok Éjszakájának helyszínévé vált!
Egyetlen napra megnyílt a látogatók előtt.
Méghozzá meglepően rövid idő alatt és jól kialakított látogatási rendszerben. Az Egyéni épületséta az Üvegcsarnok körül című program az urbex élmény sokkoló hatását ötvözte nosztalgiával és reménnyel.
A látogatói útvonal, az „áramoltatás” logikus, szépen irányított volt. Fordulónként és terenként segítőszemélyzettel támogatva. Az oldalbejárattól induló, Állomásokra bontott bejárás során eljuthattunk a főbejáratig, amelyet eddig a biztonsági őrökön kívül talán senki nem látott így, az utcával közös előtérben állva, mégis állvánnyal és palánkkal elzárva a külvilágtól. Aztán végig a lépcsősorokon, az egyre jobban kitáruló tereken át körüljárva az Üvegcsarnokot, és mielőtt kiléptünk volna a kertbe, az Esterházy kincstárról is megszemlélhettünk egy – a múzeumlátogatás érzetét imitáló – összeállítást. Így nyílt meg egyetlen napra az Iparművészeti Múzeum.
Az ilyen bátor ötletekben rejlik annak a lehetősége, hogy el merjük hinni: Lechner Ödön főművét most nemcsak politikai kirakatügyként használják. Persze a jövő mutatja majd meg, hogy érdemes volt-e bízni ebben. Hogy valódi-e ez az elszántság és nem csak érdekes háttérre volt szükség a politikai megszólalások mögé. Talán most tényleg többről van szó. A miniszter jelzi is, hogy a kulturális esemény megnyitójának helyszínválasztása tudatos és szimbolikus. Valóban az. Olyan erősen szimbolikus, amely komoly nyomatékot ad a kormányzati ígéretnek.
A Főnix Projekt szervezésében volt korábban olyan demonstráció, amikor előlánccal vettük körbe az épületet, esti fényeknél, telefonnal világítva. Az idei Múzeumok Éjszakáján viszont már a látogatók állták körbe. A bejutásra várakozók száma egyre nőtt, a sor befordult a sarkon, ismét ölelésbe fogva az Iparművészeti Múzeumot. Ez elég felemelő élmény volt. De az épületbe lépve ezt felváltotta egy másik, még erősebb érzés: szívszorító! Akinek sokat jelentett a helyszín, a hozzá kapcsolódó gyerekkori és szakmai emlékekkel, annak különösen. Aki minden szegletét ismeri, pontosan meg tudja mondani, hogy a mostanra kiüresedett állandó kiállítás terében hol állt egykor az Émile Gallé tervezte vadgesztenyelevél-intarziás kisasztal vagy az a Josef Hoffmann szék, amelyhez a legnagyobb szakmai-etikai felismerése társul, annak ez a látogatás határozottan nem volt könnyed.
De az élet mindig tartogat meglepetéseket, amelyek azonnal kizökkentik az érzelmek által elragadott szemlélőt is.
Az Állomások sorában a 2. a Múzeumigazgatás központja – főigazgatói folyosó címet viselte, a leírás szerint „a főbejárattól balra eső földszinti tér már az eredeti terveken is a hivatalos helyiségek, az intézményvezetés bázisa volt”. És valóban. A kisméretű, főigazgatói iroda feliratú helyiségbe lépve, még ha meglepő is, de minden szükséges kellék megtalálható volt. Az üres térben egyetlen szépen installált építészeti részlet a falon, néhány asztal, az egyik végén vizespalackok, poharak, és maga a főigazgató. Igen, ő maga. Szimbolikusan. Az én ízlésemnek kissé túl szimbolikusan is.
Az egyszeri látogató (ejnye, nem mutatkoztam be) csibész megszólítására és kérdésére – Jó napot! Hogyhogy ma teremőrnek állt? – jött is a mosolygós válasz: kevés a munkatárs, a Ráth-villában is vannak programok, mindenkire hárul feladat, így hát ő is beállt, itt van rá szükség.
A Ráth-villában valóban nagyon színvonalas és sok embert vonzó programok voltak, én már be sem fértem az egyik vezetésre, de úgy tudom, hogy a munkatársak közül sokan szívesen mentek volna a főépületbe is segíteni aznap. Persze, értem, azt nem mondhatta, hogy nem bírja elengedni ezt az ajtófélfát. De kell-e ennyire láttatni, hogy minden igyekezetével próbálja átpozícionálni magát, ahogy ezt teszi most több olyan múzeumvezető, aki az elmúlt években kényelmesen vagy tevőlegesen, de részese volt a rombolásnak. Cselovszki Zoltán több mint egy évtizede vezeti ezt az intézményt, így különös jóindulat kell ahhoz, hogy a helyzet elszenvedőjének lássuk, ne a mai állapotokhoz vezető folyamatok alakítójának.
Mindenesetre most megtesz mindent, hogy azt lássuk, ő a legfőbb áldozat. „Végre akadt egy kormány! Végre akadt egy Minisztérium!” kezdte főigazgató úr a megnyitóbeszédét a közelmúltban nyílt kiállításán, többször is hangsúlyozva, hogy nulla forintból nyílt a tárlat. Az Iparkodjunk! LECHNER az áldozatpóz pop-up tárlatba szorított kimerevítése, a főigazgató önmentési kísérlete. Az egyik nézőpont szerint. A másik azt is látja, hogy az Iparművészeti Múzeum épületének katasztrófáját nem személy szerint ő idézte elő, azt a kormányzati döntések folyamatos hiánya okozta.
Nézőpontok, indulatok, érvek, ellenérvek kavarognak egyetlen személy körül, jelképezve ezzel azt a rendkívül összetett, többrétű problémát, ami a múzeumügy egészét is jellemzi.
„No-budget, kézműves, suftnituning varázslás. Ha muszáj, ilyet is tud Lechner Ödön és az Iparművészeti Múzeum” – szerepel a kiállításra invitáló szövegben. Érzékletes! Frappáns! Nem túl méltóságteljes, de praktikus, ha meg kell győzni valakit. Csakhogy ugyanez a figyelemfelhívó szöveg és az építészeti tervekből, épületelemekből álló tárlat bármikor megrendezhető lett volna az elmúlt kilenc évben, ugyanabból a pontosan nulla forintból! És akkor most más lenne a főigazgató megítélése is.
Ahogy egy lemondást vagy legalább tiltakozást azok is elvártak volna tőle, akik megengedőek az ő felelősségét illetően, hiszen látszott, hogy nincs semmilyen lobbiereje az előző kormánynál. Azt kevesen gondolják, hogy szándékosan hátráltatta volna a felújítás megkezdését. Sőt, úgy tűnik, neki köszönhető, hogy életben tartotta a megszerzett építési engedélyt, ami nagyban hozzájárulhat, hogy minél gyorsabban elinduljon a rekonstrukció.
Ezzel együtt az Iparművészeti Múzeum munkatársai sok mindent elég közelről láttak, így többségük értetlenül figyeli a főigazgató jelenlegi mozgásterét. Az élesebb megfogalmazások felróják neki, hogy mi mindent írt alá. Példaként ott van a Museum Complex Kft-vel kötött szerződés, ami a tárgyakat letétbe adta egy nem állami cégnek. Az állami vagyont. Így a múzeum munkatársai nem férnek hozzá szabadon a tárgyakhoz, nem dolgozhatnak velük. Ha kikérnek tárgyakat, a Kft minden alkalommal kiszámlázza, hogy elővette.
Kritikusai azt is felróják neki, hogy az ő döntése nyomán került le az épület kerámiaburkolatának jelentős része is, ami a restaurátori felmérés szerint korántsem volt indokolt. 20, legfeljebb 25% volt instabil, annyit kellett volna lebontani. 95%-ot leszedtek, elszállítottak, raktároznak. Ahogy a lanterna is lekerült az épület legtetejéről, majd néhány évvel ezelőtt – úgy hírlik, hogy főigazgatói ötlet nyomán – a Sziget Fesztivál egyik installációjaként szerepelt, ahol a bulizó közönség számára felkínált, graffitizhető felületté vált. Sokak számára ez a gesztus különösen nehezen volt összeegyeztethető a műemléki értékek iránti felelősséggel. Talán a kortárs művészetekkel való kapcsolat jegyében született akció volt? Az épület belső elemeit érintő vitatott beavatkozásokról is sok szó esik a múzeumi közegben. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy sokan ma már olyan építészként tekintenek rá, akinek a neve összeforrt az épület hanyatlásának történetével. Ezt a bizalmatlanságot tovább erősítik azok a szóbeszédek és találgatások, amelyek a gyűjtemény megdézsmálásáról keringenek.
Ami ebben a helyzetben feltétlenül előremutató, hogy a múzeum dolgozói be tudják csatornázni az indulataikat valóban érvényes és a helyzetkezelést segítő megoldásokba.
Így született meg az a 29 kérdést tartalmazó levél, amely ezekkel a szavakkal szólítja meg Cselovszki Zoltánt: „Tisztelt Főigazgató Úr! Sorsfordító időszak jött el az Iparművészeti Múzeum történetében. Az intézmény jövője érdekében, a tisztánlátáshoz arra kérjük, gyűjtse össze és tegye közzé múzeumunk honlapján a legfontosabb dokumentumokat arról, mit tett Ön az elmúlt 12 évben az épületért, a gyűjteményért és a dolgozókért. Ezenkívül arra is kérjük, válaszoljon az alábbi kérdéseinkre: …” Emellett zajlik egy alapos gyűjtőmunka is, ami a működési, beszerzési, munkaügyi területekhez tartozó különböző szerződések alapján igyekszik feltárni az intézményvezető döntéseit és felelősségét.
És a szálak egyszer csak összeérnek. Hiszen a kulturális tárca a napokban jelentette be, hogy megindulnak a vizsgálatok. Tarr Zoltán soron kívüli szakmai vizsgálatot rendelt el négy intézményben, köztük az Iparművészeti Múzeumban is. A vizsgálat részeként arra kéri az érintett intézmények szakszervezeteit és Üzemi Tanácsait, hogy juttassák el észrevételeiket a minisztériumhoz. Ezzel együtt a főigazgatókat arra szólítja fel, hogy adjanak válaszokat a dolgozók által feltett kérdésekre, mivel azok nemcsak a munkavállalókat, de a magyar embereket is érdeklik.
Nem egyedi jelenségről van szó. Hasonló vizsgálat indult az Országos Széchényi Könyvtárban, a Természettudományi Múzeumban és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben is. A hírek szerint ezekben az intézményekben is komoly bizalmi válság alakult ki a vezetés és a munkatársak egy része között. Éppen ezért különösen fontos, hogy a most induló eljárások minden érintett intézményben következetesen, szakmai és etikai szempontok alapján történjenek. Ez különösen ott lesz fontos, ahol az intézményvezető személye körül politikai vagy közéleti viták is kialakultak. A Természettudományi Múzeumot vezető Bernert Zsolt esetében például a DPK-tagság miatt várhatóan fokozott figyelem kíséri majd a vizsgálatot. Éppen ezért lényeges, hogy annak eredményeit ne politikai szimpátiák vagy ellenérzések, hanem ellenőrizhető tények alapozzák meg.
Amennyiben a hivatalos vizsgálatok valóban elég mélyrehatóak és évekre visszanyúlóak lesznek, bízhatunk abban, hogy a jelenleginél jóval tisztább képet kapunk az elmúlt időszakról. Határozottabban körvonalazódhatnak a tényleges visszaélések, világosabbá válhatnak a személyes és intézményi felelősségek, és talán az is kiderül, mi vezetett oda, hogy egy ilyen jelentőségű közgyűjtemény ennyire nehéz helyzetbe került.
Erre volna most a legnagyobb szükség. Nem újabb legendákra, nem újabb bűnbakkeresésre, és nem is újabb önfelmentő történetekre, hanem tényekre. Mert a közgyűjtemények működésének helyreállítása nemcsak pénz vagy szervezeti átalakítás kérdése, hanem a bizalomé is. A bizalomé, amelyet az elmúlt években sok helyen elveszítettek egymás iránt a munkatársak, és amelyet csak a valóság feltárásával lehet újra felépíteni. Az Iparművészeti Múzeum esetében mindebből az is következik, hogy még ha a vizsgálat mindent rendben találna is, nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a vezető irányítsa az intézmény újjászületését, akinek a neve ilyen szorosan összefonódott annak legsúlyosabb válságával.
A Múzeumok Éjszakája idén egyszerre mutatta meg, milyen sokan várják vissza az Iparművészeti Múzeumot, és azt is, mennyi rendezetlen kérdés maradt körülötte. Az épület kapui egy napra megnyíltak. A következő időszakban talán megnyílik az út a tisztázás, a felelősségvállalás és a valódi rekonstrukció felé is, amely nemcsak az épületé, hanem az intézményé és a benne dolgozó közösségé is.
Nyitókép: Iparművészeti Múzeum 2026-ban. Fotó: Zsámbéki Anna.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
