Múzeumi rendszerváltást, de ne csak Budapesten! Vidéken is!
Miért kell saját pénzükön megvenniük a restaurátoroknak az anyagokat, ha bekerül egy különlegesebb lelet a múzeumba? Hogy állhatnak évek óta bezárt múzeumok fontos vidéki városokban? Meddig lehet építeni a megalázóan alacsony bérekért dolgozó szakemberek elhivatottságára? Miközben mindenki az országos nagy múzeumok helyzetére figyel, Zsámbéki Anna egy kevésbé szem előtt lévő területre hívja fel a figyelmet, ahol a bajok talán még súlyosabbak: a városi múzeumok helyzetére. A vidéki kultúra tartópillérei átvészelték az elmúlt éveket, de a fennmaradásukhoz gyökeres kultúrpolitikai változásokra lenne szükség. Gyorsan.
Pezseg a közélet, petárdaként durrognak a hírek. Sokakat mozgat meg az új szellem, régi ügyek kerülnek elő, új elképzelések születnek, elfojtott energiák szabadulnak fel. A múzeumi világ is forr. Szakmai egyeztetések zajlanak, fórumokat rendeznek, széles körben vitatható meg a közös reformprogram. Lehet, hogy végre múzeumi rendszerváltás előtt állunk?
A figyelem persze óhatatlanul az ismert, országos nagy intézményekre összpontosul. Az örökölt problémák hatalmasak, elég csak az Iparművészeti Múzeum mára a romlás jelképévé vált állapotát említeni. Csakhogy van egy nagyon fontos, de kevésbé szem előtt lévő múzeumi réteg, ahol a bajok talán még nagyobbak. Ahol valóban létkérdés, hogy legyen szakmai autonómia, stabil finanszírozás, modernizáció és átlátható irányítás.
A múzeumi világot éveken át közvetlenül figyelő, 2025 eleje óta intézményektől független szakemberként továbbra is azok az összefüggések, működési rendszerek, infrastrukturális lehetőségek és személyes teljesítmények foglalkoztatnak, amelyek összességére mint múzeumügy hivatkozunk. Van egy terület, aminek a jelentőségét az ország kulturális, tudományos életében kiemelten fontosnak tartom: ezek a megyei hatókörű városi múzeumok. Talán restaurátori sajátosság, hogy először szeretem részleteiben vizsgálni és összefüggéseiben is megérteni a folyamatokat, majd mérlegelni az előnyöket és hátrányokat, számításba venni a kockázatokat. (Egy restaurálási terv is hasonló logika mentén készül: a beavatkozást minden esetben megelőzi a műtárgy megismerése, állapotfelmérése és a károsodási folyamatok pontos értelmezése.)
Ezért éreztem késztetést, hogy közelebbről megvizsgáljam a városi múzeumokat, ahelyett, hogy távolról figyelném, hogyan érnek majd révbe az állásfoglalások kitételei. Mert a múzeumok életben maradásához mielőbb révbe kell érniük!
A felmerült kérdésekre személyes beszélgetések és helyszíni riportok során keresem a választ, bízva abban, hogy az értékekre és a reálisan megvalósítható megoldásokra irányuló összegzés születhet. Ennek a kutatómunkának az első szakasza zárul ezzel a nyilvánosságnak szánt írással, amelynek nem titkolt célja a múzeumügy társadalmi támogatottságának növelése is.
Megyei hatókör, városi fenntartás
A jelenlegi struktúra 2012-ben alakult ki, amikor a korábbi megyei múzeumok átkerültek a városi önkormányzatokhoz. A rendszerben van egy komoly feszültségforrás, amely eleve igazságtalanná teszi, mivel szélsőségesen egyedi helyzeteket teremt az egyes múzeumok működési feltételeiben. Nagyon sok tényezőn múlik egy intézmény sikeressége. Termőhely, éghajlat, lombkorona-záródás… ja nem, de mégis, egy ökológiai szisztémához hasonló. Területi specifikusságok, a város közlekedési rendszerének minősége, a lakosság összetétele, a turizmus jelenléte, a régészeti lelőhelyek gazdagsága, egyetemek közelsége, történeti jelentőség, hogy azokat is említsük, amelyekre egy múzeumnak nem lehet közvetlen hatása.
A tapasztalat azonban az, hogy a leginkább meghatározó tényező: maga az ember. Az alkalmazkodó és – még hangsúlyosabban – az együttműködési képesség, az emberi minőség és a szakmai elhivatottság. A munkatársak rendkívüli sokoldalúságától, a múzeumvezető karakánságán át, a polgármester kultúrához való viszonyáig, olyan vonásokat látunk, amelyek összhatása adja a múzeum egyedi karakterét, és formálja, akár tágíthatja a lehetőségeit.
Több intézményvezető is utalt arra, hogy
a megyei hatókör fogalma lassan kiüresedett, a földrajzi területhez tartozó kisebb intézmények önálló felelősségi köröket kaptak,
ezért – a régészeten kívül – az intézményi falakon túlmutató, az utolsó tájházig terjedő együttműködésként lényegében csak az állományvédelmi feladatok maradtak meg. Ami egyáltalán nem alulértékelendő, sőt, a jelenlegi múzeumi rendszer egyik olyan eleme, amire joggal lehetünk büszkék.
A városi múzeumok működésének sarokköve: a fenntartás. Vagyis a város. Bár a szakmai ellenőrzés a minisztériumnál van – az intézmények éves munkajelentését és munkatervét a minisztérium értékeli –, a központi szakágazati irányítás mégis háttérbe szorult. Az intézményvezető személyének kiválasztásakor ugyan a miniszter egyetértése szükséges, a döntés leginkább önkormányzati akaraton múlik. Ahogy a jelenlegi rendszer alapján a finanszírozás érdemi része is fenntartói hatáskör, a – 2019 óta változatlan mértékű – állami normatív támogatás sok esetben csak kiegészítő, rásegítő szerepet tölt be.
Mivel az így kapott összegek a bérek kifizetésére és a működési költségek fedezésére sem elegendőek, ezért sok esetben
pályázati források megszerzése és saját bevételek megteremtése tölti ki az intézmények mindennapjait.
Ami több szempontból is hátrányos: értékes munkaidőt von el a kulturális és tudományos feladatoktól, emellett azt a látszatot kelti, mintha a múzeum profitorientált intézmény volna, miközben ezek a bevételek többnyire nem a fejlesztésekhez, hanem az alapműködéshez szükségesek.
Ezeket az intézményeket a hozzájuk tartozó filiálék és kisebb-nagyobb különálló kiállítóhelyek miatt sok esetben széttagoltság jellemzi, emellett jelentős, nem ritkán nehezen fenntartható és karbantartható műemléki épületállománnyal rendelkeznek. Ráadásul a jogszabály szerint a megyei hatókörű városi múzeumoknak kötelező régészeti, néprajzi, történeti és képzőművészeti, valamint legalább egy további szakági – jellemzően természettudományos – gyűjteményt fenntartaniuk, ami nehézséget jelenthet, ha a régió adottságai, a gyűjtőkör nem ad erre önmagában jó lehetőséget. Ott is meg kell találni a módját, hogy széles spektrumú maradjon a gyűjtemény, ahol erősen eltolódik az arány a régészet irányába, ami a többihez képest kimondottan dinamikus műfaj.
A túlterheltség, alulfinanszírozottság és az aránytalanságok ellenére a városok és a vidéki térségek kulturális életében meghatározó szerepet töltenek be ezek a múzeumok. Ha egy-két napot városi múzeumlátogatással töltünk, akkor akár egy friss szemléletű, a gyűjtemény adottságait jól reprezentáló állandó kiállítással találkozhatunk, vagy olyan – nagy érdeklődést kiváltó – időszaki kiállításokat láthatunk, amelyeken érzékelhető, hogy többéves kutatómunkára, tudományos teljesítményre épülnek. Az intézmények még a befogadott időszaki kiállításokhoz is igyekeznek a saját gyűjteményük releváns darabjait vagy tudományos eredményeit hozzáilleszteni. A szakmai elhivatottság, az egyes szakterületek (történész, régész, restaurátor, múzeumpedagógus) együttműködése pedig nagyon ígéretes, jövőbeni kiállítási koncepciók megvalósulását is lehetővé teszi.
Elégedettek azonban akkor lehetnénk, ha az intézmények
egyszerre tudnának az állandó és az időszaki kiállításra is összpontosítani,
ha az akadálymentesítés, vakok és gyengénlátók támogatása sem maradhatna el, ha a látogatói érdeklődés fenntartását segítő digitális eszközök nem csak kiemelten támogatott tárlatokhoz jutnának, és ha a látókör – a döntéshozóké és a múzeumlátogatóé egyaránt – nem csak a kiállítótérig terjedne.
Látható és láthatatlan terek
Ami a látogató szeme előtt van, arra jut forrás, ami nincs, arra nem jut. Kevésbé sarkítva sem sokkal szebb a helyzet. Néha csak egy függöny választja el egymástól, néha utcányi távolságok, de
jellemző az erős kontraszt a múzeum látható része és a szakmai munkát biztosító háttér között.
A látogatói terek kifogástalan állapotban tartása alapvető érdek. Az állományvédelmi szempontból fontos területekre, raktárakra is egyre több figyelem irányul, de a lehetőségek már jóval szűkebbek. A sor végén pedig a munkatársak mindennapi munkakörnyezete található, ahol olykor nagyon méltatlanok a körülmények. Régi, elhagyatott iskolaépületben berendezett ideiglenes régészeti bázis, kreatívan kialakított restaurátorműhely, a múzeum alsó szintjén lévő, omladozó falú konzerváló helyiségek, ázó irodák, helyenként konkrét életveszély.
Csillogó műtárgyak egy-egy kiállítás előterében, mögöttük pedig a bármihez alkalmazkodni képes, sokszor láthatatlan, de elhivatott múzeumi szakemberek.
Persze vannak váratlan kivételek. Meglátogathatunk nagyon gondosan, sok év alatt, rengeteg pályázati lehetőséget megragadva kialakított, korszerű és biztonságos restaurátorműhelyt is, ami az intézményvezető és a főrestaurátor összehangolt munkájának köszönhető. Ahogy vidéki városban is találunk teljesen bezárt múzeumot. A helyzet ugyanaz, mint az ismert fővárosi példák, csak kisebb léptékben. Az épület állapota indokolta a felújítást. A fenntartó pályázott a milliárdos nagyságrendre, elkészült a teljes építészeti terv, a múzeumi szakmai igényeket is meghallgatva. A múzeum kiürítése egyetlen hónap alatt (!) lezajlott, és másnap elkezdődött volna a kivitelezés.
Majd egy kormányhatározat megállította a háborús veszélyhelyzet és az energiaválság okán.
A fenntartó sikeresen elérte a minisztériumnál az újrakezdést. A költségek megduplázódtak. A múzeum bezárva áll négy éve. A filiálék igyekeznek kielégíteni a látogatói igényeket, a műtárgyállomány és a munkatársak régi, lakatlan kollégiumépületben kaptak helyet, a szakmai munka és a várakozás folyamatos.
Ez konkrétan a nyíregyházi Jósa András Múzeum története, de hasonló helyzetben van a Kereskedőház is hosszú évek óta – ráadásul nem akárol, hanem az igencsak szem előtt lévő Szentendre főterén.
Lehet-e lottószelvénnyel konzerválni, restaurálni?
Úgy tűnik, hogy ma Magyarországon nem is nagyon lehet máshogy. Egy megyei hatókörű városi múzeum gyűjteményi darabszáma elképesztően magas, a beáramló régészeti anyag mennyisége pedig folyamatosan növekszik. A műtárgyak kezelése, megőrzése és kiállításra való előkészítése önmagában indokolná, hogy a műtárgyvédelem éves szinten tervezhető, elkülönített restaurálási anyag- és eszközkerettel rendelkezzen.
Ehhez képest a legtöbb intézményben
még a legalapvetőbb restaurátori beszerzések is pályázati forrásoktól függnek.
A szikepengétől a vegyszereken át, az elszívóban cserélendő szűrőbetétig nincs más lehetőség, mint a Nemzeti Kulturális Alaphoz fordulni, amelynek finanszírozása – 2010 óta – jelentős részben az ötöslottó játékadójára épül.
Tegyük félre, hogy ez sokunkban igazságossági és pszichológiai kérdéseket vet fel, mert úgyis a nagyságrenden lehet igazán borzongani. Ne a mostanában napvilágot látott, érdemtelenül osztogatott összegekre gondoljunk, hanem a másik végletre.
A 1,5 milliós keretre kiírt pályázatból legfeljebb 6–700 ezer forintot kapnak meg az intézmények. Ezt kell beosztani egy évre, a munkavégzését segítő anyagokra, eszközökre egy megyei hatókörű múzeum restaurátor osztályának. Nem meglepő, hogy a munkatársak sok esetben saját maguk veszik meg a hiányzó tételeket. De legyünk megértőek, mert ha egy fém- és kerámialeletekre berendezkedett műhelybe ásatási leletanyagként egy bőrcipő töredéke kerül be váratlanul, akkor nincs idő kivárni egy következő pályázati ciklust. Melyikünk nem venné meg azonnal a saját pénzén a szükséges eszközöket, nehogy végzetes károsodást szenvedjen a ritka lelet?
Az ideális és a valós látogató
Látja vajon az egyszeri múzeumlátogató, hogy hogyan zajlik a színfalak mögött egy bőrcipő-töredék megmentése? Érdekli őt? Tudja, hogy mivel foglalkozik egy muzeológus, vagy csak a teremőrt és a jegypénztárost ismeri? Érzékeli-e amikor egy kiállítás valódi társadalmi kérdéseket feszeget?
Múzeumi szakemberként hiába tudjuk, hogy ezeknek az intézményeknek nagyon is jelentős társadalmi haszna van, újra és újra felmerül bennünk a kérdés: mit ért az egyszeri múzeumlátogató abból, hogy miért fontos a múzeum?
A legőszintébb intézményvezetői válasz így hangzik: „A magam részéről úgy látom, hogy nem ismerjük eléggé a látogatóink igényeit. Sok esetben
egy olyan elvont ideával dolgozunk a látogatót illetően, ami már nagyon elszakadt a valóságtól.
Specializáltabb látogatóméréseket kell végeznünk, mert azt érzem, hogy elveszítjük a közönséget.”
Több évtizedes tapasztalattal rendelkező múzeumvezető visszaemlékszik olyan időszakra, amikor még a tudomány fellegvárának tekintették a városi múzeumot. Komoly megtiszteltetés volt ott dolgozni. A városvezetőtől az újságárusig, mindenki szemében megbecsülést jelentett egy múzeumi tisztség.
Megváltozott a helyzet, megváltoztak az elvárások. Csakhogy ez továbbra is egy oda-vissza ható folyamat, ami restaurátori nézőpontból így hangzik: „Az emberek igénye a kultúrértékek iránt sokat csökkent. Viszont, ha csak annyit szolgáltatunk, amit a korlátaink engednek, akkor ez az igény kicsi marad.” Ebben a felvetésben nagyon komoly hajtóerő van! Igazi túlélési vágy és tenni akarás.
A társadalom – elsősorban a fiatal korosztály – megszólításában tudatosan erősítették fel a múzeumpedagógia szerepét. Tény, hogy ez a szolgáltatás népszerű, a múzeumok jelentős része ügyesen és kreatívan használja a benne rejlő lehetőségeket. Sokszor releváns témákat – mint a környezetvédelem, fenntarthatóság – is megvizsgálnak. A belső dinamikákat jól alkalmazó intézményekben a történészek, régészek, restaurátorok tudása is visszahat rá, vagy jól ki tudja egészíteni a múzeumpedagógia ismeretterjesztő és szemléletformáló hatását. Külön figyelmet igényel ugyanakkor a tudományos alaposság megőrzése egy olyan műfajban, ami alapvetően gyors szolgáltatást nyújt, a munkatársak terén pedig intenzív fluktuáció jellemzi.
Veszélyek és megoldókulcsok
A túlzott adminisztrációs terhek és a nem szakmai jellegű feladatok ellátása folyamatosan háttérbe szorítja a tudományos munkát. A mesterségesen alacsonyan tartott munkatársi létszám, a speciális ismeretekkel rendelkező szakemberek utánpótlásának nehézségei, a kiszámíthatatlan finanszírozás, a romló állapotú épületek és munkakörülmények egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy
sok múzeumi szakember érzi kilátástalannak azt a hivatást, amire feltette az életét.
Pedig ezek a területek hosszú távú tudást, speciális tapasztalatot és nehezen pótolható szakértelmet igényelnek.
Ugyanakkor most éppen látszik a szándék a változtatásra, ami sokakban ébreszt reményt. Mondhatnánk, hogy minden pénzkérdés, de nem kizárólag – még inkább hozzáállás és jószándék kérdése. Ami aztán megfelelő helyre és megfelelő elosztásban csatornázhatja be az anyagi erőforrásokat.
A megoldásokkal kapcsolatos vágyak között
első helyen szerepel az erősebb állami szerepvállalásra épülő, koordinált kulturális finanszírozási modell kialakítása.
A nagy egészen belül a legkisebb példákig ugorva: szerencsés lenne, ha olyan témakörökre, mint karbantartás, restaurálási anyag- és eszköz költség, műtárgygyarapítás, külön költségvetési sorok keletkeznének, ezek alapvetően biztosítottak lennének az egyes intézményeknél.
Az ország különböző pontjain elhelyezkedő városi múzeumok közti jelentős eltérések, igazságtalannak tűnő teherelosztások mérséklése is elsődlegesnek látszik. Ezt valószínűleg nagyban tudná segíteni egy olyan, minisztériumon belüli ágazatirányítás, amelynek nem az az elsődleges elvárása, hogy legyenek szép kiállítások, sok látogató, látványos programok, nagyrendezvények, hanem érdemi munkával – stratégiai tervezéssel, jogszabályi háttér javításával, folyamatos kapcsolattartással és utánkövetéssel – tudná segíteni az intézményeket. Ennek a szakmai tartalommal megerősített ágazati irányításnak a feladata a rendszer egészének minőségbiztosítása lehet, amely nem csupán koordinációs vagy ellenőrző szerepre korlátozódik, hanem valódi szakpolitikai súlyt képvisel. Ebbe beletartozhat
az intézményvezetői kinevezési gyakorlat olyan irányú finomhangolása is, amely nagyobb hangsúlyt helyez a szakmai előéletre,
a tudományos és gyűjteményi kompetenciákra, valamint a muzeológiai, műtárgyvédelmi és közgyűjteményi tapasztalatra. Így elkerülhető lenne, hogy a múzeumok élére elsősorban projektmenedzseri vagy általános intézményüzemeltetői logika mentén kiválasztott vezetők kerüljenek.
A régészeti feltárásokhoz kapcsolódó, államilag rögzített négyzetméterár sem minden szereplő számára biztosít egyértelműen pozitív bevételt. Ahol a gyűjtőterület túl nagy távolságokat jelent, az üzemanyagköltség könnyen visszájára fordíthatja a mérleget, ezért ennek a területnek az átgondolása is időszerűnek látszik.
A megyei hatókörű múzeumok mögött műtárgyvédelmi szempontból a legerősebb szakmai támogató jelenleg az Állományvédelmi Bizottság, amely önálló szakmai terület, szervezetileg azonban a Néprajzi Múzeum kötelékébe tartozik. Ez gazdaságilag mégis függést jelent. Oktatással, eszköz- és mérőműszerbérlési lehetőséggel, támogató programokkal körülbelül 800 intézmény munkáját segíti. Együttműködik a megyei hatókörű városi múzeumokban kijelölt állományvédelmi felelősökkel, ellenőrző feladatot is ellát, állásfoglalásokat, szakvéleményt állít ki. Az Állományvédelmi Bizottság megerősítése, a hálózati rendszer fenntartása, a terület fejlődési lehetőségeinek biztosítása műtárgyvédelmi szempontból indokolt lépés lenne.
A központosítás mindig nagyon kritikus folyamat – látjuk a közelmúlt példáin is –, de
vannak olyan területek, ahol kimondottan segítséget jelenthet a városi múzeumok számára, ha van egységes kapaszkodó.
Ilyen lehet egy központi nyilvántartási rendszer, amely sok terhet átvehetne és összehangolhatna. Vagy a régészet legnagyobb problémájára, a raktárhiányra reflektálva, egy olyan mobilraktár telepítési rendszer kialakítása, amelyre már van példa az ország egyes pontjain, de igény jóval több lenne rá. Az anyagvizsgálatok elvégzése sok esetben személyes kapcsolatokon, olykor hivatalos együttműködéseken alapul, de nem egyformán elérhető minden intézmény számára, ennek rendszerbe foglalása is sokaknak jelentene segítséget.
Amit személy szerint a legfontosabbnak tartok: váljanak vonzóvá a múzeumi közegek! Legyen a kiállítások mögött olyan, szakmai együttműködésekre és egymás megbecsülésére épülő tudományos műhelymunka, ami akár a látogató számára is érzékelhető és látható alkotófolyamatokat jelent. A szakemberek elismerése nem kizárólag jó bérezéssel érhető el (ettől még elengedhetetlen a rokonszakmákkal való bérfeszültségek enyhítése), hanem érdekfeszítő feladatokkal, az adminisztratív terhek alóli felszabadítással, tudásfejlesztésre fordítható idővel és minél több – közösen vállalt – tudományos kutatás, publikáció megszületésével, tehát szakmai sikerek elérésével. Önmagában az, hogy most 2026 tavaszán ilyen sokan és sokat beszélünk a múzeumokat érintő kérdésekről, máris bizakodásra ad okot.
Ebben a folyamatban az újraszerveződő közmédia, a televízió és a kulturális tartalomszolgáltatás is fontos szerepet vállalhat abban, hogy a múzeumok ne csupán kiállítások és programok szintjén jelenjenek meg a nyilvánosságban, hanem láthatóvá váljon a mögöttük zajló tudományos, restaurátori és kutatói munka mélysége is, ezáltal közelebb hozva a közönséghez a múzeumi szakma valódi működését és értékeit.
Az alkalmazkodás határai
Az alkalmazkodás sokszor beletörődéssel, fásultsággal, feladással jár. De jelenthet előrelépést is, a kreativitás kibontakozását. A magyar múzeumügy az elmúlt évtizedekben mindkettőről tanúbizonyságot tett.
Egyszerre volt kénytelen lemondani lehetőségekről, halogatni terveket és egyre szűkösebb keretek között működni, miközben új formákat keresett a tudás átadására, a közösségek megszólítására és kulturális örökségünk megőrzésére. Sok intézmény nem azért maradt életképes, mert kedvező körülmények vették körül, hanem mert a benne dolgozók szakmai elkötelezettsége és kreativitása újra meg újra pótolta a hiányzó feltételeket.
Ez azonban nem tekinthető kimeríthetetlen erőforrásnak.
A folyamatos alkalmazkodás hosszú távon könnyen önfeladássá válhat, ha egy rendszer működését tartósan a rugalmasságra és az áldozatvállalásra építjük.
Tehát nem kérdés, hogy tudnak-e alkalmazkodni a múzeumok. Az a kérdés, hogy meddig várjuk még el tőlük, hogy pusztán alkalmazkodással tartsák életben azt a kulturális és tudományos rendszert, amelynek fenntartása valójában közös társadalmi felelősségünk.
Nyitókép: izgalmas részlet a pécsi Janus Pannonius Múzeum állandó kiállításán (fotó: Zsámbéki Anna)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
