Ez volt az évszázad múzeumi rablása Magyarországon, és az előző kormány követte el
A Magyar Nemzeti Múzeum Jagelló-páncéljának külföldre történt elajándékozása kőkemény bűncselekmény volt, állítja Bátonyi Péter. A műemlékvédelmi szakember szerint nem elégedhetünk meg a fejcsóválással, hanem lépni kell, méghozzá jogi eszközökkel. Ezért tett még tavaly év végén feljelentést az ügyben hűtlen kezelés és hivatali visszaélés gyanújával. Aligha meglepő módon a rendőrség ezt akkor azonnal elutasította, pedig jogi érvelése erős alapokon áll. Még nem késő tenni az ügyben, ezért is közöljük most írását.
Elsőre hatásvadásznak tűnhet a fenti címadás, de fontosnak tartom tisztázni, hogy a Zsámbéki Anna közelmúltbeli cikkében is megemlített eset, a Magyar Nemzeti Múzeum nevezetes Jagelló-páncéljának elajándékozása nem csupán egyike volt a vitatható kormányzati intézkedéseknek, hanem kőkemény bűncselekmény. Mondhatnánk, az évszázad múzeumi rablása. Az eset beleillik abba az általános képbe, ami az előző kormány múzeumokkal, műtárgyakkal kapcsolatos gyakorlatát jellemezte, és amiről az elindult tényfeltárások nyomán egyre többet tudunk meg. Súlyosságánál fogva azonban ki is emelkedik az ügyek közül.
No, de nézzük, hogy mi is ez a sokszor emlegetett Jagelló-páncél, miért is fontos a mi számunkra (pláne, ha nem is II. Lajosé volt, mint sokáig gondolták), majd végül térjünk ki a jogi vonatkozásokra.
A sajtóban 2020 karácsonyán jelent meg a hír, miszerint a kormány a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe tartozó, II. Zsigmond Ágost lengyel királynak tulajdonított páncélt Lengyelországnak kívánja ajándékozni. Előzményként annyit fontos tudni, hogy a nevezett műtárgy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után kialakult helyzet rendezése céljából köttetett 1932-es ún. velencei egyezmény értelmében került Magyarországra. Ez az egyezmény azért jött létre, hogy a hazánktól 400 éven keresztül a bécsi császári gyűjteményekbe jutott műkincsek sorsát rendezze, s legalább azok egy részének visszaszolgáltatása által Magyarország valamilyen mértékű kárpótolásban részesüljön.
A szóban forgó, rendkívül egyedi páncél mint II. Lajos magyar király gyermekkori vértje került fel az egyezmény alapján visszaszolgáltatandó tárgyak listájára. Utóbb azonban kutatások révén egyértelművé vált, hogy a páncélt még bécsi őrzése idején összetévesztették egy másik darabbal, így nem II. Lajos, hanem egy másik Jagelló uralkodó, II. Zsigmond Ágost lengyel király számára készülhetett. Ezzel szemben a magyar uralkodóhoz tartozó műkincs továbbra is a bécsi Kunsthistorisches Museum gyűjteményében található.
A tévedés ellenére a mű végig a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán szerepelt (egy idő után már helyes felirattal), mi több,
a páncélt rendre a nemzet első számú múzeumának 100 legfontosabb műtárgya között emlegették ritkasága és magas művészi/történeti értéke okán.
Arról se feledkezzünk meg továbbá, hogy bár a magyar múzeumok rangidőse valóban a magyarság tárgyi örökségét hivatott gyűjteni, azonban mégis rengeteg olyan alkotást mondhat magáénak, amelyeknek nincs érdemi hazai kötődése. Gondoljunk csak Mozart felbecsülhetetlen értékű billentyűs gyakorló hangszerére, vagy épp Beethoven zongorájára, amely tárgyak eredeti tulajdonosuk életében még csak magyar földön sem jártak, s csupán vásárlás, illetve hagyaték révén jutottak el a Nemzeti Múzeumba. De a gyűjteménybe tartozó összes többi páncélról szintén elmondható, hogy éppúgy nem magyar személyekhez kapcsolódnak, mégsem jut eszébe senkinek túladni mindezeken – a fentiek fényében legalábbis remélem.
Ami konkrétan a Jagelló-páncélt illeti, annak jelentőségét, vagy a magyar múzeumi anyaghoz tartozásának létjogosultságát sem vitatta senki korábban, az osztrák fél sem kérte vissza soha, így az annak rendje és módja szerint önálló leltári számon a magyar nemzeti vagyon szerves részévé vált. Fontos rögzíteni, hogy ugyan egy tévedés révén, de mégis teljesen jogszerűen ment végbe a tulajdonszerzés, minthogy a valóban II. Lajoshoz köthető tárgy az osztrák félnél maradt, kár tehát senkit nem ért.
Ezen előzmények után vált ismertté, miszerint 2020. december 24-én úgy határozott a kormány, hogy II. Zsigmond Ágost lengyel király gyermekpáncéljának tulajdonjogát a Lengyel Köztársaság részére ingyenesen átruházza. 2021. február 17-én Krakkóban át is adták a műkincset, amely azóta a krakkói Wawel gyűjteményének részét képezi.
A gyermek- vagy inkább kamaszpáncél kovácsolt, maratott, vésett, valamint aranyozott acélból készült, magassága 156,8 cm, tömege 12,88 kg. A 16. század elején alkották (1533 körül), I. Ferdinánd osztrák főherceg és magyar király megrendelésére. A Habsburg uralkodó Zsigmond Ágost későbbi lengyel királynak kívánta nászajándékba adni, aki utóbb a lányát, Erzsébetet vette feleségül. A műtárgyat Jörg Seusenhofer innsbrucki páncélkészítő mester kovácsolta, a mellvérten lévő „E. S.” monogram pedig az Elisabetha és a Sigismund nevekre utal. Tehát nem egy tucatszerű, csatamezőre illő darabbal, hanem papírvékonyságú lemezekből álló, iparművészeti igényű, gazdagon aranyozott fejedelmi díszvérttel állunk szemben, amelyhez hasonló sem akad a magyar közgyűjteményi anyagban, de mérete és kivitelezése okán külföldön is unikum.
Becsült forgalmi értéke is ehhez a kivételességhez igazodik: 1,53 milliárd forintra taksálták. Ez magyarországi viszonylatban a
saját tárgytípusán belül a legértékesebbek kategóriájába emeli, eszmei értéke pedig – a fent ismertetett történeti okoknál fogva – pénzben jóformán ki sem fejezhető.
Csak az összehasonlítást segítendő jelzem, hogy az egyik legnagyobbnak tartott és legkeresettebb magyar festő, Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos sziget című alkotása 460 millió forintért kelt el 2021-ben a Virág Judit Galéria aukcióján, méghozzá árverési rekordot döntve meg ezáltal. Néhány hasonló festmény tehát még kijönne ennek az egyetlen, kevesek által siratott páncélnak az árából…
Jogilag is megfogható
Azt már láthatjuk, hogy a címben szereplő „évszázados” jelentőség nem zsurnalisztikai túlzás, de mitől bűncselekmény mindaz, ami történt? A fent említett tulajdonátruházás alapjául szolgáló döntés a korábbi miniszterelnök kézjegyével ellátott 2015/2020. (XII. 24.) kormányhatározatban olvasható. Ez a kormányhatározat – amely ugyebár még csak nem is jogszabály (!) – felhatalmazásként két jogforrásra hivatkozik. Az első az állami vagyonról szóló törvény, amely kimondja, hogy az állami vagyon tulajdonjoga ingyenesen nemzetközi szerződésben vállalt, vagy nemzetközi szervezetben viselt tagságból eredő segítségnyújtási vagy más kötelezettség teljesítése érdekében ruházható át.
Először is: a kormányhatározat által hivatkozott törvényhely nem alkalmazható a jelen esetre, hiszen Magyarországnak semmilyen nemzetközi szerződésben vállalt, vagy nemzetközi szervezetben viselt tagságból eredő kötelezettsége nem volt e tárgy átadására, különösen nem segítségnyújtási természetű. Itt fontos rögzíteni, hogy a páncél történetére vonatkozó kutatások szerint a fenti műalkotás vélhetően soha nem jutott el II. Zsigmond Ágosthoz, mivel elkészültéhez képest a frigy csak egy évtizeddel később köttetett meg, így az 1543-ban tartott esküvő idejére a lengyel uralkodó már „kinőtte” a mindössze 158 centiméteres vértezetet. A díszfegyver ezért egészen a magyar államnak az 1932-es ún. velencei egyezmény értelmében történt átadásáig a bécsi császári gyűjteményekben volt megtalálható, az ottani leltárakban szerepel a 16. század óta, s nincs bizonyíték arra, hogy a lengyeleknek bármilyen formában továbbították volna. Egy Ausztriában, osztrák mester kezétől készült ajándék volt csupán, amelyet vélhetően soha nem adtak át.
De bárhogy is, a Habsburg-ház – és később az osztrák állam – az 16. századtól 1932-ig jogos tulajdonosa volt a műkincsnek,
hazánk pedig egy nemzetközi egyezménnyel szentesített tulajdonszerzés révén jutott a vérthez.
Ennek azért van kiemelkedő jelentősége, mert így a lengyel fél úgynevezett restitúciós igényt a műkinccsel kapcsolatban nem támaszthatott (minthogy nem is támasztott), ezért ebből fakadó „visszaszolgáltatási” kötelezettség a magyar államot nem terhelte. Más lett volna a helyzet, ha a tárgyat műkincslopás vagy háborús fosztogatás révén vitték volna el Lengyelországból, ilyesmi azonban nem történt.
Mindebből az is következik, hogy hazánk a fentebb ismertetett műtárgyösszecserélés okán legfeljebb Ausztria irányában folytathatott volna le bármiféle átadást, az osztrák fél azonban tudomásunk szerint ilyen igénnyel mindmáig nem lépett fel. Mivel pedig efféle kötelezettségünk nem volt, a kormányhatározatban hivatkozott másik törvényhely sem áll meg, vagyis egyszerű kormányhatározattal az átadásról dönteni nem lehetett volna, hiszen a fenti törvény kimondja: állami vagyon tulajdonjogát ingyenesen átruházni csak törvény rendelkezése alapján lehet.
hirdetés
A kormányhatározatban hivatkozott másik jogforrás pedig egy lengyel-magyar egyezmény, amely a következőképp szól:
A Felek (…) erőfeszítéseket tesznek (…) a saját területükön található, a másik Fél kulturális értékeit és emlékeit képező tárgyak megőrzése érdekében.
Azonban ez a hivatkozás is megalapozatlan, amennyiben a fenti egyezmény egyáltalán nem ilyen esetkörökre vonatkozik, bármilyen műtárgyátadás igénye még a leginkább kiterjesztő jogértelmezés mellett sem következtethető ki belőle. Sőt, a hivatkozott szöveg épp ezzel ellentétes tartalmú, mivel kifejezetten az van nevesítve benne, miszerint a feleknek a másik szerződő fél kulturális értékeit és emlékeit képező tárgyak megőrzésére kell törekedniük, nem pedig azok bárki számára történő átadására. Ráadásul az előző pontban foglaltak értelmében a páncél még csak nem is tekinthető a „másik szerződő fél,” azaz Lengyelország „kulturális értékének,” hiszen a tárgy a 16. századtól fogva 1918-ig a Habsburg-dinasztia (onnantól 1932-ig pedig az osztrák állam) tulajdonát képezte.
Arról lehet szó tehát, hogy a kormány – látva az állami vagyonról szóló törvény szigorú feltételrendszerét a tulajdonátadást illetően – hajánál fogva előrángatott egy lengyel-magyar nemzetközi egyezményt, mivel a jogszabályhely ennek létét kívánta meg a tulajdonátruházás kritériumaként, és megkereste azt a cikket, amelybe a jelen ügylet – felületesen szemlélve – még a leginkább beilleszthető.
A műtárgy átadásának módja mindezeken felül még Alaptörvény-ellenes is, hiszen a legmagasabb hazai jogforrás kimondja, hogy a nemzeti vagyont csak törvényben meghatározott célból lehet átruházni, törvényben meghatározott kivételekkel az értékarányosság követelményének figyelembevétele mellett.
Márpedig itt ingyenes átjátszás történt, épp, mintha kiraboltak volna minket.
Ráadásul mindez egy helyettes államtitkár által kiadmányozott döntéssel ment végbe, holott a vonatkozó törvény úgy szól, hogy a muzeális intézmény alapleltárában szereplő kulturális javak elidegenítéséhez a miniszter engedélye szükséges. Nyilván az akkori – azóta már elhunyt – tárcavezető, Kásler Miklós el akarta kerülni, hogy ez a gyalázat az ő nevével legyen összefüggésbe hozható.
Nos, akkor hát ennyi szabálytalanság után milyen bűntettekkel is álunk szemben?
Azzal, hogy ennek a kiemelkedő történelmi jelentőségű tárgynak a mindenféle ellentételezés nélküli, ráadásul külföldre történő átadására utasítást adtak, valamint ennek az utasításnak a nyomán a tárgyat valóban át is adták, megvalósították a hűtlen kezelés bűntettét. Mivel pedig a tárgy becsült értéke az 500.000.000 forintot meghaladja, a tett különösen jelentős vagyoni hátrányt okozott,
így akár 10 évnyi (!) szabadságvesztéssel is sújtható.
Emellett álláspontom szerint hivatali visszaélés is megvalósult, hiszen egy idegen országnak juttatták hazánk egyik olyan, felbecsülhetetlen eszmei értékű műalkotását, amelyhez a másik országnak semmilyen joga nem volt, az elkövetők pedig visszaéltek a rájuk ruházott közbizalommal és közhatalommal. Ez pedig újabb 3 évig terjedő szabadságvesztést jelenthet az érintetteknek.
Ezek után már nem vagyok adós mással, csak a miértekkel. A nyilvánosság tájékoztatásakor a kormány azzal érvelt, hogy a műkincs átadására irányuló lengyel „kérés” II. Zsigmond Ágost születésének 500. évfordulójával kapcsolatban érkezett. Ezzel összefüggésben először is fontos leszögezni, hogy műtárgyak nemzetközi kötelezettségen alapuló „visszaszolgáltatását” nem szokás évfordulókhoz kötni, hiszen ezek merőben jogi természetű aktusok, nem szimbolikus jellegűek. Ráadásul a nevezett páncélról már közel száz éve tudható volt, hogy egy tévedés miatt gondolták II. Lajos vértjének, tehát a lengyel félnek bőven lett volna lehetősége és ideje ezen „igényét” érvényesíteni, például az 1989 előtti államszocialista időkben, a proletár nemzetköziség jegyében.
Másrészről bár a király augusztus 1-én született, az átadásról szóló bejelentés – éppúgy, mint az azt megalapozó határozat – csak közel fél évvel az évforduló után, 2020. december 24-én jelent meg. Így maga a konkrét átadás is a következő évre, 2021. február 17-ére tolódott, ami egy jubileumi gesztus esetén elég sajátságos késedelem, különösen, ha azt vesszük alapul, hogy a megfelelő időben történő továbbításnak sem igen lett volna akadálya, ha valóban ilyen szimbolikus indok állt volna az ügy hátterében. Csakhogy akad egy olyan konkrét esemény, amely a tett időbeliségére sokkal kézenfekvőbb magyarázattal szolgál. Ez pedig nem más, mint az Európai Unió 2021-27 közötti költségvetésének és a koronavírus miatt szükségessé vált helyreállítási alapnak a megszavazásával szembeni magyar-lengyel vétó 2020 november-decemberi belengetése. A vétót a magyar és a lengyel fél az ún. jogállamisági mechanizmus nevű törvénycsomag elfogadásának veszélye miatt lebegtette meg, amelynek eredeti tervek szerinti elfogadása komoly kockázatot jelentett volna a választások felé közeledő magyar félnek.
A lengyel támogatás e téren életmentőnek bizonyult, az ára pedig a Jagelló-páncél lehetett.
Itt tartom indokoltnak rögzíteni, hogy ilyen tárgyátadással kapcsolatos hivatalos lengyel igény a korábbi évtizedekben nyilván azért nem fogalmazódott meg, mert a lengyel fél is sejthette annak jogi megalapozatlanságát, mégpedig az általam ismertetett okoknál fogva.
Összevetésként álljon itt egy másik, szintén II. Zsigmond Ágosthoz köthető vértezet esete (Konrad Lochner műve, készült Nürnbergben, 1550‒1559 között), amely történetesen bizonyított módon Lengyelországból került a svéd királyok stockholmi gyűjteményébe, és máig ott található. Ez valóban igazoltan II. Zsigmond Ágost tulajdona volt, és az ő hagyatékából jutott jelenlegi őrzési helyére. Ha ezt nem „tudták” visszaszerezni a lengyelek az elmúlt közel 500 évben, akkor mennyi esélyük lett volna nemzetközi jogi területen egy olyan műtárggyal kapcsolatban, amelynek Lengyelországban valaha volt fellelhetősége még csak nem is bizonyítható, és éppoly jogszerűen volt Ausztria, mint utóbb Magyarország birtokában? Másként feltéve a kérdést, vajon Svédországtól évszázadokon át miért nem szerezték meg a király ottani páncélját, ha ez Magyarország esetében ilyen könnyedén ment?
Hogyan tovább?
Tavaly év végén tett feljelentésemet napokon belül elutasították, arra való hivatkozással, hogy ebben a tárgyban a Transparency International nevű civilszervezet már tett feljelentést korábban. Még az ilyekor engem megillető panaszjogomat is elvitatták. Az ügy tehát áll, de lépni még nem késő! A felmérhetetlen veszteség pedig közös, hiszen mindannyiunkat kifosztottak, nemzetközi szinten is bohócot csinálva az ország egész népéből, azokból, akiket egy fölösleges politikai gesztusért cserébe milliárdos vagyontárgyaktól lehet megszabadítani. A kincs visszaszerzése, vagy legalább egy mindenben azonos kvalitású, értékű, és típusú tárggyal való ellentételezése innentől fogva nemzeti ügy kell, hogy legyen. Ezt kívánja a mundér, vagyis a páncél becsülete.
Nyitókép: A Jagelló-díszpáncél 2022-ben a Litván Nemzeti Múzeum – Nagyhercegi Palota időszaki kiállításán (fotó: National Museum – Palace of the Grand Dukes of Lithuania)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
