Eddig minden bejelentést elfektettek, most hirtelen elkezdődött a számvetés a gyermekvédelemben
A területi gyermekvédelmi szakszolgálatok dolgozói azt állítják, korábbi jelzéseikre választ sem kaptak felettes szervüktől, a választás másnapján azonban hirtelen érdekelni kezdte az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálatot (OGYSZ), milyen nehézségekkel küzdenek a munkatársak, sőt, végre megoldási javaslatokat is kért saját területi egységeitől a szervezet. Eljutott lapunkhoz az a kizárólag zártkörű szakmai felhasználásra készített belső munkaanyag, amelyben hosszú évek óta először néz szembe a gyermekvédelem valódi helyzetével az országos szakszolgálat. Az a szerv, amelynek az elmúlt években közvetítenie kellett volna a döntéshozók felé a terepen dolgozók jelzéseit. A jelentések országszerte súlyos munkaerőhiányról, kritikus mentális állapotú gyerekekről, kilátástalan szociális körülményekről és a gyermekvédelmi intézmények túlzsúfoltságáról adnak hírt. Rávilágítanak egy-két olyan megdöbbentő összefüggésre is, amelyekről eddig nem beszélt senki.
Az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat április 13-án (!) levelet küldött az ország összes területi gyermekvédelmi szakszolgálatához (TEGYESZ-ek), amelyben szakmai visszajelzéseket kért azok vezetőitől a klasszikus szakszolgálati feladatellátás öt területére vonatkozóan. Az érdeklődés meglepte a terepen dolgozókat, hiszen mindarra, amit most a szakszolgálat felhívására papírra kellett vetniük, az elmúlt években többször, több formában próbálták felhívni az OGYSZ és a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF) figyelmét, csakhogy jelzéseik rendre visszhang nélkül maradtak. Az OGYSZ vezetése az örökbefogadás, a gyermekvédelmi gyámság, a szakértői bizottság, az elhelyezés és a befogadó gyermekotthoni ellátás működési nehézségeire volt kíváncsi, sőt, nemcsak a problémák, de azok mélyebb – társadalmi, jogi, strukturális – okai és a megoldási javaslatok is érdekelni kezdték a választások másnapján.
A szakemberek tehát klaviatúrát ragadtak és összeírták a legfontosabb problémákat, amelyekből az OGYSZ vezetője, Csipkés Attila – AI segítségével – egy 90 oldalas helyzetértékelést készített. Ebben már nyíltan megjelennek azok a problémák, amelyekről az elmúlt években csak a független média adott hírt. Mindaz, amit az ország egyik fele – beleértve a gondoskodáspolitikáért felelős államtitkárt, Fülöp Attilát is – egyszerűen hazugságnak, ferdítésnek, túlzásnak tekintett. A helyzetértékelés az országos igazgatóságot, a központi osztályvezetőket és a területi igazgatókat tömörítő Operatív Tanács áprilisi ülésének előkészítő anyagául szolgált.
„A dokumentumot az elkészülte után haladéktalanul a fenntartónk rendelkezésére bocsátottuk” – írta kérdésünkre az OGYSZ igazgatója, Csipkés Attila. Az Operatív Tanács ülését követően a résztvevő vezetők közös álláspontként fogalmazták meg a levont tanulságokat, aminek lehet olyan optikája, mintha a szakszolgálattól szokatlan erőfeszítésnek egyszersmind a határok és felelősség elmosása (is) célja lenne. Csipkés Attila szerint ez nem így van: „A tapasztalatok és a nehézségek gyűjtése nem egy most induló, elszigetelt akció, hanem a szervezet 2021-es megalakulása óta folyamatos gyakorlat. A területi igazgatók minden évben készítenek átfogó helyzetértékelést, emellett pedig napi, heti és havi szintű fórumokon tartjuk a kapcsolatot. A mostani, tavaszi adatgyűjtés újdonsága abban állt, hogy vezetői elvárásként fogalmaztam meg: a megyei vezetők – a helyi szakmai közösségek bevonásával – az Operatív Tanács ülésére immár ne csupán a kihívásokat összegezzék, hanem konkrét megoldási javaslatokat is dolgozzanak ki.”
A területi szervektől érkező jelentésekben nemcsak az visszatérő elem, hogy az itt leírtakat korábban szóban, írásban, szakmai jelentésekben következetesen jelezték – a szükséges fenntartói beavatkozás mégis elmaradt –, de arra is fény derül belőlük, hogy a kormányhivatali és ügyészségi ellenőrzések alkalmával a meglepetés erejével hatottak a problémák, amelyekkel a kiérkező ellenőrök helyben szembesültek. Ez egyértelműen azt jelzi, hogy
a jelentések tartalmai nem juthattak el maradéktalanul a döntéshozókhoz.
(Emlékezetes, korábban nagy médiavisszhangja volt egy olyan jelentésnek is, amelyet még Kuslits Gábor vezetésével készített a fővárosi TEGYESZ, és amelyet az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat vezetőjének kellett volna eljuttatnia a kormány felé, de hogy ezt megtette-e, az sosem derült ki.) Erre vonatkozó kérdésünkre Csipkés Attila úgy reagált: „Az OGYSZ a megalakulása óta minden esetben, a jogszabályi keretek maximális kihasználásával reagál a felmerülő jelzésekre. Emellett egyedi ügyekben is folyamatosan intézkedünk, amit jól példáz az alapvető jogok biztosának közelmúltbeli jelentése is, amely rögzíti az OGYSZ összegző és beavatkozó szerepét. Kiemelném, hogy a szervezet, annak ellenére, hogy országos illetékességgel rendelkezik, közfeladatot ellátó költségvetési szerv, és nem lát el fenntartói vagy középirányítói feladatokat.”
Hogy melyik szinten akadhattak el az információk az elmúlt években, az egyik nagy kérdése lesz a rendszerváltással járó átvilágításnak, amely nélkül aligha remélhetünk megtisztulást a gyermekvédelem bürokratikus rendszerében. AZ OGYSZ vezetője a maga részéről állítja: „Szervezetünk a működést érintő jelzéseket és gyorsjelentéseket folyamatosan továbbította, és továbbítja jelenleg is a fenntartónk, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF), valamint az ágazatirányító minisztérium felé.”
Ez a rendkívül gyorsan összehozott összegzés mindenesetre jól funkcionálhat az átadás-átvételt előkészítő számvetésként, amelyben végre – hosszú évek óta először – megjelennek azok a problémák, amelyekkel a valóságban küzdenek a gyermekvédelem terepén dolgozók, és amelyeknek legfőbb kárvallottjai azok a gyerekek, akikről az elmúlt években csupa szépet és jót kommunikált a kormányzat. Sokat elmond az OGYSZ szerepfelfogásáról, hogy hírei között rengeteg konferencia, szakmai nap, díjátadó szerepelt az elmúlt években, de hiába kerestünk,
nem találtunk nyilvános, önkritikus helyzetértékelést, strukturális problémaleírást vagy transzparens incidenselemzést.
Ehelyett az OGYSZ és az SZGYF – na meg az államtitkárság – kommunikációja az egységesítésről és szakmai standardizációról, zéró toleranciáról és intézményi együttműködésekről szólt, amellyel egy stabil, professzionálisan működő rendszer képét próbálták felfesteni, miközben az egyedi ügyeket álhírként vagy – amikor már tagadni nem lehetett őket – izolált incidensként ábrázolták.
– Hiába szóltunk, választ sem kaptunk. Nem követelek fejeket, de azokat, akik asszisztáltak ahhoz, hogy ne menjen tovább egy segítségkérés, nem lehet szakemberként definiálni – mondja lapunknak Bercsák Nóra, a fővárosi TEGYESZ befogadó otthonának egykori vezetője, aki ebben a minőségében is rengeteg esetben megtapasztalta, hogy a beszámolóiban leírt problémákra még csak reakció sem érkezett az OGYSZ és az SZGYF részéről. – Egy idő után az lett a jelszavunk a fővárosi TEGYESZ-nél: „Ha nem tudunk segíteni, legalább ne ártsunk”. Szakemberként feldolgozhatatlan, amikor már csak úgy lehet működtetni egy intézményt, hogy közben tudod, hogy ártasz… – fogalmaz a volt vezető, akit azért kerestünk meg, hogy személyes élményein keresztül átélhetővé tegye mindazt, amit a szakmai anyagban olvastunk.
A területi gyermekvédelmi szakszolgálatok által megküldött jelentésekben szinte oldalanként feltűnnek ezek a kifejezések: „szűkülő gondozási hely kapacitás”, „egyre nagyobb terhelés”, „növekvő esetszámok”, „túlterhelt nevelők és nevelőszülők”, a rendszerbe kerülő „bántalmazott, sérült, rossz mentális és egészségi állapotban lévő gyerekek egyre nagyobb száma”. Ha a terepen dolgozó szakemberek hivatalos jelentésein keresztül tekintünk végig a rendszerbe kerülő gyerekek útján, azt látjuk, hogy az eddigi működésben az állami gondozottak érdekei és jogai szinte minden állomáson sérültek. A következőkben sorra vesszük a legkirívóbb problémákat, amelyeket igyekszünk konkrét esetekkel is átélhetővé tenni.
A szakellátás mint szociálpolitikai szűrő
A TEGYESZ-vezetők egyöntetű visszajelzései alapján a családjukból kiemelt gyerekek számának növekedése mögött a szociális helyzet egyértelmű romlása áll. Csak Borsod-Abaúj Zemplén megyében 40 százalékkal nőtt a szakellátásban élő kiskorúak száma az elmúlt évtizedben. Tavaly 450 gyerek befogadása mellett további 246 kiskorú várt elhelyezésre (193 vérszerinti családban, 53 kórházi ágyon). Év végén összesen 602 gyereknek kerestek gondozási helyet.
A szakemberek szerint alapvető probléma, hogy míg a gyermekvédelmi törvény egy átlagos család átmeneti működési zavarára ad válaszokat, ma leginkább a mélyszegénység, a több generációs kirekesztettség, az öröklődő állami gondozási mintázat, a szenvedélybetegség, a szexuális abúzus, a gondozatlan terhesség, a pszichiátriai érintettség és az egyre fiatalabb korban megjelenő szerhasználat a gyökérokai annak, hogy ki kell emelni egy gyereket. A szakellátás mint egyfajta szociálpolitikai szűrő jelenik meg a jelentéseikben, mivel
a kiemelés gyakran nem klasszikus elhanyagolási/bántalmazási okból történik, hanem szegénységi, lakhatási és szolgáltatáshiányos helyzetek következménye,
a probléma tehát nem csak gyermekvédelmi, hanem közszolgáltatási, szociálpolitikai kérdéseket is felvet.
Számos megye területi egységének beszámolójában előjön a gyerek családban tartását segíteni hivatott alapellátás fájó hiánya vagy legalábbis igen alacsony hatásfoka. Vannak olyan megyék, ahol a szakellátásba kerülő gyerekek magas aránya annak köszönhető, hogy az önkormányzatok de facto nem működtetik az alapellátást. A beszámolókból kiderül, egyértelmű strukturális probléma, hogy a gyerekek „útjának” állomásait más-más fenntartók más-más érdekek mentén működtetik, így gyakran előfordul, hogy a probléma megoldása helyett az egyik ellátóhely inkább „áttolja” a felelősséget egy másikra. Ahelyett például, hogy az alapellátás adott esetben segítene megoldást találni a lakhatási nehézségre, támogatná a szülőket a munkakeresésben, megerősítené a szülői kompetenciákat, vagy éppen eltávolítaná a deviáns felnőttet a családból, inkább szakellátásba utalja a gyerekeket.
Az alapellátás eszköztelensége miatt a kiemelés kényszermegoldássá válik, és bár a jogszabályok előírják, hogy a gyereknek meg kell kapnia azt, amire a diagnózisa szerint szüksége van, a valóságban oda kerül, ahol épp üres ágy van. Már a mentális, egészségügyi szolgáltatásokat, terápiákat, fejlesztéseket sem képes biztosítani mindenki számára a rendszer, amely az esetek túlnyomó többségében a legkevésbé rossz megoldás elvén működik. Az összefoglalóban az egyik TEGYESZ-vezető sommás megállapításaként jelenik meg az a tanulság, hogy az elmúlt harminc év bebizonyította, az alapellátás önkormányzati és a szakellátás központi költségvetési finanszírozása nem vált be.
Az első állomás: a befogadó otthon
A gyámhatóság kiemelést sürgető intézkedése és a tartós gondozási helyek telítettsége közötti szorításnak a rendszer első állomása, a befogadó otthon a legnagyobb elszenvedője. Ide közvetlenül a családból való kiemelés után kerülnek a kicsik és nagyok, vagyis ez egy átmeneti otthon, ahol a törvény szerint maximum 60 napot tölthetnek el. Az itt dolgozó szakemberek a súlyosan traumatizált fiatalokat a bekerülésük percétől segítik traumáik feldolgozásában, biztonságérzetük visszanyerésében és a következő életszakaszra való felkészülésben. A gyakorlatban már ezen a ponton képtelen helyzet alakul ki, hiszen a befogadó jó ideje megszűnt átmeneti gondozási hely lenni: a gyerekek – és ez országos tapasztalat – gyakran két éven túl is itt ragadnak.
„Az átmeneti ellátás hónapokra, évekre nyúló tartóssá válása önmagában traumatizáló”, amit a rendszer dokumentál, de nem kezel, áll a TEGYESZ-vezetők beszámolóiból összeállított munkaanyagban, amely úgy fogalmaz:
„A rendszer intézményesíti a gyerek állapotromlását”.
A bennragadás oka a tartós gondozási helyekre (gyermekotthon, nevelőszülő, lakásotthon) jellemző krónikus férőhelyhiány. Hogy átélhető legyen, mit jelent ez a tartós bizonytalanság egy gyerek életében, Bercsák Nóra megosztja velünk egy kislány történetét, aki – nevezzük Rékának – a maximális 60 nap helyett jó 2-2,5 évet töltött a befogadóban. Mielőtt Nóra elmondaná, milyen személyiségtorzuláson és életminőség-romláson esett át ez idő alatt, még elmeséli, hogyan szorul háttérbe rendre a gyerek érdeke a gyakorlatban amiatt, hogy a különféle gondozási helyek nem egy fenntartóhoz tartoznak. Nóra még emlékszik olyan időkre, amikor egy befogadóba kerülő fiatal két-három gyermekotthon közül is választhatott, annak megfelelően, melyik volt közelebb az iskolájához, vagy éppen melyik biztosított jobb körülményeket a szabadidős tevékenységéhez.
Amikor az SZGYF alatt egyfajta pufferintézményként megjelent az OGYSZ, a tartós gondozási helyek (lakásotthonok, gyermekotthonok, nevelőszülői hálózat) az SZGYF-hez és az egyházakhoz kerültek, a befogadók azonban az OGYSZ-nél maradtak. – Mi csak kérhettünk tartós gondozási helyeket, de egyre inkább úgy tűnt, hogy senkit nem hat meg, hogy az adott gyerek mióta van a befogadóban – emlékszik vissza Bercsák Nóra, aki szerint akkoriban olyan volt a gyerekek továbbléptetésének folyamata az átmeneti, befogadó otthonból, mint egy húspiac. – Néhány hetente összehívtuk a gyerekotthoni képviselőket egy 30-40 fős listával a kezünkben, és próbáltuk rájuk tukmálni a gyerekeket, jó és rossz tulajdonságaikat felsorolva. Aztán vártuk, hogy valamelyik nevelőszülői hálózat vagy gyerekotthon azt mondja valamelyikre, hogy jöhet – emlékszik vissza.
A szakemberek elmondása szerint ma már „húspiac” sincs,
csak rendszertelenül, nagy nehezen próbálják felvenni a kapcsolatot a tartós gondozási helyekkel,
hogy fussanak egy kört adott esetben egy négyes testvérsor érdekében, akik már több éve bent vannak. Elmondják, amit tudni lehet róluk, aztán csak néznek egymásra, hosszan. Jó esetben aztán két nap múlva csörög a telefon, hogy két hónap múlva lehet, hogy tudnának helyet szorítani a testvéreknek. Ezután két hónapig mindenki azért imádkozik, hogy be ne teljen a nekik szánt hely. A probléma végre az OGYSZ friss helyzetértékelésében is megjelenik: „Jelen helyzetben nincsen címzettje annak a feladatnak, hogy egy családjából kiemelt gyermeknek ki (mely fenntartó, intézmény) köteles otthont nyújtani. (…) Meg kell nevezni azt a szolgáltatót, aki köteles biztosítani a rendelkezésre álló férőhelyeket”. Ha csak belső használatú dokumentumban is, de a szakszolgálat végre kimondja: „Az elhelyezésben több szinten jelentkező strukturális problémák kezelése rendszerszintű, tudatos, gyermekközpontú beavatkozásokat igényel.”
A befogadó otthon tehát – az ország minden pontján – a sűrű kiemelések és a tartós gondozási helyek telítettsége miatt telik meg fulladásig. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei befogadóban tavaly év végén 116 fő élt, ami 2,5-szerese a megengedett létszámnak. A fővárosban a kihasználtság eléri a 140 százalékot, Nógrádban rendszeresen 100 százalék feletti, időnként 200 százalék körülire emelkedik.
A diszfunkcionális működés devianciát termel
Olvasóink talán emlékeznek, az Orbán-kormány a gyermekotthonok telítettségére – meglehetősen cinikus módon – azzal válaszolt, hogy egy törvénymódosítással lehetővé tette, hogy a tartós szökésben lévők helyét be lehessen tölteni az új bekerülőkkel. Ez több problémát is jelez. Egyrészt, hogy szép számmal vannak olyan fiatalok, akik menekülnek ebből a rendszerből (amely közben kiadja az ágyukat másnak). Másrészt, hogy ezek a fiatalok, akik szökésükkel nagy lépést tesznek az állapotromlásuk felé vezető úton, visszatérésükkel jelentős kockázatot jelentenek a bent élőkre nézve, akiket sem korosztály, sem mentális állapot szerint nem tudnak tőlük elkülöníteni.
Réka, aki normál szükségletekkel került a befogadóba, ma szerhasználó és felnőtt általi szexuális kizsákmányolás visszatérő áldozata.
Nemcsak azért, mert a helyen, ahová átmenetileg került, nem tudták azzal bíztatni, hogy belátható időn belül lesz egy állandó otthona, de azért is, mert a befogadó egyszersmind krízisellátó központ is, ahol azok a fiatalok is helyet kapnak egy-két éjszakára, akik az ország különböző pontjain lévő tartós gondozási helyekről időnként a fővárosba szöknek. Sokuk szerhasználó és a testéből csinál pénzt, hogy a függőségét kielégíthesse. (A szakemberek jelentései szerint a befogadóba érkező serdülőkorú lányok között kifejezetten nagy arányban vannak a súlyosan traumatizált, deviáns viselkedésű kamaszok, akik felnőtt általi szexuális kizsákmányolás áldozataivá válnak.) Ezek a lányok jöttek-mentek az elmúlt években Réka körül, akiből mára speciális szükségletű, komoly viselkedésbeli problémákkal küzdő fiatal lett.
– A kollégák úgy látták, az életben maradása függ attól, hogy sikerül-e zárt intézeti ellátást biztosítani neki, hiszen csak így tudják megvédeni a drogtól és attól, hogy használják a testét – meséli Nóra. Réka huszonvalahányadik lett a zárt intézményre várakozók listáján. Amikor egy hét alatt harmadszorra gyújtotta fel éjszaka a csoportszobát, ahol a többiekkel együtt élt, a TEGYESZ-vezető sürgős intézkedést követelt a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságtól, ahonnan azonban csak a következő kurta válasz érkezett:
„A rendelkezésre álló dokumentumok, a Központi Speciális Gyermekotthoni férőhelyek áttekintése és az OGYSZB-vel történt konzultáció alapján [név] központi speciális gyermekotthonba történő sürgősségi befogadását nem támogatom.”
– Ezt a kislányt a rendszer tette ilyenné. A diszfunkcionális működés kitermeli a nagyfokú igényt a zárt intézeti nevelésre – mondja Bercsák Nóra, aki hozzáteszi, Rékáé extrém, de egyáltalán nem egyedi eset. Ezt igazolják a megyei TEGYESZ-vezetők beszámolói is.
Az SZGYF nem úgy fogalmazott, hogy nincs hely, csak egyszerűen nem támogatta a gyerek sürgősségi zárt intézeti elhelyezését. A tények ilyen megfogalmazásbeli takargatása a szakemberek szerint általánossá vált az elmúlt években. – A zárt intézeti elhelyezésekről egy ideje már nem területi, hanem a központi szakértői bizottság dönt, és ott is meg van súgva, hogy lehetőleg ne hozzanak pozitív döntést, mert nincs férőhely – magyarázza Nóra.
A speciális gyermekhotthonok égető hiánya a megyei TEGYESZ-ek jelentéseinek visszatérő motívuma. A szakemberek egyöntetű visszajelzése szerint folyamatosan egyre rosszabb pszichés állapotú gyerekek kerülnek a rendszerbe, ahol akár 6-8 hónapot is kell várniuk a pszichiátriai szakrendelési időpontra. Mivel a hosszú várakozás alatt a gyerek állapota a többi társát és a nevelőket is terheli, a velük dolgozó felnőttek indokoltnak látnák a gyermekvédelemben élő fiatalok soron kívüli pszichiátriai ellátásának bevezetését. Véleményük szerint
a rendszer diszfunkcionális működésének következményeként jelennek meg a szökések, a bűnelkövetés és a felnőtt általi szexuális kizsákmányolás.
Az összefoglaló tanúsága szerint megjegyzik, hogy a tankötelezettség felemelésének – ismét 18 éves korra – közvetlen gyermekvédelmi hatása lenne.
Örökbeadásba sodródó újszülöttek
A megyei kirendeltségek vezetői abban is egyetértenek, hogy a speciális gyermekotthoni elhelyezést igénylő, enyhén értelmi fogyatékos, autista vagy pszichiátriai betegséggel küzdő gyerekek mellett legfőképp a 0-3 éves korosztály igényelne sürgős férőhelybővítést. A csecsemőotthonok mindenhol létszám felett működnek, a Családok Átmeneti Otthona (CSÁO) szintén reménytelenül telített. A jelentésükből készített összefoglaló tanúsága szerint arra is kitérnek: súlyos alkotmányossági aggályokat vet fel, hogy egy gyereket „egészségügyben hagyottként” kezelnek olyankor is, amikor a gyámhatóság zárja ki a hazakerülését.
A megyei TEGYESZ-ek vezetőinek jelentéseiből drámai összefüggések rajzolódnak ki a férőhelyhiány miatt megyén kívül elhelyezett újszülöttek és szüleik helyzetéről. Ez mint örökbefogadásba sodró mechanizmus jelenik meg beszámolójukban. A szülőknek ugyanis, akiknek gyakran azért nem engedik meg, hogy hazavigyék a gyereket, mert a társadalom perifériáján élnek, nincs anyagi lehetőségük az utazásra, így a kapcsolattartás elmarad, ami pedig a kicsi jövőjét az örökbefogadás irányába tolja.
A rendszer tehát strukturálisan termel „örökbefogadásra érett” gyerekeket – nem szülői alkalmatlanságból, hanem a szegénység következtében.
A szakemberek ezért javasolják az 50 km-en belüli elhelyezést előíró szabály újbóli kodifikálását. Felhívják ugyanakkor a figyelmet az egyedülálló anyák csapdahelyzetére is. Tapasztalatuk szerint támogatói háló, bölcsődei férőhely, rugalmas munka és stabil lakhatás hiányában a hazagondozás sokszor nem a szándékon, hanem a fizikai-anyagi leterheltségen bukik el.
Az örökbefogadási kedv egyébként a jelek szerint minden megyében lankad, és sokan (nemi, egészségügyi, származási) feltételekhez kötik. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében jelenleg 54 örökbefogadó pár áll szemben 466 örökbe adható gyerekkel. Van olyan TEGYESZ, amelynek jelentése politikai nyomásról is beszámol az örökbefogadásokat illetően. A szakemberek méltatlannak tartják, hogy az elmúlt érában egy egyedülálló örökbefogadó alkalmasságát – jóllehet, a TEGYESZ és a gyámhivatal szakmailag és hatósági oldalról is körbejárta – egy politikai szereplő, a kulturális és innovációs miniszter is jóvá kellett, hogy hagyja, mielőtt gyereket kaphatott volna.
Túlterhelt munkatársak, bezárt csoportok
A TEGYESZ-vezetők a megoldandó problémák között sorolják fel a tartós, súlyos férőhelyhiány mellett a munkaerőhiányt is. Sürgetik a bérek rendezését, a kifogástalan életvitel ellenőrzés és a pszichológiai vizsgálat miatt aránytalanul elhúzódó felvételi eljárást, amely nemcsak a rendszerben maradt kollégák túlterheltségéhez járul hozzá, de ahhoz is, hogy megfelelő számú munkaerő hiányában – a hosszú várólisták ellenére – számos csoportot be kellett zárni. Komárom-Esztergomban 49 férőhely van zárva, a fővárosban 37 gyermekotthoni csoport szünetelteti a működését.
Bács-Kiskunban 2025-ben egy szakember kivételével az egész elhelyezési szolgálat kilépett.
Többen szót ejtenek a nevelőszülői hálózat elöregedéséről és túlterheltségéről (van, ahol 7-8 gyerek él), és akad olyan is, aki kerek perec kijelenti, az utóbbi 10-15 év súlyos szakmai hibája volt a nevelőszülői hálózat kizárólagosságának erőltetése, melynek következtében az intézményi ellátás elsorvadt.
Problémaként jelenik meg a megyei egységek jelentésében az is, hogy állításuk szerint a gyermekvédelmi jelzésekre nem reagál az igazságszolgáltatás. Bár a gyermekvédelmi törvény kötelező perindítást ír elő, az elhúzódó bírósági eljárások miatt a gyámhivatalok „nem érdemes kezdeményezni” attitűdöt vesznek fel. Így „a gyermekek sérelmére elkövetett cselekmények egy jelentős része de facto szankció nélkül marad” – áll az összefoglalóban.
Kiutak a kilátástalanságból
A problémák megoldását nem mindenki látja egyformán. A legtöbb szakember a férőhelybővítést jelöli meg célként, van azonban, aki inkább komoly energiákat fektetne a prevencióba, hiszen a lakáspolitika hiánya az egyik legjelentősebb gyermekvédelmi kockázat.
Javaslatként megjelennek a támogatott lakhatási modellek („kiléptető lakások”), az albérleti támogatás, a közösségi háló, az önkéntes mentorhálózatok. A gyerekek hazagondozását egyszeri vagy fokozatosan kivezetett pénzügyi csomaggal (kaució, alapfelszerelés, 6-12 hónap kritikus költségei) is lehetne segíteni, megelőzendő a visszakerülést. A családban tartás érdekében pedig településszintű, közösségi alapellátást kell építeni a terepen dolgozó szakemberek szerint a jelenlegi, centralizált működés helyett.
Egy rendkívül innovatív megoldás is megjelenik az ötletek között: a megyei prevenciós alap. Eszerint azokon a településeken, ahol a mélyszegénység miatt magas a kiemelés kockázata, a szakellátásba kerülő gyerekre költött pénz (évi 7-9 millió/gyerek) helyett lehetne
célzottan, szigorú mentorálassal a családok lakhatási/adózáskrízisét finanszírozni (1-2 milliós nagyságrend) annak érdekében, hogy elkerülhető legyen a kiemelés.
Az OGYSZ alá tartozó húsz TEGYESZ mindegyike nagy jelentőséget tulajdonít a lokális problémamegoldásnak, a helyi viszonyok ismeretének. Mind a sűrű gondozásihely-váltások, mind az örökbeadások kudarca csökkenthető lenne, ha az illesztési folyamatnál jobban támaszkodna a szervezet a helyismerettel rendelkező szakemberekre. Volt olyan jelentés, amelyben a munkatársak direkt kiemelték, hogy a helyi vezető rugalmassága és szakértelme nélkül képtelenség lett volna fenntartani az elmúlt években a területi szakszolgálat működését.
Réka is a helyi TEGYESZ-vezetőnek köszönheti, hogy ma már egy zárt otthonban él: a regionális vezető addig járt a szóba jöhető intézmények nyakára, amíg helyet nem talált neki. A szakszolgálatnál dolgozók azt mesélik, gyerek tőlük az elmúlt években csak a TEGYESZ-vezető rámenősségének köszönhetően tudott továbblépni.
Nyitókép: új gyermekotthon Miskolcon az átadás napján, 2025. december 3-án (fotó: MTI/Vajda János)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
