Landi Balázs: Akarjuk-e tényleg a jogállamot? Akkor be kell érnünk a „sovány egyezséggel”
Az elszámoltatás igénye elemi erővel merül fel az újabb rendszerváltó fordulat nyomán, de ennek a jogállam keretei között kell maradnia. Még akkor is, ha e keretek szűkebbek annál, mint amire most sokan vágynak, bízva a „kövér ítélet” lehetőségében. A jogállamot azonban nem lehet jogállam ellenében megvalósítani, és a jogállami normákat nem szabad az igazságosság nevében felfüggeszteni. Landi Balázs jogász, egyetemi docens, Sólyom László volt közvetlen munkatársa hozzászólása az elszámoltatás jogi eszközeiről szóló vitához.
Rendszerváltásban gazdag ország vagyunk. Már számozzuk azokat! Mint hallom és olvasom, első az 1990-es, második a 2010-es, harmadik a 2026-os. S ha már ennyi van belőle, magától értetődik azok összehasonlítása, analógiák és párhuzamok felállítása. S valóban! Még a jelszavak is ismétlődnek mindkét oldalon. A győztesek az erkölcs és jogállam hiányát, az igazságtétel és elszámoltatás fontosságát hangoztatják, a legyőzöttek pedig a formális jog és jogbiztonság elleni támadásról, az elszámolás helyetti leszámolástól féltik a jogállamiságot.
Azonban a valós és vélt érdeksérelmektől, az elszenvedett igazságtalanságoktól elkeseredett, így érzelmektől, sőt indulatoktól sem mentes hangos „kardcsörgetés” közepette egy összehasonlítás, analógia és párhuzam felállítása rendre elmarad:
a győztesek a soron következő rendszerváltás alkalmával rendre legyőzöttek lesznek.
Van némi bája ennek a körforgásnak – „Így forog az idő s fonalas kerekén / A lét eleven köpenyét szövöm én”, írja Goethe a Faustban.
S mivel a „köpönyeg” mindkét oldalán jogászok garmadának logikus, hiteles és kétségektől mentes „kinyilatkoztatása” támasztja alá saját igazát, jogászként megszolgálni látszunk Luther tömör ítéletét: „Juristen – schlechte Christen!” A jogállamot egyszerre éltetjük és öljük éppen mi, jogászok…
Huszthy István 1745-ben megjelent Iurisprudentia practica című munkájában a felperesi ügyvéd kötelességévé tette, hogy ha kétségessé válik ügye, idejében javasoljon egyezséget. Az alperesi ügyvéd kötelességévé pedig, hogy megfelelő kifogásokat alkalmazzon, mert „ki időt nyer, életet nyer!”, s ha teheti, ő is kössön inkább egyezséget, mert jobb a sovány egyezség, mint a kövér ítélet: „Melior est transactio tenuis, quam pinguis sententia.” Visszatekintve a „három rendszerváltás” eddigi tapasztalataira,
az egyidejűleg „féltve őrzött” és „kétségbevont” jogállam lényege leginkább e „sovány egyezségben” körvonalazódik.
Elismerem, mindez elsőre leírva, majd utóbb visszaolvasva sem túl ígéretes, vonzó, ambiciózus vagy éppen magasztos fogalommeghatározás, de – s ez nem kevés! – megvalósítható cél… Természetesen lehet ezzel egyet nem érteni, de ez esetben megint csak felvetem: elvégeztük-e az összehasonlítás, analógia és párhuzamállítás valamennyi lépését?
Tegyük fel magunknak a kérdést, vajon nem a „második” rendszerváltás „kövér ítélet”-ígéretének – ti. az akkor aktuálisan legyőzöttek mellett magát a „korábbi” rendszerváltást, s végső soron a „korábbi” jogállamiság egészét minden kudarcért és sikertelenségért felelőssé tevő politika – képtelensége, s ennél fogva be nem teljesülése vezetett a „harmadik” rendszerváltáshoz?
Az első (és egyetlen!) rendszerváltás idején is számos területen jelen volt a „kövér ítélet” ígérete, amire nagy igény mutatkozott a támasz nélkül maradt, politikailag megrendült és gazdaságilag ellehetetlenült országban, de az akkori kormány(fő) és az akkori alkotmánybíróság a szirének hangjának nem engedett, s Zlinszky Jánost idézve: „Megkínálta hát a társadalmat a soha nem ízlelt, emlékekben is csak az öregebbekben élő erkölcsi alapú jogállam szabadságával, felelősségével, a békés átmenet, az addigi hatalom legálisnak elismerése, a jog folytonosságának fenntartása árán.”
Ahogy most aktuálisan, úgy akkor is sokan tették fel természetesen a kérdést: miért marad el a nagy tisztogatás? A válasz:
mert egy jogállamban ezt nem lehet megtenni.
Mert a „sovány egyezség” lényege, hogy a győztesek megmutatják, hogy ebben különbek a legyőzötteknél, avagy Huszthy István példáját tovább gondolva: könnyebb a „felperesi pozícióból” méltányosságot ajánlani, mint „alperesi pozícióból” ilyet kérni.
hirdetés
Akik pedig irigykedve példálóznak azzal, hogy több rendszerváltó országban is felfüggesztettek bizonyos jogállami normákat az igazságosság nevében, azok figyelmét ismételten felhívom egy, a „köpönyeg” mindkét oldalán egyaránt látható „sárfoltra”, mégpedig a szlovák büntető törvénykönyv legutóbbi módosítása kapcsán ismét felszínre bukkanó Beneš-dekrétumokra.
Ma már talán kevesek emlékeznek arra, hogy a valódi és jogállami értékek alapján vitatott rendeletet a cseh alkotmánybíróság már 1995.március 8-án hozott döntésével megerősítette. Erről huszonnégy évvel ezelőtt (!) a következőket írtam a Heti Válasz hasábjain (Hatályos jogtalanság; Heti Válasz, II. évfolyam, 10. szám): „[…] a cseh alkotmánybírósági döntés azért is aggályos, mert összemossa a legalitás és a legitimitás közötti határokat. A cseh alkotmánybírák noha a jogállami értékek helyreállításának fontosságát és egyetemes követelményét hangoztatják, az ennek érdekében elkövetett jogtalanságot igyekeznek minden lehetséges módon elkendőzni. […] egyfelől bagatellizálja a testület a dekrétum jelentőségét, másfelől a tulajdonelkobzást nemhogy legitimnek, de egyenesen kötelező intézkedésként tünteti fel a jogállamban.”
Van közöttünk bárki, aki elhiszi, hogy ettől a döntéstől jobb lett a cseh és a szlovák emberek élete, s akár csak részlegesen megvalósult náluk a teljes társadalmi és gazdasági helycsere „kövér ítéletének” ígérete, ti. akik előtte elnyomásban éltek, ezt követően fölülre kerültek? Ha igen, őket arra kérem, olvassák el Márai Sándor 1945-ös Naplóját az emberek várakozásairól és az író efölötti kétségbeeséséről…
Az igazságosság erény, a jog rend.
Egy jogállamban a társadalmi együttélés békéjét és biztonságát a normák rendje biztosítja,
amely béke és biztonság érdekében a társadalom kész bizonyos korlátozásokat – „sovány egyezségként” – vállalni és elviselni, még azokban a határesetekben is, amikor az igazságosság és jog szembe kerülnek egymással. Amikor Szókratész az igazságtalanul kiszabott halálos ítélet végrehajtását várta, barátai és tanítványai egyaránt kérlelték, szökjön el, de ő nem tette: „E törvény rendje tett polgárrá, védett életemben, volt iránymutatóm. Nem sértem meg őket akkor sem, mikor formai rendjük jogerős, ámbár igazságtalan ítéletet hozott velem szemben.”
Az ítélet végrehajtása kisebb rossz, mint a jogrend megvetése, és ami ennél is fontosabb, hogy az ítélet igazságtalansága nem Szókratész bűne, viszont a jog megvetése őt, az ő szabad döntését terhelte volna, amit pedig nem vett a lelkére. Mert ezt az alázatot, áldozatot, „felajánlott méltányosságot” (is) jelenti, hogy
jogállamot nem lehet jogállam ellenében megvalósítani.
Egy jogállamban a hatalom szolgálat, amelynek gyakorlása felelőséggel jár. A jogállam a hatalmat korlátozza az egyéni szabadság érdekében. A jogállamban a jog szab határt a politikának, és nem fordítva.
Ezzel együtt a jogállam eszközt is ad a hatalom kezébe, de nem az egyén, hanem a köz érdekeinek érvényesítésére. A hatalom, a győztesek mindenkori felelőssége, hogy a jogot csak olyan célokra használja fel, amelyekre az alkalmas és legitim. Nem szabad engedni a jogállami kereteket átlépni, a látszólag egyszerűbb és politikailag népszerűbb utat választani, engedni a „kövér ítélet” csábításának, mert a formai legalitás legitimitás nélkül mit sem ér.
A neves magánjogász, Schwarz Gusztáv szerint hárman tartják kezükben a jogot: a törvényhozó, a jogtudós és a jogalkalmazó. A törvényhozó, aki teremti, a jogtudós, aki értelmezi és magyarázza, s a jogalkalmazó, aki biztosítja gyakorlati megvalósulását. A történelem során többször előfordult már, hogy egyik-másik kéz lebénult, de ilyenkor a többi vette át szerepét, s átmentette a jogállamot. Most ennél többről van szó: fennáll annak veszélye, hogy a jogalkotó és a jogalkalmazó egymás ellen fordul. Bízom benne, a jogtudomány van annyira felkészült, hogy – akár kívülről, akár belülről – rábírja mind a jogalkotót, mind a jogalkalmazót a legitim és jogerős egyezségre, mert a jogállamban „res iudicata pro veritate accipitur”, azaz az ítélt dolog az igazság helyett (igazságként) fogadandó el, még akkor is, ha az önkény (t)örvénye lehúz.
*
Korábban megjelent vélemények a témában:
- Sajó András: A csalárd törvények semmisségének gondolata korántsem jogdogmatikai képtelenség
- Lendvai András és Tóth Gábor Attila: Lehetséges vagyoni igazságtétel a NER bukása után – mutatjuk, hogyan
Nyitókép: illusztráció
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
