Az állami pénzzel együtt jönnek a telefonok is: az 1956-os Intézet és a Collegium Budapest történetének tanulságai
Örömteli lenne a Collegium Budapesthez hasonló tudományos intézet újraalapítása, írja válaszul Szathmáry Eörs evolúcióbiolóus felvetésére Deme Zoltán. De nem bárhogyan: az állam csecsén lógó, önálló gazdálkodásra képtelen intézmények kiszolgáltatottak a politika szeszélyének, és hosszabb távon életképtelenek. Ezt bizonyítja a Collegium Budapest és az 1956-os Intézet esete is. A kutatás szabadságát inkább az olyan műhelyek biztosíthatnák, amelyek – az amerikai kutatóintézeti modellnek megfelelően – pénzügyileg is a saját lábukon állnak.
Kornai János közgazdász 1983 szeptemberétől kezdve rendszeresen hosszabb sétákra indult az Einstein Drive 45 alatt található ideiglenes otthonából. A feleségével éltek 10 hónapon át ebben a kétszintes, lapostetős modernista épületben, a princetoni Institute for Advanced Study (IAS) kutatóintézethez tartozó, Breuer Marcell tervezte ligetes lakónegyedben.
Itt laknak az intézet állandó kutatói mellett az egy-egy akadémiai évre meghívott tudósok (a fellow-k) is, akik „felmentve minden tanítási és adminisztrációs feladattól, szabadon választott kedves témájuk kutatásának szentelhetik minden energiájukat” – ahogy Kornai írta erről A gondolat erejével című önéletrajzi kötetében.
A lakónegyed ligetét elhagyva árnyas parkban folytatódhat a séta, mígnem a gondolataiba merült kutató meg nem pillantja az intézet Einstein Drive 1 alatt található campusának épületeit, köztük a szintén Breuer Marcell tervezte Simonyi Hallt. A Simonyi Károly fizikusról, az elektrotechnika és a fizikatörténet kiemelkedő alakjáról elnevezett épület fegyelmezett tömbje már megjelenésében is logikus, rendszerezett gondolkodásra sarkall – ami elengedhetetlen, ha az erre sétáló tudós épp egy nagy összegző munkán dolgozik. Márpedig az egy-egy évet itt töltő akadémikusok közül sokan éppen erre használják fel az intézet által biztosított szabadságot.
Tehetik, hiszen az IAS által nyújtott ösztöndíj, lakhatás és más feltételek lehetővé teszik, hogy legalább egy időre kiléphessenek az ún. akadémiai kapitalizmus verklijéből: itt nincs pályázati kényszer, publikációs nyomás, tanítási kötelezettség vagy intézményi rangsorhajsza.
Minden figyelmet a tudománynak szentelhetnek; nagy szintézisek, könyvek, interdiszciplináris áttörések születhetnek így.
Kornai is az egyik fő műve, A szocialista rendszer című összefoglaló munka vázlatát készítette el Princetonban. Ez a később „Kritikai politikai gazdaságtan” alcímmel megjelent írása bemutatta, hogyan működik a szocializmus mint rendszer a valóságban. Ez a vázlat képezte továbbá az alapját annak a tantárgynak, amit 1984-től 2002-ig tanított a Harvardon a szocialista rendszer, illetve a posztszocialista átmenet politikai gazdaságtanáról.
Az IAS a magányos elmélkedést segítő természeti környezet mellett még egy inspirációs forrást biztosít: remek, válogatott társaságot. Kornai például 43 másik, különféle tudományterületeken mozgó fellow társaságában töltötte princetoni hónapjait.
A gondolatébresztő társalgás – akár közös séta – mindig is jellemző volt az intézetben egy időben dolgozó kutatókra: a második világháborút követő években Neumann János, Kurt Gödel és az utca majdani névadója, Albert Einstein gyakran együtt sétálgattak a parkban.
És bár az intézetben dolgozott 1947-től J. Robert Oppenheimer is, ám a korábban az atombomba kifejlesztésében jelentős szerepet játszott elméleti fizikus valószínűleg csak ritkán ért rá az előbb említett három úrhoz csatlakozni, vagy akár egyedül a fák alatt andalogva elmélkedni. A Manhattan Project egykori irányítója itt már nem kutatóként, hanem az intézmény vezetőjeként működött, és teendői bizonyára minden percét lekötötték. Feladatai közé tartozott az intézményépítés és az intellektuális kurátori szerep betöltése mellett az IAS működését biztosító tőke gyarapítását (fundraising) előmozdító kapcsolatépítés is.
Ez ugyanis az intézet fenntartásának a kulcsa:
alapítása óta folyamatosan tőkét gyűjt adományozóktól és azt végtelen időtávra vállalatokba és pénztermelő ingatlanokba fekteti be.
Éppen akkora hozamot érnek el, amekkorát bárki más is elérhet, ha alacsony költségű diverzifikált indexkövető részvényalapokba fektet: hosszú távon évi 7–9 százalékot. Ehhez jön évente 1–5 százaléknyi újabb adomány a donoroktól és a vagyonukat az IAS-re hagyományozóktól. Ebből a 8–14 százaléknyi éves vagyongyarapodásból mintegy 5 százalékot használnak fel az intézmény működésére, a többi 3–9 százalék a vagyon reálértékének megőrzését és gyarapítását szolgálja.
A donorok tehát nem a költségeket finanszírozzák, hanem tőkét helyeznek el végleges jelleggel egy intellektuális projektben; e tőkét az intézet örökre megőrzi, és csak a belőle származó hozam egy részét költi el. A teljes intellektuális szabadságot és kutatói autonómiát abszolút értelemben vett pénzügyi függetlenség biztosítja: így lesz a filantrópiából önfenntartó tudományos infrastruktúra.
A fundraisinggel, befektetéssel és működtetéssel kis létszámú profi csapat foglalkozik, a tudósoknak ezzel nincs dolguk. Szerepük a pénz szaporításában szimbolikus és legitimációs, amit csak alkalmanként kell aprópénzre váltani, a donoroknak tartott előadások, eseményeken való részvétel formájában. A kutató itt termék, nem pedig értékesítő.
Collegium Budapest
Albert O. Hirschman volt az 1980-as évek elején az IAS társadalomtudományi fakultásának (Social Science School) egyik rezidens kutatója (permanent fellow). A hosszú életet megélt professzor echte európai gondolkodó és igazi intellektuális gerilla volt: nem hitt a tiszta modellekben, sem az univerzális törvényekben, interdiszciplináris megközelítése pedig irodalmi érzékenységgel párosult. (Magyarul „Kivonulás, tiltakozás, hűség” címmel megjelent rövid, olvasmányos munkája kifejezetten ajánlható a mostani rendszerváltós-kitálalós időszakban.)
Nem csoda tehát, hogy a tudományos főáramon kívüli gondolkodókat igyekezett összehozni az intézetben. Így került az IAS-be Kornai János mellett Wolf Lepenies is, az esszéisztikus gondolkodású német szociológus, aki nemcsak a szellemtörténet jeles művelője, hanem remek nemzetközi kapcsolatépítő is. Kornai és Lepenies jó viszonyba kerültek, s míg előbbi a Harvard professzori székében, utóbbi a Wissenschaftskolleg zu Berlin (WiKo) kutatóintézet igazgatói pozíciójában folytatta pályáját, ahol az IAS-ben szerzett tapasztalatait a WiKo intézményi modelljének kialakításában hasznosította.
Néhány évvel később, 1992-ben Lepenies kezdeményezte egy IAS-jellegű kelet-európai intézet létesítését, amelyhez permanent fellow-ként azonnal sikerült megnyernie Kornai Jánost, a finanszírozáshoz pedig szponzorokat toborzott: Ausztria, Franciaország, Svájc, Svédország, a berlini és a baden-württembergi tartományi kormányok mellett magánalapítványok (Kulturstiftung Landis+Gyr, Volkswagen Stiftung, Friedrich Thyssen Stiftung, Ricksbankens Jubileumsfond) biztosították az induló vagyont. Klaniczay Gábor, a Collegium Budapest névre keresztelt intézet Vékás Lajost követő második, 1997 és 2002 közötti rektora 2018-as publicisztikájában így írt erről: ezek a támogatások „az első öt év teljes működési költségét fedezték, és az utána következő 14 év költségeinek jelentős részét is állták”.
Az egykori rektornak tehát még 2018-ban sem jutott eszébe, hogy a donorok nem „a működési költséget állták”, hanem az alaptőkét adták, amit be kellett volna fektetni.
A pénz elfogyott, a kisebb pályázati és állami forrásokért kuncsorgó intézet pedig egyre inkább az akadémiai kapitalizmus és a politikai finanszírozás pókhálójába keveredett.
Kornai így írt erről önéletrajzi kötetében már 2005-ben: „Nem volt könnyű tapintatosan, de azért határozottan elhárítani a beavatkozási kísérleteket, a politikai nyomást.”
Végül 2009-ben a Bajnai-kormány nyújtott még szerény mentőövet, amit a következő évben érkező Orbán-kormány visszavont. A Collegium Budapest kuratóriuma 2011 tavaszán az intézet bezárása és maradékainak a CEU-ba való átmentése mellett döntött.
Vékás és Klaniczay tehát nem voltak Oppenheimerek, nem gondoskodtak arról a két lábról, amin megállt volna az intézet: a fundraisingről és a befektetésről. Ezek híján nem mehetett végbe a pénzügyi autonómiát biztosító tőkefelhalmozás.
1956-os Intézet
1989. június 17-én, egy nappal Nagy Imre és mártírtársai temetése után alakult meg az 1956-os Intézet, az első olyan társadalomtudományi műhely, amely a már lebomlófélben lévő szocialista rezsimtől – és jelentős részben az állami forrásoktól is – függetlenül, részben magán- és külföldi szponzorok anyagi támogatásával, nemzetközi tagságú kuratórium felügyelete mellett kezdhette meg működését.
Néhány évvel az indulást követően az egyik fő támogató Soros Alapítvány jelezte, eljött az ideje, hogy az intézet stabil finanszírozási lábat alakítson ki. „Az akkori vezetés úgy látta, hogy ez a láb az állam lehet” – fogalmazott Rainer M. János, az intézet későbbi igazgatója.
Így is történt: Szabó Iván pénzügyminiszter támogatásával az 1956-os Intézet közalapítvánnyá alakulhatott és ezzel kapott egy sort a költségvetésben. A külföldi tagok így már nem maradhattak a kuratórium tagjai és a magántámogatók is eltávolodtak.
Ezzel az intézmény nemzetközi beágyazottsága és civil jellege fokozatosan megszűnt, majd hosszú agónia után utolérte a végzete: Orbán Viktor.
Bár a Collegium Budapest és az 1956-os Intézet profilja eltérő, történetükben közös, hogy széles körű, nemzetközi anyagi és eszmei támogatással, magánintézményként indultak, ám egyik sem épített ki pénzügyi függetlenséget, kezdeti tőkéjét és autonómiáját utóbb mindkettő az állami csecsre és béklyóra cserélte fel. Márpedig nem arra adták a donorok az induló apanázst, hogy aztán utóbb az állam kezén enyésszen el mindkét intézmény.
Előkerültek
A napokban – a politikai rendszer megváltozásával kapcsolatos várakozások keltette diskurzusban – mindkét halott intézet hallatott magáról.
Rainer M. János minapi véleménycikkében az 1956-os Intézet lehetséges újraalapításáról úgy nyilatkozik, „ezt a fonalat felvenni tehát nem lehetséges többé”, majd hosszan és érzékletesen ír az állami finanszírozással járó kiszolgáltatottság gyötrelmeiről. Rendkívül szomorú sorait aztán mégis ezzel a gondolattal zárja: „avagy, de ezt majd a Köztársaság eldönti, esélyt kap három-négy elkötelezett kutató, hogy tizenhat év szünet után, önállóan tovább építse”, ami az 1956-os Intézet bezárásával megszakadt.
Tehát nincs tovább. De ha esetleg mégis: csakis az állam kebelén.
Szathmáry Eörs, a Collegium Budapest 1995 és 2011 közötti állandó munkatársa és permanent fellow-ja nem ilyen búskomor. A Válasz Online-on megjelent írásában így fogalmaz: „A fentiek alapján erősen javasolható a Collegium Budapest feltámasztása”.
Nem tisztázza, pontosan kihez is intézi a javaslatát, de azt gondolom, implicite állami újraalapítást javasol. A felszabaduló Karmelita épületét legalábbis üstöllést használatba venné a feltámasztandó Collegium Budapest céljaira.
Javaslat
Örömtelinek tartanám akár a Collegium Budapest (vagy hasonló, a szabad elméleti gondolkodásnak szervezeti és anyagi keretet nyújtó elit intézet), akár az 1956-os Intézet (vagy hasonló, akár közép-európai fókuszú jelenkortörténeti kutatóintézet) létrejöttét. De egyik sem létszükséglet.
Ha létrehoznak ilyet, akkor azt csak stabil alapokra építve, kvázi örökre van értelme megtenni és nem kellene az adófizetők pénzét erre használni. Végképp nem lenne szerencsés újból rálépni ugyanarra a gereblyére:
az állam pénzével együtt jönnek a telefonok, a politikai komisszárok és a kínos kompromisszumok. Egyik sem kedvez a tudomány művelésének.
Magánintézményi keretben, intelligens fundraising és kellő reálhozamot termelő, diverzifikált és költséghatékony passzív befektetés révén teremthetők meg egy stabil, független intézmény keretei. Amihez – különösen egy jelenkortörténeti kutatóintézet esetében – erős társadalmi lábat is ki lehet építeni: előadások, kurzusok, tartalomkészítés és közösségépítés révén a finanszírozási bázis bővíthető.
Az alapító csapatban kell lennie egy Oppenheimernek, aki tudományos háttérrel érkezik és szeretne átváltani intézményépítésre, valamint szükséges egy fundraising vezető, aki üzleti, értelmiségi és donornyelven egyaránt tárgyalóképes.
Évi átlag 8 százalékos befektetési hozam, 3 százalékos fundraising és 5 százalékos költés mellett a vagyon átlagosan évente 6 százalékkal gyarapodna, így 12 évente megduplázódna. Az induláshoz néhány, egyenként millió eurós nagyságrendben adományozó horgonydonort kellene találni. Hevenyészett számításaim alapján
10-20 millió euróból már elindulhatna egy ilyen műhely, úgy, hogy rögtön fellow-kat is fogadhatna,
néhány évtized leforgása alatt pedig jelentős intézménnyé erősödhetne. Regionális IAS vagy közép-európai jelenkortörténeti kutatással foglalkozó intézet jöhetne létre, amely több ország donoraira és közösségeire támaszkodva építhetne ki fenntartható pénzügyi alapot.
Intézményi campus létesítésére pedig a Karmelitánál sokkal alkalmasabb lehetne a Pázmány Péter Katolikus Egyetem felhagyott piliscsabai komplexuma. Az ott található parkos környezet kedvez az elmélyült gondolkodásnak. Bár Makovecz Imre épületegyüttesét több kritika éri, mint Breuer Marcell princetoni komplexumát, némi renoválást és átalakítást követően a Pázmáneum talán alkalmassá tehető elvonulási lehetőséget kereső tudósok befogadására. És ott mindjárt lehetne Kornai János sétány is.
Nyitókép: illusztráció
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
