Krekó Péter: Orbán információs rombolása velünk marad, ha nem teszünk ellene
Az Orbán-rendszer nem klasszikus autoriter rezsim, hanem információs autokrácia volt, amely a valóság rendszerszintű torzításával tudta 16 évig megtartani a hatalmat – és amelynek hagyatékát egy kormányváltás önmagában nem számolja fel – írja Krekó Péter. A Political Capital igazgatója szerint sajátos hibrid rezsimben éltünk az elmúlt másfél évtizedben, s felszámolásához információs lépések sorára van szükség. Vendégcikk.
Az elmúlt időszakban fellángolt a vita azzal kapcsolatban, hogy milyen rendszer is volt az Orbán-rezsim. Vezérdemokrácia, hogy Kováts Eszter és Körösényi András állítják, vagy pedig választási autokrácia, ahogy Labanino Rafael és Unger Anna írja le? Ennek a vitának – azzal együtt, hogy Orbán Viktor, és Fidesz hatalomba való visszatérése az elmúlt két hét eseményeinek tükrében egyre valószínűtlenebbnek látszik – egyáltalán nem csak történeti és elméleti jelentősége van. Jelen cikk fő állítása, hogy az Orbán-rendszer nem klasszikus autoriter rezsim, hanem egy információs autokrácia volt, amely a valóság rendszerszintű torzításával tudta 16 évig megtartani a hatalmat – és amelynek hagyatékát egy kormányváltás önmagában nem számolja fel.
Az információs autokrácia természetrajza
Korábbi tanulmányaimra (1,2) visszautalva: Magyarország sajátos hibrid rezsimként írható le, melyet információs autokráciaként vagy „spindiktatúraként” írhatunk le. A fogalom maga Szergej Gurijev és Daniel Treisman találmánya. (Előbbi Medvegyev tanácsadója volt 2008-2012 között, mielőtt szembefordult volna a Putyin-rendszerrel, tehát belülről is ismeri az autokratikus rendszerek és a rendszerszintű propaganda működését). Ezen rendszerek hatalomgyakorlásának elsődleges eszköze nem a nyílt erőszak, hanem az információ rendszerszintű manipulációja: torzítása, meghamisítása és visszatartása, a demokratikus díszletek fenntartása mellett. Ennek megfelelően sajátos módon ötvözi a (látszólag) demokratikus és autokratikus jegyeket.
Látszólag demokratikus annyiban, hogy választásokon tényleges – vagy legalábbis választási győzelemhez szükséges – többségi támogatottság elérésére törekszik, elsősorban a nyilvánosság eszközrendszerét alkalmazva. Autokratikus viszont annyiban, hogy mindezt nem egyenlő esélyeket biztosító, versengő-vitatkozó, plurális nyilvánosságszerkezetben teszi, hanem az információs intézmények és platformok leuralására, vagy éppen monopolizálására törekszik.
Ami a magyar viszonyokat illeti, ez valószínűleg nem igényel hosszas bizonyítást. A magyar médiapiac megközelítőleg 80 százalékát közvetlenül vagy közvetve a kormány kontrollálta, csak a KESMA alá 476 médiaorgánum tartozott – és ezen médiumok mind közvetlen politikai irányítás alatt működtek, az állampárt narratíváit terjesztve. A napi közel félmilliárd forintból működő közmédia élen járt a dezinformáció terjesztésében. Az óriásplakátok a kormányoldal narratíváit sulykolták, teljesen egyenlőtlen viszonyok közt –
a 2022-es választási kampányban például a kormányoldal nyolcszor annyi plakátot helyezett ki a közterületekre, mint az összes ellenzéki párt együttvéve.
A 2024-es választási kampányban a Fidesz többet költött Facebook- és YouTube-hirdetésekre, mint bármely más uniós párt. Magyarország – a javarészt a kormányoldal által, főként ellenséges narratívákra, valamint háborús és lejárató dezinformációra fordított – több mint tízmillió eurós online hirdetési összeggel egész Európában rekorder lett.
Magyarországon tehát a nyilvánosságban a kormányoldalnak olyan nyomasztó erőforrás-előnye volt, amelyet egészen a 2026-os választásoking hatékonyan tudott választási győzelmekbe fordítani. Ezen cél elérésében természetesen segítette a kormányzati hatalmat korlátozó jogállami intézmények lebontása-meggyengítése és a társadalom jelentős részének függésben tartása is.
Bár egyes értelmezések szerint a propaganda nem, csak a gazdasági transzferek tartották hatalomban a kormányt a választásokon, a közvélemény-kutatások ennek erősen ellentmondani látszanak. Mind a 2018-as, mind a 2022-es választások körüli kutatások arról tanúskodtak, hogy a kormányzat által terjesztett összeesküvés-elméletek és dezinformációk taroltak a közvéleményben, és ezek hatottak a választói preferenciákra. Néhány példa ennek illusztrálására a Mérték és a Dimenzió Alapítvány 2022-es kutatásából: 2022 áprilisában a választók több, mint fele annak tükrében hozta meg a döntését, hogy meg volt róla győződve: Márki-Zay Péter magyar katonákat és fegyvereket küldene Ukrajnába. A választók 42 százaléka azt gondolta, hogy „a baloldal elvenné a 13. havi nyugdíjat”, és több mint harmaduk meg volt győződve arról, hogy „a baloldal támogatja a nemátalakító műtétek népszerűsítését”. Ezen minden valóságalapot nélkülöző értelmezések ilyen széles körű elterjedtségének tükrében talán nem meglepő, hogy a Fidesz 2022-ben még a listás szavazatok 54 százalékával tudott győzni. Az információk – például az országos fertőzöttségi és halálozási adatok – szelektív kommunikációja, illetve időszakos visszatartása, valamint az intenzív ellenségképző kampányok együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy az Orbán-kormány megőrizze politikai fölényét a 2022-es országgyűlési választásokon – a választók kétharmada ugyanis nem volt tudatában annak, hogy nagyságrendileg mennyi áldozatot követelt a vírus. A Covid–19 járvány során Magyarország pedig az EU-n belül a második legmagasabb halálozási rátát mutatta az Európai Unióban. Orbánnal szemben más, hatalomban lévő populista vezetők – így Donald Trump a 2020-as amerikai elnökválasztáson, illetve Jair Bolsonaro a 2022-es brazil elnökválasztáson – megbuktak a járványt követően, és választási vereségükhöz a járványkezelés kudarcai is hozzájárultak.
A magyar kormány valós és kreált ellenségekkel hadakozó, szándékosan túlegyszerűsített, repetitív, érzelmi kondicionálásra építő kampányai leginkább a XX. századi totalitárius rendszerek propagandatechnikáit idézték.
A „kormányzati tájékoztatás”, a Nemzeti Konzultáció, és az ellenvélemények elhallgattatását célzó brutális negatív kampányok éppen a nyitott vita és az informált állampolgári döntéshozatal ellehetetlenítését szolgálták. A kormánypropaganda ebből a szempontból nem demokratikus-populista, hanem autoriter logikát követett: nem igazodott-alkalmazkodott a magyar társadalom igényeihez és félelmeihez, hanem erőszakosan formálni akarta azokat, morális pánikokon keresztül meghatározva, a választók miről és mit gondoljanak, és megbélyegezve azokat, akik nem fogadták el a bináris rendszerben kijelölt helyüket. A rendszer félhivatalos szócsöveként működő „közmédia” kiegyensúlyozottságában és tónusában inkább hasonlított az azeri, vagy éppen a belarusz állami, mint egy uniós tagállam közszolgálati hírszolgáltató csatornájához.
Fontos következmény, hogy az Orbán-rezsim természetéből fakadóan nem volt szükségszerűen erőszakos: tizenöt éven keresztül fenn tudta tartani politikai legitimitását és hatalmát anélkül, hogy a fizikai kényszer vált volna domináns eszközzé. Éppen ezért nem meglepő – ahogyan azt korábban a Political Capital elemzéseiben is jeleztük –, hogy a rendszer képes lehet a hatalom átadására anélkül, hogy erőszakos eszközökhöz nyúlna. Ebben vélhetően egyetértünk az első vitacikk szerzőivel is. Kováts Eszterrel közösen vettünk részt egy olyan kerekasztal-beszélgetésen Bécsben még március végén, ahol mindketten amellett érveltünk – másokkal szemben – hogy sem a grúz, sem a belarusz, de még a román forgatókönyv sem valószínű: tehát
sem az erőszakos hatalomban maradásra, sem a választások eredményének átírására vagy megóvására nem számítottunk.
Az információ torzítása a választási eredmények közvetlen manipulálásával sem feltétlenül jár kéz a kézben. Az Orbán-rendszer a választók megvezetésében a kutatások alapján kétségtelenül és vitathatatlanul sikeres volt – anélkül, hogy teljesen „elcsalta” volna a választást. Ez persze nem jelenti azt, hogy a választások tisztességesek lettek volna: ahogy Labanino Rafael és Unger Anna cikke is említi, az EBESZ választási megfigyelői 2014 óta következetesen – sőt, egyre erőteljesebben – hívták fel a figyelmet a választások tisztességtelenségére és a rendszerszerű visszaélésekre.
Magyarország persze nem az egyetlen információs autokrácia. A múltból Hugo Chavez Venezuelája, Nursultan Nazarbayev Kazahsztánja, Lee Kuan Yew Szingapúrja is ide sorolható – a mai rendszerek közül pedig Alekszandr Vucic Szerbiája is.
Magyarország vált ugyanakkor az elmúlt másfél évtizedben az Európai Unión belül az egyetlen választási autokráciává.
A magyar így egyedülálló volt, mind az információs gépezet centralizáltságát, mind az arra fordított közpénzek arányát és mennyiségét tekintve. A nyilvánosság szerkezete egyértelműen a Fidesz politikai célrendszerének megfelelően formálódott. Az ellenhangok – mint például a független sajtó, civil szervezetek, kormánykritikus intézmények és a politikai ellenzék – utóbbi két évben tapasztalható felerősödése és a velük szemben felélénkülő választói érdeklődés nem a rendszer belső pluralizmusának volt köszönhető, hanem éppen a rendszer közbeszédet homogenizáló és monopolizáló törekvései ellenében következett be.
Az, hogy miért omlott össze a rendszer meggyőző gépezete, miért nem hatottak a saját táboron túl – a Political Capital kutatásai szerint sem – a Fidesz politikai mítoszai a legutóbbi választáson, arra Kováts Eszter és Körösényi András által említett „varázstalanodásnak” vélhetően valóban komoly szerepe van. Ez viszont nemcsak Orbán varázstalanodása, hanem az egész rendszeré. Az erkölcsi kirekesztésre építő kormányzat visszatérően a morális pánikgombot nyomogatta – ugyanakkor a kegyelmi botrányt követően olyan morális válságba került, amely után semmi lehetősége és képessége nem maradt a morális reakciók formálására, számára kedvező befolyásolására – annak ellenére sem, hogy az államilag szponzorált dezinformációs intézményrendszer mindent megtett ennek érdekében.
Információs autokráciából információs demokráciába?
Ami nincs a szemünk előtt, azt könnyen a múltba száműzzük, és hagyjuk a feledés homályába veszni. Most éppen ez történik a Fidesz propagandájával. Az utcáról eltűnnek a plakátok, a Facebookról a posztok, a Megafon leépül, „közmédia” hangnemet vált és nemsokára megszűnhet, később pedig teljesen átalakulhat. A Fidesz szócsövei marginálissá válnak. Nem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk arról sem, hogy a hazai információs autokrácia milyen súlyos károkat okozott: brutális, kitartó lejárató kampányokat és pszichológiai hadviselést folytatott személyek és szervezetek ellen, menekültekkel szembeni pánikhangulatot keltett, háborús félelmeket szított, és a régiós mezőnyben is kiemelkedően erős összeesküvéses gondolkodást alakított ki.
Bár a társadalom gondolkodásmódja sok dologban gyorsan változhat, az orbáni információs autokrácia által okozott rombolás hatása igenis velünk marad, és ennek fontos következményei vannak a jövőre nézve.
Egyrészt morális értelemben: mindazok, akik érdemi szerepet vállaltak az információs gépezet működtetésében – akár annak politikai-gazdasági fenntartásában, akár a tartalomgyártás szintjén –, azok a rendszer egyik központi, és leginkább represszív hatalmi eszközének fenntartásához járultak hozzá. Fontos azt is hozzátenni, hogy az Orbán-kormány a propagandája működtetésében se, nem alkalmazott közvetlen erőszakot. Senkinek sem fogtak pisztolyt a fejéhez annak érdekében, hogy a propagandáját szolgálja. A propaganda végrehajtóinak és tartalomgyártóinak tevékenysége ezért csak ennek tükrében értelmezhető és értékelhető, és a rendszerbe való kétségbeesett önátmentési kísérleteik – különösen a közszférában – ennek megfelelően ítélendők meg.
Az információs autokrácia örökségének felszámolása csak akkor lehet sikeres, ha nem csupán a demokratikus nyilvánosság szabályozási feltételei állnak helyre, hanem olyan intézményi garanciák is megszületnek, amelyek megelőzik a visszarendeződést. Ez magában foglalja az államilag finanszírozott monopóliumok – például a KESMA – kialakulásának megakadályozását, a médiapluralizmus intézményes védelmét (amelyhez az European Media Freedom Act megfelelő kereteket kínál), valamint az állami hirdetések csökkentését és elosztásuk depolitizálását. Az oktatás területén mindezt ki kell egészítse a médiatudatosság erősítése és a dezinformációval és a manipulációs stratégiákkal szembeni szembeni ellenállóképesség fejlesztése. Miután Magyarország a legutóbbi választáson geopolitikai választási hadszíntérré vált, a külföldi információs befolyás (beleértve ebbe az orosz propaganda gátlástalan terjesztését is) és a hibrid fenyegetések további figyelmet, esetleg intézményes válaszokat követelnek – az unió több tagállamában működik például az ilyen kihívások követésére szakosodott szervezet.
Az információs autokráciák egyik fontos jellemzője, hogy támogatottságuk nem egyenletes társadalmilag: a felsőbb státuszú csoportok körében általában alacsonyabb, míg az alsóbb rétegekben erősebb. Az alacsonyabb iskolai végzettség különösen fontos – bár nem kizárólagos – előrejelzője az álhírekben és összeesküvés-elméletekben való hitnek, mind saját kutatásaink, mind mások kutatási eredményei alapján. Nemzetközi összehasonlítások szerint a magyar társadalom erősen polarizált, és az átlagnál fogékonyabb a különféle tévhitekre – ideértve az áltudományos meggyőződéseket is.
A politikai szereplőknek – különösen kormányzati pozícióban – rendszerint inkább érdekükben áll a saját médiahátországuk erősítése, mint a média függetlenségének, pártatlanságának és kritikai élének erősítése. Kétharmados felhatalmazás birtokában erős lehet a kísértés a média ismételt átpolitizálására, és nem tudjuk még, az új parlament és kormány pontosan milyen módosításokat akar majd eszközölni a médiaszabályozásban és a médiarendszerben. Ugyanakkor lényeges felismerni, hogy az április 12-i választói forradalmat nem a fekete-fehér logikában gondolkodó, megalapozatlan politikai mítoszokat terjesztő pártos média, hanem a magasabb minőségi sztenderdek szerint működő független média tette lehetővé.
Az elmúlt években a magyar információs autokrácia működtetői intézményes pszichológiai hadviselést folytattak a magyar állampolgárokkal szemben. Ennek a háborúnak a lezárásához és a károk enyhítéséhez politikai és szakpolitikai akarat is kell. Információs demokrácia tehát csak akkor építhető ki, ha az információszolgáltatás pluralizáltabbá válik, megtörnek vagy meggyengülnek a médiamonopóliumok és növekszik az egyenlőség a minőségi információkhoz való hozzáférés lehetőségeiben és az azokkal való élni tudás képességében – ideértve a mesterséges intelligencia által tovább mélyített digitális szakadék kezelését. A „spindiktatúra” hagyatéka velünk maradt, és ennek lebontása nélkül nincs valódi demokratikus átmenet.
Nyitókép: Mobilplakát a Nemzeti Ellenállás Mozgalom sajtótájékoztatóján a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház előtti téren 2025. november 29-én. Fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
