Nagycsütörtök, lábmosás: erővel, tapintattal
„Mi, papok, a napokban kaptunk a Miniszterelnökségtől egy névre szóló kis választások előtti ajándékot. Sok smúzos maszlag és rengeteg felújított templomot ábrázoló kép van benne – melyek persze olyan állampárti pénzből lettek felújítva, ami már „elvesztette közpénzjellegét”. Valahogy véletlenül a választások előtt felidézik, hogy „egyesek ismét … nyíltan támadják az egyházakat és egyházi személyeket”. Katolikus pap vendégszerzőnk, Mazgon Gábor szokatlan őszinteséggel tárja fel nagycsütörtöki békétlenségének okait. Töprengések békeszorongásról, haragról és megbocsátásról.
Nagycsütörtök van, az utolsó vacsora napja: a Mester megmossa a tanítványok lábát. Pap vagyok, tanítvány vagyok: kész vagyok megmosni bárkinek a lábát? Kész vagyok arra, hogy a Mester megmossa a lábamat? Mert ez tulajdonképpen elég megalázó. Mégis, nagyon is: ismerem a Mester belső békéjét, az erőt és a tapintatot, ahogy a kezébe fogja a lábamat. De bennem nincs most ez a békesség. Nincs bennem békesség. Igaz, tulajdonképpen düh sincs bennem. Fájdalom igen, szorongás alkalmanként. Olyasfajta szorongás, ami leginkább a klímaszorongásra hasonlít. Szójátékkal élve: békeszorongásom van. Honnan is kezdjem.
Pap vagyok, sok emberrel találkozom, beszélgetünk, négyszemközt, lelki dolgokról, ezért a közbeszéd, a „nagy narratívák” gyakran személyes történeteken keresztül jutnak el hozzám. A nagymama például elmondja, hogy nagyon bánja, de rettenetesen haragszik azokra, akik miatt az orosz–ukrán fronton fog elvérezni egy szem unokája. Bánja is meg nem is – tényleg indulat lappang a szavai mögött. Még aznap a fiatal értelmiségi mondja el, hogy rettenetesen haragszik azokra, akik miatt a hazája ahhoz a birodalomhoz fog tartozni, melynek bendőjében népek tűnnek el. Mondom, alapvetően nincs bennem harag. Megvan a magam véleménye, amit persze ott és akkor nem dolgom kifejteni. Nem mindegy, hogy valakinek az ősi háborús tapasztalatai lettek felszakítva, és azért nem tud megbocsátani, vagy valaki egy hamis rendszert szeretne eltörölni. Nagyon nem mindegy, ki miért haragszik, de én végül és alapvetően a kiengesztelődést kell, hogy meghirdessem, az ölés helyett az ölelés teológiáját[i], ami által egymás megváltásában részt vállalnak.
Szóval nincs bennem békesség. Számomra a legelgondolkodtatóbb, legnyugtalanítóbb, hogy még a gondolkodás nyugalmában is nyugtalankodom. És ez már nem a politikusok rosszindulatán múlik, nem a közbeszéd romlásán, még csak nem is a társadalmak azon legmélyebb szétesésén, ami által okvetlenül hiszterizálható, ami által szükségszerűen véleménybuborékokba sodródunk. Én meg belesodródom egy rossz közömbösségbe, próbálom magam „kivonni a forgalomból”, önvédelmi mechanizmus van ebben, a legmélyén zsigeri félelem. Ha jobban tudnám, hogy engem nem fog elnyelni ez a médiacunami, ha mélyebben hinném, hogy képes vagyok a krisztusi empátiára, bátran lépnék közelebb embertársaimhoz.
Az empátia egyik mozzanata, hogy beengedem a másik érzésvilágát a lelkembe, a másik, hogy nem hagyom magam elsodorni.
A krisztusi empátia közel mer menni a szenvedéshez, mert nagy belső erőből származik, és tud távolságot venni, mert ismeri az örökkévalóság távlatait. Hát ez nekem még nem megy. Néha egész egyszerűen szembesülök ezzel: szíven üt egy ember nyomorúsága, és én elfordítom arcomat. Ahogy Izaijás jövendölése szerint az emberek elfordítják arcukat az összetört Krisztustól. Így aztán nincs bennem békesség.
„Nincs béke igazságosság nélkül, és nincs igazságosság megbocsátás nélkül: ezt szeretném meghirdetni … minden jóakaratú embernek.”[ii] Nincs bennem igazán harag, de ennek a haragmentességnek nincs köze a megbocsátáshoz. Valójában csak a saját lelki békémet akarom megőrizni a hamisság misztériumának közelségében. Pedig azt már régen megtanultam, hogy a szentek útja nem a nyugalom útja. Már rég megtanultam, hogy a megváltás misztériumához közeledve Jézus „halálosan szomorú”[iii], „halálosan megrendül”[iv], halálosan szorong. Merthogy a halál közelében a testünk-lelkünk először is szorong. Talán az az én bajom, hogy a szorongásból nem találom az utat a megrendültség felé. Nincs bennem békesség.
Nem csak bennem nincs békesség. Alapvetően békétlen közegnek élem meg ezt az országot. Voltak évek – ezt főleg a nagy lengyel pápának köszönhetem –, amikor azt éreztem: ennek az országnak égető szüksége van olyan keresztényekre, akik az evangéliumi reményből élnek. Voltak évek – ezt a felismerést leginkább Miroslav Volfnak köszönhetem –, amikor azt éreztem: ennek az országnak égető szüksége van olyan keresztényekre, akik a megbocsátás titkát élik. Nagy kavarodás van bennem, mi az, amit itt és most a keresztények, papok is, meg kell, hogy éljenek és tovább kell, hogy adjanak. Hogy mi a küldetésünk. Hosszú lenne most elbeszélni, miért, de szerintem talán
az a legfontosabb küldetésünk ma, hogy ismerjük a különbséget igaz és hamis életszentség között.
Ennek fontosságát pedig Hans Urs von Balthasartól tanultam meg[v]. Azt a végső különbségtételt, mely leleplezi a keresztény tanítás szent szavainak hamis használatát. Hamis jámborság, hamis igazságosság, hamis béke, hamis megbocsátás, hamis igazságbeszéd, hamis prófétaság. Hamis bölcsesség, mely valójában ostobaság és gonoszság, mely pusztítja immunrendszeremet, elsodorja a belső gátakat, amiket azért emeltem, hogy ne bolonduljak meg. „Megőrizzük Magyarországot a biztonság és a nyugalom szigetének” – mondta a miniszterelnök március 15-én. Szerintem ’48-ban azon a napon Haynau volt az, aki a Birodalom biztonságát és nyugalmát akarta megvédeni mégis. Mindenesetre zsigerileg tiltakozom e jelszó ellen. Hamisnak, álszentnek élem meg. Valamiféle titkos isteni ígéretet kapott, hogy képesek eltörölni Isten népének ellenségeit? Eltelt a Lélek erejével, hogy az Ő szent nevében új Margit-szigetet építsen, ahol a szűzlány azért virraszt, hogy apja és bátyja kibéküljenek, és megszűnjön végre a polgárháború? Nem tudok hinni abban, hogy akárcsak egy morzsányit is hozzá tud járulni ahhoz, hogy a nyugalom szigete legyünk. Nem, ilyen háborús retorikával – hiába a békenarratíva – ez nem fog menni.
Ha valaki előre megfontolt gonosz indíttatásból, sunyi haszonlesésből, szervezetten és népellenes szándékkal toxikus légkör szít, az nem más, mint országos szintű verbális abúzus. És persze: semmilyen bíróság nem fogja számon kérni érte. Ne tévesszük meg magunkat: ahol ilyen mérgezés van, ott „mindenki szem a láncban … ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál”.[vi] És persze, ezt meg kellett, hogy tanuljam az abúzus erkölcsi vonatkozásaiból: ha tétlenül szemlélem, én vagyok az igazi felelőse annak, ami történik … „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”[vii]. Különben személyesen és közéletileg is nagyon hiányzik nekem Babits kiegyensúlyozottsága.
Az utóbbi időkben azt tapasztalom, hogy sokak számára az imádság legfelszabadítóbb módja: leborulni Isten előtt. Az Ő nagysága előtt, Szent volta előtt, az Ő irgalma előtt. A béke fejedelme előtt. Az Ő jóságos uralma előtt. És igen: az Ő szent haragja előtt. Igazságos büntető bölcsessége előtt. De közben hogyan is lehetne hiteles, amit mondok, ha haraggal, ha nem irgalmasan beszélek a kétségbeesés és az ellenséges indulatok ellen? Ha haragosan beszélek a harag áradata ellen?
Különben nagyon is lehet hiteles. Szent haraggal beszélni – nem azt akarom mondani, hogy szent vagyok, nagyon nem – a hamis harag ellen. Ha nem ragadunk bele a kicsinyes moralizálásba, és hajlandóak vagyunk komolyan venni a Biblia tanúságtételét Istenről, akkor nem szabad onnan kiradírozni Isten haragjának témáját. Mert ott van, „legújszövetségibb” – mert keletkezését illetően valószínűleg a legkésőbbi – könyvben, az Apokalipszisben is. Sőt: ott csak igazán. Isten haragja alapvetően az igazságosság szolgálatában áll, sohasem önkényes, mindig Isten irgalmának vezérlete alatt marad. Különösen érdekes itt Jézus haragja. Egy verset emelnék ki: „szívük keménységén elszomorodva haragosan végignézett rajtuk”.[viii] Jézus haragja és szomorúsága az emberi szívek keménysége miatt. Az üzenet világos: haragjának belső mozgása az irgalom erejéből fakad. Hát én is haragszom, ide merem tenni a haragomat. S hogy mi okozza a haragomat?
A közeg, amiben mozgok, a keresztény értelmiség, politikailag régen volt ilyen megosztott.
A reformkorban a Habsburgok „miatt”. A török idején egymást hibáztatva a török átok különböző értelmezése miatt. A közeg, amiben mozgok, nagyon elnagyolt ez persze, egyszerűen osztható kétfelé: a nálam idősebbek a Fideszre hallgatnak, a fiatalabbak pedig a Fideszre nem hallgatnak. És tulajdonképpen nagyon egyértelműen három téma az, ami miatt pártunk és államunk kommunikációjára hallgatnak vagy nem hallgatnak: a közbeszéd lealjasulása, a békepróféciák és az egyházfinanszírozás. Mind a három engem is nagyon „foglalkoztat”, de ami ebben az órában kiveri nálam a biztosítékot, az a harmadik.
Mi, papok, a napokban kaptunk a Miniszterelnökségtől egy névre szóló kis választások előtti ajándékot. Sok smúzos maszlag és rengeteg felújított templomot ábrázoló kép van benne – melyek persze olyan állampárti pénzből lettek felújítva, ami már „elvesztette közpénzjellegét”. Valahogy véletlenül a választások előtt felidézik, hogy „egyesek ismét … nyíltan támadják az egyházakat és egyházi személyeket”. Mondjuk nekem jól jön ez az emlékeztető, mert konkrétan tényleg csak néhány pap esetére emlékszem, azok meg mind bűncselekményt követtek el, és volt politikai szála is a történetnek. Rájuk én is neheztelek. Ja és többnyire a sunyi és aljas állampárti sajtó is támadta őket.
Viszont van ebben a jutalomkönyvben egy fontos mondat. A felelős államtitkár írja – mondom, kifejezetten nekünk papoknak –, miszerint: „Ha terveik szerint az egyházi állami támogatások mintegy felére csökkennének, az ellehetetlenítené az egyházakat”. Nem szeretem ezt a „nagy pénz, nagy hitélet” logikát. A mi Urunk Jézus Krisztustól azt tanultam, hogy elég nekünk egy saru meg egy ruha. Igaz: nekem is van egy 22 éves Fiatom. És én is szeretnék „felelős” lenni, „Felelős, nagyformátumú személyiség”.
Egy bizonyos Clemens Augustinus Emmanuel Joseph Pius Anthonius Hubertus Marie Graf von Galen püspök jut eszembe, az újkori német egyháztörténet érdekes alakja, Felelős, nagyformátumú személyiség, igaz kicsit régimódi. Róma boldoggá avatta, mert hűségesen kitartott hite és egyháza mellett a német zsarnokság idején. Mert védelmezte a katolikus hitet „az új pogányság ellenében”. Mai magyar kontextusban „a világ »spirituális szeme«” és egyéb keresztényellenes badarságok ellen. A nácik csak azért nem ölték meg, mert Goebbels szerint nem érdemes idő előtt „mártírt csinálni belőle”, elég lesz az „Endlösung” után. Von Galen boldoggá avatása miatt azonban sokan megbotránkoztak, mert amikor a zsidókat üldözték, nem emelt szót, hanem csak akkor kelt ki a nácizmus ellen, amikor az egyházat támadták. Csúnyán mondom: inkább az egyház érdekeit tartotta szem előtt, nem pedig a küldetését. Ezt pedig Bolla István barátomtól tanultam, hogy
az Egyháznak nem érdekei vannak, hanem küldetése.
Von Galen püspök 1936. szeptember hatodikán szólalt fel először a náci zsarnokság ellen, Xantener Viktorstracht alkalmával. Xanteni Szent Viktor a harmadik század végén lett vértanú, mert nem volt hajlandó áldozatot bemutatni a római isteneknek. Isten áldjon mindenkit, aki az ő nevét kapta a keresztségben. Szóval az Egyháznak küldetése van, nem pedig érdekei. A küldetését illetően pedig köszöni, jól van, nincs rajta mit megmenteni. Ami megmentésre szorul, az az Egyház társadalmi súlya, illetve a „politikai kereszténység”. Magyarul: feddhetetlen keresztény politikusokra van szükség, nem olyanokra, akik a véleménykutatók ajánlásai alapján szakítják ki az evangéliumból az épp aktuális mondatokat. Meg szerencsés egybeesésekre van szükség, nem elég még az sem, ha valaki Nagyságos Fejedelem, akit száműzetésében a keresztény királyok nem fogadtak be, hanem csak a muszlim császár. Apropó kereszténység megmentése: nekem erről leginkább a pánszlávizmus jut eszembe.
Persze: katolikus papként végül is Isten irgalmának követe kell, hogy legyek, és ezt talán azok is elvárják tőlem – vagy talán főleg azok –, akik a Katolikus Egyházat belülről nem ismerik. Benedek pápa szavain elmélkedve ezt így értettem meg: végül az irgalom legyőzi az igazságosságot. De ezzel épp teljesebbé teszi az igazságosságot: mert Isten irgalma végül is ingyenes kegyelem, mely igazabb emberré tesz. Az Isten irgalmának talán legfontosabb „iránya”: a bűnöst épp az ítélet által igazabbá tenni, benne az igaz embert helyreállítani. Mint egy jó szülő, akinek irgalmas igazságossága új helyzetet teremt, melyben gyermeke igazabb emberré válik. Így a harag mélyén éltető erőként jelenlévő anyai-apai irgalom radikálisan máshogy tesz igazságot, mint ahogy a gyerek várja. Ha ítél és büntet is: megnyitja az utat a gyermek előtt, hogy igazabb emberré váljon. És már lényegtelen, hogy ezt milyen pedagógiai eszközökkel teszi. Végül is, és alapvetően az irgalom embere kell, hogy legyek.
57 éves vagyok, kezdő öregember, kezdem értegetni, hogy mit is jelet: minden ember a testvérem. Nem démon, nem a Sátán reinkarnációja, hanem esendő ember. De a legnagyobb történelmi hazugság, ha vélt vagy valós érdemeikre hivatkozva mondogatom, hogy „mindenkinek igaza van”. Nincs mindenkinek igaza, és nem létezik olyan, hogy a két oldal „egyformán hazug”. Akkor is, ha Hitler rengeteg autópályát épített, mert jobban értette a modernitást, mint szentéletű Habsburg Károly. Mármint IV. Károly. Magyarország utolsó királya. Az Egyház szerint létezik igazságos háború, nem minden „különleges hadművelet” egyformán igazságtalan. „Az igazságos háború kifejezés nem a háborúk igazolását jelenti …Alapfeltétel, hogy jó lélekkel, jó szándékkal viseljék a háborút … (Csak akkor lehet a háború igazságos, ha) a dolog … amelyért a háborút vívják, jogos … Vagyis vagy bizonyos dolgok visszaszerzéséért, vagy a haza védelméért kell folynia a háborúnak.”[ix]
A birodalomépítő területszerzés tisztán erkölcsi szempontból mindenképp rosszabb, mint a honvédő háború. És ez nem politikai kérdés. Viszont olyan egyszerű, mint a kétszerkettő.
Tanulgatom tehát, mit is jelent, hogy „minden ember a testvérem”. És hogy nem elég a hűvös távolságtartás, nem vonulhatok ki a társadalomból, hogy ha vannak közügyek, akkor a kritikus pillanatokban meg kell szólalni. Nem politikai üzenetet mondani, nem kommentálni, hanem felszólalni, és megszólítani minden embert, aki az igazságot őszintén keresi, aki még szereti ezt az országot. Vagy szereti az Egyházat. Szolidaritásomat kifejezni, bárhol áll is, bármilyen távol is vagyunk egymástól. Mert összeköt az is, ami elválaszt, bármilyen súlyosak is a bűnei. Persze ettől még a bűn marad bűn: az emberi természet és Isten szeretete elleni merénylet. Ottlikkal mondva: rút.
Tanulgatom: biztatni mindenkit, aki őszintén tenni akar ezért az országért, függetlenül attól, hogy kikkel és miért szimpatizál, függetlenül attól, hogy hol és milyen értékeket követve épít és küzdve küzd. Testvérként megköszönni neki, hogy bátor, elkötelezett. Mondom, attól függetlenül, hogy melyik „oldalon” áll. Nem egy „harmadik oldalon” állva, nem messziről figyelve az eseményeket, hanem papként, idősödő testvérként megtalálni a helyemet a térképen. Kimondani minden igazságkereső polgárnak: köszönöm az elkötelezettségeteket a magyarság mellett, köszönöm, hogy általatok büszke lehetek arra, hogy magyar vagyok. Magamat is biztatgatom, ez az üzenetem: legyen közös dolgunk, hogy a szeretet tapintatával és a hit erejével harcolunk, hogy esténként gondolatban megmossuk egymás lábát. Vagy legalább ma, az utolsó vacsora estéjén.
[i] Miroslav Volf, Exclusion and Embrace, Revised and Updated: A Theological Exploration of Identity, Otherness, and Reconciliation, Abingdon Press, 2019.
[ii] II. János Pál pápa, Üzenet a béke 35. világnapjára
[iii] Mk 14,34, Mt 26,38,
[iv] Jn 12,27
[v] Hans Urs von Balthasar: Der «Kleine Weg» Zum hundertsten Geburtstag der Therese von Lisieux am 2. Januar 1973, Konradsblatt. Wochenzeitung für das Erzbistum Freiburg 56/52 (Karlsruhe, 11.xii.1972) 973
[vi] Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról.
[vii] Babits Mihály: Jónás könyve
[viii] Mk 3,3
[ix] https://www.esztergomi-ersekseg.hu/hirek/hadviseles-es-haboru-katolikus-egyhaz-tanitasaban1
Nyitókép: Kocsis Fülöp, a hajdúdorogi görögkatolikus főegyházmegye érsek metropolitája megcsókolja egy férfi lábát, miután megmosta azt a nagycsütörtöki szent liturgián a debreceni Istenszülő Oltalma Görögkatolikus Főszékesegyházban 2017. április 13-án (fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
