Kiszárítjuk a Dunántúlt is, ha nem változtatunk – tájökológus a dombok és patakok megmentéséről
A Balatontól délre egy másfél kilométeres sugarú körben mindent be lehet mutatni, amivel az országterület bő harmadát jelentő dombvidék elrontható. Egyenesre húzott és élőhelyként kicsontozott vízfolyás, eltüntetett láp és szikkadó nádas, fehéresre szántott domboldalak. „Fel kell hívnunk a közvélemény figyelmét, hogy nemcsak az Alföldön, hanem a több csapadék dacára a dombvidéken is tragédiák vannak, itt is kiszáradás fenyeget” – mondja riportunkban Gelencsér Géza agrármérnök-tájökológus. Tősgyökeres somogyiként azt is bemutatja, milyen egyszerű módszerekkel lehetne újra „élő bőrt” húzni a tájra. Van, ahol némi gyep, máshol néhány billencs kő is elég lehet a változáshoz. Gelencsér Géza egyike volt azoknak, akik szakemberként színpadra álltak a Tisza Párt tavaly nyári nagykanizsai találkozójának vízügyi fórumán.
– Látják ott azt a domblábat? Fémkeresősök szoktak arrafelé zsibogni. Különös találataik vannak. Legfölül bepittyen egy bronz kori nyílhegy. Lejjebb mennek egy réteggel, és előbukkan egy római kori gomb. Aztán kicsit még mélyebbre, és egy 19. századi cserép. Még a történelem is a feje tetejére állt itt – mutat a somogydöröcskei buckák felé Gelencsér Géza. Elsőre fogalmunk sincs, hogyan cserélődtek ki a régészeti rétegek, hacsak nem hiszünk a Vissza a jövőbe filmek fluxuskondenzátorában. – Ez maga az erózió, amit kéz a kézben okozott az ember és a klímaváltozás. Az ember felszántotta a domboldalt, a melegedő klíma egyre hevesebb esőzései pedig lemosták onnan a talajt. Így előzi meg az ókor az újkort a domb aljában – kapjuk a magyarázatot.
Ehhez a „fejreálláshoz” alig kellett több fél évszázadnál. Azelőtt a környék fő vízfolyása, a Koppány-folyó még görbén kanyargott Külső-Somogy dombjai között. Talpunk alatt mocsárvilág volt, áthatolhatatlan nyugat–keleti irányú védelmet nyújtva a bronzkortól a magyar honfoglaláson át az újkorig az itteni dombokra települő embereknek. Aztán jött a Kádár-kor téeszvilága, és a Dunántúl is a szocialista természetalakító politika áldozatául esett.
– Itt másfél kilométeres sugarú körben mindent be lehet mutatni, amivel egy ilyen vidék elszúrható. Szögegyenesre húzott és élőhelyként kicsontozott vízfolyás, lecsapolással megszüntetett lápvilág, túlszántott domboldal, egy biológiailag szinte halott zónán műtrágyával életben tartott mezőgazdasági tábla – sorolja vendéglátónk. Magyarország 43 százaléka hasonló domborzatú táj, és az ittenihez nagyon hasonló ökológiai bajokkal küzd. – Közkeletű kifejezéssel mondhatjuk ezt sivatagosodásnak is. Mint a Homokhátságon, ami nagy hangsúlyt és sok figyelmet kap, nem véletlenül.
Azért vagyunk itt, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét: a viszonylag több csapadék dacára a dombvidéken is tragédiák vannak. De itt, szerencsére, a megoldás egyszerűbb lenne, mint az Alföldön.
Gelencsér Géza évtizedek óta foglalkozik a somogyi vizek és dombok ökológiájával, rehabilitációs lehetőségeivel. A táj nem csak szakemberként vonzotta. Apai ágon a környékről származik, már felnőtt fejjel megvett egy volt tsz-majort Somogydöröcske határában, amit felújított és második otthonná tett. Húsz éve elnökként vezeti Völgy Hangja-, szakmai koordinátorként a Koppányvölgyi Vidékfejlesztési Egyesületet, melyekben táj-, település- és turizmusfejlesztéssel foglalkoznak.
Derékig a Koppányban
Balatonföldvárnál dél felé kanyarodva, Kereki és Zics falvakon át juthatunk a Koppány-völgybe, a Dunántúl kevésbé ismert, romantikusan zegzugos tájára. E völgység kétutcás, 160 házas zsákfaluja Somogydöröcske. Valaha evangélikus svábok lakták ezernél is többen, mígnem 1947-ben innen is sok németet kitelepítettek. Aztán a környéket az aprófalvak minden baja sújtotta, így Somogydöröcskének ma mindössze 130 állandó lakosa van. Múlt század eleji épületei szinte érintetlenül megmaradtak; ezek szépségéért, a környék csendjéért és nyugalmáért sok városlakó és külföldi vett itt házat a rendszerváltás óta.
Döröcske északi határában csorog a Koppány, a táj életadó folyója. Valaha legalábbis az volt. – Ma már nehéz elhinni, de 2–300 évvel ezelőtt teknőst és rákot vittek innen szekérszámra a bécsi piacra eladni. Mára mutatóba maradt csak ebből az élővilágból – meséli az agrármérnök-tájökológus, miközben vízálló kantáros nadrágot ölt, hogy bemutassa a Koppány-probléma önmagán túlmutató lényegét. Ez a vízfolyás ugyanis az iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet túlszabályozni és elrontani egy kisvízfolyást. – A hatvanas évek mezőgazdasági nagyüzemének csábító volt, hogy művelés alá vonják a dombvidék vízszintes területeit, a folyóteraszokat. Kiegyenesítették hát a Koppányt, úgynevezett trapézmedret csináltak belőle, hogy egészen a mederprofil éléig szánthassák – mondja Gelencsér Géza, és lassan a patakba ereszkedik.
A víz először csak térdig ér. – Nem az a legnagyobb baj, hogy a természetes formától idegen trapézmedrünk van, hanem hogy a szabályozás miatt felgyorsult folyóban lett még egy bemaródás, itt ni – Gelecsér lép egyet, és máris majdnem mellig ér a víz. – Látják? Egy méterrel vagyok lejjebb, mint a mesterséges mederfenék. És hogy hol kellene, hogy legyen az eredeti csészemederünk alja? Valahol itt – mondja, és a feje fölé tart egy botot. (Nyitóképünkön ez a demonstráció látható – a szerk.)
Ez az állapota szinte az összes magyarországi kiegyenesített természetes vízfolyásnak.
Felgyorsult, mélyre vágódott, környezetéről leválasztott csatorna lett belőle: a dombtáji lecsapoló logika megtestesülése,
ami a melegedő klíma közepette nemhogy lassítaná, de még gyorsítja is a vízlevezetést. A Koppányban a havas január után, március elején még viszonylag nagy a vízhozam, de ez nyárra szinte eltűnik. Pár hónap múlva alig csordogál majd benne valami.
– A Vízügynek kutya kötelessége lenne tartani legalább azt a mesterséges medret, ahogy a mérnöki rajzon van – teszi hozzá túravezetőnk. De nem foglalkoznak vele; nincs rá kapacitásuk.
Pedig Gelencsér Géza szerint „pillanatokon belül” javítani lehetne az ilyen túlszabályozott vízfolyásokon is. – Hozatni kell 500 méterenként egy-egy billencsnyi meghatározott nagyságú követ, és a mederbe önteni. Ezzel fenékküszöböket hozunk létre, ahol a folyó lerakhatja az üledéket, és lépcsőzetesen visszaemeli a szintjét. A beavatkozás hatása szinte azonnal érezhető – magyarázza. Ha „radikálisabbak” vagyunk, újra is lehetne meandereztetni, vagyis görbíteni a patakot. – Beleteszünk egy bálát, mondjuk élő fűzfadugványokat, és engedjük, hogy a folyó természetesen kezdje el bemarni a mederprofil szélét, lerakni az üledéket. Újra lesznek gyors és lassú szakaszai, és belenőhetnek fák. Ez hosszabb idő, de 15-20 év alatt látványos fejlődés érhető el. Ezekkel a biomérnöki módszerekkel dolgoztak régen a somogyi patakgörbítők.
Egy természetvédelmi szervezet ugyanis a nyolcvanas években már nekilátott a Balatontól délre eső területek természetes vízjárásának helyreállításához. A Koppány-völgytől nyugatabbra, Boronka–Somogyfajsz térségében vették kezelésbe a korábban nyílegyenes csatornákká szerkesztett vízfolyásokat, és érték el szép eredményeket, ahogy ez a 2013-as dokumentumfilm bemutatja. Nekik szerencséjük volt: magántulajdonba vett területekkel dolgozhattak egy részvízgyűjtőnyi területen, így „nem szólt rájuk a házmester”.
Gelencsér Gézáék régóta küzdenek a Koppány rehabilitációjáért – a bürokrácia ellenállása miatt egyelőre szerény sikerrel. Itt ugyanis maga a vízfolyás a területileg illetékes állami vízügy tulajdona, kétoldalt 7-7 méteres sávval együtt. – Nem szabad hozzányúlnunk, még egy bokor vagy mezei nyúl se lehet rajta, mert úgymond veszélyezteti az árvíz levonulását. Ezek nyitott medrek tehát, és a hatóság elpusztít itt minden növényt árvízvédelmi hivatkozással. Így árnyékolni sem lehet a vízfelületet – mutatja immár a mederből kimászva. Hogy miért lenne arra szükség? Az árnyékolás nemcsak hűt nyáron, de elveszi az algásodás „kenyerét”, vagyis a moszatok nem kapnának annyi napfényt, amiből fotoszintetizálni tudnak. Az algák rengeteg oldható oxigént használnak, elszívják az életet minden más elől. Holtvízzé teszik a környezetüket.
Persze nem ez az egyetlen baj a vízminőséggel. A csapadék rengeteg mérget – nitrogént, foszfort és más kemikáliákat – mos a Koppányba a környező domboldalakról minden évben. Az EU által meghatározott Víz Keretirányelv leírja az ökológiai vízminőség-kritériumokat. Hogy mik azok?
Biológia, kémia és morfológia. Mármost a Koppány mindegyikből egyest kapna vagy megbukna
– taglalja Gelencsér Géza.
– Tíz éve a vízügyi sáv melletti, önkormányzati területen alakítottuk ki ezt az ökológiai korridort: fákat, bokrokat ültettünk, hogy délről árnyékolást adjunk a Koppány fölé. Ami megvalósult, az hasznos, de kevés. Több és szélesebb növénysáv kellene, de mindig fennakadtunk a vízügyi hatóságokon, akik szerint patika tisztán kell tartani még a környéket is – mondja. Évszázados rögeszme ez, hogyha bármilyen „elfajulás” van a partokon, azonnal irtani, korrigálni kell.
Feljebb, negyed óra sétányira a döröcskei Koppány-hídtól van néhány hektárnyi mocsaras terület, a Dávid-berek. Amikor odaérünk, dámszarvasok vágtatnak át a nádason éppen. – Jó időben itt térdig érő vizek vannak, de ez a terület is egyre szárazabb – mutatja Gelencsér Géza. Egyesületükkel azt tervezték, hogy egy árokkal és bukógáttal kivezetik ide a folyót, amikor a Koppány vízszintje erre lehetőséget ad. De bürokratikus nehézségek miatt egyelőre ez az elképzelés is a fiókban pihen.
Fehéres táj
A Koppány-völgyből felfelé haladunk az egyik domboldalon, a délelőtti napfényben foltokban furcsán derengő szántóföldek mellett. – A helyi gazdák fehérföldesnek hívják, amit itt látunk. Ez az anyakőzetig lepusztult talaj, ahol a kalciumdús sárgás-fehér löszréteg látszik foltosan télen és tavasszal. Egy gond van vele: ebben már szinte semmi szerves anyag sincs. Úgy kell felfogni, mintha a bolygó élő bőre tűnne el – magyarázza túravezetőnk.
Az egész a nagyüzemi mezőgazdasági igényekkel kezdődött a szocializmus alatt; nagyobb és nagyobb gabonatáblákat akartak kialakítani, ezért a földhasználat fölkúszott a domboldalakra. Az erdőből lett legelő, aztán a legelőből lett szántó sok helyen. – Most érünk el oda, amivel a beszélgetést kezdtük – folytatja Gelencsér Géza. – A szántással megbolygatott, a nagy esőzésekkel lemosott több mint egyméteres talajréteg tűnt el innen.
Hogy bemutassuk a kontrasztot, túravezetőnk a dombtető szántatlan, erdős részén ás egy fél méter mély gödröt. Mint minden talajnak, ennek is van egy nagyon gazdag „A” szintje, amiben a talajélet nagy része zajlik. Ez a 15–25 centiméter a fölső humuszos, fekete, élő és holt szerves anyagban gazdag réteg, mely alatt következik a „B” szint. Ez egy rozsdásan színezett, tápanyagban már szegényebb réteg. És ezek után jön a „C” szint, az előbb említett anyakőzet.
– Mármost ez a két fölső réteg szinte teljesen lekopott a domboldali szántókról. Marad az anyakőzet, amit szántanak, beleteszik a műtrágyát, a magot, aztán reménykednek, hátha lesz belőle valami. Pedig abban a szerves anyag, akár élő, akár holt, már elhanyagolható.
De nem csak a matériáról van itt szó. Az „A” szint 1 m3 talaja 300 liter vizet képes megtartani „szivacsként”, akár hetekig. Pont ez a vízpuffer hiányzik a szántóról. – Ezért mondom, hogy nem csak az Alföld sivatagosodik. Ez itt a maga a mesterséges kiszárítás. Hiszen ha vízvisszatartásról beszélünk, akkor a talaj az első. Az a legfontosabb „víztározó”. A második pedig az előbb látott vizes élőhely. A folyópart, a hullámtér. Itt mindkettő katasztrofális állapotban van.
Ahogy a fás-ligetes részben ásott talajszelvénytől haladunk visszafelé a szántók mellett, összeáll a kép. Tényleg drámai különbség van a kopárra és fehérre művelt domboldal és az egészséges erdei föld között.
Az ország mekkora területe érintett ilyen talajromlással? – kérdezzük. A válasz nem egyszerű, mert a sokáig használt 80-as évekbeli tudományos felmérések már sehol nincsenek a valósághoz képest. – Anno a súlyosan erózióval veszélyeztetett területeket 4–600 ezer hektár közé becsülték. Valójában ma már ennek a többszörösével kellene számolnunk, de minimum egymillió hektárral – mondja Gelencsér Géza. – Innentől válik ez össztársadalmi kérdéssé. A talaj nemcsak víz- és tápanyagraktár, hanem élővilág. Az élőlények legnagyobb tömege a talpunk alatt létezik. Egy hektáron 10–30 tonnát képzeljenek el, ami a teljes országterület felét elfoglaló szántókon már elpusztult – szól a magyarázat.
hirdetés
Ám ahogy a folyónál van fenékküszöbölés meg görbítés, úgy itt is van természetes visszaút. – Gyepesítéssel 10–15 év alatt regenerálni lehet ezt a „biológiai szivacsot”. De akár ha csak néhány évig rajtahagyod a gyepet szántás, művelés és más bolygatás nélkül, akkor is regeneráltál egy szinte halott zónát. A talajképződés ugyanis viszonylag gyors, még nehéz klímakörülmények között is, ha időben nekilátunk.
Szép feladat
Az emberi tájátalakítás és a klímaváltozás nemcsak az Alföldön, hanem „Somogyország” tájain is nyomot hagyott; ezt láttuk az egyenesre húzott és lemélyített folyó partján, az egyre szárazabb nádasban és a fehérlő domboldalon. Az állami szinten meghirdetett „integrált vízgazdálkodásból” és vízmegtartó szemléletből ugyanakkor itt, a végeken egyelőre nem sok látszik.
Azért, hogy ne legyen ez a táj is a Homokhátsághoz hasonló ökológiai kríziszóna, az egyetlen út az alkalmazkodás. – Nem lehetetlen küldetés ez. A patakgörbítőké a legjobb példa, hogy a folyóba újra lehet életet lehelni. És a talajromlás is megfordítható. Csak neki kell látni, hogy az ország felére újra élő bőrt húzzunk. Hát mi a szép feladat, ha nem ez? – zárja Koppány-völgyi túránkat Gelencsér Géza.
Nyitókép: Gelencsér Géza a Koppány medrében (fotó: Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
