A kollektív mítosz lázadása – az illiberális rendszerek hiábavalóságáról

| 2026.03.20. | Világmagyarázat

A világ jelenlegi konfliktusai mögött hajlamosak vagyunk anyagi érdekeket keresni, pedig a logikusnak tűnő magyarázatok elfedik azt, amivel sokkal ijesztőbb szembenézni: ezeknek semmiféle materiális vagy kézzelfogható oka nincs. Gyökerük az emberi pszichében keresendő – írja vendégszerzőnk. Atzél András eposzi méretű esszéjében arra tesz kísérletet, hogy vázolja: mi hajítja az illiberálisokat a társadalom hullámainak tetejére, s hogy miért hiábavaló mégis a vállalkozásuk hosszabb távon. Monstre világmagyarázat.

A fejlett államok társadalmai mindenütt szakadást mutatnak, helyenként polgárháború-közeli helyzet alakult ki. Az illiberális jövő koncepciója hibás feltételezésen alapul, ezért megvalósíthatatlan. Akik ezen dolgoznak, nem értik a társadalom – végső soron az egyéni psziché működését. Eközben mérhetetlen szenvedést okoznak, és rombolják a civilizációt.

Minden fejlett társadalomban kialakult egy mély, szinte átjárhatatlan törésvonal, amit a megfigyelők a városi és a falusi lakosság, a fiatalok és az idősek, szülők és gyerekek, a tanultak és a kevésbé képzettek, vagy politikai táborokra egyszerűsítve konzervatívok és liberálisok szembenállásaként írnak le. A szembenállás valamennyi dimenziója egyetlen, a mélyben meghúzódó törésvonal kivetülése.

A még nem individuálódott és az individuálódott tömegek egymásnak feszülését látjuk. Az előbbiek el akarják pusztítani az utóbbiakat (pozíciókból, fórumokról, nyilvánosságból kiszorítani, elhallgattatni, szerveződéseiket ellehetetleníteni), mert azt hiszik, miattuk olvad, repedezik, tűnik el a világuk. Utóbbiak meg azért akarják kiszorítani az előbbieket, mert úgy érzékelik (sajnos helyesen) hogy azok egzisztenciális fenyegetést jelentenek számukra.

Az alábbi írásban a következő állításokat igyekszem bizonyítani:

A liberális demokráciák felemelkedése, és a régi társadalomszerkezet lebomlása természetes folyamat része. Ez a folyamat a világon mindenhol megvalósul – különböző társadalmakban eltérő időpontokban. Ahol még nem látszanak a nyomai, az nem egy másik típusú társadalom, hanem ugyanannak az időtengelynek egy másik pontja.
… ennek a változásnak az alapvető természete, hogy folyamatosan gyorsul …
… és visszafordíthatatlan.
Az illiberális kísérlet, amit látunk, egy anomália, amit végül az emberi természet fog megszüntetni.

***

Az utóbbi évszázadok emberképe az egyént racionálisan gondolkodó individuumnak tekintette, aki tisztában van a saját érdekeivel, és képes azok szerint cselekedni. Az utóbbi években egy másik vélemény került előtérbe, miszerint az ember törzsi lény, cselekedeteiben a „csordát” követi, és döntéseit nagyrészt érzelmei irányítják. Melyik felfogásnak van igaza? Megítélésem szerint mindkettőnek, mert a társadalomban kétféle embercsoport él egymás mellett, és aszerint, hogy ki hova tartozik, mások a céljai, a kihívásokra adott alapvető reakciói.

Ha a világban zajló folyamatokat akarjuk megérteni, nem a felszínen megjelenő szellemi áramlatokat érdemes tanulmányozni, hanem a legkisebb egységet, az egyént – milyen vágyak és félelmek formálják törekvéseit. A társadalmak mozgásának irányát a benne mozgó személyek törekvéseinek eredője adja. Ha viszont így van, akkor nem a filozófia, hanem a pszichológia fog elvezetni minket az okok megértéséhez.

(A továbbiakban a mítosz kifejezést, mint az egyénben vagy közösségben létező, önmagáról és a külvilágról kialakult értelmezést fogom használni. A mítoszt létező pszichológiai valóságnak tekintem, amely alapvetően meghatározza hordozójának gondolkodását és viselkedését.)

***

Az individuáció

„Kérded, mi van a kapun túl.

»Maradj belül, ott te vagy az úr!«

Ezt mondják, de sose feledd,

Te vagy kinn és te vagy benn,

Ha kitárul.”

(Omega: A nagy folyó)

Ahhoz, hogy a bevezetőben felsorolt állításokra ráfordulhassuk, szükségünk van egy kis pszichológiai alapozásra. Ehhez az olvasók türelmét kérem – remélem, izgalmas szellemi utazásban lesz részük!

Az egyén életében számtalan döntést hoz, és általában ezek mindegyikét sajátjaként éli meg. Már az óvodás is azt mondja, „a boltban a dínós pólót választottam”. Közben ott van a fejében, hogy a csoport szerint a póni vagy az egyszarvú ciki, most éppen a dinoszaurusz a menő. Legtöbbször nem is ott gondolja át, már jóval korábban eldöntötte, hogy neki a dínó kell. Semmiben sem különbözik ez attól, mint amikor felnőttként arról spekulálunk, milyen autó számít menőnek, milyen tetoválás nézne ki dögösen vagy milyen vélemény számíthatna elismerésre a közösség részéről.

Megszületése után mindenki kap egy alapmítoszt. Ez elsősorban a szülői nevelés eredménye – és a később ehhez adódó hatások is nagyrészt erre reagálnak (akkor is, ha azokat az egyén végül elutasítja). Ez a kiinduló kocka a táblán, innen kezdődik a tudat szellemi vándorútja. Van, aki csak alig mozdul el, és kisebb korrekciókat leszámítva egész életében a kezdő kocka határain belül marad. Az ilyen ember individuációs teljesítménye csekély, személyisége leginkább kollektív termék, az átörökített mítoszok által működtetett, akkor is, ha cselekedeteire, mint saját döntéseire tekint.

Aki még soha nem tette ki a lábát a kezdő kockáról, annak az ezen kívül eső terület ijesztő, veszélyes tartomány, amelyet saját tapasztalat híján mitológiai szörnyek (saját projekciói) népesítenek be. Aki már bejárt néhány mezőt, általában rájön, hogy azok sem feltétlenül élhetetlen helyek, nemegyszer akár még jobbak is, mint ahonnan elindult. Az ilyen ember a világot más pozícióból szemlélőkkel szemben egyre toleránsabb lesz. Nem az a lényeg, hogy végül melyik „mezőben” tartózkodik legtovább, a hangsúly a bejárt és felderített terület nagyságán van. Akkor is, ha végül esetleg visszatér a kiinduló kockára, vagy visszajár oda, hogy néhány használható dolgot magával vigyen.

Az egyes mezőket kerítések választják el egymástól. Ezek megmászása kihívás és veszély. Ha az átkelés nem sikerül, a kerítés áthághatatlan határrá, az azon túli terület mitikus rémségek tárházává alakul. Innentől az egyén nem egyszerűen kudarcot vallott, hanem egy nála minden tekintetben hatalmasabb jelenséggel szemben volt kénytelen visszavonulni. Nincs sok értelme boncolgatni, hogy az a bizonyos „kerítés” a csoport kollektív mítoszának határát jelenti-e vagy az egyén sajátjáét. A kettő között alig van különbség, éppen azért, mert az egyén még nem individuálódott, a csoport kollektív mítoszai által definiált komfortzónán kívül kényelmetlenül érzi magát, néha páni félelmet érez.

A további tárgyalásához pontosítanom kell: az individuált (I) és a nem-individuált (NI) nem két tiszta állapot, mint egy kapcsoló állása, hanem egy skála két végpontjaként érdemes felfogni, amin belül számtalan közbülső árnyalat létezhet, de ezekre csak ott fogunk kitérni, ahol jelentősége van. Ebben az írásban az I vagy NI jelzők azt jelentik, hogy az adott személy vagy közösség saját pszichés fejlődésében a skála I vagy NI pólusához áll közelebb. Az egyén pszichés fejlődése vándorlás az NI pólustól az I felé, amely soha nem ér véget. Az individuált személyiség nem „jobb” az individuálatlannál, ahogy a kamasz sem jobb a kisgyereknél, csak egy szellemileg fejlettebb állapotot képvisel. Az individuáció korai állapotában sokszor csak individualizmusként jelentkezik, s a korábbi normák hátrahagyásával nemegyszer közönséges gazemberségként nyilvánul meg.

Amíg a nem individuálódott egyént (vagy kisebb közösséget) homogén társadalom (kollektív mítosz) veszi körül, az kötelező érvénnyel megszabja minden egyes cselekedetét. A kötés kétirányú: a közösség szankcionálja a kollektív mítosz megsértőit (minimum kiközösítéssel, de néha keményebb eszközökkel is), és az egyén számára sem létezik (elképzelhetetlen) élet a közösségen kívül. A zárt közösségről való leszakadás annak megtapasztalásával kezdődik, hogy annak határain kívül is van élet. Az egyénnek elsősorban azt kell elhinni, hogy létezik egy világ a „kerítésen” túl is, és még az sem biztos, hogy az a világ rosszabb, mint amiben jelenleg él. Az individuáció hajtóereje az információ, a kerítésen túli világból nyert tapasztalat.

Tehát, az individuáció útja: megvizsgál, tudatosít, változik … – meg ahogyan azt Móricka elképzeli!

Minthogy a gondolkodásmódunk, a valóság észlelésére használt eljárásaink is öröklött mítoszaink részei, valójában a megszokott mítoszt vizsgálgatjuk a megszokott szempontok szerint és a legtöbb esetben a megszokott eredményre jutunk. Egy-egy ilyen ciklust sokszorosan kell befutnunk ahhoz, hogy bármiféle értékelhető információ-morzsához jussunk, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy amit látunk, az a megfigyelt jelenség, vagy a megfigyelő eljárás része-e. Egy „találatot” egyedül az képes visszaigazolni, hogy az új rendszer, amit összerakunk, pontosabban írja le a valóságot, mint az eddig alkalmazott modell, azaz működőképesebb. És még ezt az ítéletet is azzal az optikával kell meghoznunk, amelyet összes magunkkal hurcolt mítoszunk torzít. Az érzelmeink is részei a megfigyelési mechanizmusnak.

Bár az individuáció spontán folyamat, nagyon felgyorsította a terjedését, hogy a 20-21-ik században az egyedivé válás eszméje divattá vált. Ez amúgy a fából vaskarika minősített esete: a divat azt jelenti, hogy azért teszek valamit, mert mások is azt csinálják, és ezért elismerést kapok, de ez a tömeg logikája, az individuáció teljes ellentéte. Minden csatornán az harsog, hogy legyél egyedi, mindenki individuummá szeretne válni, csak a nagy többség alkalmatlan rá, mert hiányoznak a közbülső fejlődési fokozatok. De ettől a jelszó még működik, és iparágak épülnek rá. Mindenki trendi akar lenni és trendsetter, azaz a főáramba belesimuló, és új utat kijelölő, holott a kettő együtt nem megy. Influenszerré (másoknak irányt mutatóvá) szeretne válni, miközben általában semmi újat nem tud a külvilágnak mutatni, legfeljebb a cuccait, a csupasz testét, vagy valami nyaktörő mutatványt, amit ha túlél, jut neki pár perc hírnév. Ez nem individuáció, hanem puszta exhibicionizmus, ami az individualizmus édestestvére. Utóbbi az individuáció teljes félreértése, gyakran paródiája. Az „azt csinálok, amit akarok”, meg a „nagy ívben teszek mindenki másra” a kollektív mintáról leválás korai stádiuma, tudatos mérlegelést alig tartalmaz. Egy minta, és annak negatívja (egyszerű tagadása): ugyanaz a minta. Az individuáció a tapasztalat értelmezésére tett kísérlettel kezdődik.

Az individuációt nem lehet megvásárolni, a netről letölteni, lemásolni vagy ellopni. Attól, hogy az egyik embernek kutyaugatás, a másiknak meg macskanyávogás a csengőhangja, nem válnak individuummá – ezek jelentéktelen külsőségek csupán. Az individuáció egy sok próbálkozással és kudarccal járó folyamat, amely egy életen át tart, és még csak a végére (teljes tudatosságra) sem sikerül eljutni. Az I-személyiség is hordoz mítoszokat – a különbség az, hogy ezeknek többé-kevésbé tudatában van, és eszerint viszonyul hozzájuk. Ez lehetővé teszi, hogy konkrét esetben mellette vagy ellene döntsön, és az ne mint sorsszerű program hajtódjon végre rajta. Szabad akarata csak az individuumnak van.

A tudatosodás elősegítője maga a tudatosodás, azaz egy önmagával pozitív visszacsatolásban álló fogalomról beszélünk. (Az első kerítés megmászása a legnehezebb, a többi már egyre könnyebben megy, ahogy oldódik az ismeretlentől való félelem, és az új tapasztalatok beépülnek a felfedező személyiségébe.) Ennek eredménye egy exponenciális felfutás, ami egybevág az emberiség fejlődésének ütemével. Szellemi-pszichés fejlődésről van szó, ami nem azonos a műszaki fejlődéssel, de nem is választható el tőle.

(Annak felismerése, hogy egy másfajta szerszám vagy eljárás hogyan képes megjavítani a termelés hatékonyságát, egy általános, a bevett gondolkodási mintákkal szembeni kritikus-elemző alapállásból táplálkozik, amely az élet valamennyi területén megnyilvánul – ennyiben ez is az individuációs folyamat része. Csakhogy a műszaki fejlődés semleges, mert általában nem ütközik a csoport kollektív mítoszaival. Ha egy muszlim mérnök kitalál egy egyszerűbb konzervnyitót, megdicsérik, és használni kezdik a találmányát. Ha egy muszlim nő rájön, hogy kényelmesebb, ha fejkendő nélkül sétál az utcán, nem fogják megdicsérni. Egy közösség műszaki-gazdasági fejlődése mindig megelőzi pszichés fejlődését, ld. Kína.)

Az egyének leválása a kollektív mítoszról azt jelenti, hogy azért, mert korábban így szokták meg, egyetlen személy vagy gondolat sem érdemel elismerést. A választásaikhoz próbálnak igazolást találni és végül egyetlen mítosz sem fog talpon maradni, amelyet racionális érveléssel nem tudnak megvédeni. Csakhogy ez a megközelítés a tradicionális világfelfogásokra és életmódokra egzisztenciális fenyegetést jelent. Ez adja a világban ma már a fejlett társadalmakban mindenhol meglévő szembenállás óriási belső feszültségét, dinamikáját. Jó szándékú, de naiv politikusok szájából gyakran elhangzik, hogy az emberek szembenállása mesterséges kreálmány, és ha a populista uszítás megszűnne, rájönnének, hogy az őket elválasztó határvonalak nem is léteznek, és egymás nyakába borulnának. Ez egy nagyon szép gondolat, de sajnos nem igaz.

Akiknek az élete egy régi, a környezetébe korábban jól beágyazott mítosz köré szerveződik (pl. én keresztény, magyar, férfi, családapa vagyok), nem szokták meg, hogy ezek a fogalmak bármilyen igazolásra szoruljanak, egyszerűen adottak voltak, és működtek. Ami megváltozott, az a környezet, amiben ez a világfelfogás, és életmód megjelenik. Változás persze mindig volt, csak a korábbi századokban sokkal lassabban történt, 1-2 generáción belül alig lehetett észrevenni az elmozdulást. Egy középkori jobbágy és unokája nagyjából azonos keretek között élte életét. Ma viszont az exponenciális felfutás meredek szakaszában járunk, és a változás sebessége az emberi psziché alkalmazkodóképességének határát feszegeti.

Az I- és az NI-közösségek viszonya aszimmetrikus, mert a megismerés egyirányú utca. Amíg az ember nem ismer bizonyos dolgokat, addig tudása sötét foltjait mindenféle fantáziálással tölti ki. Az efféle képzelgésekhez az emberi természet jótékonyan viszonyul. Ha viszont egyszer bepillantást nyert valamibe, többé nem gondolhat mást, mint amit látott. Onnantól kezdve már csak hazudhat magának. Az ilyesmit viszont a psziché kemény kézzel megtorolja. A következmények a jól leplezett neurózistól akár a testi tünetekig terjedhetnek. Nem mindegy, hogy az egyén a változásnak ellenáll, vagy igyekszik az új információt beépíteni a világról alkotott modelljébe, de ez csak a folyamathoz szükséges időt és a közben megélt szenvedést befolyásolja. A pszichébe bekerült új információ autonóm módon kényszeríti ki a változást. Aki tapasztalat birtokába jut, soha többé nem élhet úgy, mint azelőtt.

Aki a tapasztalatokból önálló ént épített, annak a személyisége sokkal ellenállóbb. Még ha ki is derül, hogy az életről alkotott egyes feltevései tévesek, az általa befogadott „szellemi építőkockákból” képes új struktúrát létrehozni, ami jobb választ ad az új kihívásokra. Ha viszont valaki gyerekkora óta ugyanazon a parcellán álldogál, annak nemigen van hova visszavonulnia, azt foggal-körömmel védelmezni fogja, messze a racionalitás határán túl is. Az NI-közösségek az őket alkotó mítosz legkisebb sérülésére is érzékenyen reagálnak, mert azon keresztül az őket alkotó tagok személyükben is sérülnek.

Ha egymás mellett létezik egy I- és egy NI-közösség, utóbbi azt fogja észrevenni, hogy folyamatosan csökken tagjainak száma, még úgy is, hogy ezeknek majdnem mindig magasabb a termékenysége. A folyamatot az I-közösségtől az NI felé áramló információ okozza spontán módon. Minthogy az utóbbi nem érti, miért történik velük mindez, hiszen régről öröklött szabályokhoz igazítják cselekedeteiket, ráadásul hitük szerint magasabb rendű erkölcsi törvények szerint élnek, hatalmába keríti őket a félelem, hogy valamilyen összehangolt külső támadás áldozatai. A legnagyobb veszélyt az NI-közösségekre az I-közösségek – ma már az I-külvilág – puszta létezése jelenti. Ahogyan a szabad kereskedelem mindig a gazdaságilag erősebb félnek előnyösebb, ugyanígy van ez a mítoszok világában is. A telekommunikáció, az internet hihetetlen gyorsasággal kötött össze a világban az individuáció legkülönbözőbb szintjén álló csoportokat és társadalmakat, és korábban soha nem látott sebességre gyorsította az NI-közösségek bomlását.

Az NI-csoportokat csak egyetlen módon lehet megvédeni: el kell szigetelni őket minden külső információforrástól. Ez egyébként a legbiztosabb tesztje egy közösség individuációs szintjének: ahol korlátozzák az internetet, elfoglalják a sajtót és igyekeznek a hivatalos állásponttól eltérő véleményeket elhallgattatni vagy elérhetetlenné tenni, nehezítik a külföldre utazást vagy külföldiekkel való kapcsolattartást, ott az uralkodó rezsim az NI-tömegre támaszkodik, és szeretné is őket ebben az állapotban megtartani. Erősen NI-közösségek például a vallási szekták, törzsi közösségek, titkos társaságok, de fennmaradhatnak NI-szigetek egy erősen I-környezetben is, ha a kollektív mítoszhoz ragaszkodás a mikroközösség tagjainak kellemes közérzetet biztosít (pl. történelmi családok leszármazottai, vagy olyan családok tagjai, ahol több generáción keresztül ugyanazt a hivatást űzik: pl. orvos, ügyvéd vagy katona dinasztiákban, nemzetiségi diaszpórákban.)

Az individuáció bizonyos fokára eljutott személyek minden társadalomban, sőt egy társadalom minden szegmensében előfordulnak, az eloszlásuk azonban messze nem egyenletes. Gyakoribbak nyugaton, mint keleten, északon, mint délen – ennek történelmi okai vannak. Többen vannak városokban, mint falvakban, mert a város az intézményeivel, és a tanult egyének nagyobb koncentrációjával ehhez sokkal jobb feltételeket teremt. Ritkábbak egy valláshoz hagyományosan kötődők között, de gyakoribbak a „maguk módján vallásosak”, az útkeresők, vagy a deklaráltan ateisták között. (Egy I-személy, ha vallásos, mindig a „maga módján vallásos”, akkor is, ha ezt nem deklarálja, sőt, akkor is, ha ezt még saját magának sem vallja be.)

Többen vannak a felsőbb társadalmi osztályokban, mint a szegényebbek között – az individuálódott látásmód versenyelőnyt is jelent, és fordítva: az individuáció hiánya versenyképtelen egyéneket és közösségeket teremt, de csak az a gyarapodás jár együtt individuációval, amiért mi dolgoztunk meg – amihez szerencsével, vagy egy kiváltságos csoport tagjaként jutunk, nem okoz ilyen változást.

Többen vannak a fiatalok, mint az idősek között, mert egy egészséges társadalomban minden korosztály valamivel szélesebb horizontot tekint át, mint az előtte járó. Többen a férfiak, mint a nők között, mert a hagyományos társadalmakban a nők önállósodását kevésbé tolerálták, mint a férfiakét – bár ez a helyzet a nők munkába állásával és erős beáramlásával a felsőoktatásba gyorsan változik.

(A fenti három bekezdést érdemes visszaidézni, valahányszor azt vizsgáljuk, egy pártnak vagy mozgalomnak mely társadalmi csoportban vannak túlnyomórészt a támogatói.)

hirdetés

Ma a fejlett társadalmakban az NI-közösségek ostromlott várakban érzik magukat, vagy inkább eltűnő szigeteken, amelyeket az individuációs áradat készül elborítani. Erre adott válaszként a szigetek lakói elkezdtek szövetségeket építeni egymással, ami bizarr társulásokat hoz létre, mint az ateista-kommunista Észak-Korea, az iszlamista Irán, és az ortodox-imperialista Oroszország. Utóbbival érez közösséget az Egyesült Államokban a MAGA mozgalom, valamint az ottani keresztény egyházak egy része. Ha valaki csak néhány hittanórát végigült, első ránézésre ki kellene szúrnia, hogy a kereszténység és Vlagyimir Putyin világképe két teljesen ellentétes világ – és Donald Trumpé sincs sokkal közelebb. De ők nem ilyen szemmel nézik! Az ő fejükben létezik egy magasabb prioritás, ami mellett mindezek jelentéktelen részletkérdésnek számítanak.

Próbáljunk empátiával fordulni kevésbé individuálódott embertársaink felé, és az ő szemükön keresztül nézni a világot! Aki már a gondolkodás több szegmensét bejárta, nem esik kétségbe, ha valamilyen gondolatról vagy világképről kiderül, hogy téves, nem működik. Van hova továbblépnie, a kudarcaiból tanul, még ha bosszankodik is az elkövetett hibáin. De mi van azzal, aki csak egyetlen szellemi parcellát ismer, és meg van győződve arról, hogy az a világon a legjobb – nem is lehet másképp, hiszen ha nem így gondolná, keresné a kiutat – és az az egy is folyamatosan olvad, töredezik. Úgy érzi – saját szempontjából helyesen –, hogy ha az a parcella széthullana, ő maga is megsemmisülne, ezért számára a közösség kohéziójának fenntartása mindenek feletti prioritás, amit a közösen vallott mítoszok intaktsága biztosít. Két választás adódik: vagy el kell gondolkodnia azon, hogy a kedvenc mítoszai (az általa vallott értékrend) nem mindenben adnak választ a környező világ kihívásaira, és eróziójuk természetes folyamat, vagy, ha továbbra is ragaszkodik hozzájuk, akkor logikus következtetés, hogy közösségének ismételt kudarcát csakis egy nagyhatalmú megátalkodott ellenség aknamunkája okozhatja, aki ellen (kizárólag a jó ügy érdekében) minden eszköz megengedett. Az első választás a ritkább: aki hajlandó addig vallott mítoszainak felülvizsgálatára, már eleve eljutott legalább az individuáció valamilyen kezdeti fokára, és az NI-közösség, amelynek tagja volt, valószínűleg gyanakodva szemléli, esetleg már ki is utálta sorai közül. Az NI-közösségek megmaradt tagjai igazából spontán módon, és elkerülhetelenül sodródnak a radikalizáció felé – akinek saját pusztulásával kell szembenéznie, az sohasem mérsékelt –, aminek logikus végkifejlete a saját sorsát értelmezni képtelen, rémült tömeg foggal-körömmel vívott élethalálharca.

Magyarországon a keresztény vallási közösségek minden támogatást megkapnak a jelenlegi rendszertől, mégis, a két legutóbbi népszámlálás között (2011-2022) csak a katolikusok létszáma egymillióval csökkent. Szinte az egész magyar médiapiacot letarolta a kormány, a nyomtatott lapok, TV- és rádiócsatornák túlnyomó többségét felvásárolta, bekebelezte, évente százmilliárdokban mérhető összeget költ el propagandára, és még mindig liberális médiafölényről nyafognak – és igazuk van: a liberális média mindig fölényben lesz, mert eredeti tartalmat csak individuum képes létrehozni. Egy tehetséges ember vagy liberális vagy mazochista! Miért asszisztálna a saját mozgásterének beszűkítéséhez? Tehetségtelen kóristáknak hiába fizetnek sztárgázsit, abból soha semmi átütő nem fog kisülni. Aki viszont eljutott az individuáció valamely fokára, soha többé nem fog egy információs rohamosztag tagjaként ütemre menetelni, pláne megrendelésre hazudni.

“It is the economy emotions, stupid!”

Az elkeseredett közösségekben hihetetlen feszültség halmozódik fel, amit kreatív erősemberek képesek kiaknázni, és cselekvő energiává transzformálni. Ezek az emberek megmentőre várnak, egy supermanre, aki természetfeletti képességekkel rendelkezik, megállíthatatlan, és visszahozza a „régi szép időket”. Mindenféle széplelkek azt gondolják, majd holmi jogszabályokkal, meg mindenféle intézményekkel fogják útját állni? Ezeket söpörje félre az útból, vágjon keresztül rajtuk, mint kés a vajon! Ott áll mögöttük az „időutazók koalíciója”, egy heterogén, több törzsre tagolódó sokaság, akiket egy dolog köt össze: nem találják helyüket a modern világban, de meggyőződésük, hogy ők mindent jól csináltak, ergo csakis rajtuk kívül álló erők bánhattak így el velük. Bármilyen ellenségkép beadható nekik, kapva kapnak rajta. A saját túlélésükért küzdenek, egy, a fejükben létező Ígéret Földjéért, aminek léteznie kell, mert a valóságosan létező számukra szenvedést okoz.

A populista népvezérek jól érzik, hogy ezzel a tömeggel sok mindent lehet kezdeni, mert nem egyszerűen a szavazatszámokat nézik, hanem az erőközpontokat. Ha a társadalom adott gócpontjaiban energia halmozódik fel, az hosszabb távon meghatározza a közhangulatot, a közbeszédet és befolyásolja a kívülről közönyösen szemlélők gondolkodásmódját is. Ahhoz, hogy ezt a sokaságot használni is lehessen valamire, először fegyelmezett tömeggé kell őket összegyúrni. Segítségükre van az információs technológia, amivel akár minden egyes választóhoz személyre szabott üzeneteket lehet eljuttatni, és a pszichológia tudománya, miáltal sokkal többet tudnak a szavazók lelkének mozgatórugóiról, mint azok maguk. Mérésekkel térképezik fel, mitől félnek, és mi után vágyakoznak, és igyekeznek megerősíteni őket abban, hogy az általuk elképzelt világ felé tartanak. Nem olyan nehéz, mert akik az individuáció alacsony fokán állnak, nem túl jó elemzők, döntéseikben racionális szempontok alig játszanak szerepet. NI-tömeget fölösleges adatokkal etetni – nagy érzelmeket kiváltó elbeszéléseket kell nekik kínálni. De még ez sem elég – a vezér és az őt követő tömeg között létrejövő kötést érzelmi csapda pecsételi meg. A követőket minél több érzelemmel telített akcióba kell belerángatni, amíg a kötés létre nem jön.

A modern demokráciafelfogás minden egyes választót racionálisan gondolkodó, a saját érdekeivel tisztában levő aktornak feltételez. Ha egy szavazó úgy érzi, nem azt kapta, amit remélt, a következő választáson még mindig adhatja a voksát egy másik politikai erőre azzal a felkiáltással, hogy „rosszul választottam”. Ezért egy kötött (NI) választót olyan helyzetbe kell hozni, hogy ne tudja ilyen könnyen megúszni! Ha a valóság durván eltér az ígéretekben felfestett szebb jövőtől, neki azt kell(ene) éreznie, hogy „én egy hülye voltam, aki összeveszett a családjával, barátaival, bohócot csinált magából, akit a környezete megvet, vagy éppen röhög rajta, ráadásul a hazájának is kárt okozott”. Mi viselné el ezt a rettenetes pszichés terhet? A kialakulatlan személyisége? Az ilyen ember minden határon túl, egészen az abszurditásig próbálja védelmezni a rajongása tárgyába invesztált energiát, pénzt, indulatot. A rajongó egy „futok a pénzem után” típusú játszmába kerül, ahol minden újabb frusztráció egyre jobban torzítja a valóságérzékelését, csak hogy megvédje magát a kataklizmával fenyegető szembesüléstől.

Ebből a szempontból kifejezetten előnyös, ha egy társadalomban polgárháború-közeli állapotok vannak, és az árkok jó mélyek. Ha esetleg valakiben kételyek támadnának, hogy tényleg jó irányba megy-e, azt kell látnia, hogy már nincs hová mennie, minden hidat régen felégetett maga körül. Ez lehetetlenné teszi az értelmes párbeszédet, ami minden demokratikus rendszer alapja. Ennek a tömegmanipulációnak a társadalom szövetét pusztító hatását talán nem kell magyarázni: előnyös a rendszer irányítóinak, de szétveri a nemzetet, mint közösséget, és a legtragikusabb, hogy a közösség nem individuálódott részét ez nem nagyon zavarja. A definíció szerint a nemzet közös emlék a múltról, és közös terv a jövőre. Csakhogy ennek a csoportnak más tervei vannak a jövőre: ők a régi jó világra vágynak, ami visszahozhatatlan (ahogy a Kurultáj egy résztvevője megfogalmazta: „A világtörténelemben előre nincs már, csak hátrafelé”), és nem nagyon zavarja őket, ha a ország individuálódott fele leválik róluk, és egy másik különálló törzset alkot (menjenek csak, azok nem is igazi magyarok). Arról, hogy mi lenne velük a társadalom I-része nélkül, nincs reális képük. A múltjukat is másképp látják: egy kis átszínezés, retusálás, itt-ott történelemhamisítás belefér. Ne feledjük, az NI-közösség számára a legfontosabb a csoportkohézió fenntartása – ergo az a jó történelem, ami növeli a közösség összetartását, és kielégíti az érzelmi igényeit.

Az NI-közösség és a vezér között ki nem mondott szerződés jön létre: mi alávetjük magunkat az akaratodnak, mert csak te ismered az utat a szebb jövőbe, ahol majd jó lesz nekünk. Az alávetés meg is valósul, csakhogy a szerződés másik fele teljesíthetetlen. Bár az ügyeletes erősemberek igyekeznek tehetségükhöz mérten elméletileg is rákészülni a méreteiben impozáns társadalommérnöki feladatra, az individuáció mechanizmusát nem értik, és hisznek benne, hogy erővel és akarattal mindent meg lehet oldani. Minthogy a cél elérhetetlen, trükközésekre kényszerülnek: kis részsikereket is nagyon fel kell nagyítani (mindjárt ott vagyunk), a látványos kudarcokhoz meg keresni kell egy bűnbakot. Ha eleve tudják, hogy mást fognak tenni, mint amit ígértek, akkor is azt kell mondani, hogy az eredeti menetrend szerint megyünk – az NI-tömegnek gyenge a realitásérzéke, és hinni akarnak. Be fogják venni. Az érzelmileg behálózott tömeg önsorsrontásra való képességét nemigen lehet túlbecsülni.

Az individuáció következménye az uralkodó vélemények egyre nagyobb szórása, ezért a társadalom pluralizálódása visszafordíthatatlan. Ez nem jelenti azt, hogy egy közösségen belül a domináns mítosz mindig ugyanaz marad, de a mítoszok szóródásának rádiusza folyamatosan növekedni fog. A liberális demokrácia ennek a szóródási rádiusznak a tudomásul vétele annak érdekében, hogy a közösséget egyben lehessen tartani. Ha ezt mesterségesen szűkíteni próbálják, vagy a véleményeket egyenirányítani, az olyan szinten ütközik az individuálódott elit önkifejezési autonómiájával, hogy előbb-utóbb robbanásveszélyes állapotot idéz elő. Az illiberális demokrácia a közösség öncsonkítása a divergens, azaz individuálódott mítoszok leválasztásával. Az ilyen rendszerek végül mindig a szellemi elitben találják meg az ellenségüket, miközben saját elitjük, kevés kivételtől eltekintve, legjobb esetben másodosztályú, vagy annál is gyengébb.

Egy társadalom attól lesz élhető, hogy igyekszik minden tagjának biztosítani a szabad teret, amiben megvalósíthatja céljait, mindaddig, amíg az mások jogos érdekeit nem keresztezi. De mi van akkor, ha a társadalom egy része úgy érzi, a másik rész puszta léte jelenti a veszélyt számára? (Ha az utcán a nők egy része fejkendő nélkül járhat, előbb-utóbb a többieknek is eszükbe jut, hogy akár le is vehetnék.) A külső kör tágulása kikényszeríti a határok lazítását, de egy táguló körben bármely belső kör vagy zárvány folyamatos eróziónak van kitéve. Ezek lakói egy keménykezű védelmezőre várnak, aki megint szorosabbra húzza a gyeplőt, és megrendszabályozza a szélesebb határok között mászkálókat. Ami másnak szabadság, az nekik csupán „szabadosság”, amit korlátozni, lehetőség szerint megszüntetni kell. Egyfajta központi erkölcskódexről, krisztianizált szoft-sariáról álmodnak, amit aztán az állam, mint valami szigorú tanár, minden nebulóval betartat, és ezzel megakadályozza a régi szokásrend leolvadását. (vö. „az iszlám az emberiség utolsó reménysége a globalizáció és a liberalizmus sötétségében” – Vona Gábor (2013), „A legtöbb remény ma az ortodoxokban van. Ők nem vitatkoznak, hanem hisznek. Mi [protestánsok és katolikusok] állandóan vitatkozunk” – Orbán Viktor Rod Drehernek ) Ha valaki körülpillant ezen az eszmei horizonton, érdekes tájkép bontakozik ki előtte: Napjaink tradicionális keresztényei “tálibok” (=tanítványok) szerint a nyugat hanyatlik, és a „nyugati oktatás bűnös” (arab-hausza nyelven: Boko Haram). Az egészséges vidéki szellem fetisizálásában (szemben a dekadens városi polgársággal) a legmesszebbre Pol Pot jutott – ő még a szemüvegeseket is kivégeztette. Ezzel nem azt sugallom, hogy ez napjaink autokráciáiban megtörténhet (bár Kína Mao alatt tapasztalt hasonlót, és Észak-Korea mai valósága sem áll távol tőle), de a szemlélet, a nosztalgia az egészséges vidéki lét, a romlatlan paraszti hétköznapok iránt, szemben a talmi modern élettel és a városlakók elkorcsosult létezésével a mai populista szélsőjobb kedvelt nyelvi sablonjai.

A Fidesz legnagyobb bűnei között előkelő helyen szerepel a „polgári” jelző abuzálása. Az öntudatos, jogaiért kiálló, és a rá eső felelősséget vállaló polgár csakis individuum lehet. A „fideszes polgár” oximoron, nemlétező fogalom, ahogyan a Fidesszel kapcsolatban nincs értelme a „polgári párt”, „polgári szövetség” vagy „polgári kör” szókapcsolatoknak sem. Nem egyszerűen az a probléma, hogy a Fidesz nem képviseli a polgárok érdekeit – a polgár a Fidesz elsőszámú ellensége. Ha az Orbán-rendszer valahol meglát egy autonóm polgárt, igyekszik eltakarítani az útból. Ma

Magyarországon a polgárosodás meglétét a társadalom 25 százalékánál találták meg a kutatók, és csak 5 százaléka tekinthető ténylegesen polgárnak.

Civilizáció – avagy az árral szemben

„Könyörgöm, akasszuk fel!”

A civilizáció összetett jelenség – most itt csak abból a szempontból vizsgáljuk, hogy adott korban egy társadalomban mi számított elvárt vagy elfogadott viselkedési mintának, milyen nyílt vagy rejtett elvárások irányították az egyén viszonyulását a közösséghez.

Az olyan elterjedt mondások, mint „A pénz számolva, az asszony verve jó!” arra utalnak, hogy nem is olyan rég még férfiúi virtusnak számított, ha valaki testi erővel nyomatékosítva igazította el párját, hol a helye a házban. Aztán ahogy a nőmozgalmak nyíltan tagadni kezdték, hogy a nő a férje tulajdona (vagy legalábbis alárendeltje), az erre való célozgatás egyre inkább ciki lett, majd megvetés tárgyává vált, végül a bántalmazást bűncselekménynek nyilvánították, noha tudjuk, sok helyen még most is előfordul, és számos férfi tekintélyének csorbításaként éli meg, hogy a törvény őt eszközeiben korlátozza.

Ez a példa jól mutatja, hogy egy társadalom szemléletének változása három fázisra tagolódik. Először egy kisebbség hozza a változást (igen, kitalálták: ők az I-csoportból kerülnek ki), amelyhez a többség gyanakodva viszonyul, később a szemlélet elterjed, általánossá válik, majd következik a harmadik fázis, amikor vagy csak morálisan, a közvélemény elvárásaként, vagy akár a törvény erejével rákényszerítik a hátramaradókra. A civilizáció mindig is elitista projekt volt, amit az elit mindenkori ellenpólusa jobb esetben fölöslegesnek, rosszabb esetben ellenségesnek vagy veszélyesnek tartott.

A mai napig őrzöm egy Facebook-poszt linkjét. Egy történetet osztott meg: egy nő a bíróságon tárgyalás közben nyolc lövéssel megölte kislánya gyilkosát. Alatta hömpölygő kommentfolyam. Szinte kivétel nélkül: én is megölném, kibelezném, feldarabolnám, elpusztítanám … Nemegyszer hallottam – akár átlagosan tanult emberek szájából is: minek a védő az ilyen gazembernek, nem kell védelem, mindenki tudja, hogy ő a hunyó, akasszák fel! Erős félelmeim vannak, ha a civilizáció egyes velejáróit népszavazásra bocsátanák, nem sok maradna belőlük – a római jogot valószínűleg egy délután alatt eltakarítanák.

Egy társadalom elitjét – ha az az érdemei alapján választódik ki – mindig egy individuálódott kisebbség alkotja, akiknek a véleménye egyébként sok kérdésben eltérhet egymástól, de a civilizációs alapokban nagyjából egyet kell, hogy értsenek. Az emberi faj fennmaradását a körülményekhez való alkalmazkodás biztosítja. Az a társadalom marad fenn, amelyik időben érzékeli a helyzet változását, és képes arra megfelelő választ adni. A társadalom stabilitása csak akkor biztosítható, ha az elit képes a közösség elég nagy hányadának elmagyarázni a szükséges változásokat, és a teljesen értetlen ellenszegülőket leszerelni. Ebből a szempontból 20-21.század extrém terheléspróbának tesz ki minden társadalmat. Nem csak a körülmények minden eddiginél gyorsabb változása miatt, de azért is, mert nagyon kibővült azoknak a köre, akiknek a véleményét a döntések meghozatalánál figyelembe kell venni.

A középkorban úr és paraszt nagyjából ugyanazt gondolták a világi hierarchia felépítéséről – előbbiek hozták a döntéseket, és nem kérdezték meg utóbbiakat, hogy nekik mihez lenne kedvük. Azok pedig nem is gondolták, hogy nekik ebben részt kellene venniük. A modern demokrácia kihívás elé állította a vezetőket: hogyan lehet megnyerni egy szükséges változás végig viteléhez azokat, akiknek fogalmuk sincs a probléma létezéséről, és akkor sem értenék, ha elmagyaráznák nekik (és nincs is türelmük meghallgatni), de véleményük, az van, és mély meggyőződésük, hogy nekik ebbe bele kell szólniuk.

Egy civilizáció megtámadásának mesterterve (azok a legsérülékenyebbek, ahol az elit és a lemaradók között eleve nagy a távolság – az utóbbiak eleve rendelkeznek egy versenyhátránnyal, ami miatt már van bennük egy alapfeszültség): ha ez a csoport kellően népes, folyamatosan hergelni kell őket, és dezinformációval etetni, majd ráuszítani őket az irányító elitre. Ez a közeg a hatalomra törő populisták aranytartaléka („I love the poorly educated“ – Donald Trump). Ha sikerül elültetni a fejükben, hogy az általuk megálmodott világot fogja elhozni, szörfözhet az indulataik hátán, és ha sikerült bennük létrehozni az érzelmi kötést, már lepottyanni sem olyan könnyű erről a hullámról, mert nem csak a vezérnek van szüksége az őt magasba repítő sodrásra, de már a hullámot alkotó „cseppek” sem viselnék el a kiábrándító sokkot, hogy ők nem a jövő szikláit ostromló áradat részei, csak a levegőben elporladó permet. Azt nem tudja megvalósítani, amit a tömeg vár tőle (legtöbbször nem is akarja), de az individuálódott elitet sem kooptálhatja, mert az le- és megbuktatná. (Legfeljebb egyes, korrumpálható tagjait állíthatja maga mellé – ők lesznek a leghasznosabb szövetségesei, mert lehet, hogy nem érdeklik őket elvek, de legalább nem hülyék.)

A civilizáció alapja az individuum, és az igazi veszélyt azok jelentik számára, akik a fellázított kollektív tömeget ráuszítják. Egy civilizáció addig marad fenn, amíg a döntéshozás az individuálódott elit kezében marad. Ez az elit egyáltalán nem hibátlan, ezért elszámoltathatónak kell lennie, de az elszámoltatást is csak egy I-közösség (polgárság) tudja végrehajtani. Ha az érzelmei és vágyai által vezetett, racionális mérlegelésre képtelen tömeg kezd számonkérésbe, az katasztrófához fog vezetni. Az a stabil civilizáció, ahol a „fej és a farok”, azaz az individuálódott elit és a gyengén képzett lemaradók között nem túl nagy a távolság, és az utóbbiak nincsenek túl sokan. Az egyes egyének fejében levő tudatlanság nem magánügy, és ha elér egy kritikus szintet, elsőszámú nemzetbiztonsági kockázattá válik. Az emberi ostobaság nem valami semleges, inert dolog, hanem bizonyos körülmények között aktív, életet pusztító erővé válik, és az önjelölt népvezérek nagyon kreatívak tudnak lenni ilyen körülmények előidézésében. Amikor egy társadalom a tömegek oktatásába invesztál, nem csak a jövő gazdaságához szükséges minőségi munkaerőt képzi, de a saját jövőbeni fennmaradásáról is gondoskodik.

Hmm … ez akkor azt jelenti, hogy vezessék a társadalmakat diplomások és akadémikusok? Hát – nem egészen! Bár a képzettek között valóban magasabb az individuálódottak aránya, van példa az ellenkezőjére is. Értelmiségi nem attól lesz valaki, hogy felsőfokú tanulmányokat végzett és szellemi munkával keresi a kenyerét. Az tesz valakit értelmiségivé, hogy képes önálló gondolkodásra. Bizony, egy értelmiségi kizárólag individuálódott személyiség lehet. Bármilyen hajmeresztően hangzik, kizárólag liberális értelmiség létezik, ami nem tévesztendő össze a liberálisnak minősített dogmákat kritikátlanul visszhangzó, általában újbaloldali szellemi munkásokkal. Egy értelmiségi számára nem létezhetnek „szent tehenek”, végérvényesen eldöntött kérdések, olyan kategóriák, hogy valami „nem szalonképes”, vagy valamiről nem vitatkozunk, mert okos emberek már eldöntötték. A felsőoktatásnak nem az a célja, hogy megkímélje a hallgatókat a konfrontációtól a nekik nem tetsző mítoszokkal – ellenkezőleg, azáltal válik valaki értelmiségivé, hogy a kihívásokra adott válaszait újra, meg újra próbáknak veti alá, és készen áll azok korrekciójára.

***

Harc a halhatatlanságért

„Túlél a sörösüveg,

Túlél a falon a kampó,

Túlél egy gumidarab,

Ments meg, hogy ne legyek halandó!”

(Omega: Az üzenet)

Oroszország nem azért támadta meg Ukrajnát, mert az rá bármilyen fenyegetést jelentett volna. Ez még akkor sem állt volna fenn, ha az országot tényleg felveszik a NATO-ba, ami most még semmiképp sem volt napirenden. Ki támadott volna

Oroszországra? Az Egyesült Államok, amely az ukrajnai invázió előtt az 1989-es katonai létszámának (kb. 300 ezer fő) már csak egyötödét állomásoztatta Európában? Vagy az európai NATO-tagok, ahol már nagyrészt megszüntették a sorkatonaságot, és éppen most költenek rohamtempóban Euró-százmilliárdokat, hogy a hadseregeiket harcképes állapotba hozzák? Ugyanígy nincs értelme annak, hogy Trump Grönlandra áhítozik, ahol egy 1951-es egyezmény alapján annyi támaszpontot nyithat, amennyit akar, és akikkel a bányászati jogokról is meg lehet egyezni. Venezuela kapcsán emlegették az olajat – mindenesetre az Exxon Mobil igazgatója kijelentette, hogy nem látnak fantáziát az ottani gyenge minőségű olaj kitermelésében. Tajvan Kínának egy darab földet jelent, amin kínai zászlót akarnak látni, de kérdéses, hogy meg tudja-e szerezni a sziget élenjáró chipgyártó technológiáját, ami elhúzódó harcok esetén könnyen megsemmisülhet, és aminek a termékeihez a hadseregre elszórt óriási összegek töredékéért hozzá tudna jutni, ha kevésbé agresszív külpolitikát folytatna. Hararinak van igaza, amikor azt állítja, hogy ma már anyagi értelemben semmilyen háborúnak nincs értelme, mert az országok gazdagságának titka az emberi tudás, amit nem lehet harccal megszerezni, a zsákmányolható kincs értéke pedig csupán töredéke egy háború költségeinek.

Oroszország, Kína, de még az Egyesült Államok egyszerű lakója ezen az átrendeződésen anyagi értelemben csakis kizárólag veszíthet. (Európa sem tudja megúszni, és ha azt hisszük, a kis nemzetállamok az új helyezkedésben jobb alkupozícióban lesznek, mint egy egységesen cselekvő európai blokk, magunkat csapjuk be.) Korábban sem azért globalizálódott a termelés, mert valamiféle “globalisták” (brr, már a kifejezés megjelenése is jó indikátora az idiotizmusnak) ki akartak szúrni az emberiséggel, hanem mert a többség így járt jól – a világ szegényebbik fele egyértelműen, de még a fejlettebb országok lakói is – a kétségtelenül meglévő árnyoldalai ellenére is.

De hát akkor miért nézik tétlenül a létező rendszer szétverését – milyen előnyük származik ebből? Van egy olyan tényező, amivel a közgazdászok képtelenek számolni: az élmény. A mítoszok nem egyszerűen a pszichénkben lepergő sztorik, hanem személyesen átélhető elbeszélések, amelyek szoros kapcsolatban állnak a psziché alapját jelentő érzelmi objektumokkal. Az, hogy „az országunk nagy lesz, és dicsőséges” a képzelő személyében is megmozdít valamit, ami szeretne nagy és dicsőséges lenni, és ez őt sok mindenért kárpótolja. Olyan ez, mint amikor a magyar úszó elsőként ér a célba, és otthon a TV előtt Gipsz Jakab sörösüveggel a kezében felüvölt: győztünk! (A stadionok és arénák a kollektív életérzés kohói.)

Akik a jelenlegi széthullást hangszerelik, a nagyhatalmak vezetői, semmiféle racionális magyarázatot nem tudnának adni arra, hogy amit tesznek, miért teszik – amit okként említenek, azt tények nem támasztják alá. Felületes szemlélők olyanokat mondanak, hogy mindez „pénzért és hatalomért” történik, de ez nem elégséges magyarázat: Trumpnak és Putyinnak van pénze bőven, és bár Hszi Csin-ping anyagi helyzetéről nincs megbízható információ, vélhetően ő sem szegény ember. De akkor mégis mit akarnak? Erre csak annyit szoktam mondani: lovasszobrot, meg néhány bekezdést a történelemkönyvekben.

Hihetetlennek hangzik? Vessenek egy pillantást Trumpra – ő még csak leplezni sem próbálja! Hiába gazdagodik második hivatalba lépése óta jobban bármelyik elődjénél, első embere a világ legerősebb államának, messziről süt róla a sóvárgás valami megfoghatatlan, pénzért meg nem vásárolható dicsőség után: A Kennedy Centert átneveztette Trump-Kennedy Centerre, és a norvég miniszterelnöknél levélben reklamált, hogy miért nem ő kapta meg a Nobel-békedíjat. Putyin magára, mint országgyarapítóra tekint, az állami médiában Nagy Péterrel és Nagy Katalinnal állítják párhuzamba, akik „területeket szereztek vissza”. A kínai állami propaganda szerint Mao tette Kínát szabaddá, Teng Hsziao-Ping gazdaggá, és Hszi Csin-ping hozta vissza régi dicsőségét (a nemzeti újjászületés korszakának vezetője). Árulkodó volt, amikor tavaly szeptemberben Pekingben Putyin és Hszi a halhatatlanságról beszélgettek. Egy világméretű pókerparti szemlélői vagyunk, ahol elsősorban hírnév és presztízs jelentik a betolt zsetonokat.

Nem kell hozzá éles szem, hogy észrevegyük: Orbán maga is ezt a kétes, evilági dicsőséget kergeti, és megpróbálja elhitetni magával és követőivel, hogy odaülhet a nagyok asztalához, és neki is osztanak lapokat. Nem arról van szó, hogy megvetné a pénzt, és ne álmodozna néha arról, milyen lesz majd vasárnap délutánonként a hatvanpusztai orangerie-ben ejtőzni. De téved, aki azt gondolja, csak ennyire vágyik – a legfőbb cél az „Orbán-korszak”: úgy bevonulni a történelembe, mint aki új irányt szabott a nemzet fejlődésének, és aki Magyarországot a világ egyik szellemi gócpontjává tette. Persze a környezetében bőven vannak, akiknek nincsenek ilyen nagyratörő céljaik, és csupán a zsebüket szeretnék megtömni. A helyzet az, hogy Orbánnak sikerülni fog – megkapja azokat a bekezdéseket a történelemkönyvekbe – más kérdés, hogy nem teszi a kirakatba, és az ország még sokáig viselni fogja a szégyent, hogy élharcosa volt a civilizáció ellen indított támadásnak.

Jelenleg minden nagy konfliktus absztrakt, nem evilági célokért folyik, és ha a világ vezetőiben volna egészséges önreflexió, akár abba is lehetne hagyni – bár nem mindenkinek kerülne ugyanannyiba a kiszállás. Viszont nem lehetne csak úgy belemondani az éterbe, hogy „bocs, holnaptól mindent másképp gondolunk”. Bármekkora is a hatalmuk az autokratáknak, ők az NI-tömeg hátán egyensúlyoznak, az ő támogatásuk adja az erőt, hogy legyűrjék az intézmények ellenállását. Sok mindent megtehetnek, de nem tehetnek olyat, ami megtörné az ő illúzióikat, mert akkor megszűnik a felhajtóerő, és ők lezuhannak, és bukásuk sokkal több lenne puszta hivatalvesztésnél. Minthogy ők nem veszíthetnek, tömegek és országok fogják megfizetni az árát ennek az eleve bukásra ítélt egyszerre társadalmi és világpolitikai kísérletnek.

Magyarország a nagyok meccsébe érdemben nem tud bekapcsolódni, és csak magának árt, ha mégis megpróbálja. A „világrendszerváltásnak”, amit a Fidesz-drukkerek csillogó szemmel várnak, merthogy az ország végre valami nagy-nagy-nagy dolognak a részese lesz, az ország csakis kizárólag vesztese lehet. Annak örülni, hogy vége a szabályokon alapuló világrendnek (még ha a szabályokat nem is mindig tartották be) és az erő uralma következik, katasztrofális tévedés, mert Magyarország nem erős, és túl sok szövetségese sincs. Egy olyan világban pedig, ahol minden állam azt kiabálja, hogy ő a „first”, a dzsungel logikája érvényesül, ahol még a vélt szövetségesek is készek bármilyen pillanatnyi előnyért hátba támadni egymást. Magyarország semmit nem nyerhet azon, ha Ukrajnában az oroszok győznek, ha pedig nem tudják elérni céljaikat, még rosszabbul járnánk. A jelenlegi felfordulásban Magyarország csak károkozásban lehet nagy. Az ország olyan játszmában vesz részt, ahol történelmi hírnevünk és civilizációs renoménk forog kockán, cserébe az Orbán szeme előtt lebegő csillogó üveggyöngyök látványáért.

Következmények

A világban eddig az a nyugati elitek által általánosan elfogadott elképzelés uralkodott, hogy a különböző rendszerű országok közötti gazdasági kapcsolatok előbb-utóbb elhozzák a demokráciát, az pedig a jólétet, és a modern polgári berendezkedést, amit leginkább liberális demokráciának nevezünk.

Emögött a logika az, hogy „az emberek mindenhol jól akarnak élni” => „jólétet jól működő kapitalista gazdaság képes létrehozni” => „a jól működő kapitalista gazdaság önállóan cselekvő egyének autonóm együttműködését igényli” => „ez csak szabad társadalom esetén lehetséges, ami kikényszeríti a demokráciát” (… innentől móka, kacagás – a többi probléma automatikusan megoldódik).

Sajnos ennek a logikai láncnak minden egyes lépése hibás. A demokrácia egy sokszorosan túlterhelt fogalom – leginkább valami olyasmit értenek rajta, ahol az emberek szabadok, boldogok, és jólétben élnek. Ez a kép azon a téves feltételezésen alapul, hogy a választópolgárok 1: tisztában vannak saját érdekeikkel, 2: szabadok akarnak lenni, 3: döntéseiket racionális alapon hozzák, ergo, ha szabadon választhatnak, akkor olyan társadalmat fognak létrehozni, amelyben a fentiek megvalósulnak. Ehhez képest a tapasztalat azt mutatja, hogy a társadalom nagyobb részének elég halvány fogalmai vannak arról, mi lenne a jó neki, és ebből egyenesen következik, hogy döntéseik meghozatalakor teljesen ki vannak szolgáltatva az érzelmeiknek, amiket könnyű manipulálni. (ld. mint állatorvosi ló: brexit – de még hosszan lehetne sorolni.) A szabadság akarása, a „mindenki szabadságra vágyik” illúziója is tipikus értelmiségi projekció: a nem individuálódott személyiség a kemény kezű felső vezetést nem autonómiája korlátozásának, hanem a stabilitás és a biztonság garanciájának tekinti, aminek hiányában zűrzavar lépne fel, és bizonytalanságot érez, ha nincs, aki megmondja, merre van előre. Az orosz nyelvben külön szó van a társadalomban uralkodó rendetlenségre ill. az ilyen korszakra: szmuta. A kínaiak erről nagyon hasonlóan gondolkodnak (főleg az idősebbek) – sokan jobban félnek a káosztól, mint az autoriter vezetéstől – az ő szavuk ugyanerre: 乱世 (luànshì).

Bármiféle önkormányzat vagy önrendelkezés csakis ott jöhet létre, ahol meghatározó mennyiségben létezik ez a bizonyos „ön”, azaz az egyes állampolgárok autonóm, önállóan gondolkodó énje. Ha ez nem létezik, hiába mondják nekik, hogy „gondolkodj a saját fejeddel”, az falra hányt borsó marad, mert nincs saját fejük, és azt nem is lehet egyik napról a másikra megszerezni. Ennek hiányában marad az igazodás a közösségeikhez, és a mégoly demokratikus szavazás is a népesség törzsi-etnikai vagy vallási megoszlását tükröző népszámlálássá torzul. A „mieink” logikája minden más megfontolást felülír. A demokrácia megléte – mindenféle jelzős szerkezet nélkül – az égvilágon semmit nem garantál. A szabad polgári társadalom megteremtését a legkevésbé sem.

Hogyan lesz akkor jólét? Amikor Marx a Kommunista kiáltványt írta, meg volt győződve arról, hogy a kommunizmus a fejlett ipari országokban fog először megvalósulni. Ehhez képest a 20. század ennek egyértelmű cáfolatát hozta – a szocialista társadalomszervezési kísérletek a kevésbé fejlett országokban jártak sikerrel. A harmadik világban még ma is számos híve van. Marx egy dolgot nézett be, de azt nagyon: egy individuálódott közösség problémáira egy kollektív társadalmi modell sohasem képes választ adni. Ahogyan az egyén nem fog alacsonyabb individuális szintre visszamenni, ugyanezt egy közösséggel sem lehet megcsinálni. (vö. „Nyugaton […] istenítik az egyént”, Magyarországon viszont a közösséget, a „kollektív identitást” és a „nemzet szellemi fundamentumát” állítják a középpontba”)

Egy elmaradott országban a félig-meddig sikeres gazdasági átalakulás is jelenthet felemelkedést a korábbi állapotokhoz képest a fejlődés extenzív szakaszában (nyitunk még egy öntödét, még egy varrodát), mert ez a fajta termelés alig igényel a munkavállalók részéről önálló gondolkodást, ergo frissen toborzott, iskolázatlan dolgozókkal is működőképes. A szegénységből kiemelkedett tömeg nem szabadságra vágyik, hanem jobb táplálékra, és lakáskörülményekre. (Ld. Iván Kozirev öntőmunkás éneke.) Ha ezen túl akarnak lépni, a nagy hozzáadott értékű, tudásalapú gazdasághoz elengedhetetlen a minőségi oktatás, de ha a szakismeretekre koncentrálnak, és propagandát adagolnak hozzá, az első generációs értelmiséget még viszi a forradalmi lendület vagy a nemzeti nagyság igézete. Ez azonban innen versenyfutás az idővel. Előbb-utóbb meg fog jelenni az a generáció, amelyben megfogalmazódnak a rendszer számára kényelmetlen kérdések, és akik fel is merik majd tenni azokat.

De hogyhogy eddig nem volt probléma a demokráciával? Amikor a rendszerváltás előtt néha szóba került a nyugati polgári demokrácia, néha megkaptam egy jólértesülttől, hogy á, az nyugaton sem úgy van, hogy csak úgy akármi lehessen, amit a nép akar – az, hogy miből válasszanak, félhomályos szobák háttéralkuiban dől el. Nem tudom, hogy voltak azok a szobák kivilágítva, de tény, hogy mióta bevezették a mindenkire kiterjedő általános választójogot (alig több, mint egy évszázad), a nagypolitikának mindig volt egy úri, elitista beütése. A mérsékelt baloldali, szociáldemokrata pártokat is a munkásarisztokrácia dominálta, amelynek a polgárság volt a példaképe. A politikai versenynek volt egy etikája, hogy a kínálat nem mehet egy szint alá, és a szereplők bizonyos viselkedést nem engedhetnek meg maguknak. Az érzelmekre persze ők is szerettek rájátszani, de próbálták tartani a határt, hogy az ne okozzon a rendszerben helyrehozhatatlan sérüléseket. Richard Nixon (!), amikor 1960-ban Kennedyvel szemben alulmaradt, és arra biztatták, hogy támadja meg jogi úton a választási eredményt, csak annyit mondott: „Hazánk nem engedheti meg magának az alkotmányos válság okozta kínlódást – és én biztosan nem veszek részt ilyesminek az előidézésében, csak azért, hogy elnök lehessek”. (… és akkor vessünk egy pillantást Donald Trumpra.) Ha mégis olyan erő került meghatározó pozícióba, amelytől jó okuk volt félteni a civilizáció alapjait, mint az olasz vagy a francia kommunista párt (előbbi 20, utóbbi akár 30 százalék körüli eredményekkel), akkor a többiek összezártak, és Amerikából sem pampogtak, hogy a demokrácia megsértése, ha kihagyják őket a hatalomból.

Az utóbbi évtizedekben emelkedett fel egy politikai vállalkozó típus, amely szerint egyedül az eredmény számít, mindenki a focivébé győztesére kíváncsi, a fair play-díjas senkit sem érdekel. Ők elkezdtek egészen más szemmel nézni az NI-tömegre: nem veszélynek, hanem kiaknázható erőforrásnak tekintették. Rájöttek, hogy az egymással is gyakran vitatkozó, vezetőiket nem automatikusan követő, az egyszerű magyarázatokkal szemben gyanakvó, dolgokat több oldalról megvizsgáló individuumokkal szemben a tömeg egyszerűen kormányozható erőgép. Igaz ugyan, hogy a civilizációból keveset ért, de talán jobb is így – legalább nem fog zavarba jönni, amikor a társadalom addigi tartópilléreit próbálják vele szétveretni.

2025. február 22-én a következő mondatot írtam a közösségi oldalamra: Ezen a héten volt a világ vége – annak, amit eddig ismertünk. Nem csak a 2. világháború utáni rend felbomlására gondoltam, vagy arra, hogy az Egyesült Államok nekiállt lebontani saját szövetségi rendszerét. Ez mind igaz, de történt valami ennél sokkal ijesztőbb is. Az Egyesült Államok nyíltan szembefordult a civilizációval. Kína vagy Oroszország eddig sem számítottak a szabadon gondolkodó szellemek hazájának, de most az amerikai elnök nyilvánította ki, hogy igazából egyetlen rendezőelvet ismer el: a nyers erőét. Elvek nem érdeklik, és Európát ellenségnek tekinti.

Kontinensünk az elmúlt évtizedeket békés szendergésben töltötte, és lakói abban a tudatban éltek, hogy a háborúk kora a múlté, ők maguk és leszármazottaik már békében és szabadon élhetnek. Ha viszont tényleg bekövetkezik az, hogy ez a három hatalom felosztja egymás között a világot, akkor Európa harapófogóba kerül, és ha tényleg csak a nyers erő számít, akkor vagy megpróbál nagyon gyorsan erőt felmutatni, vagy megadóan várja, hogy az egyik erőtér maga alá gyűri. Olyan opció nem létezik, hogy majd kis szuverén nemzetállamok fognak háborítatlanul egymás mellett létezni. Aki ilyet ígér, vagy nem tudja, mit beszél, vagy hazudik, és hülyének nézi a hallgatóságát. Rémüldözés és jelszavak skandálása még soha egyetlen közösséget nem védett meg az erőszaktól. Az individuum elsőként fogja felismerni, ha veszélyben van, és próbál biztonságos területre menekülni. A tömegember csak azt fogja észrevenni, amikor lesújt rá a végzet, amit ő maga szabadított el.

Az illiberális kormányzás – ha megfelelő erőszakszervezetek felett rendelkezik – rá tudja kényszeríteni akaratát a gondolkodó elitre, meg tudja fosztani fórumaitól, intézményeitől, de nem tudja megfosztani az önálló gondolkodás képességétől. Egyes tagjait bebörtönözheti, akár meg is ölheti, de mindenestül nem tudja kiirtani, mert a leszakadás a kollektív mítoszokról már nem kevesek kiváltsága, mint a középkorban. Százmilliókról beszélünk. Nem lehet felgyújtani az összes könyvtárat, letörölni az összes szervert, megsemmisíteni az összes mentést. Ha viszont így van, illiberális vezetőink barátkozzanak a gondolattal: valahányszor az unokáikra pillantanak, ott rohangálnak köztük a jövő liberális polgárai, akik szemlesütve fognak felmenőikre gondolni.

Nem mindegy viszont, hogy addig az emberiségnek mennyi szenvedést, értelmetlen kényszert és agressziót kell elviselnie. A civilizációt úgy kellene megőrizni, hogy közben a tömeget meg kellene védeni saját civilizálatlansága következményeitől, miközben a liberális demokráciák alaptézise, hogy minden embert autonóm cselekvőnek tekint. Meddig mehet el a civilizáció a saját védelmében? A tömegdemokrácia, mint keret, az általános választójog adott, nem lehet visszacsinálni, miközben maga a mechanizmus az NI-tömegre ráhúzva strukturálisan instabil és önveszélyes. Korszerű polgári demokráciát fenntartani és működtetni kizárólag individuumok kritikus tömege képes, de azt nem lehet egyik pillanatról a másikra létrehozni. Ma mégis elég sok forog kockán ahhoz, hogy megpróbálkozzunk a valószínűtlennel is. Ki tudunk-e állni önmagunkért önálló tartással rendelkező polgárokként, akiknek jár a szabad cselekvés tere, és nincsenek alávetve az önkény uralmának? A tét nagy – önállóság és alávetettség, felnőtt lét és infantilis determináltság, végső soron civilizáció és barbárság között kell választani.

Összes hibája és fogyatékossága ellenére Európa maradt a civilizáció utolsó menedéke. Magyarország helyét nagyon sokáig az fogja kijelölni a történelemben, hogy ebben a küzdelemben melyik oldalon állt. Ehhez kéne felnőni. Nem maradt sok időnk.

Nyitókép: Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök, Savkat Mirzijojev üzbég (j) és Kasszim-Zsomart Tokajev kazah elnök (b2) a kínai–japán háború befejezése és a második világháború ázsiai lezárásának 80. évfordulója alkalmából rendezett katonai díszszemlén Pekingben 2025. szeptember 3-án (fotó: MTI/EPA/ Szputnyik/Kreml pool/Alekszandr Kazakov)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>