Nemzeti park az, ahol kivágják a fát a harkály alól
Százévesnél idősebb tölgyest termeltek le az ország egyik legkedveltebb túraútvonala mellett a Bükkben, nem messze a világhírű Szeleta-barlangtól. Ahogy az lenni szokott, mindez jogszerűen, az üzemtervnek megfelelően történt: hiszen a hazai védett erdők döntő többsége minden további nélkül kivágható, a gazdasági célú faanyagtermelést szolgálja. Öt természetvédő szervezet most közös akcióval tiltakozott a helyzet ellen. Egy friss kutatás szerint az emberek 75 százaléka nem tartja elfogadhatónak a védett erdőkben zajló fakitermelést.
A magyar természetvédelmi területeken a tanösvények ismertetőtáblái az akasztófahumor sajátos válfaját képviselik. Közvetlenül fakitermelés után azt mondják el a látogatónak: mi az, amit nem lát többé a területen. Ez történik a „Körös-körül lombkorona” tanösvényen is, aminek már a neve sem igaz: lombkorona már csak hézagosan van, mert a Felsőhámortól a Zsófia-kilátóig vezető út mellett az erdő nagy részét kivágták. Ugyanaz vágta ki, aki a tanösvényt létrehozta: a Bükki Nemzeti Park területén erdőgazdálkodást végző Északerdő Zrt. Az állami erdőgazdaság már bánhatja a névadást, de az „Üzemtervezett gazdasági erdő” tanösvény nyilván nem hangzott volna olyan jól, mint a „körös-körül lombkorona”.
„Az ERDŐ unokáink öröksége!” – hirdeti még a tábla az erdőgazdaság mottóját. Ez annyiban mindenképpen igaz, hogy erdőt itt újra csak az unokáink fognak látni. És ha nem sikerül változtatni a helyzeten, még ők is arról fognak vitatkozni, normális-e az, hogy a védett erdők szinte teljes mértékben a faanyagtermelést szolgálják Magyarországon, ezért időről időre rendszeresen letermelik őket, ahogy itt is történt.
Pedig szem előtt lévő helyen vagyunk. A cudar, ködös-havas februári időben nem látszik, de az ország egyik legkedveltebb kirándulóhelyén járunk, a Bükki Nemzeti Park szívében. Az ösvény a világhírű Szeleta-barlanghoz vezet, ami egy egész őskőkori kőeszköz-kultúra névadója lett: több mint 40 ezer évvel ezelőtt levél alakú lándzsahegyeket készítő ősemberek telepedtek meg a barlangban, ami több tízezer éven át lakott maradt, az egész közép-európai térségre kiterjedő kultúrájukat Kadić Ottokár itteni ásatásai nyomán a 20. század elején Szeleta-kultúrának nevezte el a nemzetközi szakirodalom.
Jó időben erre sok kiránduló jár, így tavasszal sokan szembesülnek majd a magyar természetvédelem szomorú valóságával: a barlang fölötti Szeleta-tetőn az erdőt letermelték. „Százharminc év körüli, elegyes tölgyes volt, ökológiailag kifejezetten értékes erdő” – mondja Gálhidy László erdőökológus, a WWF Magyarország munkatársa, amikor arról kérdezzük, mi volt itt. A vágásterületen a friss hó jótékonyan elfedi a dúlás nyomait, a munkagépek által megbolygatott, felsebzett talajt. Kisebb halmokban állnak a területen hagyott, levágott gallyak, Gálhidy egy magasabb csonk mellett állva kezdi el magyarázni a védett erdők helyzetét, diagramokat mutogatva.
Öt természetvédő szervezet (az Erdőszeretet Szövetség, a Greenpeace Magyarország, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, a Magyar Természetvédők Szövetsége és a WWF Magyarország) szervezett közös tiltakozó akciót a Szeleta-tetőre, hogy szemléletváltást követeljen a döntéshozóktól. Közösen megfogalmazott követelésük annyira evidens, hogy réges-régen magától értetődő lehetne: egyértelmű állami és jogi döntésre van szükség, amely kimondja, hogy
a nemzeti parkokban és a fokozottan védett területeken kizárólag a természet megőrzése lehet a cél.
A gazdasági célú, faanyagtermelést szolgáló erdőgazdálkodást döntően más, nem védett területeken kell folytatni.
Nincs ebben a követelésben semmi radikális: nem vonja kétségbe, hogy faanyagtermelésre a társadalomnak szüksége van, nem üzen hadat az erdőgazdálkodásnak, sem a lakossági tűzifahasználatnak, nem vonja kétségbe a vágásos erdőgazdálkodás létjogosultságát. A természetvédő szervezetek az evidenciát kérik számon, hogy ezeknek nem a nemzeti parkokban van a helye, hanem az ország más, ökológiai szempontból sokkal kevésbé értékes és sérülékeny területein.
„Gyökeres változás kell a jogszabályokban, támogatáspolitikában, de főleg a fejekben. Hogy egy nemzeti park tényleg az legyen, amiért létrehoztuk. A Bükkben már 1977-ben, amikor a nemzeti parkot létrehozták, fel kellett volna hagyni a fakitermeléssel, de valahogy elfelejtődött, helyette inkább a meggyőzés folyik arról, hogy nincs itt semmi látnivaló. Pedig sajnos van, és csak remélhetjük, hogy 20-30 év múlva már nem látunk ilyen tájsebeket” – mondja Gálhidy László.
Tavaly tavasszal a hazai védett erdők állapotáról szóló cikkünkben részletesen bemutattuk ezt a paradoxont: a védett erdők döntő többsége hazánkban csak papíron védett, valójában szinte ugyanolyan vágásos erdőgazdálkodás folyik rajtuk, mint száz-százötven évvel ezelőtt. A szabályok kissé szigorodtak, amit például itt látunk, az nem tarvágás, ez ugyanis már tilos az állami tulajdonú védett erdőkben, hanem a fokozatos felújító vágás utolsó fázisa – az erdészek szemében ez lényeges különbség, de a laikusok számára nem annyira. Ők végülis csak annyit látnak, hogy a fákat nagyrészt kivágták, és kell legalább száz év, mire az erdő magához tér.
Az Északerdő Zrt. és több más hazai erdészet, így az Egererdő és a Gemenc Zrt. az elmúlt hetekben már több posztban tiltakozott a természetvédelmi oldalról érkező kritikák miatt. Szendőfi Balázs természetfilmes – akinek legutóbbi alkotásáról ebben a cikkben írtunk – posztjai, illetve az Átlátszó Füstbement erdők című dokumentumfilmje alaposan felkavarta a kedélyeket, az Északerdő egyik posztjában nemtelen és érthetetlen támadásról, egy másikban rengeteg téves információról, csúsztatásról beszélt.
Pedig valójában – és ez az öt természetvédő szervezet bükki akcióján is elhangzott – tévút ezt a helyzetet az erdész szakma és a természetvédők konfliktusának beállítani. Az erdészetek végső soron végrehajtói az állami akaratnak, ami gazdasági célú faanyagtermelést ír elő a védett területen számukra; van ugyan mozgásterük a választott módszerek terén, sokat számít, hogy milyen üzemmódba sorolják be az erdőrészleteket, nem mindegy az sem, hogy a vágás során mennyi hagyásfát-facsoportot kímélnek meg – de a lényeg igazából a megrendelői oldal.
Ameddig az állami elvárás nem változik meg, az Északerdőnek fát kell termelnie a Bükkben,
lehetőleg minél hatékonyabban, és mellette bizonygatni, mennyire nem ártanak ezzel a természetnek, és mennyire óvják az erdőt.
Jellemző az a vita, ami a nagyon ritka, fokozottan védett fehérhátú fakopáncs körül kialakult. Ez a szép kis harkályféle középhegységi elegyes (tölgy, kőris, gyertyán) lomberdőkben, bükkösökben él, természetvédelmi értéke példányonként 250 ezer forint, és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület becslése szerint fészkelőállománya hazánkban alig 260-760 pár között lehet. Az egyesület tavaly nyílt levélben kérte az agrárminisztert, hozzon intézkedéseket a fehérhátú fakopács védelmében, mivel a védett területeken zajló vágásos erdőgazdálkodás veszélyezteti a faj fennmaradását, és az a Dunántúl több régiójából már teljesen kipusztult. Mint írták, „bizonyítottan költésre használt élőhelyeken az utóbbi időszakban is találtunk vágásra kijelölt erdőrészleteket, akár egész drasztikus végvágás jellegű beavatkozásokat is”.
A fehérhátú fakopács a zárt, háborítatlan középhegységi lomberdőket kedveli, ahol nagy számban van élő és holtfa egyaránt; az olyan végvágás, mint amit például a Szeleta-tetőn láttunk, gyakorlatilag felszámolja az élőhelyét. A fehérhátú fakopács úgynevezett indikátorfaj: a jelenléte jelzi, ha egy erdő jó természetességi állapotú. Emellett persze szerethető is: a természetvédelemnek régi problémája, hogy a közvéleményt nehéz mozgósítani a biodiverzitás vagy élőhely elvont fogalma mellett, viszont az emberek jelentős része szeretné, ha egy-egy vonzó faj nem halna ki.
Egy-egy állatfaj veszélyeztetettségének hangsúlyozása jó eszköz a figyelemfelhívásra, de félre is viheti a dolgokat,
mivel könnyű a problémát megoldottnak minősíteni azzal, ha marad egy kis természetes folt valahol, ahol az adott állat megél. (Vagy még rosszabb esetben sok ember arra jut: jól megvagyunk fehérhátú fakopács nélkül is, ha csak ez a probléma.) Egy-egy ilyen faj válságos helyzetének kiemelése azonban mindig arra szolgál, hogy a probléma egészére ráirányítsa a figyelmet.
Február 2-án az Északerdő Zrt. hosszú posztban bizonygatta, hogy a Bükkben végzett erdőgazdálkodás nem árt a fehérhátú fakopáncsnak, mivel friss adatok szerint a populáció mérete a Bükkben valamivel nagyobb volt, mint a Natura 2000 terület létrehozásakor korábban meghatározott 80–90 darab költőpár; ráadásul új fészkeléseket is észleltek. Az erdészet arról is írt, hogy a területükön folyamatosan nő az idős, 130 évesnél idősebb erdők aránya, nő az érintetlen erdők területe, és folyamatosan nő a védett és fokozottan védett fajok száma. Ebben az érvelésben az az érdekes, hogy
végső soron pont oda jut el, amit a természetvédelem követel, vagyis az érintetlen, idős erdők fenntartásának szükségességéig.
Józan ésszel is belátható, hogy a fehérhátú fakopács (és számos más állat- és növényfaj) nem szereti, ha az erdőt kivágják körülötte, ahogy az például a Szeleta-tetőn történt; az erdőgazdálkodás az adott területen felszámolja az élőhelyét, tehát az lenne a kedvező, ha a nemzeti park területén ez minél kisebb mértékű lenne. Arra hivatkozni védett területen vágásos gazdálkodást folytató erdészetként, hogy a fehérhátú fakopáncs nem is pusztult ki, az emlékezetes „De sikerült?”-érvelésre emlékeztet.
A szemléletváltásnak meglenne a társadalmi támogatottsága. Nemcsak a média által bemutatott végvágásokat kísérő felháborodás jelzi, hogy ez így van, hanem egy közvélemény-kutatás is, amit tavaly novemberben készített a Policy Solutions a Greenpeace Magyarország megbízásából. Ebben három kérdésre keresték a választ:
A nemre, életkorra, településtípusra és iskolai végzettségre reprezentatív felmérés világosan jelzi, hogy a társadalmi elvárásoknak ma már egyáltalán nem felel meg, ami a védett területeken történik.
- Az emberek háromnegyede szerint nem elfogadható, hogy gazdasági célú fakitermelés zajlik a védett területeken; és kevesebb mint 20 százalék tartja ezt helyesnek.
- Több mint 60 százalék szerint a kormány nem tesz eleget a természetvédelem alatt álló erdők megóvásáért.
- És több mint 70 százalék elutasítja a kivágott fák elégetését a villamosenergia-termelést szolgáló erőművekben.
Az utóbbi egyre súlyosabb kérdés, mivel érzékelhetően nő a megújulónak minősített biomassza energetikai célú felhasználása. Ez önmagában nem is lenne ördögtől való dolog, ha mezőgazdasági hulladék, illetve az erdészeti apríték elégetését jelentené, de a gyakorlatban egyre inkább a védett erdők kivágása zajlik azért, hogy a faanyag aztán rendkívül alacsony hatékonyságú, egykor jellemzően szénfelhasználásra tervezett erőművekbe kerüljön. Míg a lakossági tűzifa-felhasználás, kisebb hullámzásokkal, évtizedek óta állandó, az energetikai célú faanyag-felhasználás egyre növekszik, mivel ezeknek az erőműveknek az átállítását a kormány sok milliárdos dotációkkal támogatja.
A biomassza energetikai célú felhasználása a WWF Magyarország kutatása szerint egyszerre rendkívül kevéssé hatékony és rendkívül nagy ökológiai károkat okoz:
- Minden második fát azért vágnak ki az országban, hogy hőt vagy villamosenergiát állítsanak elő.
- Az erre a célra elhasznált fák 60 százaléka értékes erdőkből származik.
- Már minden ötödik kivágott fa biomasszaerőműbe kerül.
- Az ilyen erőművek éves, összesített hatásfoka alig 40 százalékos.
- A villamosenergia-fogyasztás alig 2,7 százalékát adja az így előállított energia.
A számok együttesen azt a képet adják ki, hogy az ország energiatermelésében gyakorlatilag jelenéktelen tételt óriási környezeti károk árán állítjuk elő, miközben ez a 2,7 százalék nyilvánvalóan kiváltható lenne akár más, jóval kevesebb kárt okozó megújuló energiával, vagy akár még egy korszerű földgázerőművel is. A számokat tovább fogja rontani, hogy kilenc év szünet után tavaly év elején az egykori oroszlányi szénerőművet is újraindították biomassza erőműként; ez még a fenti adatokban nem jelenik meg, de borítékolható, hogy a Dunántúl védett erdeinek jelentős része az itteni kazánokban végzi.
A biomassza célú fakitermelés egyre növekvő mértéke lehet az a tényező, ami átbillenti a teljes kizsákmányolásba a védett területeken zajló erdőgazdálkodást. A szinte végtelen energiaigény és a nagyon hiányos, a gyakorlatban alig-alig érvényesülő természetvédelmi oltalom együttesen valódi katasztrófát vetít előre, ha nem sikerül a helyzeten változtatni.
Hogy mennyire nem jelentett eddig sem megfelelő védelmet az erdőknek a nemzeti parkok létrehozása, azt jól szemlélteti a következő ábra:
Ezen az látszik, hogy a Bükki Nemzeti Parkban – az ország legnagyobb erdős nemzeti parkjában – az erdők ötödét letermelték már a park 1977-es alapítása óta. Ahogy azt korábban is jeleztük, a fokozottan védett területek kivételével szinte minden erdőre ilyen sors vár előbb-utóbb a védett területeken, így az ábra végső soron semmi meglepőt nem tartalmaz. A nemzeti parkok létrehozása csupán befékezte a fakitermelés ütemét, de nem változtatott az alapvető helyzeten.
Érdemi javulást az hozhatna, ha legalább a nemzeti parkok övezeti besorolása elkészülne. Ezt 2013 óta jogszabály is előírja, mégis
mindössze egyetlen nemzeti parkban történt meg az övezetek kijelölése: a Hortobágyon. Nem véletlenül pont ott, ahol nincsenek erdők.
Az övezeti besorolásról szóló kormányrendelet előremutató módon tartalmazza a természeti övezet fogalmát: ide tartoznának a nemzeti parkok azon területei, amelyek kizárólagos rendeltetése a táj és az ökoszisztéma természetes folyamatainak és szerkezetének helyreállítása, fenntartása, az ehhez szükséges feltételek biztosítása. Ezzel a definícióval a vágásos erdőgazdálkodás nyilvánvalóan nem fér össze.
Az övezetek kijelöléséről a hírek szerint rengeteg egyeztetés, tárgyalás, erőmeccs zajlott az erdészetek és a természetvédelem között, de megállapodásra gyakorlatilag sehol nem jutottak. Egy rossz övezeti kijelölés persze nem jelentene előrelépést, egy 2014-es hír szerint a Bükki Nemzeti Parkban például 12 ezer hektárt soroltak volna a természeti övezetnek megfelelő A zónába, de ebből csak 3600-3800 hektár maradt az erdészeti társaságokkal való tárgyalások után. Talán jobb is, hogy ebből így nem lett semmi, de ennek folyományaként a nemzeti parknak máig nincs elfogadott kezelési terve, a honlapon csak egy 2018-as tervezetet találunk, ami számokat már nem tartalmaz.
Mindenesetre nehéz elképzelni olyan övezeti besorolást, amiben a park szívében lévő, kiemelt helyen található Szeleta-tető idős tölgyese ne lett volna a természeti zóna része. Ami történt, azon már nem lehet segíteni, de a Bükk hatalmas, és még rengeteg értékes erdő van, amit megmenthetne a kivágástól egy gyökeres szemléletváltás. Ehhez azonban elsősorban a kormányzati preferenciáknak kellene megváltozniuk.
Nyitókép: drónfotó a Szeleta-tetőn kivágott erdőről (forrás: Szendőfi Balázs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
