Még a Kádár-korban is óvatosabban nyúltak az Akadémiához, mint ma
A humán vagy a reál tudósok kaptak több Kossuth-díjat a pártállam idején? Hogyan cserélődtek az Akadémia tagjai az átkosban? Boldogulhattak-e pótolhatatlan természettudományos szaktudás birtokában a Horthy-korszak kitüntetettjei az ötvenes években? Miközben ezekre a kérdésekre keresi a választ, Bódy Zsombor Technokraták a pártállamban című kötete meglepő képet tár elénk a szovjet típusú rendszerek vezetőinek tudományba és szaktudásba vetett megrendíthetetlen, olykor még a párthűséget is felülíró hitéről. Recenzió.
Politika nélkül nincsenek a feladatokat ellátó szakértők, és fordítva: a politikának is szüksége van szakértőkre. Ezt állítja Bódy Zsombor, aki számos példán keresztül igyekszik meggyőzni olvasóit arról, hogy a technológiai szaktudással bírókra, kénytelen-kelletlen, bizony más szabályokat kellett szabnia az egypártrendszernek, mint a humán tudományok képviselőire. A természettudományos és műszaki szaktudás a szocializmus építésének alappilléreként nem eshetett ugyanolyan szigorú politikai elbírálás alá, mint a társadalomtudományok és a humán diszciplínák, hiszen ha ezen a téren is felülírt volna mindent a párt iránti lojalitás, esély sem lett volna lépést tartani a kapitalista nyugattal. A legtöbb területen persze még így is jócskán lemaradt Magyarország.
A reáltudományok képviselőinek presztízsét jól jelzi, hogy
már az első Kossuth-díjasok egynegyede is közülük került ki, és később is felülreprezentált volt ez a terület a jutalmazottak között.
1948-tól 1955-ig 85 Kossuth-díjat osztottak ki a természettudományok területén, további 74-et a műszaki tudományok terén, 41-et az agrártudományok területén, miközben a humán és társadalomtudományok területén mindössze 45 tudós kapta meg ezt a kitüntetést.
Bódy könyvében nem egy meglepő dolgot állít, és ezeket a következtetéseket számos különös életút felidézésével támasztja alá. Nemcsak korábbi politikusok, „reakciósok” a pártállami időkben furcsamód felívelő karrierjét tárja elénk, de bebizonyítja, hogy még a katonatisztek között is akadtak megbecsült szakemberek, akik szerepet kaptak a Rákosi-korszak tudományosságában. Miközben régi tiszteket telepítettek ki és ítéltek halálra, a Ludovika egykori tanára, Hárosi Teofil – akit 1946-ban megfosztottak ugyan tiszti rangjától, de ‘48-ban reaktiválták, sőt, ezredesi rendfokozatot is kapott – a Budapesti Műszaki Egyetemen (BME) létrehozott hadmérnöki kar tanszékvezetője lett, az úgynevezett műszaki tagozat parancsnoka.
Nem számított egyedi esetnek az övé: a kar első kilenc egyetemi tanára közül vele együtt hatan érkeztek az 1944 előtti honvédség tisztikarából. Az emberben ezen a ponton felmerül a kérdés, vajon milyen, a rendszernek tett szolgálatért cserébe nyerhették el e megtisztelő pozíciókat? A történész okfejtése szerint azonban ehhez még párthűség se kellett, a horthysta tisztek sorsát – a deklasszálódást – ezek az emberek pusztán speciális szaktudásuknak köszönhetően is elkerülhették. Ha a kötet elején még kétkedve is fogadjuk Bódy Zsombor következtetéseit, a könyv végére be kell látnunk, e „kivételek” olyannyira gyakoriak voltak a rendszerben a reál tudományok terén, hogy nehéz más magyarázatot találni rájuk, mint amit a történész levon.
A konfliktus, amelyet a deklasszált elemek szakmai érvényesülése a Központi Bizottságban okozott, nem csak a Magyar Tudományos Akadémia összetétele kapcsán felhozott túl sok „reakciós” és a különféle vállalatoknál időről időre szóvá tett „politikailag igen gyenge” szervezettség felhánytorgatásában öltött testet. A politikai vezetés bizonytalanságának köszönhetően nem egyszer olyasmi is megtörténhetett, mint amit a számítástechnikai kutatások atyjának, Kozma Lászlónak kellett átélnie, akit – bár 1948-ban még ott volt az első Kossuth-díjasok között – 1949-ben egy amerikai cég leányvállalata, a Standard Villamossági Rt. körül kreált ügy miatt bebörtönöztek, ám 1960-tól már a BME Villamossági Karának dékánjává neveztek ki, sőt – anélkül, hogy az MTA doktora címet elnyerte volna – akadémikussá is tették.
Max Weber szerint a modern társadalmakban a szakértelem legitimitását a racionális tudás biztosítja. Bizonyára ennek köszönhető, hogy bár a politikai szempontok gyakran a szakszerűség kárára érvényesültek a szocialista pártállami döntéshozatalban, a rendszer a szaktudás számára összességében mégis tág érvényesülési lehetőséget teremtett. Pontosabban folytatta a megkezdett hagyományt, hiszen a szaktudás sajátos kapcsolata a politikai hatalommal nem az 1940-es évek második felében kezdődött: a pártállami évtizedek alatt realizálódó beruházások nagy része már a háború előtt, alatt elindult (a sztálinvárosi vasmű első terve például még a háború idején készült, a budapesti metróvonalak megépítéséről már 1942-ben döntés született). Bódy tehát nem kevesebbet állít, mint hogy a 20. század második felében megvalósuló magyarországi modernizálódást nem a szovjet típusú rendszer indította el, hanem csupán megörökölte azt.
A pártállam kiépítői úgy vonták kontroll alá 1945 után a szakembereket, hogy ne kelljen közülük túl sokakat bebörtönözni vagy kiszorítani a pályáról.
Sőt, az is szempont volt, hogy túl sokan ne kényszerüljenek az ország elhagyására. A középosztálybeli pályák képviselőit az új rendszerben az „értelmiség” kifejezéssel határozták meg, és ennek tagjaitól – miközben az ipar és a mezőgazdaság újjáépítéséért végzett munkájukat busásan honorálták –, megkövetelték, „hogy feladataikat a munkásság szervezeteivel az üzemi bizottságokkal, szakszervezetekkel teljes egyetértésben végezzek és legyenek büszkék történelmi szerepükre, mely egy új országot építtet velük és abban a fizikai és szellemi dolgozók új társadalmát”.
Jóllehet, ez az idézet az első szocialista mérnökszervezet, az Alkalmazott Mérnökök Országos Szövetségének a Tanácsköztársaság kikiáltása alkalmából közzétett kiáltványából származik, tökéletesen illik a 1945 utáni politikai döntéshozók hozzáállására is. Igaz, hozzá kell tenni, hogy e kérdésben sosem volt tökéletesen egységes a politikai vezetés. Miközben mindvégig voltak, akik a reakciósok kisöprését, politikai tisztogatást követeltek a vállalatvezetők, az egyetemi oktatók, az akadémikusok közül, az állami csúcsvezetők általában visszafogták a hőzöngőket, mert pontosan tudták, hogy ha elveszítik a szaktudással bírók bizalmát, azzal vereségre ítélik a nyugattal folyamatos gazdasági versenyben lévő szocialista berendezkedést is.
„Teljesen helyes és indokolt volt, hogy azokat, akik népi demokráciánk aktív ellenségei, akik nem hajlandók becsületesen dolgozni az ország újjáépítéséért, a demokrácia félreállította. De teljesen helytelen, ha mindenkit, aki nem kommunista, reakciósnak minősítünk, ha régi, tapasztalt szakembereket mellőzünk csak azért, mert régiek és bizonyos kérdésekben nem a mi módunkra gondolkodnak” – fogalmazta meg mindezt Gerő Ernő 1948-ban.
A rendszer tehát türelmes volt azokkal szemben, akik természettudományos vagy műszaki szaktudással rendelkeztek és hajlandóak voltak azt a szocialista társadalom technokrata építésében hasznosítani. Még az sem számított akadálynak, ha az illető a korábbi politikai elit tagja volt. Így kerülhetett helyzetbe a Teleki-kormányban, majd a Bárdossy- és a Kállay-kormányban miniszterként a legfelső politikai vezetésben részt vevő Varga József, aki nem mellesleg magyar királyi titkos tanácsosként a tudósoknak adható egyik legmagasabb Horthy-kori kitüntetés, a Corvin-koszorú birtokosa volt.
Miközben minisztertársainak majd’ mindegyikét halálra ítélték, börtönbe zárták, emigrációba kényszerítették vagy kitelepítették, ő a műszaki tudományosság nagy súlyú, tekintélyes vezetője maradt,
aki kutatási projektekről döntött és fiatal kutatók munkáját irányította a vegyiparban. Elismertségében minden bizonnyal nagy szerepet játszott, hogy a nevéhez fűződött az állami tulajdonban lévő Péti Nitrogénművek kialakítása még a Gömbös-kormány idején.
A műszaki értelmiség a haladás, a népi demokrácia építésének főszereplőjeként nyert elismerést és helyet az új társadalomban. A mérleg nyelvének „helyrebillentésére” ezzel együtt számos kísérletet tettek a pártkáderek. Az MKP úgy vélte, a természet- és műszaki tudományok súlyának megnövelése „ellensúlyozná az MTA konzervativizmusát, sőt reakciós jellegét”, épp ezért buzgón támogatták Szentgyörgyi Albert és Bay Zoltán törekvéseit egy természettudományi és műszaki akadémia létrehozására. Az MTA összetételét más módon is megpróbálták párthűség szempontjából korrigálni. 1945-től Lukács György közreműködésével baloldali értelmiségieket, egykori emigránsokat és elítélteket vettek fel az Akadémiára, ahol a 250 fős maximális létszámot 263-ra emelték, és közben – politikai alapon – folyamatosan ki is zártak embereket az akadémikusok köréből.
Mindezzel együtt elmondható, hogy az MTA-hoz csak nagyon óvatosan nyúltak hozzá. Kádár például, aki 1957 májusában elhalasztatta az éves rendes akadémiai közgyűlést – mivel még nem érezte elég erősnek magát arra, hogy szándékait keresztülvigye az Akadémián –, nem hagyta jóvá, hogy Erdey-Grúz Tibor főtitkár radikálisan „rendet tegyen” a grémiumban, amelynek élére inkább a társutas Erdei Ferenc szociológust helyezte.
Amikor 1958. július 22-én a politikai bizottság ülésén arról tárgyaltak, milyen sok reakciós van az MTA berkeiben, a 149 itthon élő akadémikus közül mindössze 25 volt párttag, az Akadémia doktorai között pedig még rosszabb volt a káderhelyzet: a természettudományi, műszaki, orvosi és agrártudományi területeken az MTA doktorainak mindössze öt százaléka volt párttag. A „probléma” radikális kezelésétől ennek ellenére a későbbiekben is óva intettek a döntéshozók. Aczél György, bár elismerte, hogy a párt szempontjából „sok tévedés történt a kutatóintézeti hálózat kialakításakor”, mégis csupán részleges korrekciót javasolt a kutatási intézményrendszerben, mondván, a meglévő kutatási programok kárt szenvednének a hirtelen, nagy mértékű intézményi átalakítástól.
A kutatóműhelyeket könnyű szétzilálni, mondta Aczél, de nehéz kialakítani.
A pártnak szerinte nem taktikai okokból kell támogatnia a tudományt és bőkezűen ellátni lehetőségekkel a tehetséges kutatókat: a tudományos kutatás elsődleges feladata Magyarország műszaki, gazdasági fejlődésének szolgálata.
Amikor 1957-ben felmerült, hogy az MSZMP KB hozzon egy olyan határozatot, amelyben rendreutasítja a műszaki értelmiséget, amiért magának követeli a vezető szerepet a tudomány és a technika korában, Kádár János ezzel szemben foglalt állást. Attól tartott, hogy egy ilyen határozat politikailag nem használna a hatalomnak. Ezt alátámasztandó azt hozta fel, hogy abban az időben még az ellen is küzdeni kellett, hogy a Szovjetunióban végzetteket vagy a párttagokat hátrány érje műszaki tudományos pályájukon politikai elkötelezettségük miatt. Ráadásul azt is elkerülendőnek tartotta, hogy a műszaki értelmiségiek úgy érezzék, kényszerítik őket a pártba való belépésre.
Úgy tűnik, azért kellett ilyen körültekintőnek lenni, mert
a technokrata célok érdekében mozgósítható szaktudás alapjait még az 1960-as években is a háború előtt kialakult szellemi potenciál képezte.
A Horthy-rendszerben végzett „brünni csoport” nagy szaktudással rendelkező tagjai például egytől egyig magas beosztásban dolgoztak az 1950-60-as években, és hiába zárták börtönbe, Papp Simontól is kénytelenek voltak segítségét kérni a földgázellátó és -feldolgozó hálózat kiépítésében az állampárt irányítói.
Az „utolérni és meghaladni” jelszó kényszerhelyzetbe hozta a pártállami vezetőket, akik azonban egyvalamire méltán büszkék lehettek: a magyar bauxitbányászat a világ bauxittermelésének 13,1 százalékát tette ki ebben az időben. Ez azonban szintén nem kommunista vívmány volt, a hazai kitermelés ugyanis már 1943-ban a szovjetunióbeli háromszorosa volt. A központi pártszervezetek hiába állapították meg az Állami Földtani Intézetnél a bauxitlelőhelyek feltárásán dolgozó munkatársakról, hogy „az expedíciót vezető káderek szociális összetétele rossz”, munkáskáder alig van, az is jelentéktelen pozíciókban, viszont fontos beosztásokban még Bárdossy- és Darányi-rokonság is előfordul. Nem volt mit tenni, mert a szovjetek felé eredményeket kellett felmutatni.
A párthatalom tudományba vetett bizalmát mi sem jelzi jobban, mint hogy 1970-ben a keleti blokkban már félmillió tudós dolgozott, ami a világ tudományos személyzetének nagyjából harmadát tette ki. Bódy Zsombor nem állítja, hogy az átkosban minden szaktudással rendelkező gondtalanul élt, két, ma is releváns tanulságot azonban levonhatunk az általa feldolgozott dokumentumok alapján. Az egyik, hogy a ma sokak által pártállami maradványoknak bélyegzett kutatóintézetek története jóval árnyaltabb ennél a leegyszerűsítő megközelítésnél. A másik, hogy még Kádár és Aczél elvtárs is nagyobb tisztelettel nyúlt hozzá a kutatói műhelyekhez, mint ahogy azt a mai politikai elit megengedi magának.
Nyitókép: 1964-es felvétel a Lánchíd pesti hídfője alatti gyalogos alagútból, szemben a Magyar Tudományos Akadémia székháza (fotó: Fortepan/Faragó György)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
