Irán 1956-ja: öt kérdés a levert forradalom után
Január első heteiben az elmúlt évek egyik legdrámaibb, legnagyobb horderejű eseménye zajlott le, amiről azonban meglepő módon a világsajtó csak alig-alig számolt be, a magyar nyilvánosságban pedig még ennél is kevesebbet lehetett hallani róla. Forradalom vagy legalábbis forradalmi kísérlet történt a véres iráni iszlamista diktatúra ellen, de a tüntetők hősies bátorsága ellenére a jelek szerint elbukott. Vendégszerzőnk, Horváth Csaba Barnabás történész-politológus írásában arra keresi a választ, milyen feltételek esetén lehetne sikeres egy külső beavatkozás, és hogy megvannak-e az előfeltételei egy szekuláris fordulatnak a Közel-Kelet egyik legfontosabb országában.
Hetekig tartó tüntetések. Hírszerzési források szerint január 8-i csúcsponton Teherán utcáin 1,5 millió ember, az ország egész területén, több mint háromszáz helyszínen 5 millió. Nyíltan az iszlamista rezsim eltávolítását és szekuláris demokráciát, sőt, Reza Pahlavi trónörökös visszatérését követelő jelszavak. Az éles lőszerrel tüzelő karhatalmat ismételten fegyvertelenül is megfutamító tömegek elszántsága. Brutális megtorlás. Iráni orvosok hálózata szerint 16 500 halott és 330 000 sebesült csak az első pár napban, az ENSZ megbízottja szerint 20 ezer mostanra, meg nem erősített találgatások 30 ezer feletti számról. Lekapcsolt internet, lekapcsolt vezetékes telefonhálózat, lekapcsolt bankautomaták, Elon Musk Starlink hálózata mint az egyetlen kapcsolat a külvilággal, amin keresztül kijuthattak hírek az országból.
Itt tartunk jelenleg. Az információhiány ellenére, amit tudni lehet, az alapján elég nagy biztonsággal körvonalazódik, hogy
milliós tüntetések zajlottak országszerte heteken át, amiken a rezsim csak tömegmészárlások útján tudott úgy-ahogy úrrá lenni.
A helyzet súlyosságát mutatja, hogy az iszlamista rezsim, vélhetően saját erőiben nem teljesen bízva, külföldről toborzott milíciákat vetett be a tüntetők ellen. Több mint 5000 iraki síita fegyverest, kisebb számban afgánokat és pakisztániakat is. Márpedig, a nemzeti önállóságra való hivatkozás hitelességét jelentősen rontja, ha uralmát a rezsim csak úgy tudja megőrizni, hogy a saját népe ellen külföldi milíciákat vet be. Mindez messze nagyobb horderejű annál, semmint a fővárosi értelmiség mozgolódásaként lehetne elintézni az egészet. A számok alapján ez az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb horderejű felkelése és legbrutálisabb karhatalmi megtorlása a világon.
A jelenlegi állapotok az 1956 november-decemberi magyar helyzetet idézik, amikor az októberi forradalmat leverték, de a felszín alatt még parázslott az ellenállás.
A rezsim információs zárása miatt nem áll rendelkezésre teljes kép arról, a tiltakozó táboron belül mekkora a különböző ellenzéki irányzatok tényleges súlya. A kijutó felvételek és a diaszpóra mozgósítása azonban abba az irányba mutat, hogy az emigrációban élő trónörökös, Reza Pahlavi köré szerveződő szekuláris alkotmányos-monarchista ellenzék vált a tiltakozások leginkább látható koordinációs és szimbolikus középpontjává: a jelszavakban és időzített felhívásokban ismétlődően megjelenik, miközben rivális pólusok (például a marxista-iszlamista Népi Mudzsahedin, MEK) jóval megosztóbbak és kevésbé integráló ernyőt kínálnak. A monarchisták programja szerint néhány hónapnyi átmeneti időszak után népszavazás döntene arról, hogy az államforma brit típusú alkotmányos monarchia, vagy köztársasági berendezkedés legyen-e.
Nem tűnik túlzásnak kijelenteni, hogy
Iránban forradalom, vagy legalábbis forradalmi kísérlet zajlott le az iszlamista rezsimmel szemben, szekuláris demokráciát követelve,
amelyet a rezsim a dolgok jelenlegi állása szerint azonban többé-kevésbé levert. Hogyan tovább?
Január 14.-éről 15.-ére virradó éjszaka az USA kis híján légicsapásokat hajtott végre az iráni rezsim ellen a tüntetők mellett, azonban ezt az akciót az utolsó pillanatban fújták le, kiszivárgott hírek szerint a levegőből fordítva vissza a gépeket. A döntés okáról a következő órákban a legkülönfélébb pletykák futottak körbe a sajtón, azonban az azóta történt események azt a verziót látszanak erősíteni, hogy az amerikai vezetés elégtelennek ítélte meg az összevont erőket egy kellően gyors és hatékony csapás végrehajtásához. Erre mutat, hogy azóta katonai erők egy komoly összevonása indult meg a térségbe, melynek legfőbb szereplőjeként a múlt hét elején a térségbe érkezett az Abraham Lincoln repülőgéphordozó, az azt kísérő flottakötelékkel.
A nagy kérdés persze az, hogy egy amerikai légicsapás elég volna-e az erőviszonyok átbillenéséhez a forradalom győzelme felé. Bár a tüntetések fő hullámát leverték, a más formákban folytatódó ellenállást tekintve nem tűnik lehetetlennek, hogy amennyiben a rezsim karhatalmának parancsnoki láncát kritikus mértékben zilálná szét egy amerikai légicsapás, úgy újraindulnának a tüntetések, ahogy valószínűleg Magyarországon is ez történt volna, ha 1956 december magasságában megérkezik az a segítség, amelyet mi soha nem kaptunk meg.
Azonban ez nem egy egyszerű történet. Irán szárazföldi erőkkel történő amerikai megszállása technikailag is szinte lehetetlen, már csak az ország hatalmas mérete miatt is, emellett az afganisztáni és iraki kalandok tanulságai alapján reálpolitikailag is őrültségnek tűnne. Így ami reálisan elképzelhető,
az a rezsim szárazföldi erők nélkül, pusztán légicsapásokkal való meggyengítése.
Utána kívülről kellene figyelni az eseményeket, kivárni, hogy ennek hatására milyen irányt vesznek az országban zajló belső folyamatok, a rezsim esetleges megroppanását milyen politikai erők mekkora mértékben volnának képesek kihasználni. És közben reménykedni abban, hogy a légicsapások által elindított belső folyamatok végkimenetele kedvező lesz. Ez viszont egy olyan lépés volna, aminek a kimenetelét igen nehéz kiszámítani, elsülhet jól is, rosszul is.
Legalább öt fő kérdés van, amelyekre egyelőre nem tudjuk a választ:
(1) Az első kérdés, hogy az iráni társadalomnak valójában mekkora hányada áll a tiltakozó mozgalom mögött?
Hogy a társadalom igen nagy hányada, az világos, de hogy ez például 40 százalékot, vagy 80 százalékot jelent-e, azt egyelőre nem tudhatjuk biztosra, és ez a különbség döntő lehet. Amennyiben a társadalomnak valóban nagy többsége áll a mozgalom mögött, úgy egy amerikai légicsapás a kritikus lökést adhat a forradalom győzelmének, és a rezsim kártyavárként omolhat össze. Ám ha az iráni társadalom megosztott, akkor visszafelé sülhet el a dolog, vagy akár elhúzódó polgárháborúhoz is vezethet. Sok elemző tart attól a lehetőségtől, hogy a rezsim a légicsapást a nacionalista érzelmek felkorbácsolására használva akár meg is erősítheti támogatottságát. Nyilvánvalóan ez is az arányoktól függ, elsősorban attól, hogy az iráni társadalom többsége kiket tekint az iráni nemzet valódi, legitim képviselőinek? Az iszlamista vezetést, vagy Reza Pahlavi trónörököst, akinek hívei a rezsimet csak „iszlamista megszállókként” emlegetik.
(2) Második kritikus pont a fegyveres erők átállásának kérdése.
Irán esetében külön erőközpontot képez a reguláris haderő (Artes) és az iszlamista állami milícia, az USA, Kanada és EU által éppen a napokban terrorszervezetté minősített Forradalmi Gárda. A kettő közül az utóbbi megbízhatósága egyértelműbb, és a rezsim a tüntetőkkel szemben is csak azt vetette be. Itt az optimista forgatókönyv az volna, hogy a légicsapás elsősorban a Gárdát zilálná szét, mire is az Artes, vagy legalábbis annak egy jelentős része átállna. De hogy ez bekövetkezik-e, nem tudható, és némi pesszimizmusra adhat okot, hogy a tüntetések csúcspontján is legfeljebb dezertálásokról lehetett hallani, de átállásokról nem.
(3) A harmadik nagy kérdés, hogy Irán etnikai megosztottsága hogyan viselne egy fordulatot.
A két legnagyobb népcsoportot az ország lakosságának nagyjából felét kitevő perzsák és negyedét kitevő azeriek adják. (Itt külön érdekesség, hogy utóbbiak nagyobb számban élnek Iránban, mint magában a független Azerbajdzsánban, de attól jelentősen eltérő történelmi fejlődés áll mögöttük. Így nem világos, hogy az azerbajdzsáni és iráni azeriek kapcsán európai fogalmak szerint beszélhetünk-e egyáltalán egységes azeri nemzetről, vagy a nyelvi azonosság mellett történelmileg olyannyira szétfejlődött identitásokról van esetleg szó, mint amit kontinensünkön a hollandok és a velük azonos nyelvű, de magukat külön nemzetnek tartó, belgiumi flamandok esetében láthatunk.) A fennmaradó részt több kisebb népcsoport, mint például a nyugati határvidéken élő kurdok, a Pakisztán szomszédságában élő beludzsok, és a Perzsa-öböl mentén élő arabok teszik ki.
Kérdés, hogy egy rezsimbukás esetén az ország népcsoportjai meg tudnának-e egyezni olyan közös keretekben és közös identitásban, ami az ország egybentartásához szükséges, vagy a korunkban oly gyakori etnikai széthullás következne. Ezen a téren óvatos optimizmusra adhat okot, hogy komoly elszakadási kezdeményezéseket nem igazán lehetett látni a tüntetéshullám kapcsán, holott azok intenzíven érintették az ország azeri, kurd, beludzs vidékeit is. Sőt, egyes hírek szerint az azeriek fővárosában, Tabrizben is a Reza Pahlavira hivatkozó, perzsa-azeri egységre felhívó jelszavakat skandált a tömeg, bár hogy ez valóban így volt-e, és ha igen, mennyire általános, azt egyelőre szinte lehetetlen leellenőrizni.
(4) Negyedik kérdés, hogy a jelenleg a mozgalom vezéralakjának tűnő Reza Pahlavinak a forradalom győzelme esetén megteremtődne-e az a hazai bázisa, hogy valóban irányítani tudjon egy demokratikus átmenetet?
Itt nyilván nem csak a puszta népszerűségről van szó, hanem struktúrákról is. Vannak-e az iszlamizmustól elhatárolódni és a szekuláris perzsa birodalmi identitással azonosulni képes, magasrangú tisztek az Artes vezérkarában, a közigazgatást mekkora része lenne hajlandó hasonlóan átállni stb.? Ha megvan a kritikus tömeg ezekben a kategóriákban is, akkor olajozott lehet az átmenet, ellenkező esetben viszont fennáll a veszélye, hogy néhány élelmes tábornok, vagy hasonló nagyhatalmú szereplő megpróbálja „ellopni a forradalmat”.
(5) Az ötödik kérdés identitáspolitikai jellegű: nem tudjuk, milyen országot szeretne az irániak többsége.
A monarchisták ugyanis még csak nem is mérsékelt muszlim, hanem egyenesen antiiszlamista irányt képviselnek, és identitáspolitikában Irán iszlám előtti identitására, Kürosz, Dareiosz és a Szászánidák perzsa birodalmára helyezik a hangsúlyt, hagyományosan erősen nyugatbarát, sőt, Izraellel szemben is baráti irányultsággal. Kérdés persze, hogy egy ilyen, az eddigitől radikálisan eltérő irány valóban számíthatna-e az iráni többség támogatására. A monarchista emigráció orgánumaiban bizonyos felmérésekre hivatkozva gyakran találkozhatunk egy olyan állítással, hogy az iszlámban valójában már csak Irán lakosságának kevesebb, mint 40 százaléka hisz, és hangsúlyozzák, hogy az új rendszer a vallásszabadság jegyében biztosítaná a jogot a vallás elhagyására azoknak, akik ezt akarják, de a vallás gyakorlásához való jogot is azoknak, akik ki akarnak tartani mellette.
Hogy ez a szám mennyire valós, szintén nem tudhatjuk. 1979 előtt a sah rendszere megpróbálta ilyen jellegű, az iszlámtól elszakadó, szekuláris perzsa birodalmi hagyományokra áthelyezni az iráni identitás alapjait, de akkor túl nagy volt a vidéki vallásos tömegek ellenállása. Azonban tény, hogy Irán azóta jelentősen modernizálódott, városiasodott, így nem tűnik lehetetlennek, hogy ma már tényleg mások lennének az arányok, különösen, hogy a társadalom időközben kellemetlenül nagy dózisban kapta azt a politikai vallásosságot, ami a sah idején háttérbe volt szorítva.
Ha mind az öt kérdés pozitív irányba dőlne el, világpolitikai jelentőségű fordulatot jelenthetne.
Egy nyugatbarát, sőt Izraelbarát, a politikai iszlámmal aktívan szembeforduló, szekuláris, demokratikus Irán alapjaiban rendezné át a Közel-Kelet geopolitikáját, sőt, valószínűleg olyan, szomszédos geopolitikai kulcsövezetekre is hatással lenne, mint a posztszovjet Közép-Ázsia, vagy az India és Pakisztán közti játszma, vagy akár az orosz-ukrán konfliktus is, ahol Irán eddig Oroszország talán legfontosabb szövetségese volt. Emellett ha forradalommal megdönthető egy annyira brutális rezsim, mint az iráni iszlamista rendszer, az más eurázsiai autoriter rendszerek társadalmaira is inspirálóan hathatna, és akár láncreakciót is megindíthatna. Egy ilyen fordulat jelentősége akár a berlini fal leomlásáét közelíthetné.
Egészen más történet persze, ha az öt kérdésből akár csak néhány is rossz irányba fordul, és vagy fennmarad a rezsim, vagy megbukik ugyan, de szekuláris demokrácia helyett csak egy „reformiszlamista” kurzus, esetleg egy katonai junta veszi át a helyét, legrosszabb esetben Irakhoz vagy Szíriához hasonlóan polgárháborúba, etnikai szétszakadásba csúszik az ország. Ennek kapcsán persze a monarchista ellenzék orgánumai nem győznek eléggé hangsúlyozni, hogy Irán nem hasonlítható a Sykes-Picot-egyezménnyel mesterségesen összefércelt Irakhoz és Szíriához, hanem azoknál összehasonlíthatatlanul stabilabb és organikusabb államiság sokszázéves, tradícióira épül.
Másrészt, ha külső segítség hiányában a forradalmi kísérlet tényleg elbukik, az felbátoríthatja a diktatúrákat.
Ha még egy ilyen horderejű, milliós tömegek lázadásával járó mozgalmat is le tudott verni egy rendkívül nehéz gazdasági helyzetben levő rezsim, mint az iráni, az hosszú időre befagyaszthatja a demokratikus reményeket, mint az 1981 decemberi lengyelországi katonai hatalomátvétel.
Végül, de nem utolsósorban nem mellékes az események nyugati visszhangja sem. A tüntetések (forradalom?) mellett kiálló monarchista emigráció orgánumait követve sokakat meglephet a baloldal woke szárnyával, de még a nyugati progresszív fősodorral szembeni bizalmatlanság. Ennek legfrissebb apropója, amelyet valóban nehéz nem észrevenni, hogy mind a fősodrú nyugati progresszív média, mind pedig a woke-progresszív jogvédő-mozgalmár világ mennyire kevéssé foglalkozik az iráni eseményekkel, holott a világ egyik legdurvább teokratikus diktatúrájával szemben szekuláris demokráciát követelő mozgalomról azt hihetnénk, hogy e közéleti szereplők slágertémája kellene hogy legyen. Jóindulatúan feltételezhetnénk, hogy csupán a rezsim hírzárlatából fakadó információhiány, az események váratlan hirtelenséggel történő eszkalációja, és némi esetlen inkompetencia áll a hallgatás és távolságtartás mögött.
Azonban a monarchista emigráció orgánumaiban általánosan elterjedt vélemény, hogy ennél többről van szó. A tiltakozások antiiszlamista jellege túl sok a gyakorta iszlamizmus-apologétának tűnő mai nyugati baloldalnak,
a lázadás nyugatbarát jellege nem illik bele a divatos antikolonialista sémákba, Reza Pahlavi szerepével az egész mozgalom túlságosan monarchista ahhoz, hogy a progresszív ízlésnek megfeleljen.
Emellett felróják azt is, hogy az 1979-es iszlamista fordulat a nyugati baloldal támogatásával zajlott le, lényegében egy marxista-iszlamista koalíció mozgalmaként indult (csak aztán az iszlamisták igen hamar, és meglehetősen brutálisan állították félre korábbi marxista szövetségeseiket). A New York Times Homeini ajatollahot szinte a muszlim Gandhiként festette le, a sah rendszerét pedig a korabeli nyugati baloldal értékelésük szerint a valósnál lényegesen rosszabbnak ábrázolta. Így a monarchista ellenzék bár nyugatorientált, ezen belül sokkal inkább az amerikai republikánusokba, Izraelbe, valamint az európai bevándorlásellenes jobboldalba látszik bizalmát helyezni.
És valóban, miközben zajlott a tüntetések brutális leverése, a nyugati baloldal woke szárnyához köthető számos közéleti szereplő tett olyan megnyilvánulásokat, amelyek erősen az iráni rezsim mentegetésének tűntek.
Sajátos véleménykoalíció alakult ki a globális Dél bizonyos nyugatellenes áramlatai, az iszlamisták, a nyugati baloldal woke szárnya, a nyugati szélsőjobb antiszemita szárnya, valamint a putyini Oroszország közt
abban a tekintetben, hogy a milliós nagyságrendben demokráciát követelve utcára vonult tüntetők valójában a nyugati imperializmus és kolonializmus, a CIA és a Moszad hasznos idiótái, rosszabb esetben ügynökei volnának, akikkel szemben az őket külföldi milicistákkal többtízezres nagyságrendben legyilkoltató iszlamista rezsim képviselné az antikolonialista-antiimperialista szuverenitást. Akárhogy végződik a történet, ez sokaknak adhat okot számvetésre a következő hónapokban-években.
Nyitókép: az iszlamista rezsim ellen tüntető tömeg Teheránban január 8-án (fotó: UGC / AFP)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
