Így uszította egymásra az emigránsokat az állambiztonság – Tollas Tibor lejáratásának története
Az ‘56 utáni magyar emigráció leghangosabb botrányának ásott a mélyére Hajnal Géza a napokon belül megjelenő, Tollas Tibor lejáratásának története című munkájában, amely egyszerre szöveggyűjtemény az ügyben fellelhető levelezések, ügynöki jelentések és újságcikkek szövegeiből, és korrajz, amelyben kirajzolódik előttünk a szabad világba menekültek életét lassan, de biztosan beszövő államvédelmi pókháló. Nem is annyira a váci börtönből szabadult, disszidens költő, Tollas személye e történetben a legfontosabb, sokkal inkább az a manipulációs hadművelet, amellyel a hazai szerveknek sikerül az ellene irányított karaktergyilkossággal a teljes emigrációs közösséget szétzilálni.
Hogy egyáltalán miért is kell érdekeljen minket az, ami az emigrációban történt az 1956-os forradalom után, azt egy 1960-as ügynökjelentés foglalja össze a legfrappánsabban. A Münchenben letelepedő Kecskési Tollas Tiborról, a Nemzetőr című lap főszerkesztőjéről, aki emblematikus figurája és meghatározó szervezője volt ennek a közegnek, így ír az egyik besúgó: „Tudnunk kell, hogy úgy az ENSZ-ben napirendre tűzött magyar kérdésben, mint bármely más megmozdulásban az ő kezük van. Ők tartják állandóan napirenden a magyarság ügyét. Kecskésinek rendkívül széleskörű kapcsolata van, a világ különböző részén (…) járt a pápánál, Nixonnál, több vezető politikusnál a világ különböző részéről, az újságot ezek is támogatják. (…) Nagy tekintélyű újságokat ők látnak el magyar vonatkozású anyaggal, így a Neue Zürcher Zeitungot és a Frankfurter Allgemeine Zeitungot is. (…) A közelmúltban a Frankfurter Allgemeine közölt egy hosszabb cikket Mindszentyről, melyet ők írtak.”
Az tehát, hogy a különféle szervezetekbe tömörülő emigráció mennyire egységes, szervezett és aktív, egyáltalán nem volt közömbös a kádári diktatúra számára.
Annál is kevésbé, mert jó ideig tartottak attól, hogy külföldről, a disszidensek szervezkedéseinek hatására tápot kap és újra belobban az októberben az országot tűzbe borító forradalom. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) több mint kétszáz dossziéban szerepel Kecskési Tollas Tibor neve. Az államhatalom nem kevés energiát fektetett abba, hogy információt szerezzen a Nemzetőr főszerkesztőjének és körének munkájáról, baráti és szakmai kapcsolatrendszerükről és legfőképp arról a bajtársi összefogásról, amely az 1956 utáni években még gyanútlanul és gazdagon virágzott a vasfüggöny túlsó oldalán.
Hajnal Géza a napokon belül megjelenő, Tollas Tibor lejáratásának története című munkájában feldolgozta a dokumentumokat, amelyek igazolják, hogy köztörvényes betörőket küldtek rá a Tollas házaspárra azzal a céllal, hogy a lakásukon működő szerkesztőségből értékes iratokat szerezzenek. (A szerző korábbi, Gérecz Attiláról szóló kutatásáról itt írtunk.) A Magyarországi ismerősök rokonaiként betoppanó ügynökök pedig nem egyszer ültek a müncheni lakás amerikai konyhájának asztalánál, békésen hallgatva a férje erőfeszítéseiről gyanútlanul fecsegő asszonyt. Aki tehát végigolvassa a Hajnal Géza által betűhíven közölt jelentéseket, a könyv végére otthonosan mozog majd nem csak az emigrációba szakadtak közötti bonyolult kapcsolati háló főbb vonalain, de a Kecskési Tollas család mindennapjaiban is.
Bár a disszidensek kezdetben joggal hihették, hogy megmenekültek az ÁVH karmaiból, hamar be kellett lássák, hogy tulajdonképpen folyamatosan a nyomukban vannak. Nem csak követték és megfigyelték őket, de be is épültek a szervezeteikbe. Okkal keltett gyanút, ha valaki idővel hazatelepült – és nem esett semmi bántódása. Az is, ha olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyeket csak az államvédelem biztosíthatott a számára. Épp ezért a hitelesség egy idő után mindennél fontosabb lett a közösségek számára. Egy óvatlan lépés ugyanis még az emigrációban is komoly veszélyt jelenthetett. Az államvédelem épp erre játszott: machinációival a sorstársak egymásba vetett bizalmát támadta meg.
Az, hogy ezek célpontja Kecskési Tollas Tibor lett, a költő fent már jelzett diplomáciai hatékonyságának köszönhető. A folt pedig, amit a múltjából elő tudtak rántani, egy népbírósági ítélet és az a 9 börtönév volt, amelyet a Hajnal által prezentált dokumentumok tanúsága szerint ártatlanul ült le. Bár bizonyítékok hiányában soha nem lesz teljes biztonsággal igazolható, hogy az egykori csendőr nem tett semmi kifogásolhatót, a kötetben felsorakoztatott tények igazolni látszanak, hogy az 1947-es ítéletetbe foglalt büntetést, amelyet a beregszászi gettóban való kegyetlenkedésért vertek rá, a valódi gettóparancsnok, Fery Pál helyett ülte le. Ártatlanságáról később bírósági döntés is született. A kommunista ügyészek tévedésnek minősítették az ítéletet és még annak letöltése előtt, 1956 nyarán szabadon bocsátották a költőt. Aki addigra már megírta minden idők egyik legszebb versét a diktatúráról a váci fegyházban, Bebádogoztak minden ablakot címmel.
Az emigráns kolóniában először egy Argentínában élő festő, Andaházi Kasnya Béla hintette el a Tollas hiteltelenítését célzó információt, amelyhez az állambiztonságtól kapta a dokumentumokat.
A kommunista elhárítás által elindított lejárató kampány innentől újabb és újabb hullámokat vert.
Tollas hiába fordult a Nemzetközi Bírósághoz, hiába állapította meg Simon Wiesenthal beadványára a náci bűnök kivizsgálásával foglalkozó ludwigsburgi hivatal, hogy nem találja elég meggyőzőnek a dokumentumokat egy vizsgálat elindításához, az első kő legördült a hegytetőről és megmozgatott mindent, ami az útjába került. Hogy végül leszakítsa az egész hegyoldalt.
„Életemet én a mentő zsidó tanúknak köszönhetem, a Gáspár Testvérekkel az élen, akik a beregszászi Zsidó Tanács tagjai voltak és mivel Kaszap Istvánhoz imádkoztak s az megsegítette őket, katolikusok lettek s kötelességüknek vélték, hogy engem ismeretlenül megvédjenek az igazság érdekében. Ha ők nem lépnek fel, két órán belül felhúztak volna. Ezért nem lettem én sose antiszemita, amikor ártatlanul ültem 9 évet, mert ugyancsak abból a táborból, mely hamisan a vélt bosszúját elégítette ki rajtam, abból a táborból olyan igaz emberek álltak ki mellettem, mint Gáspárék és a többiek” – írta elkeseredett levélben az emigráció másik nagy alakjának, jó barátjának, a Magyar Bizottságot Kéthly Anna és Király Béla mellett vezető egykori főpolgármesternek, Kővágó Józsefnek 1965 novemberében. Ekkor már alig egy év választotta el őket a forradalom tizedik évfordulójától, amelynek megünneplésére jó ideje készültek. Túl voltak már a magyar ügy mellett kiálló tízmillió aláírás összegyűjtésén, most egy másik nagy nemzetközi összefogást jelképező mű, a világ minden tájáról összeszedett, ‘56-ról szóló verseket tartalmazó Gloria Victis kiadása tartotta lázban őket.
Az évfordulóra készültek a hazai szervek is. Mire a Tollas szerkesztette nagy mű Albert Camus előszavával megjelent, keserű gyűlölködés szakította szét a magyar emigráns társadalmat. Hogy az állambiztonsági papírokból kiindázó vádcsokor hogyan burjánzott tovább és hogyan borította be mérgező virágokkal ezt a közösséget, hogy az elvetett gyanakvás hogyan dolgozott az emberi masszában, szépen végigkövethető ebben a dokumentumrengetegben, amelyet Hajnal Géza most elénk tár. A bizalmatlanság légköre nem csak Tollassal szemben, de benne is felébredt egykori bajtársai iránt. Az állambiztonsági forrásokon alapuló lejáratókampány végül a Benkő Zoltán által szerkesztett Fekete könyvben csúcsosodott ki. Bírósági ügy lett a dologból Németországban, melynek eredményeképp ugyan Benkő visszavonta a vádjait és elismerte, hogy a népbírósági ítélet, amelyre azokat alapozta, nem jogállami keretek között született, a füzet azonban tovább terjedt. A folt immár eltüntethetetlen volt.
Hajnal Géza hiánypótló kutatása bár érzésünk szerint Tollas Tibor emlékének óhajtott igazságot szolgáltatni, egyszersmind aprólékos recepkönyv arról a propagandacélból terjesztett karaktergyilkossági metódusról, amely ma épp olyan üzembiztos, mint a ’60-as években, amikor még az állambiztonság működtette azt.
Nyitókép: Tollas Tibor, a müncheni Nemzetőr főszerkesztője, író-olvasó találkozón vesz részt a szegedi Royal Szálló Irodalmi Kávéházában 1991. április 22-én (fotó: MTI/Németh György)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
