Körösényi András: A liberális demokráciáknak annyi!
„Ez a várakozás illúzió” – írja Körösényi András azokról a reményekről, amelyek szerint Orbán Viktor, Donald Trump vagy Giorgia Meloni bukásával automatikusan visszatérünk a liberális demokráciákhoz vagy a liberális világrendhez. Az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóprofesszora szerint a képviseleti szakadék, a demokratikus kontroll kiüresedése, a legitimitásvesztés, a geopolitikai átalakulás és a politikai nyilvánosság átalakulása egyaránt jelzi a régi rend válságát, amely folyamat aligha fordítható vissza. Elgondolkodtató esszé.
Válságba jutott-e a liberális demokrácia? Közhely, hogy igen. A válságjelek szinte egyszerre jelentkeztek a liberális demokráciák belső politikai működésében, a gazdaság, a kultúra, a kommunikáció és a nemzetközi viszonyok területén. Intenzív válságdiskurzusban élünk hosszú évek óta. Ugyanakkor a liberális demokráciák hívei körében erős ambivalencia érzékelhető a válsággal kapcsolatban, ami Magyarországon és a nyugati világban egyaránt kitapintható. Gyakran úgy tűnik, hogy a válság emlegetése inkább diszkurzív fordulat, mint komoly meggyőződés. Magyarországon és Nyugaton egyaránt sokan gondolják azt, hogy majd Orbán, Trump, Meloni megbukik, a szélsőségesek és a populisták népszerűsége visszaesik, és minden visszaáll a régi, megszokott kerékvágásba. Visszatérhetünk a liberális demokrácia korábban ismert formájához és a liberális világrendhez. Ez a várakozás azonban illúzió. Bármi is lesz e válság kimenetele, a liberális demokrácia az elmúlt évtizedekben kialakult formája aligha tér vissza. Ebben a cikkben azt szeretném megmutatni, miért nem. A válság olyan jellemzőit veszem számba, mint a képviseleti szakadék, a demokratikus kontroll kiüresedése, a legitimitás-vesztés, a geopolitikai átalakulás, a liberalizmus eszmei mintaadó szerepének az elveszítése és a politikai nyilvánosság átalakulása.
(1) A liberális demokrácia hívei a problémák gyökerét elsősorban az illiberálisok és a populisták megjelenésében és megerősödésében látják. A populisták felemelkedése azonban a liberális demokrácia válságának nem kiváltó oka, hanem következménye. A populisták és a status quót megkérdőjelező pártok ugyanis a 20. század végétől kialakult ún. képviseleti szakadék következményeként emelkedhettek fel. Míg a második világháborút követő időszak nyugati pártdemokráciája – elsősorban a szociáldemokraták beengedésén keresztül – politikailag integrálta a munkásságot és az alsóbb státusú társadalmi csoportokat, a neoliberális korszak a század utolsó évtizedétől dezintegrációs hatással járt. A pénz- és tőkepiacok deregulációja, az ipar Ázsiába történt kiszervezése és a szakszervezeti érdekképviselet hanyatlása a kék- és fehérgalléros középosztályból „deklasszált” társadalmi rétegeket generált, akiket a hagyományos pártok negligáltak. A brit munkáspárti és a kontinens szociáldemokrata pártjainak vezetői bekerültek a liberális demokráciák politikai-állami elitjébe. Jelentős összefonódás ment végbe a korábbi „polgári” pártok elitjével és a globalizálódó kapitalizmus társadalmi-üzleti köreivel. Ez az ún. Harmadik Út – a brit New Labour, a német Neue Mitte, és az amerikai Third Way Democrats – korszaka.
A politikatudományban a pártverseny paravánja mögött kiépülő pártkartellről, képviseleti szakadékról, majd „poszt-demokráciáról” írtak. Noha a pártok a választásokon egymással rivalizáltak, de nemcsak politikájuk konvergált egymáshoz, hanem alapvető közös érdekeik alapján egyfajta „kartellbe”, önálló (hatalmi) érdekkel rendelkező politikai osztályba tömörültek. A közpolitikák egymáshoz közeledése csökkentette a mainstream pártok közti verseny tétjét, és jórészt kiüresítette a demokratikus választásokat. Az egykor a munkásságot és az alacsony társadalmi státusú rétegeket képviselő szociáldemokrata pártok ma már a közszféra, a multinacionális cégek és az NGO szektor jórészt diplomás, progresszív kulturális értékrenddel rendelkező fehérgalléros alkalmazottait, a globalizáció nyerteseit képviselik, míg a képviselet nélkül maradt veszteseket a századfordulótól kezdődően már az egyre jobban erősödő radikális és populista anti-establishment pártok képviselik. Ide tartoznak a kékgallérosok, az alacsonyabb státusú és jövedelmű csoportok, a munkaerőpiacról kiszorultak. A radikális antiglobalista, populista vagy a status-quót megkérdőjelező pártok így fokozatosan növelni tudták választók számát, és a 2010-es évektől a kartellt „áttörve” jelentős képviseletet szereztek a parlamentekben.
Ez azonban nem járt olyan integrációs hatással, mint a szociáldemokrata pártok bekerülése a képviseleti rendszerbe a második világháború utáni Európában. A 20. század második felében a liberális demokráciák sikerét és stabilitását a gazdasági növekedés és a jóléti állam kiépülése mellett a neokorporatív döntéshozatalban szerephez jutó szakszervezetek, a képviselethez, elismeréshez, majd kormányzati pozíciókhoz jutó szociáldemokraták és a középosztályosodás folyamatával együtt járó társadalmi státus-emelkedés biztosította. A középosztályba bekerült munkásság megbecsülést, demokratikus politikai képviseletet és politikai követeléseihez konvergáló reszponzív kormányzati politikát kapott – ez a korszak stabilitásának, a liberális demokrácia sikerének magyarázata.
A 21. századra azonban az integráció intézményei – szakszervezetek, tömegpártok, egyesületek – kiürültek, tagságuk elpárolgott. A politikai-társadalmi elit értékrendje egyre nagyobb mértékben elkanyarodott az állampolgárok többségének értékrendjétől (REF), így növekvő szakadék jött létre az elit és a többségi társadalom között. A kartellpárti rendszer egy sor európai államban az integráció intézményéből a kizárás, kirekesztés intézményévé vált, amelyet az elmúlt két évtizedben a „tűzfal”, stratégiája egészített ki, amely a liberális alapértékeket megkérdőjelező szélsőséges és annak mondott pártokat egyaránt kizárta a kormányzásból. A status quót megkérdőjelező pártokra leadott szavazatok – és parlamenti mandátumarányuk – drámai megnövekedése a kartell és a „tűzfal” egyidejű alkalmazása mellett kihúzta a talajt a politikai váltógazdaság alól. A „tűzfal” ugyanis leszűkítette a lehetséges kormányalakítási opciókat, ami gyakran illúzióvá, illetve következmények nélkülivé tette a többpárti versenyen alapuló demokratikus választásokat. Ez meggyengítette vagy akár illúzióvá tette a kormányok elszámoltathatóságát (Németország), vagy instabil koalíciókhoz, illetve rendeleti kormányzáshoz vezetett (Franciaország).
A kizárási stratégia nem a képviseleti szakadék megoldását, hanem elmélyítését hozta el.
(2) A politikai elit és a választók többsége között kialakult képviseleti szakadékot több további tényező is mélyítette. Kiemelhető közülük az uralkodóvá vált gazdasági neoliberalizmus, továbbá a radikalizálódó politikai liberalizmus eszméinek – különösen a jogi fundamentalizmusnak – a gyakorlatba történő átültetése. Mindkettő a parlamenti és a kormányzati kompetenciák demokratikus kontroll alóli kiszervezését eredményezte, ami a kormányzóképesség gyengülésével is járt. A politikatudomány a demokrácia kiüresedésének nevezte ezt a folyamatot.
A parlamenti és/vagy kormányzati döntési kompetenciák kiszervezése az 1980-90-es évektől kezdődődött és több területen is végbement. Először is, az addig kormányzati kontroll alá tartozó intézmények függetlenedtek (például jegybank), emellett új, önálló hatáskörű, kormánytól független, vagy félig-független intézményeket hoztak létre (például ombudsmani hivatal, versenyfelügyelet). Állami funkciókat telepítettek át a piaci és civil szektorba, illetve bevonták ezen szervezeteket a döntéshozatalba. A kiszervezés kedvezményezettjei közé kerültek a nemzetközi intézmények is (IMF, Világbank, OECD), de az Európai Uniót vagy az eurozónán belül például az Európai Központi Bankot vagy az Európai Bíróságot is ide sorolhatjuk. A politika „eljogiasítási” folyamatának eredményeként egyre több hagyományos parlamenti hatáskör került a nemzeti vagy nemzetközi bíróságokhoz. Végül a gazdasági folyamatok feletti demokratikus kontroll kiüresítését erősítette az is, hogy az uralkodó neoliberális ideológiának és világképnek megfelelően az 1980-90-es években a nemzetállamok – fokozatos dereguláció keretében – lemondtak a nemzetközi tőkeáramlás feletti kontrollról, ami teljessé tette a nemzetközi pénzpiac autonómiáját és a globalizációt.
A törvényhozási és kormányzati funkciók független intézmények, illetve a piaci koordináció alá történő kiszervezése radikális módon szűkítette a nemzeti kormányok lehetőségeit a különböző gazdasági, de végső soron politikaivá váló problémák és feszültségek kezelésére. A kiszervezés így tovább növelte a képviseleti szakadékot és a demokratikus politikai döntéshozatali folyamat kiüresítését.
A második világháború utáni fél évszázadhoz képest az elmúlt három évtizedben a parlamentek és kormányok kisebb kapacitással és kompetenciával rendelkeztek ahhoz, hogy reszponzív, az állampolgári igényekre érzékenyen reagáló közpolitikát folytassanak. Sem a globális piacok, sem az újonnan létrehozott, intézményesen és hatáskörükben megerősödött szervezetek, sem a kiterjedtebb kompetenciára szert tett, komoly közpolitikai hatású döntéseket hozó bíróságok nem tartoznak politikai elszámolással az állampolgárok felé és a végrehajtás politikai következményeiért sem felelősek – így semmi sem ösztönzi őket egy esetleges korrekcióra.
(3) Mindezen folyamatok kísérőjelensége a liberális demokráciáknak az állampolgárok körében végbement legitimitásvesztése. A demokrácia mag-országaiban végbement tiltakozó mozgalmak mellett látványosan jelezte ezt a főbb kormányzati és képviseleti intézményekkel és azok szereplőivel szembeni társadalmi bizalomnak az ezredforduló óta látható meredek csökkenése. Míg az 1950-70-es évek gazdasági növekedése az egész társadalom számára reáljövedelem- és életnívó-növekedéssel – és ezzel együtt társadalmi státusemelkedéssel – járt, ezt követően a reálbér-növekedés össztársadalmi szinten jelentősen lemaradt a gazdasági növekedés mögött. Ez hozzájárul a liberális demokráciák legitimitásának megrendüléséhez. A felmérések és kutatások egyöntetű eredménye szerint a liberális demokrata rezsimekben a kormánnyal, parlamenttel, pártokkal, sajtóval és az állami intézményekkel szembeni bizalom meredeken csökkent. Fontos még látnunk, hogy a képviseleti szakadék kialakulása, a demokratikus kormányzás kiüresedése és a radikális, populista pártok ennek következtében történő felemelkedése és a legitimitásvesztés nem szituatív vagy valamilyen külső sokkhatás vagy más exogén tényezők következményeként történt, hanem a liberális demokrácia saját belső struktúrájának és működési logikájának az eredménye.
(4) Ugyanakkor vannak olyan, a liberális demokráciák helyzetét befolyásoló hatótényezők, amelyek – részben legalábbis – külső irányból érkeztek, és sokkhatásuk a Nyugat egészét érintették. Ilyennek tekinthetjük a geopolitikai térben a Kína felemelkedése jelentette kihívást. Kína versenytársként történő felemelkedése azonban a legfontosabb, de nem kizárólagos eleme annak a globális geopolitikai átrendeződésnek, amely aláásta a liberális Nyugat – az 1990-es években csúcspontjára ért – globális dominanciáját.
Míg a hidegháború időszakában, majd különösen a kommunista rezsimek összeomlása utáni évtizedben, a nyugati elit és politikai osztály körében a liberális demokrácia felsőbbrendűségének eszméje töretlen volt – ez a hübrisz a „történelem vége” szlogenben fejeződött ki a legmarkánsabban –, az ezredfordulótól kezdődően az önbizalom és a hit megrendült. A geopolitikai viszonyok fokozatosan megváltoztak. A New York-i ikertornyok 2001-es összeomlása, a 2008-as pénzügyi válság, a katonai beavatkozással megvalósított demokráciaexport sorozatos kudarca, a globális dél megerősödése, Kína versenytárssá váló felemelkedése, a 2015-ös európai migránsválság, a covid, majd az Ukrajna elleni orosz támadás sorra jelzik a drámai változás szimbolikus-kulturális, gazdasági, illetve geopolitikai és katonai aspektusait. A Nyugati világ gazdasági, eszmei-kulturális és politikai egységének és a liberális világrendnek a felbomlása, az önbizalom megrendülése mindezek következménye.
A felbomlás egyik eleme a globális gazdasági átrendeződés, ami már a kommunista blokk legyőzésének euforikus időszakában elkezdődött.
A neoliberális globalizáció a marxisták jövendölésével ellentétben ugyanis nem a globális dél országainak a még teljesebb kizsákmányolását és elszegényedését, hanem – éppen ellenkezőleg – megerősödését hozta el. A globális dél országai a gazdasági növekedés ütemében felülmúlják, a technológiai fejlődést tekintve utolérik a Nyugatot, míg Kína több területen már megelőzi azt. Mindez cáfolta a nyugati közgazdaság- és társadalomtudomány megdönthetetlennek hitt téziseit. A Nyugat (USA, Kanada, EU, Japán, Ausztrália) részesedése a globális gazdasági termelésben – vásárlóerő-paritáson számolva – 1999-ben 4/5, 2008-ban 3/5, míg ma már csak mindössze 2/5 körül van. Csak Kína és India, amely 1980-ban, a neoliberális korszak kezdetén együttvéve a Nyugat gazdasági teljesítményének ötödét-hatodát produkálta, napjainkra utolérte azt.
A globális gazdasági átrendeződés következménye az unipoláris világrend sokat emlegetett felbomlása. Ugyanis már nemcsak arról van szó, hogy a demokráciaexport jegyében indított háborúk és beavatkozások sorozatos kudarcot vallottak (lásd például a kínos afganisztáni kivonulást 2021-ben), vagy, hogy a geopolitikai dominancia és kontroll hatékonysága meggyengült. Hanem arról is, hogy az Egyesült Államoknak az átrendeződés következményeként bekövetkező geopolitikai stratégiaváltása egy második – immár egy elsősorban Kína ellen folytatott – hidegháború elindítását jelentette. Ráadásul miközben Kína és a globális dél gazdasági-geopolitikai versenytárssá vált az USA és Európa számára, Oroszország is visszatért a geopolitikai színpadra. Utóbbi agresszív katonai nagyhatalomként lépett fel Ukrajnával, de közvetve a határai felé terjeszkedő NATO-val szemben. Az Egyesült Államok egy ideje már nem képes az unipoláris világrend fenntartására. Nem képes egyszerre fellépni a saját, illetve a Nyugat egészének a geopolitikai érdekeit megsértő államokkal szemben a világ minden pontján.
(5) A politikai, társadalmi, gazdasági és geopolitikai színtereken túl a válság eszmei-ideológiai téren is jelentkezett. Ez szűkebb értelemben elsősorban a progresszív liberalizmus olyan elméleti-eszmei ellentmondásaiban jelentkezett az elmúlt másfél-két évtizedben, mint a klasszikus liberalizmus értékei ellen forduló kortárs „hiperliberalizmus”. Ennek része ugyanis az egyéni szabadságjogokat és egyenlőséget sértő identitáspolitika (woke, gender és transz-mozgalmak és jogok) és azok intézményesítése a közhivatalokban, az üzleti világban és az egyetemeken (például a DEI-irodák).
Tágabb, globális értelemben az eszmei-ideológiai válság az egész progresszív liberális világkép, de különösen a teleologikus történelmi fejlődéselmélet kudarcát is jelenti. Az elmélet szerint a gazdasági (és oktatási) fejlődés a középosztály megerősödését hozza el, aminek politikai következménye végső soron az autokráciák (liberális) demokráciákká átalakulását eredményezi. Ez, a társadalomtudomány főárama által is támogatott hit az 1990-es években volt a legerősebb. Akkor, amikor a posztkommunista régió országaiban a demokratikus rendszerváltás és a kapitalista piacgazdaság kiépítése megkezdődött, de később az ún. arab tavasz idején újabb muníciót kapott. A trend azonban megfordult, Közép-Európában például elsősorban a privatizáció és a kereskedelem liberalizálása keltette társadalmi feszültségek eredményeként. Ugyanakkor Kína és egy sor délkelet-ázsiai és közel-keleti ország példája is megmutatta, hogy a kapitalista piacgazdaságok autoriter, sőt, diktatórikus államokban is sikeresek lehetnek, és a nyugati világ számára leginkább fenyegető egzisztenciális kihívás ma éppen innen érkezik. A liberális világmagyarázat kudarca, és az ezt követő elbizonytalanodás és önbizalomvesztés is markáns jele a liberális demokráciák eszmei válságának. A liberális demokrácia ideológiájának a globális hegemóniája megrendült, és a korábbi demokratizálódási hullámot az autokratikus rezsimek terjedésének korszaka követte.
(6) A politikai és társadalmi-gazdasági korszakváltozásokat a kutatók gyakran összefüggésbe hozzák a technológiai forradalmakkal.
A geopolitikai erőviszonyok jelenkori változásaiban is komoly magyarázó szerepet adnak ennek.
Itt most egyetlenegy, a liberális demokráciák mint politikai rezsimek működésére komoly hatást gyakorló aspektusra, a kommunikációs technológia forradalmára térnék ki. Gyakori megállapítás, hogy a közösségi média, kiegészülve újabban a mesterséges intelligenciával, a liberális demokrácia alapjait ássa alá. Noha az egyéni önkifejezés szabadságának megnövekedése a politikai kommunikációban egyszerre liberális és demokratikus, hiszen aláássa a korábbi politikai nyilvánosságot uraló médiaelit paternalista „kapuőr” szerepét, negatív következményekkel is jár. Felerősíti a társadalom fragmentációját, elősegíti a kulturális-politikai vagy identitásbuborékok kialakulását, továbbá a politikai polarizálót, és ezzel ellehetetleníti a politikai kommunikáció közös terét, a klasszikus értelemben vett politikai nyilvánosságot. A 20. századi pártdemokráciák korában ezzel szemben a televízió és rádió állami kontrollja biztosította, hogy egy közösen osztott kép alakuljon ki a politikai valóságról, hiszen mindenki ugyanazt a televíziót nézte, ugyanazokat a híreket hallotta, és másnap ugyanarról beszélgetett a szűkebb környezetében. A viszonylag széles szólásszabadság viszonyai között természetesek voltak az eltérő vagy akár homlokegyenest ellenkező politikai vélemények, de ezek a valóság ugyanazon közösen osztott képéről alakultak ki. E közös valóságképet fejezte ki a politikai bal–jobb tér-metaforája, ahol az eltérő vélemények többé-kevésbé elhelyezhetőek voltak. A közös politikai valóság napjainkra történt szétesését az identitáspolitika, a politikai buborékok, a polarizáció és a mesterséges intelligencia segítségével generált és a közösségi médiában terjesztett álhírek mellett az is mutatja, hogy a bal–jobb tengelynek már aligha van megbízható politikai iránytű szerepe.
Ha volt a liberális demokráciának aranykora, az az ezredfordulóval bizonyosan véget ért – még akkor is, ha ezt csak később vettük észre. A képviseleti szakadék és a demokrácia kiüresedése következtében elveszett a társadalmi-politikai integráció és a kormányzati politikák reszponzivitása, és meggyengült a liberális demokráciák legitimitása. A kommunikációs forradalom hozzájárult ahhoz, hogy szétporladt a politikai valóság közösen osztott képe. Mindezek és a globalizáció nem várt következményei nyomán megrendült a liberális Nyugat eszméjébe és felsőbbrendűségébe vetett hit és a globális mintaadó szerepe. Ez arra is rávilágít, hogy a válság kialakulása nem a populisták, az antiliberálisok vagy a szélsőségesek megjelenésének, hanem a liberális demokráciák saját belső logikájának az eredménye. A válsághoz vezető folyamatok aligha fordíthatóak vissza. Nem látni jól, hogy mi következik. De bármi is lesz e válság kimenetele, a liberális demokrácia korábbról ismert formája aligha tér vissza – és erre érdemes felkészülni.
Nyitókép: résztvevő a békemeneten 2025. október 23-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
