„Az időt megállítani nem lehet” – városesszé segít megérteni napjaink Budapestjét
„A múlt rekonstruálása mindig lehetetlen és kétségbeesett vállalkozás. Façadisme-nak nevezik a homlokzatok újraalkotását, homlokzatizmusnak; a csúfondáros szó mögött természetesen ideák és ideológiák harca van” – írja a historizáló fővárosi újjáépítések apropóján Budapest most című új könyvében Muszatics Péter filmkritikus, esszéista, akinek kötete az elmúlt időszak legérzékenyebb jelentése a szeretett-bírált főváros lelkéről. Külvárosokból induló sétái során szerzőnk nem pusztán épületekről, történelemről, politikáról töpreng, de melósok, nyugdíjasok, kocsmárosok és a lakótelepek népe megfigyelésével szociológiai felméréseknél is pontosabban mutatja be a 2020-as évek Budapestjét.
„Budapest lármás nyüzsgése mögött ott volt egy töprengő, szomorkás dallam is” – írta John Lukacs, a magyar-amerikai történész Budapest 1900 című legendás munkájában. Az önmagát reakciósnak tartó historikus ebben a könyvében is egyszerre csillogtatta a történész és a szépíró erényeit. Külföldön talán ez a fővárosunkról szóló legismertebb könyv, amely a huszadik századba lépő Európa egyik legizgalmasabb szellemi-kulturális központjának portréját rajzolta meg. 1890 és 1900 között Budapest lakossága ötven százalékkal gyarapodott, 733 ezer lakosával a magyar főváros Európa nyolcadik legnagyobb települése lett. A Bécs és Szentpétervár közötti földrajzi térben a legnagyobb várossá nőtt, amit az örök rivális császárváros leggőgösebb polgára sem intézhetett el a nevezetes metternichi lenézéssel („A Balkán a Rennwegnél kezdődik”).
Muszatics Péter filmkritikus, esszéista a Helikon kiadónál nemrég megjelent Budapest most című szubjektív városesszéje kapcsán indokolt John Lukacs emlegetése. Szerzőnk ugyanis jó barátságot ápolt a 2019-ben elhunyt történésszel, s mintaként tekintett Lukacs Budapest 1900 című munkájára. Az pedig már a recenzens észrevétele, hogy
Muszatics Péter könyvének is meghatározó eleme a lármás nyüzsgés és a szomorkás dallam közötti feszültség.
Különbség viszont, hogy John Lukacsot a magaskultúra, a politika, a művészet érdekli, nagypolgárságról, arisztokráciáról ír. A munkások, hózentrógeres kispolgárok, kackiás bajuszú vendéglősök, kokottok és virágárusleányok, a gangos házak és szőnyegporolók világa szinte teljesen hiányzik könyvéből. Munkácsy Mihály, a Tiszák, Kodály, Bartók, a Wampetics étterem (a mai Gundel elődje) érdekli elsősorban, nem a tüdővész, az ágybérletek, a Duna-parti malmok és az öntőmunkások. Muszatics jó filmes szakemberként szélesebbre húzott optikával néz rá a városra.
Miközben az északi és keleti külvárosok világából, a többi pesti által előszeretettel Rákosborzasztónak nevezett galaxisból indulva a belváros felé halad, történelemről, múltról, jelenről, művészetről elmélkedik. Meg rendszeresen felhajt egy-egy sört (unikum kíséretében) a helyi kocsmában. Műanyag pohárba kimért kávét kortyol piacon tikkadt melósokkal, posztszocialista panelrengetegek aljában töpreng emberi sorsokról.
Szinte filmjelenetszerűen merevít ki egy-egy pillanatot.
Például a rozsdás lavórok és gumiabroncsok között a kertjében kapirgáló nyugdíjasról egy olyan városrészben, amely még 75 évvel a nagyvároshoz csatolása után is őriz valamit földszintességéből-falusiasságából.
Muszatics könyve többek között a szerző arányérzéke miatt pompás olvasmány. Műveltségét nem fitogtatja, szinte természetesen bontja ki egy-egy látványból az általánosan érvényeset. Hogyan is fogalmaz az óbudai Zichy-kastély kapcsán? „A kastély udvarában ócska bódék, szobortöredékek, dohos, mállott szegletek. Nem először látok hasonló állapotú épületet. Az ország és a város súlyos problémáiról is mesélnek ezek a rákospalotai, csepeli, budafoki, svábhegyi, óbudai romok. Társadalmi-gazdasági-politikai feszülésekről, az elosztás súlyos aránytalanságairól, a szervezés zavarairól. A kastély már a 18. században az államra szállt és az állam általában nem jó gazda. Több mint kétszáz éve próbálják megtalálni az épület szerepét. Egy-egy intézmény vagy néhány ember – például a Kassák Lajos Múzeum és munkatársai – dolgozhat, alkothat szépen kis térrészében. De a keretek kialakításába nem szólhatnak bele. Erről szinte mindig a »hivatalos« Magyarország dönt.”
Muszatics Péter egy interjújában azt mondta, Budapest lelkét szerette volna megragadni. Érzékelhetően ez motiválta akkor is, amikor Tallintól Thesszalonikiig nyolc közép-kelet-európai város portréját rajzolta meg 2016-os, Utazás Európa mélyére című kötetében. A kötet – kell-e mondanunk – John Lukacs előszavával jelent meg. Tulajdonképpen az volt a könyebb feladat: ha az ember Szerb Antal Marslakójának példájára csodálkozik rá egy idegen városra, érzékei élesebbek, látását nem homályosítja el a nosztalgia, a családi történetek, a személyes élményanyag.
Budapesten szerzőnk nem tud, de nem is akar elegáns kívülálló lenni.
A városesszé lapjaira rendszeresen beszűrődnek a saját emlékek, a családi történetek: megtudjuk, hol él Muszatics Péter és családja, melyik árusnál szeret vásárolni a Nagyvásárcsarnokban, melyik cukrászdát szeretik a gyerekei. Ez a személyesség jót tesz a szövegnek, amely azonban a látszólagos könnyed történetmesélés ellenére igen komoly tudásanyagon alapul: a köszönetnyilvánítás hosszan sorolja, a szerző kiktől tanult, s a sorban Zsuppán András kollégánk budapesti témájú írásai is szerepelnek.
Muszatics Pétert olvasva nehéz nem arra gondolni, hogy ő is érvényesnek tartja Szerb Antal gondolatát, aki szerint „a város az emberiség legértékesebb és legtörékenyebb alkotása”. Soraiból kiérezhető a város és lakói sorsa miatti aggodalom, a történelem viharai által megtépett életekkel kapcsolatos együttérzés.
És még valami. Muszatics folytatója egy fontos magyar hagyománynak. Mindenfajta eszmetörténeti túlgondolás nélkül idesorolhatjuk a már idézett Szerb Antalt, Márai Sándort, Krúdy Gyulát vagy magát John Lukacsot. De nem csak művészeket és történészeket, hanem az 1918 előtti Magyarország méhészkedő táblabíráit, hétszilvafás őseire büszke, de dzsentri duhajkodástól irtózó vármegyei levéltárnokait. Kossuth-szakállat viselő Mózes-hitű vidéki körorvosokat, az Angol Királyhoz vagy a Vadászkürthöz címzett fogadójukat büszkén vezető vendéglősöket. Mesterségük fogásait és üzletüket fiaikra hagyományozó kalaposmestereket, mezővárosi olvasókörökben a világ dolgait megbeszélő gazdaembereket. E hagyomány képviselői patrióták voltak, de nem nacionalisták. Szabadelvűek, de nem múlteltörlő progresszívok. A végletes érzelmek távol állak tőlük, az igénytelenség épített környezetükben éppúgy bosszantotta őket, mint a politikában. Mivel identitásukban biztosak voltak, nyitottan fordultak a világ felé.
Nevezzük most ezt a hagyományt polgárinak: e tradíciót szinte nyomtalanul eltüntette a huszadik század tragédiasorozata, a holokauszt, a világháborúk, az államosítás, a téeszesítés. Néha, amikor egy csöndes budai utcán sétálva, meleg nyári estén egy emeleti ablakból Chopin-etűd szól, ferencvárosi házak földszinti ablakain benézve Ferenc Józsefre hasonlító családi ős olajfestménye néz velünk farkasszemet, vagy törzshelyünk pincére szó nélkül teszi elénk csészében a frissen főzött feketét, hinni szeretnénk: ez a tradíció talán nem tűnt el teljesen nyomtalanul.
Mintha ez a hit és ez a hagyomány köszönne vissza Muszatics könyvének lapjairól.
Persze ő is tisztában van azzal, hogy a törés mélyebb, mint gondolnánk, s ezzel már majd’ száz évvel ezelőtt is tisztában voltak.
A ledózerolt régi Óbuda maradványai között sétálva, a panelrengeteg szorításában furcsán, díszletszerűen megmaradt Fő tér kapcsán idézi meg Krúdy Gyulát, akit a közelből vittek a Kerepesi úti temetőbe 1933-ban. Az író emléke előtt tisztelgett halhatatlan stílusutánzásával Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényével, amely Krúdy leghíresebb hősét idézte meg. „A Szindbád hazamegy kis, keménykötésű, fehér-kék kötésű könyv. Illik Krúdyhoz és hőséhez, Szindbádhoz, a hajóshoz, a régi ország utolsó írójához és úriemberéhez. Mindez már akkor is anakronisztikus volt. Márai is, Krúdy is tudta ezt. (…) Szindbád – és Krúdy – mélyen modern is volt: megtévedt és eltévedt alak, aki a haladás és fejlődés bűvkörében eltöltött évszázadok kudarcát jelképezte. Márai több hőse hasonlított hozzá. Szindbád vereséget szenvedett, szétroncsolódott, akár az egész körülötte lévő világ. (…) Krúdy valószínűleg a legkevésbé sem lepődne meg, ha látná, utódai mit tettek kedves házaival. A fizikai pusztítás csak beteljesítette a lelkekben korábban megindult roncsolást.”
Akárcsak John Lukacsnál, Muszatics Péter szövegében is rendszeresen felmerül az örök rivális és testvérváros, Bécs. Azonban jóval kifinomultabban, mint az örök méricskélőknél, akik kizárólag a fejlettség-elmaradottság viszonylatában tudják összehasonlítani az egykori dualista birodalom két társfővárosát. Szerzőnk egy Móricz Zsigmond körtéri ház leírásánál igen plasztikusan érzékelteti, hogy
az igen sajátos budapesti mikroklíma nem jobb és nem rosszabb, mint Bécsé – egyszerűen más.
„Az óriási ház fele fel van újítva, fele nincs, a festékcsík középen olyan, mint mondjuk Magyarország és Ausztria határa. A gondozott és gondozatlan részek máig elkülönülnek. Sőt, talán kis túlzással Budapest lényege is benne van ebben a felemásságban. Kelet és Nyugat között, félig ápoltan, félig ápolatlanul billeg Európában. Lakható, kellemes, hangulatos, de tunya, sérült, tompa is. Van benne eredetiség, vonzerő, nem kevés báj, de ott van a parvenük közönségessége is.”
Ez a sajátos felemásság, az egyszerre szerethető és idegesítő slamposság, az egymásra rétegződő korok megemésztetlensége nem pusztán az anyagi kultúrában jelentkezik. Ott van az egymást követő politikai rendszerek nekiveselkedésében, a „múltat végképp eltörölni” (de legalábbis átformálni) szándékában. Ennek egyik már-már abszurd jelképe a Szabadság tér, ahol amerikaielnök-szobor, szovjet katonai kompozíció, a történelmet elferdítő német megszállási emlékmű és ellenemlékű, a közeli református parókia előterében meg Horthy-szobor áll egymás hegyén-hátán – szinte szédítő emlékezetpolitikai kavalkád a csendben rohadó egykori Tőzsdepalota és tévészékház környezetében.
Sokkal jobban átgondolt a közeli Kossuth tér, amelynek évtizedes felújítása új minőséget teremtett az ország addig szégyentelenül elhanyagolt politikai központjában. De éppen az újragondolás mutat rá történelmi emlékezetünk tisztázatlanságára: két Habsburg-ellenes lázadó (Rákóczi és Kossuth) mellett Andrássy Gyulát és Tisza Istvánt, Ferenc József első és utolsó, Habsburg-hű miniszterelnökét örökítették meg. Bár ki tudja, lehet, hogy ez már a múltat békévé oldó emlékezés?
Történelmünk oly’ sokszor áhított elfogadása úgy, ahogy van, árulók mániákus keresése nélkül?
Bárcsak utóbbi lenne az igaz! Azonban a jelenlegi összeszorított öklű politikai harc inkább az előbbi értelmezést, a szimbolikus kaszabolást erősíti: „Az Országház homlokzatán két zászló: a magyar és a napos-félholdas székely; az európai hiányzik. A bécsi Parlament előtt az osztrák és az európai mellett annak a szövetségi államnak a zászlóját is kiteszik, amelyik éppen az elnökséget adja a Bundesratban. Úgy látom, lenne hely a budapesti épületen is több zászlónak. Akár a megyék, városok zászlói is kikerülhetnének valamilyen rend szerint, sőt más történelmi lobogók között az erdélyi székelyeké is maradhatna. A diplomatikus, elegáns politizálás még mindig meglehetősen távol áll a »hivatalos« Magyarországtól.”
Ahogy annak megértése is távol áll a hivatalos Magyarországtól, az időt megállítani nem lehet, „talán csak a Lánchíd fölött, a tetőtéri bárban gintonikozva”, ahogy Muszatics írja, szelíd humorral. „A múlt rekonstruálása mindig lehetetlen és kétségbeesett vállalkozás. Façadisme-nak nevezezik a homlokzatok újraalkozását, homlokzatizmusnak; a csúfondáros szó mögött természetesen ideák és ideológiák harca van. Valamit elvesztettünk az ideológiák tombolásában, és a töredékeket felhasználva megpróbálunk ebből valamennyit visszaépíteni. Fizikailag és szellemileg is: nemcsak az épületekkel, hanem a tudásunkkal is így vagyunk. Van, aki el tudja viselni a hiányt, van, aki nem” – fogalmazza meg könyve konklúzióját Muszatics Péter.
Tekintélyes műveltségről, éles szemről, életszeretetről, kíváncsiságról tanúskodó könyve segít minket abban, hogy világosabban lássuk fővárosunk hiányait és erényeit egyaránt. Nem kevés ez egy szemlélődő sétákon alapuló városesszétől.
Nyitókép: libri.hu
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
