„Nem az asztal mellett ülök. Az étlapon szerepelek” – Demeter Szilárd számvetése
„Én nem bizniszelek. Nekem ebből nulla anyagi hasznom van. A Nagy Márton köréhez sorolt magántőkealaphoz semmi közöm nincs és nem is volt” – mondja Demeter Szilárd, akinek lelkiismeret-furdalása sincs, amiért pályáztatás nélkül adta bérbe ötven évre a Hajógyári-sziget általa kezelt területét egy miniszterközeli magáncégnek. Amely mögött szintén állami tízmilliárdok sejlenek fel, de erről Demeter, állítása szerint, nem tudott. Azt viszont nagyon is bánja, hogy nem rúgta ki azonnal a múzeumok főigazgatóit, amikor a közgyűjteményi központ (MNMKK) élére került másfél éve. Onnan most távozott, innentől a kulturális nemzetépítésért felelős miniszterelnöki biztost tisztelhetjük a személyében. De miért éppen benne? Alkalmas-e a feladatra? Létezik-e a „Demeter-szabály”? Számvető nagyinterjú.
– A háromezer janicsár egyikéhez van szerencsénk?
– Nem értem a kérdést.
– Orbán Viktor háromezer janicsárja!
– Tényleg nem értem.
– Nem követi a magyar politikát?
– De, ezt viszont nem tudom hova tenni.
– A Fidesz felső, belső köreiben ennyire nem foglalkoznak azzal, mit mond róluk az ellenfél?
– Mit?
– Magyar Péter mondása, hogy nem a Fidesz-szavazókkal van a baj, hanem „Orbánnal és háromezer janicsárjával”.
– Magyar Péterre aztán végképp nem figyelek. Egyik nap ezt mondja, másik nap azt.
– A janicsáros szöveg mellett Magyar régóta kitart.
– Nekem kimaradt. Nem is tudom, mit ért ezen.
– A janicsár ugye a szultánhoz feltétlenül hűséges, annak testőrségét is adó gyalogság tagja.
– 2014-ben Orbán Viktorhoz igazoltam, azóta kitartok mellette és a gyalogság tagja vagyok. Végül is akkor stimmel.
– Csakhogy már beglerbég volt, nagy közgyűjteményi központot is ellenőrzött. Fáj, hogy most visszafokozták gyalogságivá?
– Bukás, lefokozás… Az úgy néz ki, hogy reggel az embert behívják a minisztériumba és közlik vele, hogy azonnali hatállyal megszűnik a megbízatása. Láttunk már ilyet, például L. Simon László barátunk esetében. Nálam más volt a helyzet. El kellett döntenem, hogy akarom-e a következő öt-tíz évben ezt tovább csinálni, vagy érdemes átadni olyannak, akinek ez az élete. Sikerült mostanra eltolni odáig ezt a múzeumi konglomerátumot, hogy letisztultak a fejlesztési irányvonalak, de tíz év kemény meló lesz, míg egy múzeumi szakember ezt meg is tudja valósítani. Előkészítettem a stratégiát, leírtam az irányelveket, működő rendszereket hagyok magam után.
– Működő rendszereket? Máig nincs szervezeti ábra, vezetők vagy sajtókapcsolat a központ honlapján, ráadásul nemrég ismerte el egy interjúban, hogy a nagy múzeumi központosítás működésképtelen állapotot teremtett, például a beszerzések terén.
– Nem működésképtelent mondtam. Azt mondtam, ezek lelassultak. Egy fenntartható rendszert sikerült összedrótozni másfél év kemény munkájával, ezt kell majd feltölteni tartalommal. Évtizedes mulasztásokat kezdtünk el pótolni.
– Mennyibe került a vízfej, amelyet a múzeumokra is költhettek volna, de most önre és az ön teamjére költöttek?
– A bázisköltségvetéshez nem kaptunk egy fillért sem. Mínusz másfél milliárddal indultunk. Ennyi hiányzott a 41 intézmény működési költségeiből. Ehhez képest most, amikor átadtam a központot, plusz hétszázmillió van, amit bérpótlásra lehet használni. Ez jó eredmény.
– Közben meg nem vett észre egymilliárd forintot. Nem lehet, hogy mégsem kellett volna 41 intézményt összehányni, és akkor nem lett volna ekkora fejetlenség házon belül?
– Nem én nem vettem észre. Nem véletlenül kértem az előző gazdasági igazgató leváltását.
– Mit tett az igazgató?
– Nem végezte el a feladatát. Tavaly év végén hetente kérdeztem, hogy állunk pénzzel, mennyi van, mennyit tudtunk megspórolni. Szerettem volna többletbért fizetni a dolgozóknak. Végig az volt a szöveg, hogy nincs pénz.
Idén tavasszal meg egyszer csak arra ébredtem, hogy visszafizettünk egymilliárd forintot.
Ebből ráadásul több mint kétszázmillió olyan visszafizetés, ami a vidéki múzeumoknak járt volna ’22-es, ’23-as céltámogatásból. A gazdasági igazgató ezt viszont nem mutatta meg. Most már fillérre meg tudom mondani, hol mennyi pénz van. A rendszerben két embernek a munkáltatója a miniszter: az elnöknek és a gazdasági igazgatónak. Közvetlenül nem tudtam tehát kirúgni, fogni, csak a miniszteren keresztül.
– Rajta keresztül elérhette volna azt is, hogy dologi kiadásból személyi legyen, és ne 300 ezret vigyenek haza muzeológusok – holott ennek ellenkezőjét állította. Aztán amikor L. Simon László kijavította, letiltotta a Facebook-oldaláról. Bánja legalább ezeket a szangvinikus húzásait?
– Nem. Amit Laci javasolt, az eseti megoldás. Folyamatosan bombáztam a minisztert folyamodványokkal, de én olyan bérfejlesztést szerettem volna, amely beépül, amely egyszer és mindenkorra rendezi a fizetéseket.
– A kettő nem zárja ki egymást.
– A nincsből azért nagyon nehéz átcsoportosítani.
– Tehát: ön mennyit keresett a központ főnökeként?
– Annyit, amennyit a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként. Egy fillérrel nem emelték a béremet. Nem is kértem. Abból nem nagyon lehetett volna a múzeumi dolgozók bérét emelni. Ami viszont a lényeg: dologiból személyire áttenni nem a kulturális miniszter engedélyével lehet, hanem Nagy Mártonéval. Azt lejárni hosszú, bonyolult procedúra és hosszú távon sem megoldás.
– Álmodik nagyot, szerez hozzá adófizetői pénzt Orbán Viktortól, meg további ígéreteket, aztán mégsem kap pénzt és bebuknak a rendszerek. Ez a Demeter-szabály?
– Mondjanak rá példát!
– Kezdjük az íróakadémiájával!
– Az íróakadémia Orbán János Dénes projektje volt, azt nem ér rám fogni. Ott csak szekundáns voltam, aki megpróbálta az egészet rendszerbe rakni. Rajtam a Térey-ösztöndíjat szokás és lehet leverni.
– Mit nyert a magyar könnyűzene a miniszteri biztosává kinevezett Demeter Szilárddal?
– Az tényleg fáj. Azt a stratégiát sok szakértővel, a szakmával raktuk össze, jó lett, de jött a Covid és az energiaválság, és mivel még el sem indult, nem adták oda rá a pénzt. Pedig arra a stratégiára nagy szükség lett volna. De hát ennyi volt az érdekérvényesítő potenciálom. A politika oldaláról nézve mindig könnyebb arra nem adni, ami még nincs. Ha nem is lesz, az kevésbé fáj, mint ha valami létező megszűnik.
– Lehet, hogy önt direkt pofozógépnek használják?
– Hogyan?
– Odateszik valahova, tudják, hogy menetrendszerűen mond majd egy-két keményet, amitől mindenki önre figyel, aztán nem adják oda a pénzt és az ön arca ég el. Nem a miniszteré, nem a miniszterelnöké.
– Én ügyeket szolgálok. Lehet, hogy naiv vagyok, meg idealista, de ha látok egy jó ügyet, beleállok és addig tolom, ameddig tudom.
Aztán néha vannak erősebb kutyák a pályán.
– Meséljen róluk!
– A Covid alatt összeraktunk egy ötmilliárdos mentőcsomagot a zenészeknek. Be is ment kormányra. Azt még el tudtam érni. A kormányülés után, este fél 12-kor viszont hívtak, hogy a kormány egy másik csomagot fogadott el. Lehetek én az arca, learathatom a babérokat, ha akarom, de az lesz.
– Raktárkoncertek lettek, amelyen NER-cégek kerestek: Balásy Gyula, Hernádi Zsolt érdekeltségei.
– Raktárkoncertek, igen. Én meg azt mondtam, hogy ez nem fogja megoldani a zenészek problémáját, ennek nem akarok az arca lenni. Így néznek ki ezek a dolgok. Ha nem az asztal körül ülsz, hanem az étlapon szerepelsz, annak ez lesz a következménye.
– Magyarul megették?
– A politika ilyen. Ha bármelyik politikusnak döntenie kell múzeumi raktár építése vagy színházfelújítás között, mindig utóbbit fogja választani. Miért? Mert ott van szavazat.
– Szóval ön, bár gyakran nem sikerült, csak jó ügyeket próbált szolgálni.
– Így van.
– Az jó ügy, hogy megcsonkítják a magyar államot, kiszerveznek sokezer milliárdnyi vagyont?
– Mire gondol?
– Mondjuk az ön által elnökölt Magyar Kultúra Alapítványra vagy a Mol – Új Európa Alapítványra, amelyben tag.
– Szálazzuk ezt szét. A Mol alapítványának fele a magyar államé, az a pénz megvan, az a nemzet tulajdona. Azokra a célokra próbáljuk használni, amelyeket az alapítványi törvény előír számunkra. Nem adhatjuk el a vagyont, és ami profit van, azt közcélokra kell fordítani.
hirdetés
– Joga van a magyar választónak eldönteni, hogy milyen kulturális stratégiát szeretne a jövőben?
– Négyévente erről is szavaz a választó.
– Csakhogy jövőre sokkal kevesebbről dönthet, mint a négy vagy nyolc évvel korábbi választáson, hiszen többek között Schmidt Mária meg ön dönti el, milyen kultúrára menjen a köz pénze. Kormányváltás esetén is önök.
– A törvényhozás hoz törvényeket, azokat egy jogállamban be kell tartani. A vagyonkezelő alapítványok törvényi alappal, a közjó érdekében működnek, akik ott vagyunk, ezért vállalunk felelősséget.
– Demeter Szilárd nem azért van a Mol alapítványában, mert olyan nagyon ért az olajfúráshoz, hanem a fideszes kapcsolatai miatt. Ezt ugye azért nem vitatja?
– Azért vagyok a Mol – Új Európa Alapítvány kuratóriumában, mert a miniszterelnök felkért arra, hogy képviseljem ott azokat a közpolitikákat, amelyekre a Fidesz-kormány egésze szerveződött.
– Hát ez az! Amire a Fidesz-kormány szerveződött. És azt fogja képviselni egy kormányváltás után is. Azaz a magyar emberektől elvette a jogot, hogy döntsenek a jövőjükről.
– Ezt most egy kicsit logikai rövidzárlatnak érzem.
– Miért is?
– Mert a magyar emberek választása mentén alakul kormány. Ha rosszul végzi a dolgát a magyar emberek szerint, választanak négy év múlva másikat. Ha annak megfelelő felhatalmazása van, meg tudja változtatni a dolgokat.
– Most mondta ki, hogy a Fidesz-kormány politikáját kell képviselnie.
– Mert most ez a kormány.
– Ha jövőre nyer Magyar Péter, az ő politikáját fogja képviselni a Mol alapítványában meg a többiben?
– Ha kétharmaddal nyer, akkor igen.
– Igen?
– Igen.
– Ez már valami.
– A kétharmad elég nagy felhatalmazás ahhoz, hogy közakaratként értelmezd.
– Rátérhetünk a Hajógyári-szigetre?
– Persze.
– A sziget hatalmas részét nulla forintért adta az állam az ön által vezetett alapítvány tulajdonába, amely most meg kiadta bérbe. Miért nem az állam adja bérbe, mi szükség van önökre egyáltalán?
– Ipari műemlék épületekkel van tele a sziget szóban forgó déli része, ezek az árvíz óta, több mint tíz éve üresen álltak. A Magyar Kultúráért Alapítványt éppen azért hozták létre négy éve, hogy ezeket a gazdátlan ingatlanokat próbáljuk meg kulturálisan hasznosíthatóvá tenni. Csakhogy jött az energiaválság, nem volt pénz, ugyanaz a történet…
– Ugye, hogy! Azért hatmilliárdot csak kaptak.
– Rengeteg más kiadásunk van, a szigeten az állagmegóvást tudtuk garantálni a saját működési költségünkből és elkezdtük rendbe tenni az infrastruktúrát is. Eddig bement egy gázcső meg egy villanyvezeték, és hogy onnan hogyan tovább, azt senki sem tudta. Ez volt a helyzet. Most már rendben van. Egy épületet fel is tudtunk újítani, ott működik a Petőfi Kulturális Ügynökség, és megépítettük szintén saját működési pénzből a Póka Egon Művészeti Akadémiát, az úgynevezett rockegyetemet. Mi is tartjuk fenn. A Magyar Popkulturális Értéktár is megvalósult, s az egyetlen világirodalmi portál is, ahogy az alkotóházaink és a Kultura.hu is működnek. Több ezer művészt vittünk sok száz településre úgy, hogy ezért pénzt kaptak. A missziónkat tehát ellátjuk abból a büdzséből, amit kaptunk.
– Szép, de a fő „missziót” nem. Azt kiadták bérbe.
– Láttuk, hogy arra biztosan nem lesz öt-tíz milliárd forint az elkövetkező években.
– Nem 3 milliárdról van szó a szerződésben?
– Az csak az egyik épület. Rengeteg épület van. Annyira sem tudtuk volna rendbe rakni őket, hogy odaadjuk kulturális intézményeknek.
– Hogyhogy nincs erre állami forrás?
– Mondtam már: ami még nem is létezik, arra könnyebb nem adnia az államnak.
– No de ki a befektető a MultiKulti Zrt. mögött, amelynek önök bérbe adták a szigetet?
– Őket kell megkérdezni.
– Ön nem nézett utána?
– Több megkeresés volt, azt néztük meg, ki az, aki a miénkhez legközelebb álló koncepcióval rendelkezik.
– Hova írták ezt ki, hogy lehet jelentkezni, koncepciókat mutogatni?
– Nem kellett kiírni, folyamatosan kerestek emberek, vállalkozók, akik gyakorlatilag vissza akarták építeni a volt Vizoviczki-birodalmat.
– Kik? Milyen ajánlatokkal?
– Ez az alapítvány hatásköre.
– Erre kell tehát az alapítvány. Hogy ne kelljen válaszolni, se versenyeztetni.
– Ezt hívják autonómiának. Én sem kérdezem meg, hogy a szerkesztőségük milyen alapon hoz döntéseket, hiszen nincs közöm hozzá.
– Azért nincs köze hozzá, mert nem ön tartja el a Válasz Online-t. Az ön alapítványát viszont mi, az olvasóink, meg a magyar emberek úgy általában. Ezért van közünk hozzá.
– A kuratórium vagyoni felelősséget visel, azért vannak odarakva a tagok, hogy tudjanak döntéseket hozni.
Ez nem bázisdemokrácia.
– Az biztos. Szóval: mi is az ön által kiválasztott bérlő, a MultiKulti Zrt. háttere? Tudja például, milyen magántőkealap van mögötte?
– Nem.
– Egy bizonyos Trustify Impact I. elnevezésű. Nem mond semmit?
– Nem.
– Nagy Márton miniszter köréhez köthető. Ez sem volt meg?
– Nem. Az érdekelt, hogy a szerződésben mit vállal, mit akar megcsinálni.
– Ebbe a magántőkealapba az állam 35 milliárdot tett bele. Ez sem ismerős?
– Nem.
– Összefoglalva: Az állam által létrehozott alapítvány megkap 27 ezer négyzetméter területet, de bérbe adja bagóért arra hivatkozva, hogy nincs már több állami pénze fejlesztésre, a magánbérlő viszont megint csak nagyrészt állami pénzből működik.
– Mondtam, nem az asztal mellett ülök, hanem az étlapon szerepelek. Van a dolgoknak természetes logikája, amelyet az ember elfogad, hiszen ez a realitás.
– Csakhogy így az állam kontrollja eltűnt, még az alacsony bérleti díjat sem ő kapja, a tulajdonjoga sincs meg, viszont a költségeket továbbra is az adófizetők állják. Közben a haszon egy miniszterközeli magáncégé lesz. Tényleg nincs lelkiismeretfurdalása, hogy ehhez asszisztál?
– Nincs. Az én feladatom, hogy a vagyonelem, amelyet a parlament átadott, ne romoljon tovább. Meg az, hogy amikor kiderült, hogy nem tudom felfejleszteni, mert nincs rá pénz, olyat keressek, aki rendbe teszi a sziget infrastruktúráját. Ami akkor is meglesz, ha a bérlő tíz év múlva mondjuk levonul a területről. Ráadásul ártérről van szó, ami nem éri meg az ingatlanfejlesztőknek.
– Olcsó is volt, 618 forint négyzetméterenként.
– A hidat is megjavítják és az infrastruktúrát is rendbe teszik. Ezt is tegyük hozzá.
– Honnan tudja, hogy nem éri meg ingatlanfejlesztőknek, ha egyszer nem volt semmilyen verseny, pályázat? Helyes eljárás, hogy ehelyett füstös kis szobában dönti el Demeter Szilárd, ki viheti a szigetet?
– Célratörő eljárásnak tartom, nem feltétlenül helyesnek.
És nem én döntök, hanem a kuratórium.
– A felelősség ugye azért főleg az öné?
– Én vagyok az elnök, úgyhogy igen. Egy dolgot azért szögezzünk le: én nem bizniszelek. Nekem ebből nulla anyagi hasznom van. A Nagy Márton köréhez sorolt magántőkealaphoz semmi közöm nincs és nem is volt.
– Ahhoz tehát, amelyről nem is tud.
– Most már tudok – az imént számolt be róla.
– Már érti azt is, hogy egy ilyen rendszerben a kormányváltás hatalomváltást aligha tud hozni és alapvetően semmibe veszi a nép döntési jogát?
– Értem, hogy ezt mondják, de továbbra sem értek egyet. Egy új kormány, ha akarja, meg tudja fojtani ezeket a tevékenységeket. A Magyar Kultúráért Alapítványt is. Ha úgy érezné, hogy nem jól szolgáljuk a magyar kultúra ügyét, egyszerűen nem adja oda a pénzt. Évente szerződünk ugyanis.
– Viszont ötven évre adták bérbe olcsón a szigetet.
– A rendszerszintről kérdezett, arra válaszoltam. Hogy az alapítványokra lehet-e hatása egy új kormánynak, ha lesz ilyen. Lehet. Megvannak az állam eszközei. Mi sem a mostani, hanem a mindenkori kultuszminiszternek tartozunk éves beszámolóval a tevékenységünkről.
– A Mol alapítványára ez nem áll.
– Az más történet, igaz, ezért mondtam, hogy szálazzuk szét.
– A rombolás is építés?
– Mi ebben a rombolás?
– Nem erre céloztunk. Az erdélyi média szétverésére, lapok megszüntetésére szülőhazájában.
– Szálazzuk szét azt is. Jött a G-nap és Simicska Lajos tulajdonában voltak az erdélyi lapok. Ki kellett menteni őket.
Okosan oldottuk meg, olyan okosan, hogy még a román titkosszolgálat is csak pislogott.
Kis regionális lapokat fűztünk aztán össze egy nagyobbá, a Székelyhon így jött létre, ami az én javaslatom volt egyébként. Nem volt semmiféle tudatos rombolási, bezárási szándék. Csakhogy a román posta nem működik, saját terjesztőhálózatot kellett fenntartani. A kiszállítás, terjesztés megoldhatatlannak bizonyult rentábilisan, az olvasási szokások is radikálisan megváltoztak az online javára. Ezért előremenekültünk és megszüntettük a printet, a pénzt cserébe regionális rádióadóra költöttük. Kisrégiós frekvenciák és rádiók felvásárlásával, integrálásával létrehoztuk az első olyan, teljes Székelyföldön sugárzó adót, amelyhez semmi köze nem volt a román államnak. Harminc évig ezt senki nem tudta megcsinálni.
– A magyar államnak és a Fidesznek annál inkább volt hozzá köze.
– A legszabadabb szerkesztőség volt a Kárpát-medencében, amíg én voltam ott a magyarországi kapcsolattartó.
– Pardon?
– Tényleg. Ugyanis az volt a deal, hogy ha bármilyen politikai kérés megfogalmazódik a szerkesztőség felé, csak akkor kerülhet be a Médiatér tartalmaiba, ha én azt jóváhagyom. Tehát ha bárhonnan felhívták a főszerkesztőket, hogy ezt tedd be, azt tedd be, ők azt mondták, hogy ezt Szilárd dönti el, hívjátok fel őt. 95 százalék ezt már inkább meg sem tette, az 5 százalékot, aki felhívott, azt meg nagyrészt leszereltem.
– Aztán utána az özönvíz jeligére eljött onnan is. Miért?
– Mert fegyelmezett ember vagyok. Ha azt mondja nekem Orbán Viktor, hogy holnaptól más a feladat, akkor azt mondom, hogy „igenis”, és azt fogom csinálni. Mellé szegődtem. Ez így működik.
– Ezt az ember katonás-férfiasnak éli meg, nem úgy, hogy szolga, igaz?
– Saját szabad akaratomból szegődtem mellé. Hogy ezt a szabadságomat megtartsam, arra figyeltem is mindig. Amikor felkínáltak egy választást nagyobb summa vagy fizetésemelés között, még a PIM-korszak előtt, utóbbit választottam. Pedig éppen házat vettem. A nagyobb összeggel viszont fogható lettem volna.
– Friss állomáshelyére, a kulturális nemzetépítésért felelős miniszterelnöki biztosira is Orbán Viktor helyezte?
– Ezt én kértem.
– Mennyibe fáj nekünk, magyar adófizetőknek és mit kapunk érte?
– Nem kérdeztem meg, mennyi lesz a fizetésem.
– Ilyen jól áll?
– Egyszerűen én ezt nem pénzért csinálom. Nem érdekel. Ha elutalják, majd kiderül. Harminc szakágazati stratégia van nálam, de elmegyek az összes minisztériumba és legalább ötven meghatározó személlyel is szeretnék mélyinterjúkat készíteni, hogy a végén össze tudjam állítani a kulturális nemzetépítés megalapozott stratégiáját. Amelyben meg tudom mutatni, hogy a kultúra, a piac és a technológia hogyan tudna együttműködni. És amelyet a kormány majd el is fogadhat.
– Miért éppen Demeter Szilárdra kellene hallgatnunk ezügyben, aki egy múzeumi központot, szigetrehabilitációt sem tudott felépíteni és aztán jól működtetni?
– A magyar nép a Fidesznek szavazott többséget, a parlament Orbán Viktort bízta meg a kormányzással, ő pedig úgy gondolja, hogy képes vagyok rá. Ez a bizalom számomra bőven elegendő, úgyhogy
nem fogom megkérdezni az ellenzéki újságírókat arról, hogy alkalmas vagyok-e erre.
És még egyszer: a múzeumi központot működő struktúrával adtam át, Zsigmond Gábor főigazgató kapott tőlem egy tételes listát a haváriahelyzetekről, van egy teljes informatikai és szakmai átvilágítás. Elkészültek a reális munkatervek is az intézményekben, mert még elnökként azt mondtam a főigazgatóknak, hogy a 2026-os szakmai kereteket a munkatervek alapján számoljuk ki. Még Lázár miniszter úrhoz is elmentem és arra kértem, hogy ő, mint építési miniszter, támogassa azokat a fejlesztéseket, amelyekre szükség van.
– Mit mondott?
– Igent. Ha a kormány elfogadja ezeket, ő támogatni fogja.
– Amikor volt pénz a kasszában, akkor sem adták oda azt például az Iparművészetinek. Miért higgyük el az eddig projekteket nem indító, hanem leállító Lázárnak, hogy amikor nincs pénz, majd odaadja rá a szükséges 168 milliárd forintot?
– Vegyük először, hogy miért nem adták oda, amikor volt. Ez ugyanis összefügg azzal, hogy a múzeumi főigazgatókban megingott a bizalmam. Volt idő, amikor öntötték az intézményekre a pénzt, ha az intézmény felmérte az igényeket és pontosan beárazta őket. Nem csinálták meg.
– Rendben, de akkor rohad tovább Lechner főműve, vagy tényleg szerzett rá pénzt Lázártól?
– Ígéretet szereztem. Hogy tényleg odaadják-e, az a következő tíz év nagy kérdése. A következő elnöknek hetente kell rágnia a döntéshozók fülét, hogy adják oda, ha már kormányhatározat van róla. A miniszter ugyanis csak azt látja a rengeteg ügyből, aminek van láthatósága. Az én „botrányaim” erre voltak jók: hogy a politika radarjára felkerüljön a múzeumi központ ügye.
– Nem elég, ha bemegy Orbán Viktorhoz?
– Nem ilyen egyszerű. Szerintem jó a viszonyunk, elhiszi, hogy ha mondok valamit, azt komolyan gondolom. De ha nem tudok egy kormányhatározatot kiérdekérvényesíteni, akkor ezzel a jóindulattal nem megyek sokra, ami az intézményt illeti.
– Csakhogy az Iparművészeti nem úgy rohad, hogy nincs pénz, hanem úgy, hogy az elmúlt két és fél évben csak a Rogán-féle propagandára több ment el, mint amennyiből az meglenne. A kormány közben sok százmilliárdos kormányzati negyedet húzatott fel stikában a miniszterelnök vejének érdekkörét juttatva pénzhez.
– És ezt most miért nekem mondja? Én is kérjem számon önön, ha valamit ír a Telex, azért, mert önök is ellenzékiek, meg ők is?
– Mi nem szegődtünk a Telexhez, ezért amit ők írnak, rajtunk nem kérheti számon. Ön Orbán Viktorhoz szegődött, tehát amit ő tesz, arról érdemes kérdeznünk.
– Az emberek négyévente választanak. Erről szól a képviseleti demokrácia. Eldöntik majd, mire szavaznak.
– Az említett pénzszórást nem lehet visszacsinálni, a Lechner-épület rohadását sem lehet egy választással visszavinni négy évvel ezelőtti szintre.
– Minden vissza lehet. A kormányzati kérdések viszont egyszerűen nem tartoznak a kompetenciámba. Nem ülök ott.
– Szóval ön mindig is csak parancsot teljesített?
– Nem. A saját felelősségi szintemen minden döntésemért vállalom a felelősséget. A jókért is, a rosszakért is.
– Melyik döntése volt rossz?
– Például: úgy vettem át a közgyűjteményi központot, hogy a helyükön hagytam a főigazgatókat. Hiba volt. Meg is fizettem az árát, folyamatosan húzták be a kéziféket, takarították el a nyomokat. Nyárra jutottunk el oda, hogy azt hittem, nincs már csontváz a szekrényükben. Aztán kiderült, hogy 1000 négyzetméter raktárterületet bérelnek évi 70 millióért, úgy, hogy nem is használják. Ez egy vidéki múzeum éves költségvetése! Amire meg nem jut pénz! Az elején még könnyen ki lehetett volna tessékelni a főigazgató urakat. Kár, hogy nem tettem meg. Ugyanazokkal az emberekkel egészen mást csinálni: nem lehet. Az új seprű mindig jobban seper.
Nyitókép: Andrónyi Tamás / Válasz Online
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
