Kiss Tamás: „Erdélyben egyesek négy-ötcsillagos szállodák birtokába jutnak magyar közpénzből”

Ablonczy Bálint

| 2025.10.21. | Interjú

Miközben a romániai magyar iskolákból az országos átlagnál nagyobb arányban morzsolódnak le a diákok, a magyar állam felzárkóztatás helyett erdélyi luxusszállodák építésére költ milliárdokat – ez is kiderül többek között az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom és az Átlátszó Erdély által közösen végzett kutatásból, amely a magyar állam elmúlt másfél évtizedének támogatáspolitikáját tekintette át. Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa végezte a munka dandárját, s állítja: a budapesti köldökzsinórra kötött vállalkozások éppen olyan életképtelenek lesznek, mint az egy erőközpontba szervezett erdélyi sajtó, amely a magyarországi támogatások megszűnése után azonnal bedőlt.

– Először nem értettük, miért érdemel önálló kutatást a romániai magyarságnak folyósított magyar állami támogatások kérdése, hiszen – gondoltuk – minden fent van az interneten. Gyors keresés után kiderült, hogy ez nagyon távol áll a valóságtól. A hiányt érzékelve fogtak bele a munkába?

– Igen, ez volt az egyik kiindulópont. Ennél azonban általánosabb igény is vezérelt minket. Azt érzékeltük, hogy erről a kérdésről egyre kevésbé lehet racionálisan, közpolitikai szempontból beszélni. A politikailag szélsőségesen polarizált kommunikáció ugyanis egyfajta zsákutcába vezetett minket. A 2004. december 5-i népszavazás után alakult ki az a végletes megosztottság, amit mi „december 5-i paradigmának” nevezünk. 2010 után az állampolgársági, majd a választójogi törvény módosítása ezt nem szüntette meg, a megosztottságot a magyarországi politikai szereplők – elsősorban a Fidesz – ez követően is tudatosan fenntartották. Számukra a határon túli magyarok támogatása politikai eszközzé vált, amin keresztül a magyarországi választóknak az üzenték, hogy ők és csakis ők a „nemzeti ügyek letéteményesei”. A másik oldalon, a Gyurcsány Ferenc által dominált ellenzék ezzel szemben egy antinacionalista pozíciót vett fel, és nem kis mértékben a határon túli magyarokkal szemben jóléti sovinizmusra építő ellenszenv mentén termelte újra a saját politikai táborát. Az erdélyi magyar közösségben sokan átvették a Fidesz narratíváját. Eszerint a támogatások, amiket csakis a Fidesz biztosíthat, a közösség gyarapodását szolgálják. Maga a kisebbségi közösség itt egy monolit egységként jelenik meg, vagyis nem nagyon tehető fel az a kérdés, hogy a beérkező pénzek ténylegesen kikhez, milyen csoportokhoz kerülnek. Vannak Erdélyben olyanok is, akik nem azonosulnak ezzel az elképzeléssel. Ők azonban sokszor az ellenzéki oldalon megjelenő jóléti sovinizmust teszik magukévá. Én egyértelműen ennek tekintem, ha valaki az erdélyi templomfelújításokat a magyarországi kisnyugdíjasok sanyarú sorsával egy mondatban említi. Sajnos ez erdélyi, vagy erdélyi származású közéleti szereplőknél is megtörténik. Mi a kérdést ebből a reménytelen összefüggésből szerettük volna kiemelni, hogy érdemi vita kezdődhessen arról: milyen is lehetne egy valóban közösségi alapú támogatáspolitika.

– Az erdélyi magyarok jelentős része a jelenlegi helyzetet úgy éli meg, hogy hosszú évtizedek ínsége után a magyar kormány végre figyel rájuk, támogatja őket. A baloldal már bőven eltűnése előtt diszkreditálta magát, a Tiszáról még nem sokat tudnak. Miért mondják önök, hogy a jelenlegi helyzet az erdélyi magyar közösség szempontjából nem jó?  

– Pont erről beszélek. Ez maga a „december ötödikei paradigma”, amiből nekünk, erdélyi magyaroknak a saját jól felfogott érdekünkben kellene minél hamarabb kilépnünk. Mi nem azon gondolkodunk, hogy kevesebb vagy több támogatás kellene, hanem azt mondjuk: ami jön, annak más módon kellene érkeznie. A jelenlegi rendszernek ugyanis két alapvető problémája van. Egyrészt teljességgel átláthatatlan és nem elszámoltatható. Másrészt hiányoznak a világos közpolitikai célkitűzések. Komoly gondnak tartjuk, hogy sem az egyedi támogatásokat kezelő Bethlen Gábor Alap (BGA), sem a gazdasági támogatásokat folyósító Külgazdasági és Külügyminisztérium nem publikál rendszeresen az álalunk készítetthez hasonló jelentéseket saját magáról. A BGA esetében az információ legalább részben visszakövethető volt, a Külügyminisztérium azonban gyakorlatilag annyit közöl, hogy mennyit utal a támogatásokat szétosztó Pro Economica Alapítványnak. A BGA-nál a fő probléma, hogy maga a pályázati rendszer nem nyitott. Nem tudni ki, miért, milyen teljesítmény okán és milyen célok jegyében kap meg bizonyos összegeket. A második probléma tartalmi jellegű: milyen közpolitikai célok mentén osztják szét a pénzeket?

– A válasz egyszerűnek tűnik: „a magyarság megmaradásáért.”

– Csakhogy az identitásreprodukció önmagában nem elég. Figyelembe kellene venni például a közösségen belüli egyenlőtlenségeket is. A magyar oktatási rendszerben – és ezt a kutatásaink is kimutatják – a legnagyobb probléma a lemorzsolódás és a korai iskolaelhagyás, ami a romániai átlagnál sokkal magasabb.

Ez a kérdés azonban nem is jelenik meg a nemzetpolitikusok látóterében.

Ehelyett az elitképzésre összpontosítanak: néhány kiemelt iskola, néhány központi intézmény kap figyelmet és forrást, miközben több száz magyar oktatási helyszín teljesen háttérbe szorul. Így a támogatáspolitika valójában nem csökkenti, hanem tovább erősíti a közösségen belüli egyenlőtlenségeket. További probléma, hogy egyre inkább elmosódik a határvonal a magyar tőkeexport és a támogatáspolitika között. A BGA keretéből például 2,7, illetve 2,8 millió euró került kastélyfelújítás címen a Kálnoky és a Roy Chowdhury-Mikes Alapítványokhoz, miközben a nevezett épületek kastélyszállóként működnek. Vagy ott van a szatmárnémeti Pannónia Szálló esete. Az ezt birtokló céget a magyar állami MANEVI Zrt. vásárolta meg, az üzemeltetés jogát azonban a magyarországi Hotel & More Group kapta, amely a szállodát a brit InterContinental Hotels Group keretében működteti majd. Miközben a politikusok arról beszélnek, hogy ezek az ingatlanok „a magyarság kezébe” kerültek (vissza), valójában közpénzek váltak magánvagyonná. Úgy, hogy a szerződéseket, pontos összegeket sem minden esetben ismerjük.

– Amióta az eszünket tudjuk, a transzparencia hiánya mindig visszatérő kritika volt a nemzetpolitikai pénzeknél. Például amikor 2005-ben Kiss Elemér, a Medgyessy-kormány egykori kancelláriaminisztere lett a támogatásokat akkor osztó Szülőföld Alap Tanácsa elnök, ugyanezt írta a sajtó. Az önnel készült Átlátszó Erdély-interjúban is elhangzik, hogy korábban Markó Béla RMDSZ-elnök javítgatta a támogatási listákat. Lehet más a határon túli politika?

– Nem értek egyet ezzel a fatalista megközelítéssel. Ez egy tipikus jobboldali érv, ami minden fideszes visszaélést relativizál: „mindig is így volt”, „soha nem volt transzparencia.” Vagy: „soha nem létezett” közszolgálatiság, „mindig minden a politikai érdekek mentén működött” – jól ismerjük ezeket a szövegeket. Persze, van részigazság ezekben az állításokban. De az Orbán-rendszer ezeket az elveket nyíltan zárójelbe tette, ami a magyar állam jellegét változtatta meg. Ma Magyarországon különböző, elvben nem pártpolitikai érdekeket szolgáló intézmények közvetlen politikai gyarmatosítása, vagy teljes lebontása zajlik a köztévétől, a Magyar Tudományos Akadémián és a közigazgatáson át az egyetemekig és az igazságszolgáltatásig. Eközben az állam és a Fidesz klientúrája mára már megkülönböztethetetlen. Mindez a támogatáspolitikában is így van és ez a könyörtelen populista politikai logika az erdélyi magyar kisebbségi intézményekre is ráömlik. A Markó-érát természetesen nem kell idealizálni, de akkor még létezett a szakmai logikák, a szakszerűség valamelyes tisztelete. Nem politikai alapon osztogatták például az irodalmi díjakat, és nem pártpolitikai hűség döntött minden kinevezésről. Most viszont magyarországi hatásra ez történik Erdélyben is, ami itt is felszámolja a demokratikus működés alapjait. Vagyis nem az van, hogy „ugyanaz történik mindig, talán egy kicsit nagyobb mértékben”. Ez minőségi változás.

– Fontos megállapításuk, hogy míg korábban intézmények, például a református egyház vagy a Romániai Magyar Pedagógusszövetség bírt erős lobbierővel és kapott támogatást oktatási, kulturális célokra, felújításokra, mára nagyvállalkozók jóval hangsúlyosabb szereplők lettek. Fontos emberek fülébe elsuttogott ötletekből születnek személyre szabott pályázatok és támogatások. Miért alakult ez így?

– Két folyamat játszódott le párhuzamosan. Az egyiket mi lojalitásversenynek neveztük el. Magyarországon is több politikai szereplőnek voltak határon túli klientúraépítő ambíciói. A 2010-es évek elején három meghatározó figura volt ezen a téren: Semjén Zsolt, Kövér László és Németh Zsolt. Közülük ma már csak Semjén maradt partiképes ebben a rendszerben, a másik kettő politikai befolyása lényegében megszűnt. Helyükre azonban újabb szereplők léptek. Előbb Balog Zoltán miniszter-püspök, majd Gulyás Gergely kancelláriaminiszter, illetve a Külügyi és Külgazdasági Minisztériumhoz kötődő emberek. A sokszereplős politikai mező miatt a támogatásokért való lobbizás attól függött, ki milyen kapcsolatban áll ezekkel a központi szereplőkkel. A szereplők egymással is versenyeznek, és a verseny eredményétől függően részesülnek a határon túli klienseik is. Korábban egyébként részletesen összehasonlítottam Kárpátalja és Erdély példáját. Ennek lényegi megállapítása, hogy a rendszer alakulása útfüggő. Kárpátalján és a Vajdaságban 2010 után a Fidesz már meglévő politikai szövetségesekre – a KMKSZ-re és a VMSZ-re – építkezhetett. Így ott a nemzetpolitika eleve centralizált, monopolizált formát öltött.

– Erdélyben miért volt más a helyzet?

– Az RMDSZ eredetileg ellenfélként jelent meg, így a magyar kormány azzal szemben próbált alternatív klientúrát kiépíteni, például a Kató Béla korábbi püspök által vezetett református egyházi hálózaton keresztül. Elindultak továbbá olyan, az RMDSZ-szel rivális politikai projektek, mint amilyen az Erdélyi Magyar Néppárt vagy a Magyar Polgári Párt. Ezek minden Fidesz-támogatás ellenére sem képeztek érdemi alternatívát az RMDSZ-szel szemben, így idővel a magyar kormánypárt kiegyezett az érdekképviselettel. A szembenállás mára lényegében eltűnt, de a struktúra továbbra is széttagolt, és nem alakult ki olyan totális központosítás, mint a Vajdaságban. A második folyamat a lassú hangsúlyeltolódás az egyházak felől a vállalkozói rétegek irányába. Valóban, a korábbi években az egyházak – főként a református – domináltak. Az Erdélyi Református Egyházkerület csak a BGA Zrt.-től 192 millió eurót kapott 2010 és 2020 között.

Mára viszont a klasszikus nemzetpolitika helyett inkább a külföldi magyar közösségeken keresztül zajló geopolitikai és gazdasági befolyásszerzés folyik.

Ez a logika egyébként nem magyar sajátosság. Az oroszok például a Baltikumban élő orosz kisebbségen keresztül mindig is geopolitikai befolyást próbáltak szerezni, nem pedig kulturális vagy nemzetépítő célokat követtek. A magyar modell eredetileg inkább „virtuális nemzetépítés” volt, de ez mostanra átalakult: a geopolitikai és gazdasági érdekek kerültek előtérbe.

– Mint a Balkánon?

– Pontosan. Magyarország hasonló stratégiát követett a Nyugat-Balkánon: a magyar tőke megjelent Macedóniában, Montenegróban, Boszniában, Szerbiában – és ezekben az országokban a romániainál sokkal erősebb pozíciókat épített ki, ahol nagyobb az intézményi ellenállás a befolyásszerzéssel szemben. Ebből a szempontból is érdekes, hogy a gazdasági támogatási programok először a Vajdaságban indultak, ahol a magyar kisebbség közvetítő szerepet játszik a magyar tőke számára. Erdélyben viszont ez a logika csak mostanra kezd érvényesülni. Már nem csak a párhuzamos magyar intézményrendszer fenntartása a cél, hanem az, hogy a magyar kisebbség a magyar tőke helyi közvetítője legyen. Ez új helyzetet teremt, mert a „nemzetépítő” logika zártságot, a többség irányába határtermelést feltételez. Az új logika viszont nyitást – például a román gazdaság felé. A kettő egymásnak feszül: az egyik a bezárkózó identitáspolitikát, a másik a pragmatikus gazdasági integrációt képviseli.

– Azaz a magyar állam a rendelkezésére álló – nem végtelen – forrásokat ma már kevésbé az „agyakra”, inkább a „betonra” költi?

– Valójában mindkét területen elsősorban a betonba öntik a pénzt – az egyházi és a gazdasági támogatásoknál egyaránt. A gazdasági támogatások logikája is, hogy: szállodák, ingatlanok, gyártósorok formájában jelenik meg, amivel valójában magánvagyonokat gyarapít. Nem arról van szó, hogy a kisvállalkozóknak segítenének tudástranszferrel vagy exportösztönzéssel, ami egy fenntartható és jóval méltányosabb gazdaságfejlesztési stratégia alapja lehetne. Ehelyett egy szűk kör kap jelentős vagyonelemeket. Így egyesek négy-ötcsillagos szállodák birtokába jutnak magyar közpénzből. Ilyenek a B the Hotel, Sepsiszentgyörgyön, a Ski Gyimes Hotel és Wellnessközpont Gyimesfelsőlokon, a Grand Hotel Bálványos, aminek új szárnya és wellness részlege épült, az Eskaperdo turisztikai komplexum Zeteváralján, Crystal Hotel wellness szálloda Szovátán, a Hampton by Hilton business szálloda Marosvásárhelyen. Ez a logika ugyanakkor nem csak gazdasági, hanem függőségi viszonyokat is létrehoz. Jó példa erre az erdélyi magyar sajtó, amelynek jelentős részét a magyar közpénzekből működő Erdélyi Médiatér Egyesület kebelezte be. Majd szüntette meg egy adott ponton, miután a források elapadtak, vagy a beérkezett pénzt (mintegy 15 millió eurót 2020-ig) felelőtlenül költötték el. Ugyanez történik sok vállalkozással is, amelyek lényegében magyar állami pénzekből működnek, ezek nélkül pedig valójában életképtelenek. A sajtótámogatások és a vállalkozások esetében közös, hogy semmiféle hatásvizsgálat nem készült. A rendszerben nincs semmilyen utánkövetés, sem szakmai, sem pénzügyi értelemben. A támogatások közösségi célok helyett gyakran egyéni érdekeket szolgálnak, miközben a transzparencia teljesen hiányzik és a közösségi önfenntartás is sérül. Egy normális donor – legyen az állam, uniós alap vagy magánalapítvány – legalább alapvető fenntarthatósági feltételeket szab. A magyar állam támogatási rendszere viszont inkább politikai és lojalitási logika alapján működik, nem a fejlesztéspolitikai racionalitás szerint.

– Ha valaki ügyes, akár terepjárót vagy jetskit is vásárolhat magának ezekből a pénzekből?

– Lényegében igen, mert a magyar állam minimális mértékben ellenőrzi a kihelyezett pénzek elköltését. Közben azonban, mivel Bukarestben az RMDSZ visszakerült a végrehajtó hatalomba, a romániai erőforrásszerző képessége is megerősödött. Önkormányzatokon és kormányzati részvételen keresztül az erdélyi magyar politikai osztály ma is nagyságrendekkel több pénzt mozgat meg, mint amit Magyarországról kap.

– Pedig Magyarországon sokakban az a benyomás alakult ki, hogy a magyar állam tartja fenn az erdélyi kisebbségi intézményrendszert.

– Ez egy tévhit. Nehéz ezt pontosan megbecsülni, de a magyar állami támogatások az erőforrások 10 százalékát sem teszik ki. Az oktatási és kulturális intézmények túlnyomó részét a román állam finanszírozza, és sok székelyföldi önkormányzat is komoly fejlesztési forrásokat szerez – romániai és uniós pénzeket egyaránt. Ezek a források egy helyi vezető szemében sokszor fontosabbak is, mint a magyarországi támogatások, bár nyilván azok is számítanak. A magyarországi pénzek igazán 2014 és 2019 között értékelődtek fel, amikor a román politikai életet az antikorrupciós napirend uralta. Ez a korábbi, kliensrendszerű erőforrás-leosztást kriminalizálta, és az addigi alkuk lehetetlenné váltak. Ebbe az űrbe lépett be a NER. Korábban egy önkormányzat vagy politikai szereplő viszonylag rugalmasan tudott forrásokat mozgatni: például, ha épült egy út vagy tornaterem, azt „okosban” el lehetett intézni. De, amikor a korrupcióellenes hatóságok hirtelen mindenütt ott voltak, egyszerűen lebénult a rendszer – nem lehetett mozdulni. A magyarországi pénzek ekkor váltak az egyetlen rugalmas, politikailag mozgatható erőforrássá.

– Amikor „erőforrás-alkukról” beszél, ez azt jelenti, RMDSZ-es politikusok bukaresti minisztériumokban állapodtak meg arról, hogy „mi is kapjunk valamit”?

– Pontosan. Ilyen alkukon múlt, hogy hol épül tornaterem, út, vagy melyik egyház kap vissza egy ingatlant. Jó példa a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esete: a Református Egyháznak visszaadták a korábban államosított intézményt, de a döntéshozókat, így Markó Attilát végül megvádolta a Korrupcióellenes Hatóság, pedig nyilvánvalóan nem történt személyes anyagi gyarapodás. Több RMDSZ-es politikust is hasonló ügyek miatt ért támadás. Az antikorrupciós hullám idején a teljes székelyföldi önkormányzati apparátus rettegett. Pedig ez az alkumechanizmus – bizonyos mértékig – a politika természetes része. Magyarországon ez extrém szintre nőtt, de másutt is létezik.

Az is gond, amikor a korrupcióellenes harc esik túlzásba, és már az intézményi működést veszélyezteti.

Mégis, ha a jövőben egy új magyar kormány, például a Tisza valóban változást akar, akkor ennek alapjává az átláthatóságot, a szabályozott és elszámoltatható pénzmozgást kell tenni. Nem szeretem a túlbürokratizált pályázati rendszereket, mert azok gyakran nem a rászoruló közösségekhez, hanem a legjobb projektírókhoz juttatják a pénzt, de a mostani, teljesen átláthatatlan kliensrendszer tarthatatlan. A magyar államnak világos közpolitikai célkitűzéseket is fel kellene vállalnia: a demokratikus intézményi működés megerősítését, a nyilvánosság pluralizmusát, az oktatásban az esélykiegyenlítést. Ahogy Magyarországon is vissza kellene adni a közmédiának, az Akadémiának, a statisztikai hivatalnak a szakmai függetlenségét, úgy a határon túli támogatáspolitikát is meg kellene szabadítani a pártpolitikai monopóliumtól. Nem szabad visszatérni ahhoz az állapothoz sem, amikor mindent egy politikai központ – például korábban Markó Béla – uralt. A mostani erdélyi politikusi generáció ugyanis még kevésbé tartja tiszteletben a szakmai logikákat: szinte kizárólag pártpolitikai szempontok és patronázs-logika alapján működik.

– A jövő évi választásokon az erdélyi magyar közösségben számít-e akárcsak egy hangyabokányit a támogatások átláthatatlansága? Vagy a hálaérzet, illetve az Orbán Viktorral azonosított nemzeti érdekképzet továbbra is felülír mindent?

– Nyilvánvalóan továbbra is erős a Fidesz-túlsúly, de a helyzet azért bonyolultabb. Sok erdélyi magyar nem szavaz a Fideszre, sőt, a legtöbben nem is vesznek részt a magyarországi választásokon. Van egy jelentős réteg, amelynek tagjai nem is igényelték a magyar állampolgárságot. Létezik egy másik, nagyobb csoport, aki bár állampolgár, nem kíván szavazni. Ezekben a rétegekben alulreprezentáltak a Fidesz-támogatók, és felülreprezentáltak azok, akik valamilyen változást szeretnének. A Tisza számára ez egy stratégiai dilemmát jelenthet: mobilizálni kellene ezeket a csoportokat, vagy inkább demobilizálni a teljes erdélyi bázist, amit mégiscsak a Fidesz ural? A választások eredményét az erdélyi szavazatok csak egy-két mandátum erejéig befolyásolják, de a szimbolikus jelentőségük ennél nagyobb. Orbán a „nemzeti ügy” kizárólagos képviseletének szerepét építette fel magának. A Tisza most megpróbálja visszavenni a nemzeti jelképeket és mi, erdélyi magyarok is egy szimbólum vagyunk. A kokárda, a nemzeti zászló, a bocskai mellett az erdélyi magyarok is jelképként épültek be a jobboldali nemzetfelfogásba. Ebben a szimbolikus térben kellene majd egy adott ponton új nyelvet találnia a Tiszának, a folyamatban pedig fontos lehet, hogy milyen üzenetek érkeznek Erdélyből.

– Az ön által is szervezett Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom mennyire tekinthető az erdélyi magyar baloldal zászlóbontásának? Többről van szó a divatos kolozsvári Fő téri kultúrkocsma, a Planetárium termét megtöltő értelmiségi körnél?

– Részben tényleg nem vagyunk több egy értelmiségi körnél. Magunkat is leginkább szakértői és civil hálózatként jellemezzük. Ráadásul, ha az erdélyi magyar értelmiség szerkezetéből indulunk ki, ironikusan nevezhetjük magunkat akár „Planetárium-értelmiségnek” is, ahogy ezt Borbély András közíró meg is tette. Arról van szó, hogy több intézményes rétegét különböztethetjük meg a kisebbségi értelmiségnek. Így ott van a politikai osztály, illetve az adminisztrációban dolgozók, a tanügyi káderek és az egyházi értelmiség, amelyek egyenként nagy, magyarként meghatározható intézményes blokkokat alkotnak. Rajtuk kívül pedig van egy sor kulturális, tudományos és civil intézmény, ahova szintén sokan kötődnek, de anélkül, hogy az előző háromhoz hasonló egységes blokkot alkotnának. Mi, lássuk be, leginkább ebben a negyedik szegmensben élvezünk némi rokonszenvet és támogatottságot. Értékeinket tekintve amúgy inkább egy skálán helyezkedünk el, hisz vannak közöttünk szociálisan érzékeny, de alapvetően mégis liberális vállalkozók, feministák, környezetvédők, szociáldemokrata és antikapitalista értelmiségiek, kisebbségi jogvédők, a roma emancipáció elkötelezettjei és a családon vagy az intézményeken belüli erőszak ellen küzdő aktivisták. Lényeges azonban, hogy a negyedik értelmiségi szegmensben is egyértelműen kisebbségben vagyunk. Az egyetemi káderek többsége például, vagy a nagyobb kulturális intézmények vezetői nem támogatnak bennünket és távol állunk attól is, hogy akár a többi, blokkszerűen működő értelmiségi szegmenst penetrálni tudnánk. És akkor még hol vagyunk attól, hogy a munkások, vagy a vidéki rétegek között tényleges beágyazottságunk lenne! Jelen pillanatban alapvetően önkéntes munkára tudunk alapozni, mi több a munka mellett helyenként anyagilag és kénytelenek vagyunk beruházni a saját akcióterveinkbe.

– A klasszikust idézve: hány hadosztályuk van?

– Valóban távol állunk bármiféle áttöréstől, így megértem a szavaiban rejlő iróniát. Mégis, azt hiszem, hogy a mozgásirány, a lehetőség adott. Ott van például a tanügy, ahonnan vannak aktív fiatal tagjaink és ahol a pedagógusok érdekvédelme lényegében teljesen megfeneklett. A magyar pedagógusszövetséget ma olyanok vezetik, akik egyben oktatásirányítók, vagyis a különböző szerepek összecsúsznak. Így, ha az energiánk és a kreativitásunk kitart, lehet mit keresni. Vagy említhetném a szociális szektorban dolgozókat, akik az állam által hagyott űrt töltik be. Reális mondanivalónk lehet számukra is. Ha pedig ezt sikerül valamilyen formában felépítenünk, akkor már a hátrányos helyzetű rétegekhez is eljuthatunk és elkezdődhet a közösségen belüli emancipációért folytatott ténylegesen küzdelem. Jelenleg persze leginkább szakpolitikai javaslatokat, jelentéseket készítünk, de távlati terveink között szerepel egy jogsegélyszolgálat létrehozása is, amely például a magyar anyanyelvű romák, az abúzusáldozatok, vagy akár a magyar melegek jogi önérvényesítését segítené. Persze még ez sem tömegmozgalom. De talán sikerül majd fenntartani, növelni azt a szimbolikus és szakmai tőkét, amellyel jelenleg rendelkezünk. Már ha egymással is szolidárisak tudunk maradni, így nem esünk szét darabjainkra és keseredünk bele időnap előtt az autoriter intézmények elleni egyenlőtlen küzdelembe.

Nyitókép: Kiss Tamás 2022. szeptember 27-én, Kolozsváron készült portréja (fotó: Transtelex/Tóth Helga)

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>