Kispál András: „Orbán Balázzsal nehogy összehasonlítsanak már, mert agyvérzést kapok!”
„A gazdaságot gyorsabban rendbe lehet tenni, mint a lelki kárt” – mondja Kispál András közállapotainkkal és azzal kapcsolatban, miért kellene leváltani az oroszoknak lefekvő kormányt. A másodvirágzását élő, éppen kis nyugati klubturnét abszolváló Kispál és a Borz gitárosa ritkán nyilatkozik, s hogy ez miért van így, az is kiderült Pécsen, ahol a Válasz Online-t fogadta egy nagy beszélgetésre a turnéstart előtt. Szó esett többek között a cigi nélküli színpadi létről, a hallásáról, ami állítása szerint neki nincs, Tusványosról, a határon túliak választójogáról és Magyar Péterről is. Meg fideszes nyugdíjasokról, támogatandó ukránokról és 1956-ról. Interjú.
– Cigizős fotó legyen?
– Á! Nem lehet! Törvények tiltják.
– Komolyan?
– Koncertezni legalábbis már nem lehet cigizve.
– Pedig a színpadi Kispál-imidzs része volt évtizedekig: dülöngélés előre-hátra, szájban az égő cigaretta. Hiányzik?
– Nem imidzs volt az, csak nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, amíg Lovi mondjuk konferált számok között. Baromi kínos az a lődörgés, amit ilyenkor zenészek szoktak előadni a színpadon. Úgyhogy rágyújtottam. Ne csak álljak ott, mint… Addig nem is cigiztem pedig. Még a katonaság alatt sem. Viszont aztán rászoktam és már a dalok alatt is szívtam. De kibírom nélküle, nincs gond, dülöngélni meg remekül tudok így is.
– De még mennyire! Kilenc teltház a Kobuciban, nyári-őszi turné, most éppen külföldön… Másodvirágzás?
– Nem tudom, de jólesik. Három évvel ezelőttig éltem a kisnyugdíjasok életét a pécsi hegyoldalban, a gyerekek felnőttek, elvoltam szépen a feleségemmel, hasogattam a fát télire – szeretem azt az életet is, elég magamnak való vagyok, de azért
egy idő után elkezdett hiányozni a társaság, a zenélés. És most nagyon jó ez a társaság.
Amikor feloszlottunk 2010-ben, azt beszéltük meg Lovival, hogy csak akkor csinálunk újra együtt bármit, ha lesz valami új a tarsolyunkban. A Covid alatt elkezdtük, aztán összeraktuk a kis albumkánkat. Jó érzés volt. Játszani is az – főleg, hogy egy csomó dolog igazán úgy áll össze, élőben, több koncert után. Akkor jössz rá, hogy a stúdióban is így kellett volna.
– A nagy arénakoncerten tavaly mintha azért nem érezte volna annyira otthon magát.
– Az én világom nyilvánvalóan a Kobuci, meg a klubok – az a hatalmas hodály olyan volt, amikor üresen megnéztük, mintha ránk akarna omlani. Óriási volt a színpad, a többiek messze voltak, nagyon kellett figyelnem végig, hogy ne rontsak el semmit, mert ott aztán a vetítéssel is szinkronban kellett lenni, száz ember dolgozott azon a produkción – ott nem lehetett olyat, hogy én szépen elsörözgetek meg cigizgetek, aztán majd lesz valahogy.
– Melyik volt az idei koncertjeiken a legnagyobb sláger?
– Nehéz kérdés… Legyen mondjuk az Etetés. Ha már az a turné címe is.
– Azt hittük, a „Mocskos Fidesz!”-t fogja mondani.
– Nem az volt a legnagyobb, sőt. Az inkább a fiatalok koncertjein volt állandó sláger. Emlékeim szerint ezen a turnén nálunk egyszer volt csak, hogy rákezdett a közönség.
– Szívéből szóltak azért?
– Megvan a véleményem, nem is titkolom, de a koncert nekem más terep. Abba én magamtól biztosan nem keverném bele a „mocskos Fideszt”.
Az használ a legtöbbet a változás esélyének, akkor lesz ez jobb hely, ha mindenki megpróbálja a legjobban csinálni azt, amihez ért. Én például megpróbálom a lehető legjobban eljátszani a dalainkat. Többet teszek ezzel, mint ha elkezdenék hülyeségeket beszélni a mikrofonba koncert közben. Lehet ugyanis, hogy tényleg hülyeség lenne és csak ártanék vele.
– Volt ilyenre példa?
– Régen tudtam nagy baromságokat beszélni, persze. Mindenki röhögött mondjuk rajtuk, de ezért is lett az, hogy ha interjú van, azt Lovasi csinálja. Meg persze ő tényleg közéleti ember, élvezi, én meg nem vagyok és azt élvezem, ha nem kell korán kelni, hogy a reggeli műsorba odaérjek. Ha közös interjú volt, akkor én csak arra a mindig előkerülő kérdésre válaszoltam, hogy miért ez lett a zenekar neve. Abból begyakoroltam három verziót, aztán azokat mondtam, váltogatva. Talán az egyik legalább igaz volt.
– Mi úgy tudjuk, afféle kompromisszum volt a Kispál és a Borz – mert ön már játszott addigra állatnevű bandákban, és mivel azok nem jöttek be, nem akart még egyben.
– Igen, ez stimmel: volt korábban a Keselyűk Esztrádzenekar, meg a Vadkans, azoknak ráadásul én adtam a nevét. A Borz, ha jól emlékszem, Ózdi Rezső ötlete volt, aki alapító tag volt a zenekarban. Talán az angol fiúbanda, a Bros ihlette. Aztán az is lehet, hogy nem.
– Hamar a rendszerváltás zenekara lettek mindenesetre. Követte akkor a politikai változásokat?
– A rendszerváltásból nekem annyi esett le, hogy senki nem fizeti már be a KISZ-tagságit, hogy sorra alakulnak a klubok, hogy mindenhol lehet játszani. Akkor csak ez érdekelt. Jóval később kezdtem követni a közéleti eseményeket. A kettőt, a politikai véleményemet és a zenét direkt módon összekapcsolni viszont szerintem nem kell. Már csak azért sem, mert egy csomó ember éppen azért jön el a koncertünkre, hogy kimeneküljön picit ebből a ramaty anarchiából, amely itthon körbevesz mindenkit. Őket is tiszteletben kell tartani. Meg lehetőleg mindenkit. Habár… Vannak ebben az országban olyanok, nem is kevesen, akiknek lövésük nincs semmiről. Aztán mégis szavaznak.
– Pécsi élmény?
– Országos.
– Nem kellene nekik szavazniuk?
– A teljesen fogalmatlanoknak szerintem nem.
– Hogy lehet kiszűrni, ki az?
– Persze, baromi nehéz lenne eldönteni, vissza is lehetne élni a dologgal, úgyhogy jobb híján elfogadom: ez van. Ettől függetlenül mondjuk a határon túliak választójogával sem tudok egyetérteni.
– Hiszen magyarok ők is!
– Magyarok ők is, persze, és eszem ágában nincs megbántani őket. Hogy legyen magyarigazolványuk, állampolgárságuk, azzal semmi bajom. Hogy könnyítve települhessenek ide, azzal sincs. Most viszont az a helyzet, hogy bár nem itt élnek, eldönthetik, hogy milyen parlamenti többség legyen Budapesten. Azaz, hogy milyen törvények szülessenek… Úgy, hogy azok a törvények ott nem is hatályosak, ahol ők élnek. Rájuk tehát nem vonatkoznak. Csak ránk. Nem tudom, ez miért korrekt így. Szerintem nem az.
– De akkor a nyugatra kivándorolt magyarok se szavazhassanak? Ők sem itt élnek.
– A legjobb az lenne, ha hazajönnének. Meg ha a gyerekeink sem elmenni akarnának innen.
Én már itt fogok megrohadni, és bár nagyon fogom élvezni ezt a mostani kis nyugat-európai turnénkat, kibírnám, ha nem kellene Németországban meg Hollandiában játszani a zenekarral, mert az ottani magyar közösség hazaköltözne.
Játszanék nekik szívesen itthon. Csak ez addig nem lesz, amíg az árkokat, amelyeket sikerült kiásni magyar és magyar között az elmúlt legalább húsz évben, valahogy be nem temetjük. Mert emiatt is mennek el a fiatalok, nem csak a gazdasági helyzet miatt. A gazdaságot gyorsabban rendbe lehet tenni, mint azt a lelki kárt, amelyet főleg azért ez a hatalom okozott. Én aztán utáltam a Kádár-rendszert, de annyi még ott is volt, hogy a család összeállt és felépítettek együtt egy Kádár-kockát. Most meg mi van? Sok családban már nem is ebédel együtt két generáció.
– Erdélyben járt egyébként személyesen?
– Persze, voltam zenélni tavaly. Na nem azon a rendezvényen!
– Tényleg nem láttuk Tusványos fellépői között.
– Nem is fognak ott látni. Oda én nem megyek. Az egy pártrendezvény. Akkor is, ha tudom, hogy azok a fiúk meg lányok, akik ott vannak az esti koncerteken, nem a pártért mennek, hanem bulizni, ugyanúgy, mint bármelyik fiatal bármelyik fesztiválra. Szóval aki elmegy oda játszani, az nekik megy játszani, nem a Fidesznek, itthon viszont megkapja az ellenzéki közegtől, hogy áruló. Agybaj. Ezekről az árkokról beszélek. Ezeket kellene feltölteni már jó sok földdel, aztán ültetni bele valami szépet vagy finomat.
– Hiba volt akkor, hogy Lovasi András ment Tusványosra játszani a Kiscsillaggal?
– Én nem mennék, bennem erősebb az elutasítás, de nem fogom leszólni azokat, akik meg elmennek játszani az ottani fiataloknak. Akik között egyébként szintén nem csak fideszesek vannak. A fiatalok körében itthon már sehol sincs a kormánypárt, ez a nemzedéki érzés pedig a határon túl is hat. A hatvanas-hetvenesek… Velük van a gond. Mindenki tapasztalhatja ezt piacon, utcán, vagy YouTube-videókban. A minap feldobott nekem egy nagyon vidéki asszonyt, akitől kérdezték, hogy az életszínvonala milyen. Rosszabb.
Kire fog szavazni? Hát a Fideszre. Miért? Mert nem akarja, hogy elvigyék az unokáit Ukrajnába meghalni. Persze, hogy nem akarjuk, én sem akarom. Senki nem akar ilyet sem Nyugaton, sem itthon. Mégis hat ez a szöveg. Egyszerűen nem tudom felfogni.
Ezek közül az emberek közül sokan végig élték a Kádár-rendszert. A nyolcvanasok 1956-ot is. Azok ugyanezek az oroszok voltak. Éppen azt tették, amit ma Ukrajnával. Ezeknek a hetvenes-nyolcvanas magyar embereknek tényleg ezek az oroszok kellenek megint?
– Minket is meglepett, hogy a hagyományosan antikommunista, antiszovjet jobbos tábor jelentős részét be lehetett állítani a Szovjetunió újjáélesztésén ügyködő Putyin mögé.
– Hát engem is. Nézem az elemzőket, még a túloldaliakat is – azokat is kell néha –, de nincs épkézláb magyarázatom erre. Hogy az idősek vakon követik Orbán Viktort, még akkor is, ha Putyinnal haverkodik, még akkor is, ha egyébként rosszabbul élnek.
– Lesz majd 14. havi nyugdíj elvileg.
– De most meg az van, hogy amikor a kutyának akarok venni csirke farhátat, nincs. Elvitték a nénik. Nem a kutyának. Maguknak. Mellehúsát rengetegen nem tudnak venni, de ők így is kitartanak pártunk és kormányunk mellett.
– Pécsen is? Itt fura a helyzet: ellenzéki a polgármester, de nincs többsége.
– Nem nagyon követem a közgyűlés munkáját, inkább az országgyűlési képviselőnkön vagyok kiakadva, ezen a Hoppálon. Múltkor, amikor elmentem szavazni, megnéztem a választókerületet és láttam, hogy nagyjából fölösleges is volt odavonszolnom magam. Nem mintha aznap csaltak volna. Nem csaltak. Nem kellett. Egyrészt működött a háborús retorika, az általam egyébként nagyra becsült Márki-Zay Péter mondatának szíves felhasználásával, másrészt meg a pécsi ketteshez hozzácsaptak tizenhét kistelepülést, ahol szép számmal élnek olyanok, akikről az előbb beszéltem. Erősen lejt tehát a pálya.
– Jövőre akkor el sem megy szavazni?
– Dehogynem megyek. Már csak azért is, mert most van több millió ember, köztük rengeteg fiatal, akik mást akarnak, és nagyjából össze is rendeződtek.
– A pécsi Pride-on kint volt?
– Nem voltam épp itthon, de ha lett volna rá időm, kint lettem volna. Puzsérék tüntetésén is ott voltam tavasszal. Az ellehetetlenítési törvény ellen.
– Csak azért odaautózott Pécsről, a Kossuth térre?
– Persze. Már a tanártüntetésre is, három éve október 23-án. A Műegyetem rakpartra. Saját kocsival, nem falubusszal!
– Arra miért?
– Abban személyes érintettségem is van: a feleségem tanítónő. Alsóban tanít. A fő követelésük egyébként nem a lóvé volt, hiába próbálták ezt így beállítani, hanem ennek az agyament, központosított rendszernek a megszüntetése. Tényleg felfoghatatlan, hogy miért nem az önkormányzatok feladata annak megoldása, ami helyben van. Amire ők látnak rá. Mint például az iskola. Meg az a sok baromság, amit a tanároknak el kell végezniük a tanítás mellett! Tanítasz évtizedek óta, de írjál magadról önéletrajzot, meg értékeld magad.
Az ötvenes években volt ilyen, hogy fel kellett állnod és önkritikát gyakorolnod, nem?
A feleségem este tízkor is készül, évtizedek után is, nem veszi félvállról, imádja a gyerekeket, azok is őt, és ilyen baromságokkal kell foglalkoznia? Szóval azon a tüntetésen ezért is voltam kint. Ezektől a megmozdulásoktól persze nem változik semmi, nem törölték el a KLIK-et, de legalább érezzük, hogy nem csak a fotelben okoskodunk. Valamit teszünk. Vagy legalább úgy érezzük. Csak vidéken az emberek gyakran kézben vannak tartva, sokan még ennyit sem mernek megtenni.
– Az idei 23-án két menet közül is választhat: lesz fideszes Békemenet és tiszás Nemzet Menete!
– Most aztán megfogott! Vajon melyikre menjek? Kemény kérdés! Mekkora dilemma!
– Utóbbin tehát ott lesz?
– Most így hirtelen nem tudom a programomat, de ha ráérek, lehet, hogy kimegyek arra is.
– Mondta az imént, hogy fát szokott hasogatni.
– Azzal fűtünk. Hozzánk nem ér el a gázcső. Még egy új fatárolóm is van. Én már rég nem leszek, amikor az még bőven fatároló lesz!
– Magyar Péter csökkentené a tűzifa áfáját. Ezzel lopta be magát a szívébe?
– Na ne hülyéskedjünk!
– Ha nyerne, megnyílna a Kossuth-díj esélye is… Lovasi kapott Bajnaiék alatt, ön nem – és a Fidesz alatt jó eséllyel nem is fog.
– Nem fogadnám el, ha megkínálnának vele, akkor sem. Ha a feleségem főz egy jó bablevest – nekem az a díj. Az ilyen államiak nem érdekelnek. Hogy pontosan ki ez a Magyar Péter, azt meg nem tudom, ahogy valószínűleg senki sem, de legalább van valami esélye. Ráadásul fiatalabb mint a mostani garnitúra.
– Ön 61, csak egy évvel fiatalabb Orbán Viktornál…
– És már én is érzem magamon, hogy azért már nem úgy jönnek az ötletek. Igaz mondjuk, hogy én nem próbálom másokra erővel rákényszeríteni őket még akkor is, ha olyan ócska ötletek, hogy miattuk nem jönnek az EU-pénzek. Persze azokat akkor is ellopták, amikor jöttek, de valami azért jutott az eurókból az országnak is. Nem vagyok közgazdász, de ha normálisan használták volna azt a pénzt, szerintem már Ausztriát kellene közelítenünk. Most meg az országnak már nem is jut, csak nekik. Ami jó messzire el is látszik. Szinte félve indulok el a nyugati koncertekre, hogy majd beszólnak valamit a németek, a hollandok, vagy sandán néznek. Horvátországban ez megtörtént.
– Mi?
– Hogy azért, mert magyar vagyok, Orbánnal azonosítanak. Rettentő kellemetlen. Az én pofámról ég a bőr ezek miatt, komolyan. Amiatt is, ahogy az oroszoknak lefeküdtek.
– Minthogy Szolnokon született, vélhetőleg az oroszok ellen ’56-ban a legtovább kitartó mecseki láthatatlanok nincsenek a felmenői között.
– Tényleg nincsenek, de Lovasinak igen – neki, ha jól tudom, az apja fiatalon vitt fel ételt a mecsekieknek.
– A pécsiek számon tartják még egykori hőseiket?
– Valamennyire. Én is hallottam róluk valamit korábban, az ország más vidékein ellenálló csapatokról szintén, de a mecsekiekről rendes ismereteim nekem is akkor lettek csak, amikor megnéztem a Láthatatlanok című filmet néhány éve. Amikor itt vetítették, Pécsen.
– Minthogy kolleginánk, Sashegyi Zsófia a film az egyik készítője, most 23-ától látható lesz a Válasz Online YouTube-csatornáján. Csütörtöktől bárki megnézheti.
– Érdemes. Tiszteletre méltó, amit ezek a srácok véghez vittek.
Odamenni 20 méterre egy orosz harckocsihoz és rádobni a Molotov-koktélt… Ahhoz azért kell lélekjelenlét. Meg elkeseredettség. És most tényleg ezeket az oroszokat akarjuk visszakapni? Eszem megáll.
– Van személyes élménye oroszokkal?
– Még orosz kiskatonákkal is. Nem velük volt a baj.
– Mi történt?
– Amikor katona voltam, a hozzánk telepített orosz katonák rendszeresen szöktek át a határon Jugoszláviába. Amelyiket elkapták, azt hozzánk hozták be a laktanyába. Egyszer behoztak kettőt. Akkor még elég jól tudtam oroszul, beszélgettünk, elővettük a kolbászt, megkínáltuk őket… Bejött aztán egy orosz tiszt annyi csillaggal, hogy el se fért rajta, odament a srácokhoz, a jelvényt letépte róluk, minket meg aztán megfenyítettek, mert megkínáltuk őket a kolbászból. A srácok mondjuk rosszabbul jártak Szibériával. Teljesen normális, fiatal csávók voltak, olyanok, mint mi is voltunk. Ilyeneket küldenek meghalni minden háborúba – az öregek, akik kirobbantják azokat a háborúkat. Ha épp úgy alakul, hoznak a Kaukázusból egymillió embert, hadd darálja le őket a front, mit számít az nekik. A tömegeket valahogy mindig sikerül meghülyíteni.
– A tömegeknek nincs felelősségük ebben? Hogy hagyják magukat meghülyíteni?
– Gondolkodtam sokat, vajon miért nem az van ilyenkor, hogy: megy a tököm háborúba! Nem tudom. Nem vagyok pszichológus.
– Ez már Orbán Balázs fehér zászlós békepártisága?
– Orbán Balázzsal nehogy összehasonlítsanak már, mert agyvérzést kapok! Arról beszélek, amikor valami hódító háborúba viszik az embereket. Az fura, hogy ilyenekbe is elmennek tömegek meghalni, ahelyett, hogy nemet mondanának. Hogy megtámadják a hazádat, és megpróbálod megvédeni, az teljesen magától értetődő. Az volt nálunk is 1956-ban, meg most is Ukrajnában. Dehogy van nekem bármi közöm az Orbán Balázs-féle gondolatokhoz! Amit ő mondott, az borzasztó. Ukrajnát támogatni kell, hogy meg tudja védeni magát az oroszoktól.
– Önöknél van a családban ’56-os érintettség?
– Nem tudok róla. Valahogy apámmal erről nem nagyon beszélgettünk. De nem valószínű. Falun éltek, Salgótarján mellett. Nemrég megkeresett koncert után egy hölgy, azt mondta, hogy unokatestvérek vagyunk. Elkezdtük összerakni a morzsákat a családról, akkor esett le, mennyire keveset beszéltem családi dolgokról, ilyesmi történetekről apámmal.
– Amúgy jóban voltak?
– Abszolút. Nagyon nyitott ember volt. Csak az volt a kérése, hogy az iskolát fejezzem be, de amikor látta, hogy a zenélés érdekel, OTP-re vett nekem egy Vermona erősítőt meg egy Jolana gitárt. Addig csöves rádiókon gyakorolgattunk, buherálás, forrasztás, gyufaszállal bedugdosott drótok, minden volt… De akkor, 18 évesen a KGST iparának remek termékeivel gazdagodtam – apám jóvoltából.
– Egyedi gitárstílusát honnan szedte össze?
– Nem tudom. Amikor már Lovival raktuk már össze a dalokat, azokban nagyon sok volt a véletlen. 16 évesen meg azt csináltam, hogy felraktam mondjuk egy Pink Floyd-lemezt, és arra játszottam.
– David Gilmour témáit szedte le?
– Dehogy szedtem én le Gilmour témáit! A saját dalainkat nem tudom leszedni! Nincs hallásom.
– Hogy milye nincs?
– Hallásom. Olyan nincs, hogy figurákat lehallgassak és megjegyezzek. Azt meghallom, hogy dúr vagy moll hetes, de figurákat, nagy szólókat leszedni… Nem tudtam és ma sem tudok.
– Akkor mit csinált a lemezt hallgatva, gitárral a kezében?
– Játszottam rá valamit, ami szerintem jó volt bele. Egy plusz gitártémát, amit ott kitaláltam. Nincs zenei képzettségem, képtelen vagyok arra is, hogy csak úgy beálljak zenélni mások közé.
Én bogarászom a gitáron és kitalálom, hogy szerintem mi szól jól. Aztán, ha Bandinak is tetszik, lesz belőle dal.
– Tanárnál nem is járt sosem?
– Néhányszor, de mindig jobban érdekelt a zenekarozás. Fiatalon az ember inkább belekóstol mindenfélébe.
– Például mibe?
– Például metálba.
– Nagy sörénnyel, bólogatva metált játszott a Kispál és a Borz előtt?
– Sörény nem volt, metál igen. Igaz, csak beugrottam egy ilyen öblögetős-gargalizálós bandába. Lovasi látott egyébként akkor. Röhög azóta is. Lényeg, hogy nagyon koncentrálok általában, hogy jól játsszam a saját dolgaimat is, nem jön ez nekem csípőből. Kell is koncentrálni, mert folyton átírjuk a dalokat, ami kihívás, de jó, mert nem unjuk meg őket mi sem. Most van velünk fúvós, meg G. Szabó Hunor, aki basszusozik, gitározik és dobol is. Baromi jó ez így.
– Azt hittük volna pedig, hogy ezek ilyen Lovasi-féle újítások, ön meg inkább puritán és triópárti.
– A mi generációnkat már jobban érdekli azért a zene, mint a nyers erő egy trióval. Az jó volt 1912-ben, amikor elkezdtük, de már engem is jobban érdekel a muzsika. Próbálunk is sokat, olykor szólamokat tisztázunk Hunival, mert a stúdiófelvételen több gitársáv is van, de polip azért nem vagyok, hogy mindet egyszerre eljátsszam élőben. Érdekes ez, szeretem.
– Régen a sok próbából új dalok jöttek. Most is?
– Persze. Csak most csupa kényelmes, középtempós jut az eszembe. Be kellene gyorsítani néhányat.
– Lesz tehát új lemez is?
– Bandi mondta, hogy csinálgassuk. Nincsenek határidők, mint régen. Ha két évig tart, addig. Ha háromig, akkor sincs semmi. Szeretünk zenélni. Miért ne csináljuk?
Nyitókép: Kispál András a pécsi Árkád Parkban 2025. október 15-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
