Beszéd a sötét csöndön túl – Ágh István emlékére
Nyolcvanhét éves korában elhunyt az egyik legnagyobb kortárs költő, Ágh István, akinek művészetére és életére az egyik legnagyobb hatást az ötvenhatos forradalom gyakorolta. Nem pusztán szellemi, hanem fizikai értelemben is: haláláig benne maradtak azok az orosz repeszek, amelyek majdnem megölték 1956. október 25-én, a Parlament előtti vérengzésnél. Halk, de súlyos szavú költő távozott. Nekrológ.
Lassan elmegy egy nagy nemzedék – csendben, méltósággal, úgy, ahogy e generáció tagjai éltek. M. Kiss Sándor történész, Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész és most Ágh István költő: az elmúlt néhány hónap megtizedelt egy sajátos értelmiségi világot. Azt, amely mélyen gyökerezett a jól körülhatárolható magyar hagyományban, amely szembenállt a szocialista diktatúrával, széles látókörrel vizsgálta a honi és a közép-európai világot, ízlése és világképe a rendszerváltó MDF-hez vitte közel, de amelyet a minőségérzék megóvott a politikai karriertől. E nemzedékhez tartozók a kommunizmus bukásához fűződő reményeik beteljesületlenségét méltósággal vették tudomásul, eszményeikből azonban a számukra sok szempontból nehezen kiismerhető új világban sem engedtek.
A 87 éves korában vasárnap meghalt Ágh István e világ egyik legsúlyosabb szavú embere volt. Halk, de súlyos szó – ez jellemezte a Felsőiszkázon 1938-ban született művész költészetét. Különös, világteremtő atmoszféra lenghette be a szülői házat, hiszen bátyja, Nagy László a huszadik század második felében a magyar líra egyik legnagyobb alkotója volt, s ő is családjából hozta világképét. Ágh István szuverenitását, egyéniségét jól jellemzi, hogy e tehernek is nevezhető inspirációtól soha nem rettent meg. Kompenzálás meg valóságtagadás nélkül képes volt egy nagy fa árnyékából kilépni, s önálló költői világot építeni.
Romanticizálás nélkül beszélt gondolkodása ősforrásáról, a szülői házról, az őt elindító falusi világról, amely mára Atlantisznál is mélyebbre süllyedt közösségi tudatunkban.
Ágh István háttere jelzi, milyen sokrétű és összetett volt a sokszor monolitnak tekintett paraszti világ. Családjának szerény, de biztos megélhetést jelentő 25 hold földje volt, ezért szüleit 1945 után kuláknak minősítették, majd téeszbe kényszerítették. Ezen igyekvő, polgárosuló réteg megalázása, kifosztása máig kellően fel nem dolgozott tragédiája az országnak. Olyan szenvedés jutott osztályrészül a paraszti világnak, amely az új világ eljövetelével kapcsolatos reményeket gyorsan szétfoszlatta. A valóság hamar fölülírta az ideológiát. Ezt megtapasztalta Ágh István is, aki egy interjúban így vallott bátyja rendszerrel kapcsolatos lobogó lelkesedésének megfagyásáról: „Egy húsvéti napon jöttek elvinni a tehenünket adóba. Csak egy tehenet hagytak az oroszok, azt vitték a tanácsházára, ahol lefoglalva tartották. És ez a tehén többször járt oda-vissza. Mikor meglátta a Laci, hogy mi van otthon, én vettem csak észre, hogy bebújik a szobába, és az ablaknak fordulva sír. Ez volt az a megrendülés, mikor rájött, hogy mi van otthon. ’51-ben volt, és nem csak ez, ami ott történt, hanem ami az egész országban: megváltoztatta őt.”
A kommunista rendszer testet-lelket nyomorító valósága Ágh István életének, költészetének meghatározó eleme volt. Elsőéves budapesti bölcsészként kitörő örömmel fogadta 1956-ban a forradalmat, járta a várost, mindenütt ott akart lenni. Már a Rádió ostrománál a Múzeum-kert fái mögé bújt évfolyamtársnőjével a golyók elől, de az igazi rettenet a Kossuth téren következett. Ágh István jelen volt október 25-én a Parlamentnél, amikor máig nem teljesen tisztázott körülmények között, vélhetően magyar határőrök, államvédelmisek és orosz tankok lőttek a tömegre. Súlyosan megsebesült, szerencsével maradt életben, de haláláig testében viselte az orosz repeszeket. Életét még a sérülésnél is jobban befolyásolta azoknak a napoknak az emléke. Az őt megmentő, majd a forradalomban megölt vöröskeresztes 16 éves lányról, Magyar Katalinról szóló megrendítő verse egyben tanúságtétel a kíméletlenül letört szabadságvágy mellett – a hetvenes évek ólmos szürkeségében. Balladai történet, hogy a költő a fényképész unokabátyja által készített képen ismerte fel az önkéntes betegápoló ballonkabátos holttestét a pesti utcán.
Ágh István idézte meg a fiatalon meghalt lány és a levert forradalom emlékét Magyar Katalin című versében:
Van-e keresztje? vagy már kimosódott,
isten tudja hová lett, mint az én véres ingem,
Magyar Katalint kiégették az őszből,
szabadjon élni megint,
ballonkabátom én is elégettem.
Ballonkabátok ősze!
A szél zöld-piros, kék-fehér szárnnyal,
sárgára váltan vitorlázott a karomba;
Mindenszentek napjának nem volt még annyi halottja,
nem égett annyi gyertya az elsötétítésben:
vörösréz töltény a szívkamra-sötétben.
Kórházi ágyon pislákoltam.
Most a kórházkert húsvéti tapéta
korhadtcsont-színű falra,
átvilágított szellő, reménylehellet.
Minek gondolna Magyar Katalinra,
ki a Terézvárosban a tizenhatéves vöröskeresztest
lefényképezte, akár a vadorzó,
s a rossz fölvételt nekem adta?
(…)
Tűnj el szabadság!
ragályos halálod öröklődik, akár a vérbaj,
nem szabad szeretni engem!
Ágh István első verseskötete 1965-ben jelent meg, amelyet számos további követett. Könyvtárosi, szerkesztői, újságírói munka (a versrovat vezetése az Új Írásban, irodalmi publicisztikák a Magyar Nemzetben) mellett egyre-másra születtek a fontos esszék, szociográfiák, meseregények. Egy sok szempontból nyomasztó, a tehetséget és a minőséget mégis elismerő kulturális életben, amely darabjaira robbant a kommunizmus bukása után. Merthogy Ágh Istvánnak a paraszti indíttatás nem danoló népfiséget, hanem minőség- és arányérzéket, nyitottságot jelentett. Többször érezhető hiányérzettel beszélt arról az időszakról, amikor természetes sokféleségben ült egy kávéházi asztalnál például Déry Tibor, Ottlik Géza, Nemes-Nagy Ágnes, Nagy László, Juhász Ferenc, Réz Pál, Domokos Mátyás. Jelképes, a teljesen szétszakadt magyar kulturális élet ismeretében pedig szinte hihetetlen, hogy Ágh István milyen különböző emberekkel ápolt jó viszonyt.
A Keleti Károly utcában szomszédja volt a bihari pusztákon nevelkedett fekete bojtár, Sinka István és utóbbi földije, a Berettyóújfalun gyerekeskedő, mégis nagyon más világot képviselő Konrád György.
Jöttek a díjak is, tehetségét minden korszakban elismerték: kétszer (1969-ben és 1980-ban) kapott József Attila-díjat, pályafutását 1992-ben Kossuth-díjjal, 2023-ban a Magyar Érdemrend középkeresztjével ismerték el. A legnagyobb elismerés azonban alighanem szerelemről, reményről, csalódásról, életről, halálról szóló verseket olvasók titkos tábora, amely hűségesen vásárolta a Nap kiadó életműsorozatában megjelent könyveket. Utolsóelőtti, 2023-ban megjelent kötete a sokatmondó Rekviem címet viselte. Ágh István vallomása szerint soha nem félt a haláltól, képzelete, álmai jobban aggasztották – egész életében borzongott az éjszakától és a magányos erdei sétától. Költészetének visszatérő motívuma a sötétség, amelyben ott rejtőzik a tudattalan, a félelem, de a zért a csend és a megnyugvás is. Ahogy Túl a Dunán című versében írta:
talán a sötétséget
azért szabta az Isten,
hogy az izgága embert
álomba csöndesítse,
ha sötét, akkor fény is,
megvilágít, ha elfed,
de nem a sötét fénylik,
csupán a fénynek enged
A sötétség most végső álomba csöndesítette Ágh Istvánt. De elnémítani nem tudta. Beszélnek helyette a versei, amíg világ a világ, de legalábbis amíg létezik magyar kultúra.
Nyitókép: Ágh István 2016. január 17-én, miután átvette a Kölcsey-emlékplakettet a magyar kultúra napja alkalmából rendezett ünnepségen a szatmárcsekei református templomban (fotó: MTI/Balázs Attila)
