A férfi, aki gyilkosnak jelentkezett – sosem látott szovjet iratok igazolják a hőstettét
A szovjet megszállás a második világháborút követően korántsem történt olyan problémamentesen, mint azt évtizedeken át sulykolták a tankönyvekben. Magyar civilek több erőszakoskodó szovjet katonát is meggyilkoltak. Baráth Magdolna történész olyan sosem látott dokumentumokat talált orosz levéltárakban, amelyeket a szovjet elhárítás készített a gyilkosokról. A megszállók azonban nem a valóságot rögzítették. A következő történet takarmánytolvajról, félrevert harangról, egy megölt magyarról és egy meglincselt orosz katonáról szól. Meg egy önkéntes tűzoltóparancsnokról, aki magára vállalta a gyilkosságot, hogy megmentse minden tizedik falusi férfi életét. Következzen a pusztasomorjai Sipőcz István történetének kettétört darabja, amit lapunk a nyolcvanadik évfordulóra illesztett össze.
1945 szeptemberében a nyugati határ mellett százával kóboroltak olyan személyek, akikről nem lehetett pontosan megállapítani, hogy a szovjet hadsereg katonái vagy a németországi fogolytáborokból kiszabadult hadifoglyok. Esetleg elhurcolt civilek, akik azért maradtak Ausztria közelében, mert még nem tudták eldönteni, elmeneküljenek-e vagy hazatérjenek-e a szovjet erőkkel. Az ország területén emellett orosz katonaszökevények és a korábban a német hadsereggel kollaboráló szovjet állampolgárságú menekültek is garázdálkodtak.
Százezer veszélyes elem
Baráth Magdolna A szovjet elhárítás hálójában – A Szövetséges Ellenőrző Bizottság ismeretlen dokumentumai 1945-ből című kötetének előszavában idézi, hogy a szedett-vedett, sokszor katonai egyenruhát sem viselő tömeg nagyságát Kovács Imre író, a Magyar Parasztpárt későbbi főtitkára százezer főre becsülte. Nehéz volt fellépni ellenük, mert az emberek gyakran nem tudták megítélni, ki rabolja ki őket, erőszakolja meg a nőket, vagy provokálja a férfiakat a reguláris hadsereg részeként, és ki az, aki magánzóként teszi ezt. Tévedni könnyű volt, de végzetes. A történész lapunknak azt mondta, a határvonal nem volt kőbe vésve a különböző csoportok között. A szökevényeket a szovjet kémelhárítók is üldözték, ám a hadsereg tagjai elleni fellépést kegyetlenül megtorolták.
A szigort jól érzékelteti Szviridov altábornagynak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökhelyettesének álláspontja: „Magyarország még a szovjet hadsereg megszállása alatt áll, és ezért egyes esetekben, amikor a bűntettek a Vörös Hadsereg vagy a szovjet hatóságok ellen irányulnak, az ügyeket a szovjet hatóságok veszik át, és a szovjet állam törvényei szerint ítélkeznek.” Az alább bemutatott pusztasomorjai eset is azt jelezte, hogy Magyarország már nem szuverén állam, egy diktatúra jogrendszere alapján történő eljárás pedig már önmagában is sötét sorsot ígért.
A helyzet az ország keleti felén már 1944-ben olyan súlyos volt, hogy a magyar kommunisták azon aggodalmaskodtak: ha minden így folyik tovább, ellenség válik a Szovjetunióból. Fontolgatták, hogy Sztálin segítségét kérik. Rákosi Mátyás 1945-ben Georgi Dimitrov szovjet kommunista vezetőhöz írt levelében annak az aggodalmának adott hangot, hogy „a Vörös Hadsereg túlkapásait a párt számlájára írják”. A kommunistákéra.
Mindezt azért idézzük fel, hogy jelezzük: a Pusztasomorján történtek korántsem voltak egyediek, beleillettek a nagy képbe. A ma már Jánossomorja részévé vált falu közvetlenül az osztrák határon fekszik, saját határátkelőhelye van Andau, Mosontarcsa felé. Akkor a lápos, ingoványos Hanság szélén terült el, kis parasztházakból állt.
Már a Szent Istvánnak szentelt apró temploma is jelezte, hogy kilóg a környező módos német falvak közül. Nem túl tehetős magyarok lakták.
A katonai, félkatonai elemek megkeserítették az életüket, mert ellátásukat zömmel a lakosság fosztogatásával biztosították. Az országban megfigyelhető pánikhangulat itt is jelen volt: 1945 szeptemberében már a házaikból is alig mertek kimenni a fosztogató szovjetek miatt. Az emberek csak úgy tudtak a földjeiken dolgozni, ha megszervezték saját védelmüket. A szerző azt írja, a pusztasomorjai eset csak egyike volt azoknak, amikor a helyi lakosok megfogták a tettest, és saját hatóságuk segítségét kérték. „Az ilyen összetűzések nem egy esetben mindkét fél számára tragikusan végződtek” – értékel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója.
Sosem látott orosz dokumentumok
Az Oroszországi Föderáció Állami Levéltárában egyelőre csak az 1945. évi iratok titkosságát oldották fel, ezek között talált Baráth Magdolna három iratot, amelyek egy pusztasomorjai gyilkosságra vonatkoznak. Eszerint 1945 szeptember 9-én délután öt órakor Alekszandr Kosztyin, a tartalék lövészezred katonája a szénaszállító csapat tagjaként réti herét kaszált a mezőn a lovak számára (valójában takarmányt lopott egy helyi paraszt lucernásföldjéről), és éppen el akarta szállítani. Kosztyin polgári ruhát viselt, a falusiak látták, hogy idegen, de azt nem tudhatták, hogy katona. Az orosz levéltári iratok szerint egy falubeli, Egyed Lajos sietett oda, elvette Kosztyin kezéből a vasvillát, és a kezére ütött vele. Bár talán pontosabb lenne kézre ütés helyett rácsapásról, vagy rásújtásról beszélni, a visszaemlékezések egy része szerint ugyanis az idegennek eltört a karja.
Egyed azután fogta Kosztyint és elvitte a magyar hatóságokhoz. A rendőrség, észlelve, hogy a Vörös Hadsereg katonája, azonnal szabadon engedte.
Fontos részlet, hogy az orosz iratokkal szemben Egyed nem pusztasomorjai volt, hanem bősárkányi, vagyis a Hanság egy másik falujában lakott, ahova az ingoványt jól ismerő helyiek gyalog gyorsan odaértek, közúton viszont három másik településen keresztül lehetett odajutni.
A rendőrség tehát elengedte az oroszt, és a falusiak úgy vélték, ezzel a dolog le is zárult. Nem sejtették, hogy néhány órán belül két halálos áldozata lesz a történetnek.
A szovjetek visszatérnek
Kosztyin az orosz iratok szerint az esetet jelentette századparancsnokának, Tatarincev főhadnagynak, aki Pálvölgyi Károly rendőrfőnökhöz fordult, hogy adják ki neki Egyed Lajost. Pálvölgyi azonban nem tudta kiadni, mert Egyed azóta hazament.
Beljanov vezérőrnagy, a Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) adminisztratív osztályának vezetője azt jelentette a SZEB elnökének, vagyis lényegében a szovjetek helytartójának, Vorosilov marsallnak, hogy a katona ebbe nem nyugodott bele. Este kilenc fegyveres Tatarincev főhadnagy tudta nélkül indult a faluba, hogy megtudja, ki verte meg a lucernatolvajt.
A szovjet változat szerint a rendőrfőnök Pálvölgyi erre Lőrincz Ferenc falusi bíróval és Nagy Jánossal összeharangoztatta a falu férfi lakosságát, akik villákkal, baltákkal, lapátokkal és „részben a rendőrfőnök által kiosztott puskákkal felfegyverkezve rátámadtak a katonáinkra, miközben Pálvölgyi elkezdett a puskával lőni, Nagy Lajos pedig kézigránátot dobott a katonáinkra. A falu Sipőcz nevű lakosa odafutott a szekér mellett álló Kosztyin katonához és néhány baltacsapással bestiálisan megölte.”
A leírás alapján azt hihetnénk, hogy a magyarok valóságos vérfürdőt rendeztek, ám valójában fegyverből származó sebesülésbe egy ember halt meg, az is magyar volt. A másik áldozatot, Kosztyint agyonverték.
Baráth Magdolna levéltári felfedezéséig a pusztasomorjaiak semmit sem tudtak a hivatalos verzióról. Tudtak viszont mást, ami kimaradt a szovjet iratokból. Az oroszok nemcsak követelték a tettes kiadását, de ennek elmaradása esetén azzal fenyegetőztek, hogy összegyűjtik a falu összes férfi lakosát, és minden tizediket helyben agyonlövik.
A történetet a rendszerváltásig titokban mesélték egymásnak. Először Lőrincz György Jánossomorja művelődéstörténete a polgári közigazgatás kezdetétől napjainkig című kötetében jelent meg nyomtatásban Kótai Lászlóné Takács Rozália visszaemlékezése, benne a szovjetek fenyegetőzésével, hogy megtizedelik a férfilakosságot. Takács Rozália írta le először azt is, hogy Sipőcz István, az önkéntes tűzoltóság parancsnoka ártatlanul vállalta magára Kosztyin megölését.
Takács Rozália kislányként élte át rettegést, majd apja és bátyjai megmenekülése miatti hálából idős korában írta meg Sipőcz történetét, aki azért jelentkezett tettesként, mert „valakinek meg kellett mentenie a falut”.
Később Sipőcz István özvegye, Farkas Erzsébet is elmesélte a történteket Hauptmann Tamás újságírónak, ami a Jánossomorjai Füzetek című helytörténeti sorozatban jelent meg. A lényeget ugyanúgy mondta el, mint Takács Rozália, de több részletre emlékezett. 1945-ben Kisboldogasszony, Szűz Mária születésnapja hétvégére esett, ezért az összes környező katolikus faluban nagy ünnepségeket rendeztek. A somorjai templomhoz közeli kocsma elé is padokat raktak, és egy színben (nagy pajtában) színházi előadást tartottak. Már sötétedett, amikor megérkezett egy szekér, rajta hat-hat géppisztolyos szovjet katonával. Az egyenruhások között ott volt Kosztyin. A kocsmában azt keresték, aki rávert a karjára, de nem találták.
Egy előre bejelentett lövöldözés története
Sipőcz István menyasszonya a faluban sétált a szüleivel, a nagynénjéhez igyekeztek. Az egyik orosz megismerte a lányt, mert a barátnője apja szokott tolmácsolni nekik, és figyelmeztette, menjenek haza, mert lövöldözés lesz. Nem tudtak oroszul, ő sem magyarul, de elmutogatta.
A katonák közben odaértek a rendőrőrshöz, és olyan fenyegetően léptek fel, hogy szabályos ostromállapot alakult ki. A rendőrök bezárkóztak, nehogy lelőjék őket. Lőrincz Ferenc, aki akkor már húsz éve volt a falu bírája, odaküldte a fiát, nézze meg, mi történik. Ifjabb Lőrincz Ferencet az oroszok meglőtték, súlyos sérülésébe a következő napokban belehalt.
A lövöldözésre félreverték a harangokat, hogy értesítsék a falu lakosságát, megtámadták a rendőröket. Pusztasomorja közelében több magyar határőrlaktanya is volt, a magyar egyenruhások is hallották a lövéseket, és jelzőrakétákat lőttek fel. A falu férfijai vasvillákkal, baltákkal, kapákkal összeszaladtak. Az oroszok azt hitték, a magyarok összefognak ellenük, ezért elmenekültek. Csak a lucernatolvajnak nem sikerült: a feldühödött tömeg a 17 éves orosz fiún töltötte ki a bosszúját. Farkas Erzsébet is úgy emlékezett, másnap az oroszok azzal fenyegetőztek, megtizedelik a falu férfilakosságát, ha nem lesz meg a katona gyilkosa.
A falun rémület lett úrrá. Ma is kegyetlenségnek hat a tizedelés, de mostanság a családoknak egy-két gyerekük van, annak is a fele lány, így tíz-húsz családonként érintett volna egy férfit a szörnyű büntetés. A negyvenes években azonban nem volt ritka az öt-tízgyerekes család sem, Takács Rozáliáéknál az édesapjával együtt öt férfi volt. Ketten közülük azonnal elbujdostak a Hanságba, de még mindig maradt otthon három.
Végül nem lett tizedelés, mert Sipőcz István önként jelentkezett, mint az orosz gyilkosa.
A férfi 31 éves volt, kőművesként dolgozott, és ő volt az önkéntes tűzoltóság parancsnoka. A község egyik vezetőjének számított, fontos pozíció volt ez a nádfedeles házak világában, amikor az emberek vagyona gyorsan égő terményeikből állt.
A szovjeteknek azonban nem volt elég, hogy lett egy gyilkosuk. Elvitték Lőrincz Ferencet, a bírót, akit ugyanúgy hívtak, mint a megölt fiát. Elhurcolták Pálvölgyi Károlyt, a rendőrparancsnokot, és Nagy Jánost, aki a vádirat szerint gránátot dobott a szovjetek közé. Furcsa egy gránát lehetett, mert sem sebesült, sem halott nem maradt utána. A szovjet iratok szerint letartóztatták Egyed Lajost is, aki az orosz kezére csapva az egész bonyodalmat elindította.
Egy szemtanú látta őket Magyaróváron, azt mondta, mire odaértek, úgy megverték őket, a hajuk csomóba állt a megalvadt vérüktől. Azután Győrbe kerültek, a Frigyes Laktanyába. A környező műhelyekben dolgozók rögtön sejtették, hogy valami rettenetes történik, hiszen rendőröket nem szoktak véresre verve elhurcolni. Pálvölgyi Károly ki tudott dobni egy cetlit az ablakon, az szerepelt rajta, értesítsék a rendőrséget, segítsenek rajtuk. Átadták az üzenetet, és később Sipőcz Istvánék családját is értesítették, ezért azt hitték, a magyar rendőrség mentette meg az életüket. Pálvölgyi meg tudta mutatni az ablakban, hogy kettőjüket golyó általi halálra ítélték, kettőjüket pedig tíz év évre, de végül nem végezték ki egyiküket sem.
Levél Rákosi úrnak
A szovjet irattárakban kutató Baráth Magdolna által megtalált iratokból az derült ki, hogy nem a rendőrség mentette meg őket, hanem a somorjaiak, akik levelet írtak Rákosi Mátyásnak. Az október 22-én született iraton aláíróként a Kommunista Párt, a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt szerepelt. A falusiak részletesen leírták az esetet, de Sipőcz áldozatát elfogadták, nem ártatlansága miatt kértek kegyelmet neki, hanem azért, mert az egész konfliktust az este visszatérő Kosztyin és a vele levő fegyveresek idézték elő azzal, hogy „önhatalmúlag, parancsnokságuk jóváhagyása és vezetése nélkül jártak el, mind fenyegetőbben léptek fel a rendőrséggel szemben, amely szorongatott helyzetében a lakosság segítségét volt kénytelen kérni”.
A három párt arra kérte Rákosit, vegyék mentő körülménynek, hogy „az egész ügyet előidéző személy, ki sajnos életével fizetett ezért tényleg szabályellenes és jogtalan tettével, idézte elő az eseményeket. A fegyveresen fellépő orosz katonák ugyancsak egyéni akciót hajtottak végre, ami a sötétségben a lakosságot súlyos tévedésbe ejtette.”
A levél hangvételében van valami torokszorító, ahogy a falusiak képviselői azt írják: „bátorkodunk az elítéltekért könyörögni mi valamennyien”. Közben pedig annyira nem voltak képben az új világrendről, hogy a „Belügyminiszter úrnak” címezték a levelüket, nem Rákosi elvtársnak.
A levél aláíróinak értesülései pontosak voltak. Közel nyolcvan évvel később Baráth Magdolna megtalálta az orosz levéltárban az iratokat, és a könyvében megjelentette magyar fordításukat. Eszerint itt egy gyilkosságnál súlyosabb vád fogalmazódott meg, 1945 novemberében Beljanov vezérőrnagy azt közölte, hogy a szovjet hatóságok a támadás szervezésével vádolták az akkor 29 esztendős Pálvölgyit, a hatvanéves Lőrincz Ferenc kisgazdapárti bírót, a 29 éves Nagy Lajost, a Nemzeti Parasztpárt tagját, egykori alhadnagyot. A 31 éves Sipőcz Istvánt pedig gyilkossággal. Egyed Lajost csak azzal, hogy megütötte Kosztyint a mezőn.
Az ítéletet október 20-án a 7. gépesített gárdahadosztály katonai törvényszéke hozta meg Győrben, két halál, kétszer tíz év és egyszer három hónap szabadságvesztés szerepelt benne. Az elsőként az oroszra rontó Egyed Lajos büntetését letöltöttnek vették, szabadon is engedték.
Rákosi Mátyás úgy érezhette, a kommunisták hosszú távú érdekeit sérti a szovjet hatóságok kegyetlensége, ezért a Magyar Kommunista Párt főtitkáraként írt a SZEB-nek. Az esetet tárgyilagosan foglalta össze: „az orosz katonák verekedést és lövöldözést rendeztek a faluban, ennek következtében egy orosz katonát és egy magyar lakost megöltek.” Levele végén tolmácsolta a pusztasomorjaiak kérését, hogy vizsgálják felül a két halálraítélt fiatalember ügyét a „mindkét oldalról történt igazságtalanság okán”.
Tíz év gulag harangozásért
Az elhurcolt férfiak akkor már Sopronkőhidán voltak, Sipőcz István és Pálvölgyi Károly a halálraítéltek cellájában. Beljanov vezérőrnagy azt írta Vorosilovnak: „Figyelembe véve, hogy a fent jelzett bűnügy a mi katonáink hibájából keletkezett, célszerűnek tartanám Pálvölgyi és Sipőcz elítéltek halálbüntetését tíz év börtönbüntetésre megváltoztatni.” Vorosilov a margóra odaírta, sürgős intézkedést kér.
Az ítélet nemcsak azért volt igazságtalan, mert az erőszak hatására maga ellen valló Sipőczöt ártatlanul ítélték el, de semmi sem magyarázta a másik három ember büntetését. Mit tett a bíró? Mit cselekedett a rendőrfőnök? És mit a harangozásban vagy gránátdobálásban bűnösnek talált Nagy János, hiszen milyen gránátdobálás az, aminek egyetlen áldozata sincs? Mind a négyen vezetői voltak a falujuknak, és ellenálltak a rájuk támadó oroszoknak, ez volt a bűnük.
Pálvölgyi Károlyt és Sipőcz Istvánt végül nem végezték ki, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa megváltoztatta az ítéletet, így mind a négy elhurcolt magyar tíz évet kapott. A Gulagra vitték őket.
A fiát gyászoló Lőrincz Ferenc sosem jött vissza, talán már a több hónapig tartó utazást sem élte túl az orosz télben. Ismeretlen helyen nyugszik. Fiát Pusztasomorján temették el, a sírkövén lévő fotóján magyar katonai egyenruhát visel. A családja így jelezte, a hazájáért halt hősi halált.
Sipőcz István életét végül egy tragikus baleset mentette meg. Hidat építettek, de a szerkezet leszakadt, és a kényszermunkások belezuhantak a jéghideg vízbe. István a parthoz közel esett a folyóba, őt ki tudták húzni, de sokáig betegeskedett a rabkórházban. Ott találkozott egy orvossal, aki megkérdezte, honnan való. „Magyarországról.” Későbbi feleségének százszor is elmesélte, hogy az orvos még Pusztasomorján is járt, több ottani ismerősét meg is tudta nevezni.
A legyengült és majdnem kihűlt férfi számára így lett világos, hogy amíg számukra a szovjet megszállás maga volt a rettenet, az orosz ezt élete legszebb emlékei közé sorolja. Az orvos kivitte őt a családjához, a felesége főzött neki valami túróstésztafélét, mert azt nagyon megszerette Magyarországon. A kőműves Sipőcz István pedig kályhát rakott nekik, mert szegényes körülmények között laktak. Az orvos maga mellett tartotta a kórházban, ha ellenőrzést kaptak, olyan szert adott neki, amitől átmenetileg belázasodott, így nem vitték vissza kényszermunkára. Még a konyhára is beszervezte, így élte túl a fogságot. 1955-ben tért haza a Szovjetunióból. Nemcsak ő. Nagy, Pálvölgyi is megmaradt, visszatért a Gulagról.
Március volt, amikor hazatérhetett, addigra valamilyen magyar börtönben már kissé emberibb formába hozták.
Úgy nem merték hazaengedni, ahogy az oroszoktól megjött, mert az rossz fényt vetett volna a testvéri Szovjetunióra. Az egész falu összeszaladt: megjött a Sipőcz Pisti!
A menyasszonya azt mondta Hauptmann Tamásnak, hogy végig bízott benne, vőlegénye hazatér. Nem ment férjhez, megvárta.
Mindenki őt ünnepelte, éltette, lapogatta. A lánynak azonban nem volt illendő mutatkoznia. Otthon várt. Miután Sipőczék utolsó vendége is elment, már éjfél körül járt az idő, akkor kopogtattak. A vőlegénye volt.
Nem nagyon tudtak beszélni, csak sírni.
1956 januárjában esküdtek, két év múlva megszületett a fiuk, kitaníttatták, tanár lett belőle. Abban bíztak, hogy a Gulag után végre nyugtuk lesz, de a rendőrség folyton zaklatta őket, a házuk körül járkáltak, időnként Istvánt is kihívták. A falusiak is húzták néha a kocsmában, hogy ők mekkorát ütöttek az oroszon, a Sipőcz Pista meg leülte Szibériában. Ám azért ehhez kellett már egy-két feles. A csendes, halkszavú Sipőcz Istvánt a tisztelet légköre vette körül.
– Senkit nem juttatok oda, ahol én voltam – mondogatta otthon, ha a rendőrség nagyon szorongatta.
– Két évig kórházban volt, miután hazatért, utána is egyik kórháztól a másikig ment. Még Pesten is volt. Hazahoztam, visszavittem. Azután 1974 márciusában nem hozhattam haza többször – fogalmazott az özvegye Hauptmann Tamásnak.
Pusztasomorja soha nem felejtette el Sipőcz Istvánnak, hogy több tucat helyi férfit mentett meg a biztos haláltól.
Emlékét utcanév őrzi.
Nyitókép: Sipőcz István portréja
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
