„Nem élhetünk megbocsátás nélkül. De még nincs itt az ideje” – harkivi balerina és színháza küzdelme a háborúban
Az orosz–ukrán konfliktus kulturális háború is. Ebben szükség van pozitív érzelmekre. A keleti nagyvárosban, Harkivban különösen. Kevesen adnak ebből többet, mint a helyi opera, amely a múlt nyáron ébredt fel két és fél éves Csipkerózsika-álmából. Amit nem a rokka orsója, hanem az orosz rakéták okoztak. Okoznának ma is, de a társulat nem hagyja magát. Dolgoznak és szórakoztatnak, csendben és riadók alatt is. A pincéjükben. Meglátogattuk az intézményt, hogy megértsük, mi hajtja az ott dolgozókat – színészeket, igazgatót, zenekart, balerinát. Nem csak az ellenállás. Riport Harkivból.
Nyitány – Barnálló tufa
Sokszor mentem már el mellette, de a főtér és a város konstruktivista mesterműveit felsorakoztató Szabadság tér közti gyalogúton inkább a Sevcsenko-kertben álltam meg. A park állatkertje, kávézói, a nagy műgonddal rendben tartott gyep – sokkal hívogatóbbak, mint az Opera épülete előtt parlagon hagyott szökőkutak. Azt inkább a gördeszkások imádják, a lépcsői miatt. A Szumszka utcán álló, az 1991-es ukrán függetlenség évére befejezett késő modern monstrumról inkább csak tudomást vettem – elámulni legfeljebb a méretei miatt lehetett. Inkább valami ridegséget éreztem, ha ránéztem a barnásodó tufaburkolatára. Talán azért, mert látszott rajta, hogy zárva van. Hogy elhagyatott. Persze mégis milyen legyen? Az oroszok által 2022 szeptemberéig ostromlott, azóta meg folyamatosan bombázott-drónozott ukrán nagyváros közepén áll.
Aztán ráakadtam egy májusi Reuters-képriportra, és csodálkozva láttam: újranyitott. Hogyan, mikor, miért? Hiszen Harkiv egy fokkal sem lett biztonságosabb. A balerinák, színészek, zenészek a riadók alatt is dolgoznak? Sőt: szórakoztatnak? Meg kellett nézni!
1. felvonás – 7, 18, 1500
A művészbejárónál várjuk a Harkivi Opera (teljes nevén: Mikola Vitalijovics Liszenko Harkivi Nemzeti Akadémiai Opera és Balett Színház) sajtófőnök-mindenesét, Larisza Abanysinát. Nagy elődök nyomában járunk: az orrunk előtt – diszkréten dudorodó felsőben feszítő testőrök gyűrűjében – Ihor Terehov harkivi polgármester lép a színházba, hogy köszöntse a város pedagógusait. Munkájukat a nemzetközi sajtó számára mostanság attrakciószámba menő pinceszínház oltalmában ismerik el. A város őszülő vezetőjét legutóbb akkor láttuk, amikor Ukrajna egyik legnagyobb nyomdáját, a város déli ipari zónájában működő Faktor Drukot orosz Sz-300-as légvédelmi rakéta találta el. A polgármester mellettünk nézte a füstölgő romok és a az elszenesedett könyvek pernyéi közt dolgozó tűzoltókat – aztán a halotthordást. Másfél évvel később tanárokat méltatni lényegesen vidámabb feladat… A bebocsáttatás után Larisza az elmúlt 3,5 évről mesél. Van miről. Azt ugyanis
a 2022. február 23. estéjén még fellépő művészek minden baljós jel ellenére sem sejthették, hogy másnap hajnalban felfordul az addig ismert világuk.
A nagyléptékű háború első napján azonnal támadás alá vett Harkivból a többség elmenekült, a társulat ott maradt tagjai viszont már márciustól a hivatásuknak éltek. Egy ostrom közepette. Mobilcsoportokkal koncerteztek a metróban, ahol az emberek kutyákkal, macskákkal húzták meg magukat. Mivel a metró nem járt, a hadsereg segített átszedelődzködni az állomások között. A fellépések elképesztő örömöt szereztek a félhomályban kuksoló lakosságnak. Fellélegzés volt ez a bombázások közben. A harkiviak együtt ölelkeztek és sírtak saját művészeikkel, akik szimbólumai lettek annak, hogy maradt még valami normalitás a felszínen tomboló tébolyban.
A színház vezetése eközben kapcsolatba lépett a litván nemzeti operával, Vilnius pedig 250 alkalmazottjukat fogadta be családostul. Itt szerveződtek újra, négy-négy balettel és operával kezdtek baltikumi turnéba. 2022 júniusában a szlovák kormánynak köszönhetően Bősre települtek át. Innen indultak tizenhat országot érintő európai útra, ami nemcsak a jótékonykodás miatt volt sikeres, hanem azért is, mert a nyugati közönség rájöhetett: a balett nem egyenlő Oroszországgal.
Közben az otthon maradtak a harkivi ukrán ellentámadás után, 2022. október 1-jén megtartották az első rendes előadásukat, csakhogy a rákövetkező áprilisban a megyei adminisztráció, biztonsági okokra hivatkozva, betiltott mindenfajta kulturális eseményt. Ehhez a leálláshoz is sikerült alkalmazkodni: a főtér melletti Nyikolszkij bevásárlóközpontnál spontán fellépések kezdődtek. Merthogy, ugyancsak óvintézkedésből, ezeket nem lehetett meghirdetni. Így aztán a légiriadók közben dolgukat intéző emberek azon kapták magukat, hogy operaénekesek francia sanzonokat, ukrán népdalokat meg áriákat adnak elő – egy parkolóban. Magaskultúrát ilyen hatékonysággal kevés helyen társadalmiasítottak. 2024 nyarára pedig, ahogy a város megtanult együtt élni a háborúval, a társulat nagy része hazatért.
Ódon, nyekergő liftbe szállunk. A hétből a negyedik emeletre megyünk. Végtelen folyosókon járva érünk el a háború miatt használaton kívüli 1500 fős nagyterem színpadára, amit 18 tonnás vasfüggöny választ el a zenekari ároktól. Onnan épp a Traviata délelőtti próbájának utolsó hangjait halljuk, a deszkákon pedig a szólisták énekelnek be a Verdi-operához.
– Annina, honnan jöttél?
– Párizsból, uram.
– Mért mentél oda?
– Így kívánta úrnőm.
Zongorakíséret mellett így felelget egymásnak a második felvonás elejét gyakorló Annina és Alfred Germont – azaz Veronyika Mosztova és Olekszij Konorov. A közönségkedvenc bariton, Volodimir Kozlov – Georges Germont szerepében – pedig már készül.
Férfiak színpadon, és nem a fronton? A 2022 februárja előtt 800 főt foglalkoztató színházban ma 500-an dolgoznak, a férfiak felének sikerült katonai mentességet intézni – a maradék jó része pedig 25 év, vagyis a mozgósítási kor alatti. Egyelőre nem kell aggódniuk.
A háború előtt játszott Hamupipőke gigantikus díszleteiből a kelléktárba jutunk, aztán a balettpróbára. A művészek most nem a föld alatt vannak, mert épp nincs légiriadó. Máskülönben a parkra néző üvegfal meg a próbaterem tükrei életveszélyesek. A helyiségben testnedvek szaga. A balett laikus szemmel is iszonyatos erőfeszítés.
Érkezésünk különösebb nem kelt zavart, a próba fontosabb. A terem közepén a koreográfiát csiszolják, oldalt, a szertornász korlátok alatt egy balerina faarccal nyújt – az angol és a francia spárgát 200 fokos szögben kivitelezve. Az andalító dallamok közben ígéret hangzik el: az egyik szólistával beszélhetünk majd, de épp öltözik. Addig az igazgató fogad minket.
2. felvonás – Rendező: az elméleti fizikus
Harmadik emelet. A gigantikus épülethez képest visszafogott főigazgatói iroda. Plakátok, kitüntetések – és katonai relikviák. Ihor Tuluzov ezzel együtt sem hivalkodó ember. Pedig lenne oka rá. 2015-ben hívták igazgatóhelyettesnek a színházhoz, kifejezetten azért, hogy gatyába rázza. Rendbe kellett rakni a pénzügyeket, visszafogni az energiapazarlást. Egy ekkora intézményben mindkettő érthető. Ráadásul a szakmáiba is vágott: a 2022 augusztusa óta főigazgató Tuluzov menedzser és elméleti fizikus. Hogy értse, kikkel dolgozik, kitanulta a rendezést is. Azt persze, hogy hogyan kell háborúban színházat vezetni, sehol nem tanítják:
„Az első három hét volt a legnehezebb: folyamatosak voltak a robbanások, a színház tetejébe is csapódott lövedék, mindenhol kitört üvegek hevertek.
Ilyen körülmények között óriási kihívás volt újra összerakni a társulatot Ukrajna meg a világ minden részéről. 2024 nyarán – annak ellenére, hogy beláttuk: a biztonságunkat senki sem tudja garantálni – a kollektíva döntötte el, hogy újrakezdjük. Pontosan emlékszem a saját érzéseimre az első új előadás után. Meg arra is, milyen hatással volt a nézőkre, hogy újra létezünk: pici, de fontos győzelem volt.”
Az orosz–ukrán konfliktus kulturális háború is. Nem csodálkozunk hát, amikor az igazgató arról beszél, semmilyen orosz szerző darabját nem játsszák már. Balettet sem. Ami nem orosz, hanem francia – emlékeztet. Gőzerővel zajlik a darabok ukránra fordítása – ami még nincs kész, az eredeti nyelven megy –, és új darabok is bekerülnek a repertoárba. Látogatásunk estéjén például Olena Pavlova nemrég írt operája volt műsoron: THS. Podorozs u cseszi (Tarasz Hrihorovics Sevcsenko. Időutazás). Az ukrán nemzeti költő fiatalkoráról szól, a zenéjét Almási Zoltán magyar–ukrán zeneszerző komponálta. „A nyelv és a kultúra emocionális kérdés. Most viszont nincsenek kérdések, mi ugyanis közvetítjük a kultúrát: reagálnunk kell arra, ami körülöttünk történik – és amit a közönségünk elvár. Ha egyszer véget ér a háború, és ha Ukrajna megnyeri, meglátjuk, Oroszország hogyan viselkedik, és milyen viszony alakítható ki az orosz kultúrával” – mondja Tuluzov főigazgató.
De ha már kultúra: miért fontos egyáltalán, hogy működik a színház egy háborúban? Századrangú problémának tűnhet. Az igazgató Churchillel ért egyet, aki a német bombázások alatt megkérdezte: ha nincs színház, „akkor miért harcolnánk?” Tuluzov szerint nem tudnának pozitív érzelmek nélkül létezni. Különösen egy ennyire hosszú háború alatt fontos, hogy legyenek ilyenek. Nyilván nem vonják kétségbe, hogy fontosabb, mi van a fronton meg az emberek fizikai biztonságával, de
ha hiányoznának a pozitív érzelmek, az a védekezést is gyengítené. Ha viszont vannak, akkor erősebb a társadalom ellenálló képessége.
Persze ő sem vak: „A falainkon belüli és kívüli világ disszonáns. Pillanatig sem szabad azt gondolni, hogy a háború normális állapot. Mi nem is normalizálunk – csak adaptálódunk. Ám ettől még hiányzik a nagytermünk; valahányszor belépünk oda, eszünkbe jut, milyen jó lenne ott látni a nézőiket. De azt kell csinálni, amit a helyzet megenged, és abból kihozni a legtöbbet.” Úgyhogy az alagsorba megyünk. A balerina átöltözött.
3. felvonás – Hattyú a pincében
A sminkelést már mi is láthatjuk. Lehet két perc, de két óra is. Most húsz perc alatt elkészül. Az opera 38 éves vezető szólista balerinája, Olena Sljahina azok közé tartozik, akik nem mentek külföldre. 2022 februárja után néhány hónapot töltött családjával a Poltava megyei Mirhorodban, aztán visszajöttek Harkivba. A férje döntött így, számba véve két gyerekük és a 93 éves nagymama biztonságát is. Azt tudakoljuk, miben más az élete, mint nyugati kollégáié: „A fő különbség? Horgyiszty! A büszkeség. Abból fakad, hogy itt lehetek, örülhetek, foglalkozhatok a fiatalokkal. Jártam már sokfelé külföldön, de nekem itt a legjobb. Minden feszültség ellenére. Sok harkivi kollégám menekült el, mindegyiküknek hiányzik a város.”
Fotózásra indulunk. Nosztalgiázás és nevetés a nagyteremben, érkezés a pinceszínházba. Vagy négyszáz néző fér itt el, de a színpad kicsi a baletthez, a belmagasság nem elég nagy. Mégis itt játszanak. „Várj, megmutatom a legszörnyűbb helyet!” A nézőtér melletti olajszagú gépházba lépünk, ahol Sljahina lilás ruhájában élő kontraszttá lényegül át:
„Motiváció? Az nem nagyon kell. Enélkül egyszerűen nem tudok létezni. Ez a második otthonom, a kollégáim a családom. Csodálatos emberek, részei az életemnek.”
A balettet korán kell kezdeni. Mivel az agy mindkét féltekéje dolgozik, hamar össze kell hangolni őket. Hatévesen ideális a kezdés. Sljahina is kisgyerekként jött rá, hogy ez az útja, pedig eredetileg pedagógus akart lenni. Tizenegy éves korától nyolc évig képezték a kijevi nemzeti balettintézetben, Harkivban húsz éve játszik. Most lesz nyugdíjaskorú, de úgy érzi, lesz ereje tovább csinálni.
Már oktat is. Beszélgetésünk félbeszakad, amikor az órát meglátogatja mestere, Valentina Markova, akivel együtt instruálják tanítványukat, Anzselikát. Úgyhogy már csak egy kérdéssel zavarjuk: fog-e még Csajkovszkijt táncolni? Érti, mire célzunk: „Nem élhetünk megbocsátás nélkül. Mindent megbocsátani, a mariupoli színház bombázását például, nyilván nem lehet, de előbb-utóbb muszáj lesz továbblépni. A művészet univerzális. Az egész világnak kell, hogy szóljon. Úgyhogy biztos, hogy fogok még Csajkovszkijra táncolni. Meg Rahmanyinovra. De még nincs itt az ideje.”
⁕
Nyitókép: Olena Sljahina a Harkivi Opera nagytermében 2025. október 3-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Cikkünk elkészítésében közreműködött: Rácz András
Ezt a riportot nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
