Lengyel bíboros: „Akik fenn akarják tartani a megosztottságot, saját politikájukat keresztényként próbálják eladni”
„Ha az egyház a törvényhozáson keresztül akarja rákényszeríteni az emberekre a gondolkodásmódját, az hosszú távon nem fog működni” – figyelmeztet Grzegorz Ryś bíboros, Łódź metropolita érseke. A lengyel katolikus egyház egyik legmarkánsabb, reformszellemű alakja a V. Pannonhalmi Ökumenikus Konferencia előestéjén adott interjút lapunknak. Beszélt az ökumenizmus lényegéről, a vallásgyakorlás Lengyelországban tapasztalható visszaeséséről, az egyház és a politika összefonódásáról, a 2020-as abortuszszigorítás társadalmi hatásairól, valamint arról is, hogyan kell az egyháznak szembenéznie saját múltjával a zaklatási ügyek feltárásában.
– Néhány éve Ferenc pápát idézve azt mondta, hogy nem a változások korát éljük, hanem korszakváltást, és ez különösen igaz Lengyelországra. Mire gondolt?
Amikor Ferenc pápa korszakváltásról beszélt, többek között olyan jelenségekre gondolt, mint a mesterséges intelligencia, a közösségi média és az ezekkel járó radikálisan új társadalmi környezet. Paradox módon az emberek ma sokkal magányosabbak, miközben minden eszköz a rendelkezésükre áll a kommunikációhoz. Ez új helyzetet teremt a családok és a közösségek számára: a magány ma tömeges jelenség.
Ami a lengyeleket illeti: ma szabadságban élünk. Több évtizeden át kommunizmusban éltünk, és azt a rendszert jól ismertük, tudtuk, hogyan kell benne létezni. De a szabadságban élést még nem tanultuk meg igazán, pedig már több mint harminc év eltelt.
Néha arra gondolok, van abban valami, amit a zsidó nép negyvenéves pusztai vándorlásáról mondanak: azok, akik rabszolgaságban nőttek fel, nem képesek rögtön szabad társadalmat építeni. Ehhez generációváltásra van szükség.
A szabadság természetes állapot, de új gondolkodásmódot, új attitűdöket igényel, és ezt még meg kell tanulnunk. Gyakran ott a kísértés, hogy a régi reflexeket próbáljuk alkalmazni, de ezek egy teljesen új társadalmi helyzetben már nem működnek. Végezetül lelkipásztori szempontból is új korszakba léptünk. Az a tudás, ami ma az egyházban megvan, arról szól, hogyan lehet „üzemeltetni” egy létező népegyházat. Abból indulunk ki, hogy olyan embereket szólítunk meg, akik meg vannak keresztelve, keresztény kultúrában élnek, ezért magától értetődő számukra, mit képviselünk. Fel kell ismerni, hogy ez már nem így van. Meg kell tanulnunk másként működni, abból kiindulva, hogy az üzenetünk nem magától értetődő. Az alapokról kell építkeznünk.
Társadalmi erózió. Bár Lengyelország még ma is katolikus országként él a köztudatban, az elmúlt években látványosan felgyorsult a vallásgyakorlás visszaszorulása. Míg 2011-ben a lakosság 88 százaléka vallotta magát katolikusnak, 2021-re ez az arány 71 százalékra csökkent. A heti miselátogatók aránya történelmi mélypontra, 34 százalékra esett. A lengyel statisztikai hivatal szerint a 90-es évektől 2019-ig lassú volt a változás üteme, azután felgyorsult. Ennek okai között szerepelnek a gyermekmolesztálási botrányok és a pandémia alatti korlátozások. A legnagyobb visszaesés a fiatalok körében tapasztalható: a 18–24 évesek között a vallásukat rendszeresen gyakorlók aránya 1992 és 2021 között 69-ről 23 százalékra, a 25–34 évesek között pedig 62-ről 26 százalékra esett vissza.
– A számok ezt alátámasztják, különösen a fiatalok esetében látványos a vallásgyakorlás visszaszorulása. Milyen okokat lát a háttérben?
– A templomba járás csökkenése, a szekularizáció előretörése Lengyelországban is tény, és ezen nem érdemes szépíteni. A fontos az, hogy megértsük a mögöttes okokat. Lelkipásztori szempontból a legfontosabb ok az, hogy korábban a hitet magától értetődőnek vettük. A gyerekek és fiatalok keresztény családokban nőttek fel, a szülők átadták nekik a hitet, tudtuk, hogy eljönnek a templomba, csatlakoznak az ifjúsági mozgalmakhoz. A kereszténység társadalmi közeg volt, és mindig csoportosan szólítottuk meg az embereket: az osztályban, a plébánián, a társadalomban. Ez a megközelítés ma már nem működik. Ma minden embert személyesen kell megszólítani. Az evangelizáció ma azt jelenti, hogy személyről személyre vezetjük el az embereket a Krisztussal való élő találkozáshoz.
Politikai kereszténység. „A politikai katolicizmus erőltetése a leggyorsabb út Lengyelország elvallástalanodásához” – figyelmeztetett a kilencvenes évek végén Jarosław Kaczyński. Mégis, pártja, a Jog és Igazságosság (PiS) 2015 és 2023 közötti kormányzása idején a katolikus egyház és az állam kapcsolata szorosra fonódott. Előfordult, hogy papok nyíltan támogatták a kormánypártot, templomokban kampányrendezvényeket tartottak (például Łódźban is 2019-ben), az állam pedig bőkezűen finanszírozta az vallási intézményeket, és szerepet adott az egyháznak az oktatásban, a kultúrában és a társadalmi vitákban. Az egyház világnézeti szövetségesként támogatta a PiS-t az LMBTQ-ideológia elleni kampányokban is. Ez az összefonódás sokak szerint hozzájárult ahhoz, hogy az egyház megítélése élesen polarizálódjon, különösen a fiatalabb és városi rétegek körében.
– Miközben az egész Nyugatra jellemző folyamat ez, Magyarországon közkeletű magyarázat, hogy az egyház és a politika szoros összefonódása is hozzájárul az erózióhoz. Ez Lengyelországban is felmerült?
– A világi híveknek hivatásuk van a politikában való részvételre – ez természetes. Ugyanakkor látni kell, hogy nincs olyan politikai párt, amely képviselné az egyház tanítását.
– Mármint Lengyelországban?
– Egyetlen országban sem. A különböző területeken más pártok programja áll közelebb az egyház tanításához, de olyan, amelyik a maga teljességében képviselné azt, nincs.
A lengyel politikai élet ma három szóval írható le: megosztottság, megosztottság, megosztottság. És gyakran azok, akik fenn akarják tartani ezt a megosztottságot, a saját politikai programjukat „keresztényként” próbálják eladni.
Ez kísértés az egyház számára, hogy melléjük álljunk, de a feladatunk nem a politikai együttműködés, hanem a társadalom egységének szolgálata. Ezt pedig nem lehet politikai eszközökkel megvalósítani. A „reálpolitikából” az egyháznak vissza kell húzódnia, különben a társadalom törésvonalai benne is megjelennek.
– Vagy pedig a törésvonal egyik oldalán állók kilépnek.
– Pontosan: ha azt látják, hogy az egyház túlságosan elmerül a pártpolitikában, sokan eltávolodnak. Ez persze nem helyes, de meg tudom érteni őket. Amit ön mondott, az sok országban általánosan igaz. Lengyelországban viszont különösen mélyek ezek a törésvonalak, különösen az utóbbi két választás után. A politikai nyelv éles, nincs tér a békés párbeszédre, csak erős kijelentésekre. Ebben a közegben nagyon nehéz élni. A mélyebb probléma történelmi gyökerű. Évszázadokig saját államiság híján a lengyel nemzettudat letéteményese az egyház volt. Aztán a kommunizmus éveiben a szakszervezeti mozgalom és az egyház vállvetve küzdött a szabadságért, és az egyház a lengyel kultúrában is értékmegőrző szerepet töltött be. Negyven éve, ha valaki jó történelem-előadásokat akart hallani vagy jó költészetet hallani, a templomba ment. A rendszerváltás után mindez megváltozott. Ebben az új korszakban az egyháznak még meg kell találni a szerepét.
Az abortusztilalom és következményei. Lengyelországban 1993 óta három esetben volt elvégezhető magzatelhajtás: nemi erőszak vagy vérfertőzés esetén, az anya egészségét veszélyeztető terhességnél, illetve súlyos magzati rendellenesség fennállásakor. Ez utóbbi tette ki a legális beavatkozások zömét. 2020 októberében a PiS által kinevezett alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította ezt a harmadik kategóriát, amivel gyakorlatilag teljes abortusztilalom lépett életbe. A döntés élénk tiltakozáshullámot váltott ki: több százezren vonultak utcára, feminista mozgalmak és fiatalok tömegei szerveztek demonstrációkat országszerte, sokszor templomok közelében vagy azokban is. A szigorítás sokak szerint a nők és a fiatal generációk körében mélyítette el az elidegenedést az egyháztól, és az egyházi-politikai összefonódás egyik legélesebb társadalmi törésvonalává vált, és azóta is az.
– Azt mondja, az egyháznak a társadalom egységét kell szolgálnia. De lehetséges-e ez úgy, hogy a lengyel társadalmat egyik legélesebben megosztó törésvonal, az abortusz szabályozása, összefügg az egyház politikai szerepével, miközben olyan kérdés, amiben az egyház nem köthet kompromisszumot?
– Az egyház ebben a kérdésben valóban nem engedhet a tanításából, de nem mindegy, hogy milyen eszközöket választ azért, hogy elérje a célját. Más dolog, amikor az egyház az erkölcsi alapelveiből kiindulva beszél az abortuszról: tanít, elmagyarázza az álláspontját, megpróbálja megértetni az emberekkel, hogy miért gondolja azt, amit gondol. És más dolog, amikor az állami törvények és a kormány eszközeivel próbál beavatkozni.
Lehet, hogy ez sokak számára erős mondat, de ha az egyház a törvényhozáson keresztül akarja „rákényszeríteni” az emberekre a gondolkodásmódját, az hosszú távon nem fog működni.
Aki már eleve azt gondolja a témában, amit az egyház, az hozhat törvényt és üdvözölheti azt. De aki nem azt gondolja, azt a törvény erejével nem lehet meggyőzni. A tanításból, az igazság megismertetéséből kell kiindulni, és ha ez megtörténik, a jogi változások maguktól is következni fognak. Évekig így is csináltuk, és kevésbé volt megosztó a téma. A helyzet akkor vált ennyire kiélezetté, amikor az előző kormány egy különleges eljárással megváltoztatta a törvényt. Szerintem ekkor sok olyan embert veszítettünk el, akik egyébként osztották az egyház tanítását a terhességmegszakításról, de ellenezték azt a módot, ahogyan a változtatást végrehajtották. Megint csak: a hit és a politika túlságosan szoros összefonódása nem segített, hanem inkább kárt okozott.
Egy ortodox reformer. Grzegorz Ryś bíborost Lengyelországban gyakran „Ferenc pápa emberének” tartják: nyitottsága, párbeszédre építő stílusa és a politikától való távolságtartása miatt a lengyel püspöki kar progresszívebb személyiségei között tartják számon. Bíborosi kinevezését sokan a Vatikán gesztusának tekintették a lengyel egyház megújítására. Ugyanakkor a gyakran hallott egyházi vitatémákban tanításhű álláspontokat képvisel: határozottan ellenzi az abortuszt és az eutanáziát, védi a kereszt jelenlétét a nyilvános terekben, ami Lengyelországban rendszeresen vitatéma, és nem támogatja a női diakonátust vagy az azonos nemű párok megáldását.
– Ön személyesen hogyan közelíti meg ezeket a kérdéseket? Előfordul, hogy úgy érzi, kisebbségi álláspontot képvisel a lengyel katolikus főpapok között a politikához való hozzáállásában?
– Nem érzem úgy, hogy kisebbségben lennék. Az, hogy valakit progresszívnek vagy konzervatívnak neveznek, sokszor leegyszerűsítés. Én nem ideológiai kategóriákban gondolkodom, hanem a konkrét lelkipásztori helyzetekből indulok ki. Számomra a legfontosabb tér az, amikor egy férfival vagy nővel személyesen találkozom a bűnbánat szentségében, a gyóntatófülkében. Ez az a hely, ahol igazán szembenézünk a problémákkal, a bűnökkel, a lelkiismerettel. Itt nincsenek címkék, csak az ember és Krisztus találkozása. Mindig a személyes kérdéssel kell kezdeni: miért? Ez a legfontosabb hozzáállás.
A hit nem ideológiai táborokban él, hanem konkrét életekben testesül meg. Olyan életekben, amelyek példaként való felmutatásával többet mondunk, mint egy közéleti állásfoglalással.
Łódź városának különleges öröksége van: élt itt egy nő, Stanisława Leszczyńska, aki a II. világháború előtt és után is bábaként dolgozott, a háború idején pedig Auschwitz-Birkenauban szolgált. Több mint háromezer nő szülésénél segédkezett, minden gyermek egészségesen született, és egyetlen anya sem halt meg. Szembeszállt Mengele parancsaival, és soha nem volt hajlandó csecsemőket megölni. Mengele egyszer megkérdezte tőle, hány komplikáció volt nála, ő pedig azt válaszolta: egy sem. Auschwitzban jobb eredményeket ért el, mint a korabeli német kórházak. Leszczyńska túlélte a háborút, és folyamatban van a boldoggá avatása. Ő a hit tanításának megtestesülése egy ember életében. Sok iskola és szerzetesközösség választotta őt példaképül, világi szervezetek is ápolják az emlékét. Számomra megdöbbentő, hogy ha az utcán megkérdez valakit, ki volt Mengele, mindenki tudja. De ha Leszczyńskáról kérdezi, szinte senki sem. Ismerjük a gonosz elkövetőinek nevét, de alig ismerjük azokét, akik rendkívüli jót tettek. Ez egyfajta őrület a gondolkodásmódunkban, amin érdemes változtatni.
Zaklatási ügyek. Az elmúlt években a lengyel egyházat is szexuális visszaélési ügyek rázták meg. A fordulópontot Tomasz Sekielski 2019-es, Csak ne mondd el senkinek! című dokumentumfilmje jelentette, amely több mint 25 milliós nézettségével országos vitát indított a zaklatások és az egyházi eltussolások ügyében. Az elmúlt években sok áldozat állt a nyilvánosság elé. A püspöki kar bocsánatot kért, vizsgálatokat indított, és új bejelentő mechanizmusokat vezetett be. 2023-ban Marcin Gutowski dokumentumfilmje és Ekke Overbeek könyve hozott újabb hullámot: történeti forrásokra támaszkodva azt állították, hogy Karol Wojtyła krakkói érsekként tudott visszaélésekről, de csak áthelyezésekkel reagált. II. János Pál személyének érintettsége a társadalmat élesen megosztotta, a kérdés az egyházi felelősségről szóló vita egyik központi elemévé vált.
– Az elmúlt években a lengyel egyházat megrázták a gyermekmolesztálási ügyek, valamint olyan esetek, amikor papokról vagy püspökökről derült ki, hogy kettős, botrányos életet élnek. Ön szerint mik a mélyebb okai ezeknek a válságoknak? És mire lenne szükség ahhoz, hogy az egyház visszanyerje a hitelességét, és elégtételt adjon az áldozatoknak?
– Tizennégy éve vagyok püspök, és nem emlékszem olyan ülésére a Lengyel Püspöki Konferenciának, ahol a visszaélések kérdése ne szerepelt volna a napirenden. A jogi szabályozás és az eljárási protokollok terén sok előrelépés történt, és őszintén remélem, hogy ezek a mindennapi gyakorlatban is következetesen működnek. A következő nagy feladat a múlt feltárása. Ezért van napirenden egy történeti bizottság felállítása, amelynek célja, hogy a II. világháborútól egészen a nyolcvanas évek végéig terjedő időszakot feldolgozza: feltárja, mi történt, miért történt, és milyen tanulságokat hordoz mindez a jövőre nézve. Ez nemcsak jogi, hanem erkölcsi és lelki kötelesség is: az igazság kimondása és a múlt feldolgozása nélkül nincs valódi megújulás. Egy ilyen bizottság munkája lehetőséget ad arra, hogy még találkozzunk néhány túlélő áldozattal – az elkövetők már meghaltak –, és személyesen is bocsánatot kérjünk azért, ami velük történt.
– Átfogó átvilágítást más országokban is szorgalmazzák, így Magyarországon is. De elég-e várni egy ilyen vizsgálatra?
– A saját egyházmegyémben nem vártam a központi testületre: létrehoztam a saját vizsgálóbizottságomat. Meggyőződésem, hogy hosszú távon minden püspöknek ezt kell tennie. Ez nem csupán praktikus kérdés, hanem egyházi rendből fakadó felelősség is: a püspök a helyi egyház főpásztora. A pápa nem határozhat meg minden részletet helyi szinten, a nemzeti püspöki konferenciák sem fölérendelt testületek.
Ezért is fontos, hogy minden egyházmegye „lépjen”, és önállóan vállalja a múlt feltárásának munkáját. Ha minden egyházmegye és szerzetesközösség elvégzi ezt a feladatot, akkor összeáll majd a teljes kép.
Ez most az egyik legnagyobb kihívás, amellyel a lengyel egyháznak szembe kell néznie – ugyanakkor azt is hangsúlyozni szeretném, hogy az elmúlt években valóban sok minden történt: új szabályok, eljárások, átláthatóbb rendszerek születtek.
– Hogyan látja az egyház egészének helyzetét XIV. Leó első fél éve után?
– Alapvetően optimista vagyok, bár még túl korai messzemenő következtetéseket levonni. Amit eddig látunk, az ígéretes, nagy vonalakban folytatja Ferenc pápa gondolatait, de saját stílusban és hangsúlyokkal. Ugyanakkor a pápa eddig csak egy nagyobb interjút adott, és még várjuk az első enciklikáját vagy apostoli buzdítását, ami kulcsfontosságú lesz. Az első hivatalos dokumentum fog többet elárulni az irányokról (XIV. Leó az interjú rögzítése után, október 4-én írta alá első, Dilexi te, vagyis Szerettelek téged kezdetű apostoli buzdítását a szegények iránti szeretetről, melyet csütörtökön, október 9-én publikálnak – a szerk.)
– Egy ökumenikus konferenciára érkezett Magyarországra, a Pannonhalmi Főapátságba. Miért tartja fontosnak ezt a témát?
– Az ökumenizmus nem más, mint a lelki ajándékok cseréje – így határozta meg II. János Pál pápa, majd később XVI. Benedek és Ferenc is. Amikor lelki ajándékokról beszélünk, akkor a Szentlélek ajándékaira gondolunk, vagyis ez a gondolat azt a meggyőződésünket fejezi ki, hogy a Szentlélek nemcsak a katolikus egyházban működik, hanem más egyházakban is: a protestáns közösségekben és az ortodox egyházakban is. Az ökumené tehát azt jelenti, hogy meg tudjuk osztani egymással a Szentlélek ajándékait: mi is adunk valamit a katolikus hagyomány gazdagságából, és magunk is gazdagodunk azzal, amit más keresztény közösségek hordoznak.
– Hogy lehet több a gyakorlatban az ökumenizmus egymás udvarias meghallgatásánál?
– A figyelmes meghallgatás nagyon fontos első lépés. Érdemes például tisztában lenni azzal, mit hisznek valójában például a lutheránusok – tapasztalataim szerint gyakran tévképzetek élnek bennünk egymás hitéről, és így pedig még vitatkozni sem lehet igazán. Ezután jöhet a közös ima, a Szentírás közös olvasása.
Hogy hogy működhet ez a gyakorlatban arra jó példa a saját városom, Łódź, amely DNS-ében hordozza az ökumenizmust: a 19. században „négy nemzet és négy felekezet városa” volt – katolikusok, zsidók, ortodoxok és evangélikusok éltek együtt békében és együttműködésben.
Az ortodox székesegyházat például egy katolikus, egy zsidó és egy lutheránus üzletember építette. A saját székesegyházamban ma is vannak zsidó családok által adományozott üvegablakok a 19-20. század fordulójáról. Ezek olyan emlékei a különbözőségben is közös életnek, amelyekből ma is tanulhatunk.
– A II. világháború után a város etnikailag és vallásilag is homogén lett. Veszteségnek lehet ezt tekinteni katolikus szemmel?
– Ma is jelen van a többi közösség – csak jóval kisebb számban. Ezt nem veszteségként fogalmaznám meg, hanem felelősségként. Ha mi vagyunk a többség, nem hibáztathatjuk a kisebb közösségeket azért, ha nem ők keresik a kapcsolatot. Nekünk kell meghívni, megszólítani és meghallgatni őket.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Az interjú elkészítésében köszönjük Görföl Tibor és a Pannonhalmi Főapátság segítségét!
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
