Csak semmi természetromantika – nyolcszáz éve született Szent Ferenc Naphimnusza
Idén szerte a világon megemlékeznek Assisi Szent Ferenc magyarul főként Naphimnusz címen emlegetett „énekéről”, amelyet Ferenc nagyjából másfél évvel a halála előtt, 1225 tavaszán írhatott. Ferenc a következő évben október 3-án halt meg, az emléknapja október 4-én van, és ez a nap egyben az állatok világnapja is. A közismert himnuszban viszont nem egyszerűen csak lelkesült természetrajongás fejeződik ki. Görföl Tibor teológus évfordulós írása.
Az egész középkorban valószínűleg Assisi Szent Ferenc szorul rá leginkább arra, hogy gondosan, körültekintően és óvatosan rajzoljuk meg alakjának körvonalait. Senki köré nem fonódott ugyanis olyan sokféle értelmezés, mint Ferenc köré, akit éppúgy neveztek már az első protestánsnak, mint a felszabadítási teológia védőszentjének, hatalmas eretneknek vagy éppen panteistának. Miután pedig 2013-ban az argentin Jorge Bergoglio pápaként a Ferenc nevet választotta, az értelmezések új lendületet kaptak, és úgy tűnik, a középkori szent alakja végérvényesen összekapcsolódott azzal, amit keresztény körökben teremtésvédelemnek vagy – szerencsésebb kifejezéssel – ökológiai teológiának neveznek.
Ha azonban egy pillantást vetünk Ferenc pápa sírkövére, amelyre a „Franciscus” feliratot kissé esetlenül sikerült felvésni, nemcsak a latin-amerikai pápa örökségének roppant kérdésessége tárul elénk, de vele együtt abból is megsejthetünk valamit, hogy
a másik formabontó, a középkori Ferenc személye körül szintén milyen nagyfokú a bizonytalanság.
Természetesen tévedne, aki azt gondolná, hogy a Naphimnusz (vagy ahogyan maga Ferenc szerette nevezni: A Naptestvér éneke) virágos itáliai mezőkön tett kirándulások lelkendező hangulatában íródott. 1225 elején Ferenc már gyakorlatilag vak volt, és hatalmas fájdalmak gyötörték. Egyik korai életrajza szerint „ötven napig, sőt utána sem tudta érzékelni sem nappal a napfényt, sem éjszaka a tűz világosságát, hanem állandó sötétségben élt a házban és a cellácskában. Ezenfelül szeme éjjel-nappal annyira fájt, hogy éjszaka többnyire nem tudott pihenni és aludni. Ez pedig igen ártalmas volt, és nagyon súlyosbította szembaját és más betegségeit.” A bajt csak tetézte, hogy a szobája tele volt egerekkel – és Ferenc nem önfeledten simogatta, nem is kedvesen terelgette a rágcsálókat, mintegy előkészítve az állatok világnapját, hanem borzasztóan idegesítették, és egyenesen az ördög bosszantásának jelét látta bennük. Nyomorúságában aztán látomásban részesült, amely végső boldogságáról biztosította, és ettől
vágy támadt benne arra, hogy magasztalja Istent.
Igencsak jellemző azonban Ferencre, hogy milyen formát választott ehhez a magasztaláshoz. Az életrajz szerint leült, gondolkodni kezdett, megfogalmazta a Naphimnuszt, majd aztán dallamot is írt hozzá, és a társait felszólította arra, hogy énekeljék, és énekelve járják a vidéket. Egy bizonyos Pacificus testvért is magához szólított, aki szerzetesi élete előtt kiemelkedő költő hírében állt, és megbízta a költemény nyilvános előadásával. A szöveg olaszul, umbriai nyelvjárásban született, vagyis mindenki számára érthető volt. Ferenc nem utolsósorban ugyanis „felebarátaink vigasztalására” komponálta az éneklésre szánt himnuszt, és ahogyan egyik magyar értelmezője megjegyzi,
a szegények nyelvén kíván szólni a szegényekhez.
Ferenc amúgy is szeretett énekelni, mégpedig a források szerint franciául, vagyis provanszál nyelven, a trubadúrok nyelvén: „az édes dallamoknak, melyek bensejében törtek fel, francia nyelven adott kifejezést, és az isteni susogás neszét, melyet fülével lopva felfogott, francia himnuszban öntötte dalba”.
De nemcsak a vakság és a gyötrő betegség teszi különlegessé a Naphimnusz keletkezési körülményeit, hanem az is, hogy nem sokkal Ferenc páratlan tapasztalata után keletkezett. Egy évvel korábban, 1224-ben az Alverna hegyén tartózkodva szeráf alakjában megjelent neki Krisztus, akinek a sebei megjelentek a testén. Később a kiemelkedő teológus, Bonaventura, aki a ferencesek hetedik általános elöljárója volt, és többnyire a rend második alapítójának tartják, mivel olyan átfogóan értelmezte Ferenc alakját és a rendi szabályzatot, úgy mutatta be az Alverna hegyén bekövetkező eseményt, mint amelynek során Ferencet átjárta az „isteni sötétség” mindent felülmúló fénysugara. Sötétségről azért lehet szó Isten esetében, mert
világossága elvakítja az emberi szemet, és ebben a vakító világosságban Ferenc teljesen egybeforrt a megfeszített Krisztussal, az „új emberrel”, a „második Ádámmal”, aki visszahelyezte őt az elveszített paradicsomba.
Ennek értelmében a Naphimnusz pontosan azt énekli meg, ahogyan Krisztus látja a teremtett valóságot: az ő látásmódja szűrődik át Ferenc szavain. Így tekintve
nem sok természetromantikának marad hely a Naphimnusszal kapcsolatban, de közben az egész anyagvilág olyan nagyszerű és különleges elfogadását fejezi ki a szöveg,
amely sokak számára megragadónak mutatkozott, amikor jó néhány évszázad elteltével ismét felfedezték.
Az újrafelfedezésnek sokféle állomása volt. Az egyik legismertebb alighanem a technika történetével foglalkozó Lynn White nevéhez fűződik, aki 1967-ben arról írt a Science hasábjain, hogy az ökológiai válságért mindenekelőtt a kereszténység tehető felelőssé, mivel arra biztatta az emberiséget, hogy uralkodjon a természeti világ fölött, az uralkodásnak pedig a Föld kizsákmányolása lett a vége. Lynn White szerint azonban egyetlen kivétel mégiscsak volt ez alól a középkorban kialakult kizsákmányolási attitűd alól – természetesen Szent Ferenc, aki az állatokhoz és általában a természethez fűződő viszonyával olyan alternatív életstílust jelenített meg, amely ma is követhető, és megoldást nyújthat a környezeti válságra.
A keresztény gondolkodóknak persze több sem kellett, és sűrű egymásutánban igyekeztek válaszolni erre a bírálatra. Először az ortodoxok, nem sokkal később a protestánsok, aztán a maguk komótosságával a katolikusok is szót kértek, és átfogó tanítást kezdtek kidolgozni a természeti környezetről, az ökológiai válságról, a klímaváltozásról és a környezetpusztításról.
1997-ben Bartholomaiosz konstantinápolyi patriarcha elsőként minősítette bűnnek a környezetet károsító emberi magatartást, 2015-ben pedig a patriarchára és Szent Ferencre hivatkozva Ferenc pápa kiadta Laudato si’ kezdetű enciklikáját, amelynek kezdőszavai eleve a Naphimnuszra utalnak, és nyomban második pontjában arról beszél, hogy közös otthonunk, a Föld „kiált a miatt a kár miatt, amelyet az Isten által beléje helyezett javak felelőtlen használatával és a velük való visszaéléssel okozunk neki”. Az igen terjedelmes, közel 250 pontból álló dokumentum
a történelem legolvasottabb pápai körlevele lett, hatalmas visszhangot váltott ki, és több földrészre kiterjedő keresztény ökológiai mozgalmat hívott létre.
Úgy tűnhetett, Szent Ferenc tisztelői és az argentin pápa támogatói elégedetten felsóhajthatnak: nem maradnak eredmény nélkül a megelőző évtizedek keresztény ökológiai erőfeszítései.
Kevéssé ismeretes, de már XVI. Benedek pápa is igen konkrétan foglalkozott a válság jeleivel, például akkor, amikor így fogalmazott: „Hogy is maradhatnánk közömbösek az olyan jelenségekből fakadó problémákkal szemben, mint az éghajlatváltozás, az elsivatagosodás, óriási mezőgazdasági területek termelésének hanyatlása és elvesztése, folyók és talajvízrétegek elszennyeződése, a biodiverzitás elvesztése, szélsőséges természeti jelenségek növekedése, az egyenlítő menti és trópusi erdők pusztulása? Hogy is hagyhatnánk figyelmen kívül az ún. környezeti menekültek jelenségét: azokról az emberekről van szó, akiknek lakóhelyük környezetének pusztulása miatt el kell hagyniuk otthonukat – gyakran javaikat is –, és szembe kell nézniük a kényszerű elvándorlás veszélyeivel és ismeretlenségével?”
Csakhogy amint teltek-múltak az évek, a nagy reményekből nem sok minden vált valóra. Olyannyira nem, hogy 2023-ban Ferenc pápa lényegében türelmét vesztve az asztalra csapott, és olyan szöveget adott ki (Laudate Deum kezdettel), amelyben felpanaszolta, hogy
néhány szóvirágtól eltekintve nyolc év alatt valójában semmi nem történt a Laudato si’ programjának megvalósításával kapcsolatban.
Szeptember 23-án megtudhattuk, hogy a jelenlegi amerikai elnök, akit nem intellektuális képességei miatt tisztel a nagyvilág, továbbra is úgy gondolja, hogy a klímaváltozás a legnagyobb „átverés”. Ferenc pápa viszont már a Laudate Deum elején az egyik legsúlyosabb kortárs kihívásnak minősítette a klímaváltozást, ironikus módon főként az amerikai püspökökre hivatkozva, akik többször hangot adtak az éghajlati katasztrófa miatti aggodalmuknak. Aligha véletlen, hogy október 1-én egy klímakérdéssel foglalkozó konferencián elődjére hivatkozva XIV. Leó pápa kitért azokra, akik kigúnyolják az éghajlatváltozás egyre nyilvánvalóbb jeleit, kinevetik azokat, akik globális felmelegedésről beszélnek, sőt a szegényeket hibáztatják érte.
Szent Ferenc halálának és emlékének napján nemcsak a katolikusoknak, de általában a keresztényeknek is érdemes lenne eltöprengeniük azok, kivel értenek egyet.
Nyitókép: Szent Ferenc társaival Rómába érkezik (José Benlliure y Gil spanyol festő alkotása)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
