Vérszag Ithakában – Odüsszeusz különös visszatérései
Néhány év csend után ismét egymás után születnek az Odüsszeia filmes adaptációi, már beharangozták Christopher Nolan nagyszabású mozijának jövő évi premierjét is. Itthon újra kiadták Márai Sándor Béke Ithakában című művét, egy új tanulmánykötet pedig külön fejezetet szentel a Margaret Atwood-féle Pénelopeia egybevetésének a magyar író történetével, miközben a kanadai írónő eposzfeldolgozása is a színpadon van. Mi lehet a legújabb Odüsszeusz-láz oka? Egyáltalán: ez az Odüsszeusz az az Odüsszeusz?
Mi a jobb, poros hősökké, tankönyvi szemelvénnyé alakulni, amelyen a hexametereket kopogtatják ki unott kilencedikesek? Esetleg anatómiai elnevezéssé válni, amit leggyakrabban egy fájdalmas sportsérülés kapcsán emlegetnek (Achilles-ín)? Ha a legendás erejű harcos emlékezetéből annyi marad, hogy tisztítószert neveznek el róla (Ajax)? Trója egykori hercegeként kutyanévként visszaköszönni az utókorra (Hektór)? Vagy közel 3500 év után is a modern irodalom és film része maradni, de közben héroszból vívódó, hétköznapi emberré válni?
Úgy tűnik, Homérosznak a trójai háborúról szóló eposzával, az Íliász hőseivel mostanában az első történik: elfeledett tananyaggá válnak. Nagy kár, hiszen ma is ez minden történetmesélés alapja. A modern olvasó nehezebben fogadja be a verses formát, a sok mitikus utalás elfeledteti, milyen ismerős, modern helyzetek ezek: harc a világhatalomért, a saját csapaton belül folyó küzdelem a pozíciókért. Homérosz óriási műve ma kevesebbeket szólít meg, amiben persze szerepe lehet annak is, hogy egy újabb filmes feldolgozás csilliárdokba kerülne.
Az Odüsszeia, amely egyetlen férfi kalandjai és megpróbáltatásai köré épül, könnyebben befogadható, és egymás után inspirálja az új műveket.
Talán Odüsszeusz személyisége, az ő „szuperképessége”, hogy mindenre találjon egy cseles megoldást, közelebb áll a modern emberhez, ahogy az a rendkívül összetett magánéleti háttér is, amivel egyetlen más ókori hős sem rendelkezik. Viszont mi csaknem mindannyian.
Tavaly Uberto Pasolini újra megfilmesítette, világhírű színészekre, Ralph Fiennes-ra és Juliette Binoche-ra bízva a két főszerepet. Jövőre jön az újabb változat a mozi világát mindig izgalomba hozó Christopher Nolantől, akinek utoljára az Oppenheimer című filmje érdemesült Oscar-díjra. A Tiszatáj Könyvek most adta ki az első magyar nyelvű Margaret Atwood-tanulmánykötetet Kürtösi Katalin szerkesztésében. Benne Martonyi Éva írásával, amelyben egybeveti a kanadai írónő Pénelopeia és Márai Sándor Béke Ithakában című regényét. Atwood könyve ugyan éppen húsz éve jelent meg először, de ma is ott van minden nagyobb könyvesbolt polcain, színházi változata a Maladype Színház előadásában idén ősszel is színpadon lesz. Márai emigrációban született, szintén Homérosz ihlette nagyregényét pedig két éve puha kötésben is kiadták, és ma többre értékelik, mint megjelenésekor. Nem alaptalanul állítjuk tehát, hogy az Odüsszeia nem a múltból, hanem a jelenből szól hozzánk.
A győztes nyomorúsága
Ám ez az Odüsszeusz nem az az Odüsszeusz. Nem a fényes, a leleményes, a nagyhírű, az isteni sarj. Az Íliászban Ithaka királya ötli ki a cselt: fából készült óriási lovat ajándékoznak Trójának, amelyben megbújnak a görögök, akik kinyitják társaiknak a várkaput, hogy sok évnyi háborúskodás után bosszút álljanak, amiért a világszép Helenét, Spárta királynéját Parisz herceg magával vitte Trójába. Odüsszeusz azonban a háború után nem tér haza, az Odüsszeia tíz évnyi kalandozásáról szól, amíg csavaros eszével minden nehézséget legyőz, hogy hazatérjen feleségéhez, a hűséges Pénelopéhoz.
Az eposzi jelzői közül a modern feldolgozásokban még leginkább a „sokat tűrt” illik rá. Dicsőséges múlt? Margaret Atwood Pénelopéja szerint Odüsszeusz félelmetes hazudozó, aki nem az egyszemű óriással, küklopsszal küzd meg, hanem egy félszemű kocsmárossal. Társait sem emberevők falják fel, hanem kisszerűségükben agyonverik egymást. Nem istennők bűbája tartja fogva, hanem egy bordélyban időzik kurvák között.
Pasolini filmjének főszereplőjén a néző könnyebben ismeri fel a háború miatti poszttraumás stressz tüneteit, mint a dicsőség jeleit. Ez az Odüsszeusz nem Homérosz okos, fondorlatos gondolkodású hőse, aki csellel és nem erővel győzi le az ellenfelet. Hanem kegyetlen gyilkos.
Márai főhőse még igazságtalan is, hiszen saját hűtlenségét bosszulja meg a kérők megölésekor. Bár mindenki ismeri a hírét, tűzhelyét mégsem ülik körbe a vendégek, hogy Akhilleuszról vagy az istenekkel való találkozásairól hallgassák. Házát messzire elkerülik, mert rettegnek a véreskezű királytól, aki nemcsak felesége kérőit öli meg, de Pénelopé tizenkét szolgálólányát is, vagyis kiirtja a fél cselédségét. Nem a hazatérő diadalmas király, aki csak elővigyázatosságból, emberei hűségét kifürkészendő ölti magára a koldus álcáját. Túl sok vonzerő nem marad benne, még a felesége számára sem – így írja körül Atwood és Márai Sándor.
Annál érdekesebb az olvasónak, mert összetett jellem és a modern ember minden esendősége megvan benne. A történetekből kikopnak az ókor istenei, félistenei. Odüsszeusz mindet túlélte. Már az sem biztos, hogy Odüsszeusz még látta őket, könnyen lehet, hogy csak hamukált valamit.
Odüsszeusz megtapasztalta, hogy a siker és a csalódás milyen közel van egymáshoz, gyakran éppen egyik okozza a másikat. Hatalmas hőstettei váltják ki magánéleti kudarcát: miközben mindent megnyer, csaknem mindent elveszít. Egyetlen fia felesége gyűlölt kérői között nevelkedik. Neki köszönhetően kirabolják és felgyújtják Tróját, közben az ő házát idegen kérők fosztogatják, akik azért versengenek, hogy ki feküdjön be a hitvesi ágyába, és tegye magáévá a feleségét.
Maguk a regénycímek is ironikusak. Atwoodé nem Odüsszeia, hanem Pénelopeia. Nem a háborús hős kalandjairól szól, hanem a várakozóról, az otthonmaradóról, aki évekig nappal sző, éjjel bont, hogy elkerülje a gyűlölt kérőkhöz való hozzámenetelt.
A Béke Ithakában cím is ironikus. Milyen béke az, amelyben felesége, gyereke életét, vagyonát folyamatosan idegenek veszélyeztetik?
A hazatérés sem hoz megnyugvást, Odüsszeusz minden érintettet halomra gyilkol a saját házában. Az otthont még évek múlva is a kén bűze járja át, aminek füstjével a kiontott vér szagát igyekeznek elfedni.
Maga az eposz végtelen tématár, ott van benne a nagy művek összetettsége. A férfi-nő kapcsolat ábrázolása olyan árnyalt, amire legközelebb talán csak a 19. század nagyregényeiben lesz példa. Benne van az otthon, a megállapodás, az állandóság utáni vágyakozás és annak taszítása (Pénelopé), a pillanatnak szóló kapcsolat keresése (Kalüpszó), a másik teljes önfeladását elváró szerető (Kirké), vagy a sokkal fiatalabb nő, aki a gazdagságot és a hírnevet keresi a férfi mellett (Nauszikaá).
Az eposz maga nem könnyen adja meg magát az olvasónak, van hát mit kibontani, újragondolni benne a regény és a film nyelvén. Az pedig kifejezetten szórakoztató, hogy a mi Máraink és a világhírű Atwood regénye között milyen sok a hasonlóság. Pedig a magyar író ötven évvel a feminista kanadai írónő előtt írta a művét.
Lótusz nincs?
A Béke Ithakában 1952-ben, már emigrációban született, ezért a széles olvasóközönség csak a rendszerváltás után juthatott hozzá. A londoni első kiadásból a záródó határok miatt néhány kézről kézre adott példány lehetett elérhető az országban, az 1978-as müncheni újranyomás sem volt könnyen hozzáférhető itthon. Az író végrendelete szerint a könyveit az utolsó szovjet megszálló katona távozása után lehetett kiadni, ezért 1991-ig kellett várni a Béke Ithakában első hazai kiadására.
A rendszerváltás után a kiadók és az olvasók újra felfedezték a háború előtti egyik leghíresebb magyar író műveit. A Béke Ithakában című regényben nem a megszokott kissé pátoszos, fátyolos hangon szólalnak meg a Márai-hősök. Mondataik jó részét sem lehet sírfeliratként rögtön márványba vésni. Márai új hangon szól az olvasóhoz. A közönség egy része nem is értette, mi történik, pedig éppen ez az ironikus, gunyoros hangvétel teszi olyan jelentőssé, az egyik legfontosabb művévé.
Márainál már a homéroszi történet alapja is sántít, ő nem a „hitvesre, hazára hiába sóvárgó” Odüsszeuszt énekli meg. A regény azzal kezdődik, hogy a szirének hangját az árbóchoz kötözve hallgató főhős nem attól tart, hogy „a rekedtes, kéjes, olajos női hangok” miatt eltépi a köteleket, és ez okozza majd a vesztét, emiatt soha nem térhet vissza a vágyott és imádott Ithakába. Márai hősének ennek éppen az ellenkezőjétől roggyan meg keze, lába. Mástól fél, mástól nyög, miközben a sziréneket hallgatja: „Félt, hogy visszakerül Ithakába”.
Homérosznál Odüsszeusz nem eszik a lótuszból, mert a kalandjai közben nem akar felejteni, Márainál is ezt hazudja, de közben elszólja magát.
– Lótusz nincs? – hiányolja a felejtést okozó növényt a gyümölcsöstálról, és felhánytorgatja, hogy utazása során rendszeresen az asztalra került.
Ilyenek ezek a modern Odüsszeiák. Mítoszrombolók. Márai hőse nem is görög, nem Odüsszeusznak hívják, már eleve egy betelepülő; az író Ulyssesnek nevezi (ahogy a Szabad Európa Rádióban ezt a „fedőnevet” választja majd saját magának, amikor a jegyzeteit felolvassa). Mintha idegen lenne. Az is.
A házastársi hűség örökös szimbólumával, Pénelopéval szemben pedig végig ott a gyanú, hogy istenekkel hempereg, és hírbe hozzák a kérőkkel is.
Atwood és Márai is Pénelopét teszi meg a regény fő alakjává, a magyar írónál a regény harmadában ő a narrátor. (A másik kettőben a fiai, ebben a változatban Kirkétől is születik gyereke, aki megöli a saját apját, és feleségül veszi Pénelopét.) Ulysses nincs jelen, mások elmondásából ismerhetjük meg. Már amennyire, mert Márai maga közli, hogy nincs teljes megismerés. Mindhárom narrátor azzal zárja mondanivalóját: „De a valóságban nem tudhatom, milyen volt – mert én csak a felesége/fia voltam.”
Margaret Atwoodnál is közvetítőkön keresztül látjuk a trójai hőst, a feleség és a szolgálólányok nézőpontjából. A kanadai írónő egész életművében nőkről ír vagy az ő szemükön keresztül figyeli a világot. A homéroszi eposzban főként okossága és hűsége miatt magasztalt Pénelopé az ő regényében egészen más karakter. Többszörösen megcsalt, nyilvánosan megalázott asszony. Egy titkos szerető is képes tönkretenni egy házasságot, ám itt aztán nincs titok, az egész világ tud arról, hogy Odüsszeusz éppen kivel és milyen hosszan csalja meg. Amíg az Iliász a trójai háborút meséli el, az Odüsszeia nem a harctéren, hanem nagyrészt mindenféle szeretők karjai között játszódik. Pénelopé hosszan gondolkodik, mit írjon Odüsszeusz sírkövére: „Végre is nem vésethettem fel a rabszolgákkal, hogy itt nyugszik a legjobb férj, atya, rokon és barát!”
Az új feldolgozások egyike sem az a cukros-romantikus házassági történet, amit az 1997-es két részes filmben világszép színésznőkkel (és viccesen tupírozott hajú férfiakkal) játszattak el, és ahol a házasság éppen ott folytatódik, ahol röpke 20 éve abbamaradt. (Csak közben lenyilazzák a kérőket.)
A homéroszi eposzban is megemlített felakasztott szolgálólányok Atwoodnál a történtek főszereplőivé válnak. Pénelopé úgy tudja túlélni a kérők rohamát, hogy a cselédek az ő megbízására elcsábítják az udvarlóit, kifürkészik a szándékaikat, majd jelentik neki. A hazatérő Odüsszeusz viszont attól tartva, hogy a felesége maga is hűtlen volt, és ezért tűrte a lányok csapodárságát, az összeset megöleti. Az Atwood-regényben – csakúgy, mint korábban írt, majd a filmsorozat révén világhírűvé vált Szolgálólány meséjében – a lányok a ház piszkának, a szó konkrét és átvitt értelmében is, ismerői és eltakarítói. Odüsszeusz a tulajdonának tekinti a nőket, és úgy véli, neki, mint a ház urának joga őket megölni. (Pénelopét pedig elküldi egy időre Ithakából.)
Érdekes, hogy Márai is észreveszi az eposznak ezt a részletét, de ő mással magyarázza Ulysses tettét: úgy látja, nincs kegyetlenebb, mikor valaki a saját bűneiért áll bosszút. Miközben az eszével válik Trója hősévé, itt a fizikai adottságai dominálnak, puszta kézzel egyenként csapja agyon az igazságot keresve a szolgálólányokat.
Megduplázott történetek
Gintli Tibor irodalomtörténész mutat rá, hogy az eposz újragondolása azért olyan élvezetes az olvasó számára, mert ezek megduplázott történetek. Nem pusztán az az érdekes bennük, amit a szerzők elmesélnek, hanem az is, amiben ez különbözik a mindenki által ismert eposztól. A hűséges Pénelopét Márainál Ulysses gyanakodva nézegeti, a szolgálóit előre eltervezetten öli meg, nem hirtelen haragjában együtt akaszttatja fel őket („a tisztogatást módszeresen végezte, harag és indulat nélkül, ahogy a jó kertész irtja tavasszal a gyümölcsfák hernyóit”). A magyar regényben Ithaka nem a vágyott otthon, hanem egy kopár, leginkább juhtartásra alkalmas terméketlen sziget, amire Ulysses nem tud olyan szeretettel nézni, mint kalandjai előtt. A gazdálkodás már nem elégíti ki, igazából csak megérkezni és elindulni tud, az otthonlétre többé nem képes. Ahogy megérkezik, útra készül megint.
Odüsszeusz Ithakába érve koldusnak öltözik, de Atwoodnál Pénelopé okosabb nála, azonnal rájön, ki érkezett, amikor Argosz, a király öreg kutyája nem ugatja meg, a többi fiatal eb viszont igen. Ám férje hiába fetrengte végig a Földközi-tenger partjait más asszonyokkal, a feleségnek húsz éven át hűségesen kellett várnia őt, és annak is kellett látszania. Pénelopé azért játssza el, hogy nem ismeri őt fel, hogy a nagy „találkozásra” felkészülhessen. Könnyedén túljár a férje eszén, de nem sokra megy vele. Odüsszeusz nem tud valóban hazatérni.
„Nehéz volt közeledni hozzá, mert folyton távolodott” – írja Márai erről. Az Odüsszeia számos értelmezési rétege között ugyanis ott van ez is, hiszen talán ez a világ egyik leghíresebb megcsalatási története.
Szórakoztató a két műben a hűtlenségével a trójai háborút kiváltó Helené szerepe is. Martonyi Éva hívja fel a figyelmet tanulmányában, hogy Pénelopé Atwood és Márai regényében is betegesen féltékeny a gyönyörű unokatestvérre, aki bár buta, de uralni tudja a férfiakat, amire az okos Pénelopé nem képes. Fiatal kérői sem utána vágyakoznak, csak Ithaka kell nekik. Még az is felvetődik, hogy Odüsszeusz mindig is Helenét akarta, és Trójában meg is találták egymást.
A tavaly Ralph Fiennes és Juliette Binoche főszereplésével készült új Odüsszeusz-film is mítosztalanít, de más színvonalon, mint a két regény. Pasolini abból indul ki, hogy Odüsszeusz már elmenni sem akart a háborúba. Az ő hősében sincs semmi dicsőséges, Trója legyőzője, a nyertes terv kiötlője szégyenében nem mer hazatérni. Fél emberei hozzátartozóitól, hiszen vezetőként kudarcot vallott, mert egyetlen harcosát sem tudta megmenteni. Nehezen teszi magát túl azon is, hogy Trója bevétele a falóval rettenetes vérengzésbe torkollik, amelynek során ártatlan nők és gyerekek halnak meg. Odüsszeusz vezetésével halomra gyilkolják őket. (A háborút hűtlenségével kiváltó, a Meneláosz spártai királyt megcsaló szép Helené sértetlenül hazatér.)
Ralph Fiennes címszerepei rendre nagy hírverést kapnak, erről a filmről mégis kevesen hallottak. A Visszatérést nem találjuk meg egyetlen hazai művészmozi műsorán, és a legális streaming csatornák kínálatában sem. Christopher Nolan jövő nyárra várt filmjének nem lesz nehéz felülmúlnia az olasz rendező mozijának fogadtatását. Pedig fontos az alapgondolat, hogy nincs győztes háború, hiszen még a nyertes is borzasztó veszteségeket szenved, és az öldöklés a gyilkosnak is szenvedést okoz. Atwood és Márai Odüsszeusza sem a ragyogó homéroszi hős, de egyik sem olyan nyomorult, mint Pasolinié. Ralph Fiennes az eposzban legfeljebb ötvenéves Odüsszeuszt jóval idősebb férfiként jeleníti meg. Az is nehezen érthető, Pasolini miért a Pénelopé koránál húsz évvel idősebb Juliette Binoche-ra bízta Ithaka királynőjének szerepét, és akkor még nem beszéltünk azokról a legtöbb kritikust zavarba ejtő hasizmokról, amiket a főszereplőjére gyúratott.
A Kürtösi Katalin által szerkesztett Tanulmányok Margaret Atwoodról – A túlélés művészete című kötet irodalmi kalandozásra csábítja az olvasót. A közönség tobzódhat a Homérosz-feldolgozásokban, kora őszi olvasmányként a tanulmánykötet és a Márai- valamint az Atwood-regény külön-külön, de akár egymással és Homérosszal párhuzamosan olvasva is élvezetes.
Ám Márai regényének van egy Homéroszén és az összes feldolgozáson túlmutató olvasata is. Az a kettősség, amit mindenki átél, aki elhagyja a hazáját. Emigrálásakor mindössze öt könyvet tett a bőröndjébe, köztük Devecseri Gábor akkor nyomdából kikerült Odüsszeia-fordítását.
Mielőtt útnak indul, azt írja a Naplójába: „Még nem indultam el, és már Ithakára figyelek.” Csakhogy ezt otthonról mennyivel könnyebb volt elképzelni! Ulysses szenvedéseinek éppen az az egyik forrása, hogy bár vágyakozik haza, de a kalandjai közben ráébred: a szépséges Ithaka sok-sok ponton alulmarad az összehasonlításban. Márai emigrációjának első éveiben Nápolyban időzik, homéroszi tájon, Európa egyik legszebb vidékén és kulturális bölcsőjében, az olasz konyha ízeit élvezve. Ám ettől a hazavágyódás még fájóbb, egyszerre szenved a honvágytól és retteg, hogy kikopik belőle ez az érzés, elveszíti Ithakát. (Elfelejti a nyelvét és az olvasóközönségét.) Márai tudja, hogy aki egyszer elmegy, annak többé nincs igazi visszatérés. „Ha egy férfi egyszer elhagyja az otthonát, és minden következményekkel útra kel, később soha nem tud teljesen hazatérni” – írja. Márai saját emigráns sorsát is megírja regényében, ami éppen attól a talán legkomplexebb Márai mű, mert ennyi rétege van.
Nyitókép: 3. századi Odüsszeusz-mozaik a tuniszi Bardo Nemzeti Múzeumban (fotó: AFP/Bridgeman Images)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
