„Ez nem egy új fegyver. Ez egy új világ” – magyarok a 80 éve kezdődött atomkorszak hajnalán
Pontosan nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. július 16. hajnalán robbantották fel az első atombombát az Egyesült Államok titkos katonai kísérleti telepén. A történelemformáló pillanatot olyan tudományos nekibuzdulás előzte meg, amilyenre se előtte, se azóta nem volt példa. Nyolc aktív Nobel-díjas tudós dolgozott egyszerre a terven, és a „bombás alumni” közel húsz tagja kapta meg később az elismerést különféle felfedezésekért. Köztük a magyar Wigner Jenő. Rajta kívül még három hazánkfia, Teller Ede, Neumann János és Szilárd Leó tett hozzá az Amerika szuperhatalmiságát megalapozó kísérlethez. Az ő történetük bizonyítja, hogy az Egyesült Államok rengeteg erőforrása önmagában kevés volt az áttöréshez – az csakis emigráns tudósokkal sikerülhetett. Ők az élhetetlenné tett Európát hagyták ott, és a szabadságuk védelméért dolgoztak új hazájukban.
Luis Alvarez, a Kaliforniai Egyetem ígéretes fiatal fizikusa 1939. január 29-én vasárnap a borbélyszékben ült, és gyanútlanul lapozgatta a San Francisco Chronicle friss lapszámát. Egyszer csak megakadt a szeme az egyik rövidhíren, „nyisszantás közben leállította a borbélyt”, majd magáról némileg megfeledkezve kiugrott a székből és elfutott. A szokatlan jelenet körüli homályt a laikus számára csak kicsit segít oszlatni, ha eláruljuk, hogy az Alvarezt izgalomba hozó hír arról szólt, hogy Otto Hahn vegyész és Fritz Strassmann kémikus egy hónappal korábban nukleáris fissziót idézett elő Németországban.
Más szavakkal: maghasadást. Az európai tudósoknak sikerült a természetben előforduló legnehezebb elem, az urán magját kettéhasítani úgy, hogy töltés nélküli szubatomi részecskékkel, vagyis neutronokkal bombázták. Végérvényesen bizonyosodott, hogy a régi görögök által atomosznak, oszthatatlannak nevezett részecske osztható.
Az Alvarez-futással nagyjából egy időben a Magyarországról elszármazott Teller Ede a George Washington Egyetem elméleti fizikai konferenciájára készült, amikor az egyik barátja méltatlankodva hívta telefonon: „Bohr megőrült. Azt mondja, hogy az uránium elhasad” – mondta, és letette a kagylót. Tellernek az emlékiratai szerint fél óra kellett, mire rájött, mire célozhatott a furcsa hívás. És hogy Nobel-díjas dán kollégája egyáltalán nem őrült meg.
A maghasadás elképesztő felfedezés volt, de a kvantummechanika annyira fiatal tudomány volt, hogy ezt akkoriban még csak nagyon kevesen fogták fel. Ha az uránatom kettéhasad, akkor a hasadványok nagy sebességgel távolodni kezdenek egymástól. Az erősen töltött „repeszdarabok” közben szokatlan mennyiségű energiát adnak le. A folyamat során elszabadult neutronok további uránatommagokat hasíthatnak, még több energiát elszabadítva. Láncreakció következik be.
Hahn és Strassmann kétségtelenül nagy dolgot vitt véghez, de a felfedezéshez szerencse is kellett. Teller szerint „a kulcs vagy hat éve hevert közprédának vetve, de senki sem hajolt le érte”. Enrico Fermi, a kvantumelmélet olasz óriása ugyanis már 1932-ben elkezdte neutronokkal bombázni a periódusos rendszer elemeit, köztük az uránt. Észrevette, hogy a folyamatban radioaktív anyagok keletkeznek, bár kezdetben azt hitte, hogy azok az uránhoz hasonló mesterséges elemek. Kutatásaiért 1938-ban Nobel-díjat kapott. De mivel túlságosan is gondosan kísérletezett, vékony réteg közömbös anyaggal takarta le az uránt, mely megállította a hasadási termékeket is. Kicsin múlott, de nem jutott el a fisszió felfedezéséig.
Amikor a németeknek sikerült, Luis Alvarez a borbélyszékből egyenesen a kaliforniai Sugárlaboratóriumig futott, hogy minél előbb elmondja a hírt Ernest Lawrence igazgatónak. Illetve még valakinek: az elméleti részleg professzorának, bizonyos J. Robert Oppenheimernek. A jelenet ismerős lehet bárkinek, aki látta a róla szóló, két évvel ezelőtti filmet. A borbélyszékből kipattanás, izgatottan elrohanás, egyetemi összeszaladás és a maghasadás megismétlése amerikai laborkörülmények között nem a fantázia terméke: tényleg így történt. Fennmaradt egy levél, amit Oppenheimer pár nappal később írt az egyik kollégájának: „Eléggé elképzelhető, hogy egy tíz centiméteres uránkocka […] nagyon könnyen pokoli robbantást okozhat” – idézi az írást az Amerikai Prométheusz című portrékönyv, melyből az Oppenheimer című film készült.
Teller Ede ezekben a napokban a nemrég Amerikába költözött kiváló kollégájával, Szilárd Leóval beszélte meg a Hahn–Strassmann-felfedezést: „Most már az atomenergia és az atomrobbantás kivihető. Annyi kell hozzá, hogy átlagosan egynél több neutron lépjen ki a hasadási folyamatban” – idézi Szilárdot az emlékirataiban. Joseph Weinberg fiatal fizikus és társai csupán néhány nappal a németek bejelentése után egy egyetemi ebédszünetben, szalvétára rajzolták fel a láncreakció elmélete szerint elképzelt atombomba vázlatát. Az elmélet nagyon gyorsan készen állt.
Csak idő kérdése volt, kinek és mikor sikerül a gyakorlat: a nukleáris robbantás.
Ma már egyértelműen 1945. július 16. hajnalát, az első gombafelhő felemelkedését nevezzük az atomkorszak nyitányának, pedig a startpisztoly hat évvel korábban dördült el. Attól fogva, hogy a németek 1939-ben uránt hasítottak, a világtörténelem legnagyobb téttel rendelkező tudományos és katonai versenyfutása kezdődött el.
Hegymenet
A találó hasonlat szerint tudósnak lenni olyan, mint alagútban hegyet mászni: nem tudhatod, hogy a völgy fölött érsz-e ki, vagy hogy kiérsz-e valahova egyáltalán. A negyvenes évek elején a világ kvantumfizikusai alagútban másztak hegyet. Az összes elméleti modell szerint, nagyon nagy bizonyossággal sejtették, hogy a csúcs elérhető, de hogy hogyan és mennyi munka árán, azt senki sem tudta.
1939 elején még nem volt világháború, nem zúgtak a fegyverek, nem zajlott genocídium. A nácik, a britek, a franciák és az olaszok közt kötött, Csehszlovákia felosztásáról szóló 1938. őszi müncheni egyezmény nyomán naiv nyugati politikusok azt gondolták, tartós béke vár a világra. Eközben
maréknyi elméleti fizikus lázasan gondolkodott azon, hogyan adja a politikusok tudtára, hogy a tudomány hamarosan elképesztő erőt adhat a hadseregek kezébe.
A Hahn–Strassmann-felfedezés után több tudóscsoport is felhívta a katonai hatóságok és az egyetemekre felügyelő minisztérium figyelmét az uránbomba lehetőségére a náci Németországban. Az első német nukleáris program Uranverein néven már 1939 áprilisában elindult.
Eközben az óceán túloldalán Szilárd Leó azon töprengett, hogyan figyelmeztethetné az amerikai kormányt a hasadási fegyver lehetőségére. „Elvinnél Long Island végébe holnap, Einsteinnel találkozni?” – tette fel a kérdést Teller Edének 1939 nyarán. Szilárd ugyanis – ahogy barátja írta a visszaemlékezéseiben – „meg tudta valósítani a lehetetlent, de autót vezetni nem tanult meg”. Szilárd Teller és egy harmadik magyar zseni, Wigner Jenő meglátásait felhasználva megírta a Rooseveltnek címzett levél első változatát. Ő és a sofőrje nagyjából vaktában indultak útnak, mert egyik magyar sem tudta, igazából hol lakik a relativitáselmélet Amerikában remetéskedő atyja, akit Szilárd még berlini tanulmányai alatt ismert meg közelről. A cél felé egy nyolcéves forma kislány igazította el őket, aki Albert Einsteinről ugyan nem hallott, de – ahogy Teller leírta – „ismert egy kedves, hosszú ősz hajú öregurat”.
A küldetés sikerült: 1939. augusztus 2-án a legendás tudós Long Island-i otthonában teázva született meg az Einstein–Szilárd-levél. A tudósok rögzítették: „Valószínűvé vált, hogy esetleg lehetséges nukleáris láncreakciót indítani nagy tömegű uránban, ami hatalmas mennyiségű energiát […] termelne.” Noha a megfogalmazás láthatóan óvatos volt („valószínű”, „esetleg lehetséges”), Szilárdék arra is figyelmeztették az elnököt, hogy Németország már beszüntette az urán eladását az általa elfoglalt csehszlovák bányákból. A levelet a tekintélye és ismertsége miatt egyedül Einstein írta alá, és Alexander Sachs közgazdász közvetítette személyesen az elnöknek.
De erre csak 1939. október 11-én került sor. Közben történt még valami: szeptember elsején Lengyelország lerohanásával kitört a második világháború. Roosevelt elnök látszólag komolyan vette a tudósok figyelmeztetését, mert utasítást adott az Uránbizottság létrehozására, amely pár héten belül össze is ült – hogy aztán két évig ne történjen szinte semmi. Az amerikai kormányzat nem igazán vette komolyan a feladatot. Nem úgy a náciktól folyamatosan fenyegetett britek: a nyugati világ első nukleáris fegyverekkel kapcsolatos projektje a közhiedelemmel ellentétben nem a Manhattan-terv volt, hanem a MAUD Bizottság és a Tube Alloys kezdeményezés, amelyben az Egyesült Királyság és Kanada vett részt. A szigorúan titkos csoportok két kulcsfontosságú jelentést is írtak 1941-ben az urán hadi és energetikai felhasználásáról. Ezek az iratok azt sugallták, hogy egy plutóniumból vagy uránból készült bomba nemcsak megvalósítható, hanem elég kicsi lehet ahhoz, hogy már meglevő repülőgépeken szállítsák. Ezen felül megkockáztattak egy jóslatot: hogy egy ilyen szerkezet akár két éven belül elkészülhet.
A Roosevelt-adminisztráció saját kutatási hivatala, az OSRD korábban azt mondta az elnöknek, hogy az atombomba létrehozásának lehetősége „nagyon távoli”. Miután elolvasták a brit jelentéseket, meggondolták magukat. „Egy ilyen robbanóanyag alkalmazása mindent eldönthet” – idézi az Amerikai Prométheusz könyv Roosevelt 1941-es iratát. Az Egyesült Államok mozgásba lendült.
„Kataklizma nem történhet”
Az atomkorszak előtti legnagyobb, ember által okozott robbanás 1917. december 6. reggelén történt Halifax kikötőjében, a kanadai Új-Skóciában, amikor összeütközött egy francia és egy norvég teherhajó. Előbbi rogyásig volt rakva TNT-vel, robbanékony pikrinsavval és más veszélyes anyaggal, így amikor az ütközés után kigyulladt, rövid időn belül 2,9 kilotonna erejű explózió következett be, amely legalább 1782 ember halálát okozta, de a szétszóródó törmelékek és az összeomlott épületek miatt a szakirodalom további 9000 sérültről ír.
Az elméleti fizikusok tudták, hogy ez semmi ahhoz képest, amit egy nukleáris fegyver okozhat, ezért a kutatást kezdettől óvatosság jellemezte.
Az Oppenheimer filmben látható egy jelenet, amely szerint még a Los Alamos-i kutatóbázis megépítése előtt Teller Ede készít egy számítást, mely szerint egyetlen hasadóanyag-bomba elég lehet ahhoz, hogy begyújtsa a Föld légkörért: a levegőben található nitrogént vagy az óceánok hidrogénkészletét. Más szavakkal: az ember olyan láncreakciót idézhet elő, amely nem áll le, és az egész bioszféra elpusztul. Egyetlen robbanásban. Oppenheimert megdöbbentik Teller számításai, és egészen Einsteinig megy, hogy megbizonyosodjon az elmélet tévességéről.
Noha Christopher Nolan filmje döntően valóságos, ez a kis történet kitaláció, bár némi alapja azért van. Teller 1942 júliusában felvetette egy, az atombombánál is erősebb bomba lehetőségét, a hidrogénbombáét. Ekkor eljátszott a fenti gondolattal, de emlékiratai szerint „ez nem volt téma” a nyári tudományos tanácskozáson. Oppenheimer mindenesetre elutazott megvitatni a világ elpusztíthatóságának lehetőségét, de nem Einsteinhez Princetonba, hanem Arthur Comptonhoz Michiganbe.
A fizikusok már 1942-ben elvetették a globális kataklizmát mint lehetőséget,
de a kérdés 1945 nyarán, nem sokkal az első éles atomteszt előtt újra előjött. Enrico Fermi hozta szóba, és Tellerék elvégeztek még egy számítást: a magyar fizikus arra jutott, hogy „efféle kataklizma nem történhet”. Fermi ennek ellenére a teszt előtti órákban azzal szívatta a hadsereg néhány tisztjét, hogy fogadást ajánlott nekik, vajon berobbanhat-e a légkör. A poén nem aratott nagy sikert.
Los Alamos titka
Az addig elvégzett kutatások összegzéseként 1942. augusztus végén összeállított Status of the Bomb című titkos irat kimondta, hogy a fizikusok elméletei helyesek, az atombomba megvalósítható. Ezzel szinte egy időben Manhattan-terv fedőnév alatt hivatalosan is kezdetét vette az amerikaiak bombaprogramja. A cél látható volt, de a megoldásra váró feladatok végtelennek tűntek. Hogyan épüljön fel az urándúsítási technológia? Lesz-e ahhoz ipari háttér? Hogyan, milyen biztonsági körülmények között dolgozzanak a nehézfémekkel? Milyen legyen a robbanószerkezet? Rövid úton beolvasztották a brit Tube Alloys-t, és felszívták az összes kompetens és elérhető szakembert, így a Manhattan a nyugati világ vezető katonai-tudományos projektje lett – a nácik ellenében.
Akkoriban Amerikában senki sem tudta, hogy a német atomfejlesztés pontosan hol tart. Azt sejtették, hogy több év előnyük lehet, és bár az antiszemitizmus miatt sok tudós elmenekült a nemzetiszocialista országból, még mindig náluk volt Werner Heisenberg, aki tudásban nemcsak felvette a versenyt Oppenheimerékkel, de az egész kvantummechanika egyik megalapozója, fő gondolkodója volt. (Az amerikaiak egy idő után komolyan gondolkodtak Heisenberg elrablásán vagy megöletésén. Rá is állították Moe Berget, a baseballjátékosból lett OSS-kémet, de akcióra végül nem került sor.) Hitler hadi gépezete félelmetesen sikeresnek tűnt: 1942-re legyőzte és megszállta Lengyelországot, Dániát, Norvégiát, Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot, Franciaországot, Jugoszláviát és Görögországot, a Szovjetunióban pedig 30 kilométerre jutott Moszkvától. És bár a Barbarossa-hadművelet kudarcot vallott, a veszély fennállt, hogy ha Hitler előbb jut atombombához, mindenki mást térdre kényszeríthet maga körül.
1943 márciusában megnyílt a szigorúan titkos amerikai kutatóbázis az új-mexikói Los Alamosban. A bombaprogram katonai vezetője Leslie Groves tábornok lett, tudományos igazgatója pedig Oppenheimer. A lakott területektől távoli sziklás félsivatagban berendezett Los Alamos – vagy ahogy akkor nevezeték, „a Domb” – acéldróttal körülvett barakkváros volt egy meredek szélű fennsíkon, ahova belépni csak biztonsági engedéllyel lehetett. A kutatóbázist információs karanténba vonták, a kimenő leveleket cenzúrázták, a bombát még a kerítéseken belül is álnéven, „szerkentyűként” (gadget) lehetett emlegetni.
A program helyben 100 tudóssal, mérnökkel és kisegítő alkalmazottal indult, amely létszám hat hónap múlva már 1000, egy évvel később 3500 volt. 1945 nyarán 4000 civil és 2000 egyenruhás élt és dolgozott „a Dombon”.
A barakkvárosban volt iskola, vegyes- és rövidárubolt, mosoda, vegytisztító, közösségi ház. Szükség is volt minderre: a tudósok rendszerint nem egyedül jöttek, elhozhatták a feleségüket, gyerekeiket is, akik évekre berendezkedtek Los Alamosban. Persze volt, aki nem a családjával jött: a Teller-emlékirat szerint az egyik fiatal kutató, Cloyd Marvin a bűzös borzát hozta be, ezért senki sem akart vele együtt dolgozni.
Elképesztő, talán azóta is páratlan tudáskoncentráció jött létre Új-Mexikóban: a cikkben eddig említett szinte összes tudóst bevették a Manhattan-tervbe a győzelem érdekében. Ott volt Enrico Fermi, Luis Alvarez, Ernest Lawrence, Teller Ede, Arthur Compton és a brit Tube Alloys fizikusai. Niels Bohr 1943-ban csatlakozott (titkos katonai akcióval menekítették ki Európából), és abban az évben a számítógép magyar atyja, Neumann János is többször megjelent, hogy segítse a munkát. Szilárd Leó a Manhattan-terv chicagói telephelyén dolgozott. Az egész programban hét aktív Nobel-díjas tevékenykedett, egy tudós a háború közben kapta meg (Isidor Rabi), és még tizennyolc manhattanes részesült ebben az elismerésben 1945 után, köztük Wigner Jenő.
A projekthez így vagy úgy kötődő huszonhat Nobel-díjas közül tizenhárman születtek az Egyesült Államokon kívül.
Az amerikaiaknak rengeteg nyersanyaguk és pénzük volt, de az igazán leküzdhetetlen előnyüket paradox módon a szélsőjobbra tolódó európai rezsimek és állították elő. Mégpedig azzal, hogy elkergették a legjobb gondolkodóikat. Persze a folyamatból a sztálinizmus is kivette a részét: a Nolan-filmben sokat látható George Kistiakowsky például a Szovjetunióból menekült el. Ahogy az iménti Nobel-statisztikából látható, az atombombán dolgozó tudósok nagy része friss bevándorló volt, komoly öntudattal. „Egyike voltam azoknak a szerencséseknek, akiknek segítettek elmenekülni a náci fenyegetés elől. Élveztem egy demokrácia minden kényelmét és sok előnyét. Kötelességem minden tőlem telhetőt megtenni a szabadság védelméért” – írta erről Teller Ede. Hasonlóan gondolkodhatott Fermi is, aki a ’38-as Nobel-díjáért kapott pénzt arra használta, hogy a stockholmi ceremóniáról azonnal New Yorkba távozhasson zsidó feleségével és gyerekeivel együtt. Soha többé nem költözött vissza Olaszországba. Fasizmusba fordult szülőhazája helyett Amerika gyarapodásához és szuperhatalommá válásához járult hozzá.
Ezek a nyugati világból összegyűlt, igencsak fiatal géniuszok – a többség nem volt még harminc éves Los Alamosban – elképesztő teljesítménnyel dolgoztak. Miközben az egyik tudóscsoport valamilyen igazoló elméleten dolgozott, mások már a végrehajtás gyakorlati részleteivel küzdöttek. „Az első atombombák elkészítése olyan volt, mint az iskolai kísérletek. […] Húszból tizenkilenc tudományos berendezést ők építettek meg” – írta Glen McDuff fegyvermérnök, történész. A Manhattan-terv azért világtörténelmi jelentőségű, mert ez volt az első projekt, amely hatalmas erőforrásokat, rengeteg embert és különböző tevékenységet egyetlen végcél érdekében mozgatott meg.
„Los Alamos anomália volt” – értékelt az Amerikai Prométheusz könyv szerzőpárosa. A barakkváros lakóinak le kellett mondaniuk a személyes szuverenitásuk nagy részéről, miközben olyan erőforrásokat és kutatási szabadságot kaptak, mint talán még soha senki korábban.
Nemcsak a koncentrált tudás volt lenyűgöző, hanem az ideológiákat felülíró együttműködési képesség.
Katonai részről az egész programot a presbiteriánus családból származó, erősen tekintélyelvű, politikailag konzervatív, a New Dealt megvető Leslie Groves vezette. Tudományosan pedig a kommunistából magát demokratává fazonírozó, egalitárius, New Deal-támogató Robert Oppenheimer. Bár közös munkájuk közel sem volt súrlódásmentes („Groves egy szemlétláda, de egyenes ember” – vallotta egyenruhás feletteséről a fizikus), de együtt képesek voltak véghez vinni a modern történelem legnagyobb katonai-tudományos teljesítményét. Ehhez három dologra biztosan szükség volt: közös ellenségre, hazaszeretetre és egymás tiszteletére.
Az Oppenheimer-filmben vázolt ellentét a címszereplő és Teller Ede között nagyrészt valós volt, de – mint annak idején megírtuk – Nolan ábrázolása több ponton igazságtalan a magyar tudóssal szemben. Ezzel együtt tény, hogy Oppenheimernek egy idő után elege lett a hazánkból elszármazott, öntudatos, konok tudósokból. Teller memoárja és az Amerikai Prométheusz is megőrzött tőle egy Los Alamosban elejtett mondatot: „Isten óvjon minket a külső ellenségtől, itt bent pedig a magyaroktól!”
Magyarok az atomért
Los Alamosban Neumann János érkezéséig ketten beszéltek magyarul: Teller Ede és felesége, Mici. Teller első feladata az újonnan „a Dombra” érkező fizikusok felkészítése, munkába való bevezetése volt, ez egészült ki később a heti tudományos tanácskozások megszervezésével. Önálló kutatásként a hidrogénbomba-csoportot vitte, és alkalmanként bekapcsolódott egyéb folyamatokba is.
Aki igazán nagyot lendített az atombomba fejlesztésén, az Neumann volt. A Wigner Jenőhöz hasonlóan a fasori Evangélikus Főgimnáziumban tanult matematikus az implózió elméletének kidolgozásába kapcsolódott be. Robbantani ugyanis nemcsak explózióval – kifelé irányuló energialökéssel –, hanem egy test robbanásszerűen gyors térfogatcsökkenésével, összeomlásával is lehet. Az implóziót nem Neumann találta ki, de 1943 októberében Teller és ő győzték meg számításaik segítségével Oppenheimert, hogy a „befelé robbanás” segítségével megbízhatóbb és kisebb, könnyebben szállítható bombát lehet előállítani. Mint Jéki László fizikus megjegyezte, az új megoldás azért is nélkülözhetetlen volt, mert tudták, hogy az első „szerkentyű” plutóniumalapú lesz, amely elemnél a hasadóanyagok összelövésére alapozott megoldás gyakorlatilag megvalósíthatatlan.
Neumann Teller szerint „az atombomba-fejlesztés legfontosabb, bár nagyrészt észrevétlen tudományos segítője” volt.
Nem csak az implózió miatt: ő győzte meg a Los Alamos-iakat, hogy használjanak számítógépeket. 1944 tavaszán hozta az első IBM berendezéseket a kísérleti telepre. A masinák igencsak kezdetlegesek voltak – csupán másodpercenként egy műveletet végeztek el –, mégis gyorsították a bonyolult számítások elvégzését.
Ezen felül Neumann tervezte – J. L. Tuck brit fegyverszakértő nyomán – az első bomba lencseszerű robbanóanyag-elrendezését, amely segítette a detonációt, és végső soron az egész szerkezet karakterét meghatározta. Kollégája, Herman Goldstine szerint „kétségkívül Neumann-nak az volt a legjelentősebb hozzájárulása a Los Alamos-i tervhez”.
Eközben a két másik „manhattanes” magyar máshol dolgozott. Wigner Jenő tervezte meg az első kísérleti atomreaktort (Hanford B munkacsoport), és neki köszönhették a bombához szükséges mennyiségű plutónium-239 előállítását is. Szilárd Leó a Chicagói Kohólaboratórium, a Met Lab vezető fizikusa volt, ahol az első olyan atomreaktoron dolgozott, amely elérte a fenntartható nukleáris láncreakciót. Ezek a rendkívül összetett és új tudást igénylő, térben is elkülönülő feladatok szinte egyszerre zajlottak.
A „mi lett volna, ha?” töprengések mindig kockázatosak, mégis nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy Teller, Neumann, Wigner és Szilárd hozzájárulása nélkül 1945 júliusában nem robbantottak volna atombombát az amerikaiak, csak sokkal később.
Vakító villanás
1945 júliusára Németország romokban hevert a kapituláció után. Az amerikaiak már ’44-ben tudták – többek közt az Európából kimenekített Niels Bohrtól –, hogy a nácik minden szempontból lemaradtak az atomversenyben. A Heisenberget személyesen ismerő Teller haláláig tartotta meggyőződését, miszerint a német bombaprojekt tudósai „önkéntelenül vagy mélyebb belátás birtokában elborzadtak a gondolattól: atombombát adni Hitler kezébe”. Üzemben tartották az intézetet, így korlátozták a fiatal, tehetséges tudósok feláldozását a fronton, de – valószínűsítette Teller – nem dolgoztak buzgón a fegyveren.
Noha Hitler öngyilkossága után a Los Alamos-i kutatók közül néhányan felmondtak és távoztak, a Manhattan-tervet a politikai és hadi vezetés nem akarta leállítani. Nemcsak az addig befektetett kétmilliárd dollár miatt. Felsőbb szinteken tudták, hogy ha bevetik majd a bombát Japán ellen a csendes-óceáni hadszíntéren, az ugyanannyira szól Sztálinnak és a szuperhatalmi pozícióra törő Szovjetuniónak. Leslie Groves azért siettette Oppenheimert, hogy Truman elnök megemlíthesse az oroszoknak az amerikai nukleáris ütőerő potenciálját az 1945. július 17-i potsdami konferencián.
Ha a munkától hajszoltan és idegesen is, de július 15-én minden készen állt Los Alamosban az első atombomba felrobbantásához.
A teszt fedőneve Szentháromság (Trinity) lett, amely Oppenheimer ötlete volt, de nem közvetlenül a keresztény hármasságra utalt.
Az ihletet a „Döngesd szívem, szentháromság” kezdetű 17. századi John Donne-szonett adta. A költemény lírai énje az akarja, hogy Isten megsebezze és erőszakkal újjáteremtse, hogy elnyerje az ígért üdvösséget, lelke ugyanis nem javítható, és teljesen el kell pusztulnia.
Az éjszakára tervezett kísérleti robbantást két furcsa természeti jelenség kísérte. Az egyik az eső: a sivatagban július közepén teljesen furcsa módon eleredt és órákig ömlött az eső. Emiatt sokat kellett csúsztatni a visszaszámlálást és a piros gomb megnyomását. A másikat Robert öccse, a szintén Los Alamosban dolgozó Frank Oppenheimer jegyezte fel: „Azon az éjszakán azt a néhány tudóst, akinek sikerült egy kicsit aludni, rendkívüli zaj ébresztette fel. A környék összes békája összegyűlt a kis tóban a tábor mellett, és egész éjjel párosodtak és hangosan brekegtek.”
A megfigyelőket buszokkal vitték a helyszínre, több kilométerre a bombától. A robbantást minden feljegyzés szerint nagyon feszült várakozás övezte. (A kritikus perceket az Oppenheimer film pontosan és a forrásokhoz nagyrészt hűen ábrázolja.) A robbanás július 16-án 5 óra 29 perc 45 másodperckor következett be. „Az utolsó, örökkévalóságnak tűnő öt másodpercben néma csendben feküdtünk, találgatva, hogy vajon a bomba romlott-e el, vagy csak megint elhalasztották a robbantást. Aztán végre megpillantottam egy halvány fénypontot, amely – úgy tűnt – vízszintes irányban három pontra oszlott. Ez volt maga a nukleáris robbanás és körülötte a felragyogó fénykör. […] Miközben a ragyogó pontok kihunytak, jobb kezemmel kissé megemeltem a hegesztőszemüveget, hogy bejöhessen egy kis fény. Olyan látvány volt, mint mikor egy sötét szobában elhúzzák a függönyt, és a helyiséget elönti a kinti fényes nappal. Lenyűgöző volt” – emlékezett a robbanásra Teller Ede.
„Teljesen elvakított a villanás. Amikor 30 másodperc elteltével visszatért a látásom, fényes ibolyaszerű oszlopot láttam, amely 3000 vagy 5000 méter magasságba emelkedett” – nyilatkozta Robert Serber. A fizikus hozzátette:
„Harminckét kilométerrel távolabb forróságot éreztem az arcomon.”
„Ott álltunk áhítattal, ahogy a robbanás lökéshulláma felszaggatta a sivatagi talajt, és hamarosan göröngyök húztak el mellettünk” – jegyezte fel Joe Hirschfelder kémikus. Az ukrán származású George Kistiakowskyt akkora lökés érte, hogy a földre esett.
A feljegyzések szerint 1945. július 16. reggelén Los Alamos népén szélsőséges érzelmek lettek úrrá. Sokan ujjongtak a sikertől és a megkönnyebbültségtől. Mások szótlanul mentek a barakkjaik felé, mert tudták, hogy a bomba következő bevetése élesben lesz.
×××
Pontosan nyolcvan évvel ezelőtt, az új-mexikói vihar utáni hajnalon az Egyesült Államok atomhatalommá vált. „Az az erő, amit elszabadítanak, örökre túléli majd a nácikat. Meg kell értetnünk a politikusokkal, hogy ez nem egy új fegyver. Ez egy új világ” – Christopher Nolan ezeket a szavakat adta a Los Alamosba érkező Niels Bohr szájába a filmjében, hogy kifejezze a kísérlet súlyát. És tényleg új korszak kezdődött, amelynek szabályrendszere, hadi- és védelempolitikája a mai napig meghatározza az életünket. A Manhattan-terv és a benne résztvevők emléke elhalványodhat, de az ott elszabadított erő örökre az emberiséggel marad.
A nyolcvan éves atomkorszak alapjairól és működéséről, az orosz–ukrán-háború és az iráni konfliktus jelentette nukleáris kockázatokról szól podcastunk, a HetiVálasz július 17-i adása.
Nyitókép: Trinity Tesztről készült egyetlen ismert színes kép – Jack Aeby felvétele (forrás: Wikimedia Commons)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
