A történelem pálcát tör felettetek – nyílt levél egykor volt barátaimnak
Az önkénytörvény elfogadását ugyan őszre napolták, elfogadása azonban nem került le a napirendről. Ha megtörténik, „azzal de facto kiiratkozunk az Európai Unióból, s ami még félelmetesebb: szélesre tárták kapunkat a Medve (russzkij mír) előtt” – írja egykor volt barátainak küldött nyílt levelében Karsai Péter. Az MDF-es rendszerváltó, majd tizenkét éven át (1990-1994, 2002-2010) honatya Karsai beszámol arról, honnan indult a kapcsolata a most is kormánypárti képviselő Lezsák Sándorral, Font Sándorral és Bányai Gáborral, sorait pedig így zárja: „a Jóisten tán majd megbocsát nektek, de a történelem ítélőszéke pálcát tör felettetek. Hetedíziglen. A gazdátokkal együtt”.
A hét elején, életemben először aggodalmaimról írtam egy régi MDF-es levelezőlistára. Az átláthatóságinak nevezett törvénnyel ugyanis szeretett hazánk – nem először történelme során – a végzetébe rohan.
A három megszólított (Lezsák Sándor, Font Sándor és Bányai Gábor) a hatalom emberei, gombnyomásaikon az „életünk” múlik. Kíváncsi voltam, vajon érvekre érvekkel reagálnak-e vagy bunkósbottal. Bányai Gabi fölhívott, tíz percet beszélgettünk, vitatkoztunk, de emberi hangon, indulatos megnyilvánulások nélkül. Font Sanyi rövid választ adott. „ÁRULÓKKAL NEM FOGLALKOZOM”. Évtizedes baráti viszony, vállt a vállnak vető küzdelmek ellenére még megszólítani is elfelejtett. Lezsák Sanyinak még ennyire sem futotta. Nyilvánvalóan megvárja az inkriminált törvény megszavazását. Abból kihámozhatjuk majd a válaszát.
De kezdjük az elején.
1989 kora tavaszán a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központ zsúfolásig telt megyei pártértekezletére kaptam meghívást. Sosem voltam az MSZMP tagja, talán az akkori Pedagógus Szakszervezet-béli ténykedésem, kritikus megnyilatkozásaim miatt figyeltek fel rám. Mi, civil meghívottak a kakasülőn, a hátsó két sorban kaptunk helyet. Jobbra a szomszédom, Nagy Attila színművész, balomon Pintér József keceli nagyvállalkozó foglalt helyet. (Nyugodjanak csendesen!) Balra, egy sorral lejjebb Lezsák Sándor és egy MDF-es barátja ültek a sor legszélén. „Élőben” először ott találkoztunk.
A színpadon Pozsgay Imre és talán Szabó Miklós megyei első titkár elnökölt. A hozzászólók skálája a keményvonalasoktól a reformkommunistákig terjedt. Emlékszem, azzal szórakoztattam magam, hogy próbáltam kitalálni, hogy a kötelező „Elvtársak!” megszólítás hanghordozásából vajon milyen típusú tartalom következik. Fenyegető? Megengedő és kompromisszumkereső? Semmitmondó?
Már a tizedik felszólaló után lehettünk, amikor Lezsák Sándor szót kapott. Fellépett a színpadra akkori jellegzetes öltözékében: kihajtott fehér inggallér, sötét, kereknyakú pulóver. Megvárta, míg elhalkul a szórványos morgolódás, majd megszólította a közönséget:
„Hölgyeim és Uraim!”
Olyan döbbent, fagyott csendet még életemben nem hallottam. Pontos mondatait már nem tudom felidézni, de a lényege ez volt: „Kívánom Önöknek, vitájukat hallva, hogy mihamarabb találják meg közös álláspontjukat, hogy egy szabad választás lehetőségéről egyeztetni tudjunk Önökkel. Az értekezlet szünetében Pozsgay Imre és Lezsák Sándor az előcsarnokban sétálgattak, beszélgettek. Én az elvtársak gyűrűjében csak füleltem. Eléggé mellbevert, amikor a mögöttem beszélgetők félhangosan azt taglalták: „Ezt a két disznót kellene mihamarabb kilőni!” Bennem ekkor dőlt el: ha ezek még mindig lőni akarnak, akkor létre kell hozni városomban, Jánoshalmán is az MDF-et.
Természetesen Lezsák Sándort kértük fel az alakuló ülésünkre. Ma is fel tudom idézni szavait, de különösen Bibó István addig általam kevésbé ismert gondolatait: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni a más véleményektől, a más fajúaktól, a forradalomtól.” Innentől kezdve pörögtek az események, a választókörzet (Bácsalmás 10.) valamennyi településén létrehoztuk „csapatainkat”. Nyertünk. Ettől kezdve életem folyása három fő mederben zajlott: hivatalból is tagja lettem az MDF országos választmányának, később sokáig Bács-Kiskun megyei elnök voltam, mellette igazgattam a jánoshalmi Hunyadi János Általános Iskolát. A Parlament oktatási és sportbizottságának elnökeként az új NAT-on dolgoztunk. A legfájóbb áldozat, amelyet hoznom kellett a sok munka mellett: számomra szinte észrevétlenül felnőttek gyönyörű lányaim.
Sándor volt a példaképünk.
Emberfeletti munkabírásával, fáradhatatlan szorgalmával, egy kicsit papos pátoszával valóban ő volt az MDF egyik ikonja. Kitüntetés volt mellette dolgozni, segíteni létrehozni élete álmát, a Lakiteleki Népfőiskolát. Hálás köszönet illeti ezért Kánya Gábort, akkori képviselőtársunkat, aki nélkül talán ma sem lenne Népfőiskola. Apropó, Népfőiskola!
1999-ben elnökváltás történt az MDF-ben. Dávid Ibolya került az élre, nem kis fölénnyel (kb. 70-30-as aránnyal). Sándor ezt a vereséget sohasem emésztette meg. Talán nem is a személyes kudarc miatt, sokkal inkább a Népfőiskola jövőjét féltette. 1998-ban megalakult az új kormány Orbán Viktor vezetésével, Dávid Ibolya lett az igazságügyi miniszter. Tőle hallottam az alábbi közjátékot : „Kedves Ibolya! Feletessem a kisgazdákkal a Népfőiskolát vagy maradjon továbbra is Lezsáké?” Ibolya visszautasította a „kedvességnek” szánt gesztust, az iskola továbbra is Lezsákék vezetésével működhetett. Később egy párbeszédnek fültanúja is voltam. Akkoriban Dávid Ibolya kezdeményezésére minden pártnak egy, a hozzá szorosan kötődő alapítványáról született törvény. Az MDF alapítványa Antall József nevét vette fel. Mai szemmel nézve az alapítványoknak juttatott összegek aprópénznek tűnnek, de ha nem lopták el, akkor jelentős segítség volt ez a párt működtetéséhez. Lezsák Sándor azt találta ki, hogy ha a Népfőiskola megkapja évenként az összeg felét, akkor oda ő „visszavonul”.
Természetesen a választmány és az elnökség ehhez a megoldáshoz nem járult hozzá. Az akkor már igencsak hűvösödő MDF–Fidesz-viszony, majd az utak végleges szétválása Lezsák Sándor „Engem nem lehet Orbán Viktorral összeveszíteni”-mondatával fejezhető ki legjobban.
A végleges szakítás a Fidesz és MDF között Bod Péter Ákos miniszterelnöki jelölésében csúcsosodott ki 2006-ban, a második forduló előtt. Nyilvánvaló volt, leginkább Orbán számára, hogy a választás már nyerhetetlen. De ha talál maga helyett egy jelöltet, aki ráadásul még alkalmas is a feladatra, sőt még MDF-es is, akkor lesz, aki helyette viszi el a balhét. Valószínűleg Orbán ezután döntött az MDF végleges felszámolásáról, feldarabolásáról.
A Fidesz sem a pénzzel, sem a mézesmadzaggal nem spórolt.
Többen elhagyták a frakciót, a pártot, most ott ülnek még páran a 137 „bátor” képviselő között. Vagy éppen különböző kuratóriumokban, állami pozíciókban kapják a harminc ezüstöt.
***
Font Sándort, akit én 1973-ban pályakezdő énektanárként tanítottam, Soltvadkerten ismertem meg. Olyan tanítvány volt, akinél egy kezdő tanárember jobbat el sem tud képzelni magának. Élénk észjárású, tisztelettudó, de azért kicsit kópés gyerek volt. Nem az énekhangjával tűnt ki társai közül, de biztos, hogy már akkor is az osztálya egyik véleményvezére volt. Kár, hogy csak másfél évig taníthattam, utána nekem Jánoshalmán folytatódott a pályám. Aztán eltelt vagy tizenöt év, hogy újra találkoztunk az MDF-ben. Innentől kezdve egészen a szétválásig szinte napi munkakapcsolatban voltunk. Még a 2010-es években is segített valamilyen helyi, jánoshalmi ügyünk kibogozásában. Ma sincs harag köztünk, ha összefutnánk a soltvadkerti Szervánszkyban, tán még egy fagylaltra is meghívna engem.
***
Bányai Gábort is az iskolában ismertem meg. Róla kevesebb emlékképem van gyerekként, hiszen iskolánkban akkor még több, mint ezer gyermek tanult, és egy igazgató leginkább csak a legkiválóbbakra vagy annak ellentéteire emlékszik. Főleg a nagyszüleit ismertem. Nagyon dolgos, szorgalmas parasztemberek voltak, akik gyönyörű almákat termeltek a szentkatai homokon. Gábornak köszönettel tartozom annak ellenére, hogy én is tudom, mit gondol rólam, ő is tudja, hogy én mit gondolok róla politikai nézetkülönbségeink alapján. Ezzel együtt is képes volt arra, hogy a 15 éve működő Mithras Pedagógus Kórusunk segítségére legyen. Ma egy kisvárosi kórus, ha nem számíthat az önkormányzat, a helyi vállalkozók, de legfőképp az elnyerhető Bethlen Gábor Alap támogatására, jobb, ha bele sem kezd a munkába. Csak az elmúlt pár évben két kórus hagyott fel az énekléssel két településen (Kiskunhalas, Madaras) Hogy mi ma negyven fővel Felső-Bácska egyik legizmosabb kórusa vagyunk, az javarészben Bányai Gábornak is köszönhető. Bejárhattuk a Csallóközt, testvérvárosunkat Lengyelországban, Csíksomlyót és Sepsiszentgyörgyöt is.
***
Aki idáig elolvasta soraimat, joggal kérdi: ezeknek a pozitív visszaemlékezéseknek mi közük az általában számonkérő, felkérdező nyílt levél attitűdjéhez? Mielőtt feltenném kérdéseimet egykori barátaimnak, néhány dolgot még szeretnék leszögezni. Követem az utóbbi évek törvényalkotását. Sokszor sokan kiáltottak farkast feleslegesen. Most mégis azt állítom, hogy az „átláthatósági törvény” elfogadásával, bármikor történjék is, de facto kiiratkozunk az Európai Unióból. Ami még ennél is félelmetesebb:
szélesre tárták kapunkat a Medve (russzkij mír) előtt.
Sosem felejtem azt a frakcióülést, amelyen Antall József erre figyelmeztetett bennünket: „Barátaim! Soha ne feledjétek, hogy a medve csak alszik, de egyszer fel fog ébredni!”
Ezek a kérdések ma nem magánlevelekbe valók, úgyhogy mindhármuktól kérdezem immár nyilvánosan is: ha Európa országainak döntő többsége felfogta, hogy a medve nemcsak felébredt, de meg is kezdte pusztító, emberek százezreinek halálát okozó tombolását, akkor nektek a magyar embereket tényleg az ukránveszéllyel kell riogatnotok? Az életükért, nemzeti megmaradásukért küzdő ukránokkal?
Font Sándortól mint a Parlament mezőgazdasági bizottságának elnökétől azt kérdezem: mit fogsz majd javasolni a gazdáknak, amikor a földalapú támogatást is felfüggesztik? Talán dózerolják le Magyar Péter házát? Lehetőleg akkor, amikor otthon tartózkodik? És ha ezután sem jön a támogatás, ruccanjanak ki ötszáz erőgéppel Brüsszelbe? De mi lesz, ha sokaknak ekkor már „leesik”:
ha már úgyis útba esik Hatvanpuszta, tartsunk egy kis zebraszemlét, meg ott a major… szántsuk fel mindenestől!
Bányai Gábortól meg azt kérdezem, mint mélyen vallásos, templomba járó embertől: mit szóltál, mit éreztél, amikor a főnököd egy sírgyalázó román focihuligánt a Tihanyi Apátságban magasztalt?! Legalább a lelkedben van erre még válaszod…?
Lezsák Sándortól ezt kérdem: ha megkérdezné tőled egy hetedikes diákod, hogy: de Tanár úr, az 1848-as 12 pontnak miért épp a legelején van a „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését!”?, arra mit válaszolnál? Nem az volna erre az egyetlen igaz válasz, hogy e nélkül a többi tizenegy értelmetlen, felesleges? És végül: amikor az MDF alakuló ülésén, itt, Jánoshalmán Bibót, Adyt, Sütő Andrást, a Hargitát idézted, a szép jövővel lelkesítettél bennünket… a fentiek fényében csak üres beszéd volt az egész? Vagy akkor még te is komolyan gondoltad, hogy jobb európainak lenni, mint az orosz medvének behódolni?
A Jóisten tán majd megbocsát nektek, de a történelem ítélőszéke pálcát tör felettetek. Hetedíziglen. A gazdátokkal együtt.
Isten áldjon benneteket!
Nyitókép: Font Sándor, Lezsák Sándor és Bányai Gábor.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
