„Anya, túl sok birodalmi híradót nézel!” – külföldi agitátorok és ellenségképgyártás az új Star Wars-sorozatban
A Csillagok háborúja univerzuma meglepően éles történelmi és politikai tükörré válik a múlt héten befejeződött Andorban, amely a diktatúrák működésének, a tömegmanipuláció természetének és az ellenállás dilemmáinak bemutatásával tűnik ki a franchise megszokott kínálatából. Van-e értelme az ellenállásnak? Milyen formát ölt a propaganda egy messzi-messzi galaxisban – és mennyire ismerősek ezek a formák a Földről nézve? A Bourne-filmek és a Kártyavár alkotói többek között ezeket a kérdéseket járják körül a Star Wars világában. Spoileres írás az Andor két évadáról.
Az eredeti Csillagok háborúja-trilógia – és kisebb részben az ezredfordulón készült előzménytrilógia – generációk számára jelentett meghatározó élményt. Az utóbbi időben azonban a Star Wars szókapcsolat hallatán már nem egy klasszikus űreposzra gondolhattunk, hanem egy szakmányban gyártott popkulturális tömegtermékre, amelyből az utolsó fillért is megpróbálja kifacsarni a világ legnagyobb szórakoztatóipari konglomerátuma. Ezért is okozott kellemes meglepetést a Disney+ műsorán 2022-ben debütált a Andor című sorozat, ami friss levegőt hozott a megfáradt franchise-ba: egy karakterközpontú kémdrámát, amely mintha valami érvényeset próbálna mondani az elnyomásról és a lázadás lehetőségeiről.
Hullámzó színvonal és kultúrharc
A Disney 2012-ben vásárolta meg George Lucastól a filmtörténet egyik legjövedelmezőbb intellektuális tulajdonát. Az eltelt bő évtized nem nevezhető diadalmenetnek. Kaptunk egy inkoherens filmtrilógiát, mely a nosztalgiafaktor miatt a mozipénztárakban szépen teljesített, de a rajongóknak csalódást okozott, mivel semmi újat nem tudott és nem is akart hozzátenni a történethez. Kaptunk egy felejthető és felesleges spinoff-filmet is Han Solo előéletéről, ami pénzügyileg is bukott. Mindebből a Disney azt a tanulságot vonta le, hogy nem érdemes a nagy vásznon próbálkozni, így elindult a Csillagok háborúja streaming korszaka: 2019 óta tucatnyi élő szereplős és animációs sorozat debütált a Disney+ platformon – hullámzó színvonalon, de alapvetően az évtizedek óta ismert motívumok, karakterek, helyszínek regurgitációjával.
Mindennek fejébe a Csillagok háborúját sem kerülte el a kultúrharc. A rajongók egy része azzal vádolta a Disney-t és konkrétan Kathleen Kennedy producert, hogy megfertőzte a „woke elmevírussal” kedvenc világát. A vádnak néha volt alapja: a Birodalmi históriák című animációs sorozatban például egy „nembináris” Jedire vadásznak a Galaktikus Birodalom ügynökei.
Ez önmagában állásfoglalás a genderidentitás-ideológia mellett, de komikussá az tette, hogy a birodalmiak they/them névmásokon szólítják: miközben a rezsim bolygók elpusztításától sem riad vissza, odáig már nem megy el, hogy áldozatait „misgenderingelje”.
Máskor viszont a minden bokorban woke-ot látó hisztéria jelei voltak felfedezhetők a kommentekben: sokszor az is elég volt a címkéhez, hogy nő és/vagy nem fehér karakter volt a főszereplő. A woke-vád az Andor kapcsán is felmerült. Van benne leszbikus szerelmi szál, a második évad elején pedig mezőgazdasági munkát végző illegális migránsokat deportálnak a rohamosztagosok. Ez félreérthetetlen utalás az Amerikában dolgozó latino agrármunkásokra – ám e jelenetek jóval azelőtt íródtak és forogtak, hogy megindultak Donald Trump második elnökségének kitoloncolásai. Az első évadban szerepet kapott az is, hogyan próbál egyetlen női tisztként boldogulni a birodalmi hírszerzés maszkulin világában a sorozat egyik antagonistája. Az Andor színészei néhány nyilatkozatban párhuzamba állították Trump politikájával a sorozatban ábrázolt elnyomást, de összességében az Andor nem lett közutálat tárgya a jobboldalon sem.
A Star Wars tehát jobb napokat is látott, ám akadt egy színfolt. A 2016-os Zsivány Egyes azon kevés produkció egyike volt a Disney-érában, amely üzleti sikert hozott, a kritikusok szerették, és a rajongóknak is bejött. A film annak a lázadó egységnek a történetét meséli el, amely sorsdöntő csatában megszerezte az ikonikus Halálcsillag tervrajzait, és ezzel döntő csapást mért a Birodalomra. Ennek a filmnek az előzményeit bontja ki aztán az Andor sorozat. A Zsivány Egyes nem volt tökéletes film: első felében nem szánt elég időt arra, hogy a néző megismerje a szedett-vedett hősöket, akik végül igazi alakulattá kovácsolódva feláldozzák magukat a nagyobb jóért. Ám a második felében egy olyan „partraszállós” csataszekvenciát vitt a vászonra, ami már-már földközeli realizmust csempészett a messzi-messzi galaxisba. A tragikus végkifejlet (az alakulatból mindenki elesik) szintén merész vállalás volt egy gyerekeknek is szánt filmben.
A Zsivány Egyes másik újítása volt, hogy szakított a Star Wars moralitásával, az Erő világos és sötét oldala közötti örök küzdelem sémájával, amelybe belefér a jó erkölcsi korrupciója, majd önfeláldozó megtérése, de a szürke zóna nem.
A korábban feddhetetlen szabadságharcosként ábrázolt lázadók itt kíméletlen hadviselő felek. Hírszerzőjük, Cassian Andor – a mexikói Diego Luna alakításában – képes saját informátora hidegvérű megölésére, és hajlandó egy másik kulcsszereplő likvidálására is. A háborúban, üzeni a film, a „jó oldalon” is vannak piszkos eszközök – de közben nem tesz egyenlőségjelet a harcoló felek közé, nem mossa össze a szabadságért harcolókat az elnyomókkal (vagy hogy aktuális párhuzamot vonjunk: a védekező felet az agresszorral).
Politika és történelem egy messzi-messzi galaxisban
A háborús és politikai párhuzamok már persze az eredeti Star Wars-tól sem voltak idegenek. George Lucas nem titkolta, hogy a Galaktikus Birodalom megálmodásánál a történelem legsötétebb időszakai, a náci és szovjet birodalmak szolgáltak inspirációul, miközben a Lázadók Szövetségét az amerikai forradalom szabadságharcosai inspirálták (nem véletlen, hogy a birodalmi tisztek erős brit akcentussal beszélnek). Az X-szárnyú vadászgépek és a birodalmi TIE-vadászok űrcsatáit a II. világháború légicsatái ihlették, a Halálcsillag elleni támadás pedig szinte egy az egyben A gátrobbantók (The Dam Busters) című 1955-ös, egy Ruhr-vidéki gát feldobbantásáról szóló brit háborús mozi mintájára zajlott.
Az előzménytrilógia pedig – amellett, hogy fordított hőseposz – színtiszta politikai párhuzam, amely a demokráciából az autokráciába való átmenetét mutatja be a Római Köztársaság ihlette Galaktikus Köztársaság összeomlásán és a Birodalomba való átalakulásán keresztül. Az elkényelmesedett demokrácia nem tud megfelelni a rend és a biztonság iránti társadalmi igénynek, ami lehetőséget nyit egy „megmentő” előtt, aki rendkívül felhatalmazást kap a krízis kezelésére – majd ezt soha nem adja vissza. A közvélemény ünnepli Palpatine császár hatalomra jutását, és amikor feleszmél, késő.
Főleg, hogy néhány évtizedig még formálisan működik a Szenátus, a régi Köztársaság utolsó maradványa, de már csak a diktatúra kulisszájaként. Hogy hogyan, abba épp az Andor mostani második évadában nyer betekintést a néző – és ismerhet rá a való világban is sokfelé működő látszatparlamentarizmus megannyi ismerős jegyére.
A kiüresített intézmény egyetlen funkciója, hogy a zsarnok diktátumaira pecsétet nyomjon, tagjai csak az uralkodó kegyéből maradhatnak pozícióban, már ha nem keltenek túl nagy feltűnést.
Ha pedig valód kritikát akarnak megfogalmazni, mint az Andor egyik főszereplője, Mon Mothma szenátor (Genevieve O’Reilly), a szigorú házszabály és a levezető elnök tesz meg mindent, hogy ebben megakadályozza – miközben a lojális szenátorok a birodalmi propagandisták frázisait böfögik vissza felszólalásaikban.
Ellenállni vagy kerteket művelni?
Az Andor két évadjának 24 epizódja, melyek közül az utolsó három a múlt héten került fel a Disney+-ra, sok tekintetben színezi azt a képet, amit a Zsivány Egyes elkezdett felrajzolni. Főhőse Cassian Andor, akit a mozifilmben már hidegvérű hírszerzőként ismerünk meg, a sorozatból pedig megtudjuk, milyen úton jutott el ide. Története arról a dilemmáról szól, hogy mikor lehet vagy kell ellenállni a zsarnokságnak ahelyett, hogy megpróbálnánk annak keretei között berendezni életünket – Andorban végig ott van a kísértés, hogy a forradalmat másokra hagyja, és szerelmével visszavonuljon „művelni a kertjeit”.
Erre végül azért nem lesz lehetősége, mert a nő számára nem vállalható opció kimaradni az ellenállásból. Sorsuk iróniája, hogy Andornak az életébe kerül a küzdelem, felesége viszont – gyereküket világra hozva – új életet tud kezdeni egy félreeső agrárbolygón, beteljesítve, amiért Andor harcolt, még ha utóbbi nem is élvezheti a kivívott szabadság gyümölcseit. Az özvegyet és újszülöttjét aranyló búzamezőn ábrázoló zárókép főhajtás a Gladiátor előtt: ott a búzamezőn sétáló Maximus feleségét és fiát látja lelki szemeivel, csak épp inverz helyzetben, hiszen az Andorban a nő és a gyermek marad életben, miközben a családfő elesik.
Andor azért sem menekülhet a forradalom elől, mert a hatalom nem hagyja. Míg a régi Star Wars-ban a Birodalom a földi totalitárius rendszerek esztétikájával és tömegpusztító fegyverek bevetésével mutatta meg gonoszságát, az Andor kibontja az elnyomás más alattomos formáit is. A hatalom nemcsak nyers erővel, hanem megfigyeléssel és besúgóhálózattal is sakkban tartja lakosságát – Birodalmi Biztonsági Hivatal (ISB) fehér egyenruhás tisztjei az NKVD vagy a Gestapo tükörképei, akik csírájában próbálják elfojtani a lázadás lehetőségét.
Ez kemény munka: ahogy az első évad egyik idealista forradalmárja fogalmaz, a „a totális kontroll iránti igény azért olyan elkeseredett, mert annyira természetellenes. A zsarnokság folyamatos erőfeszítést igényel. Ezért szükségképpen repedezik és szivárog.”
Az Andor azokról is beszél, akik ebben a gépezetben dolgoznak – két archetípuson keresztül. Az egyik a karrierista törtető, a már említett hírszerzőnő, Dedra Meero (Denise Gough), aki egzisztenciális okokból hajtja végre a leggyomorforgatóbb parancsot is. A másik Syril Karn (Kyle Soller), aki őszinte meggyőződésből, a rend iránti szeretetből szolgálja a Birodalmat, és simán elhiszi a propagandát, amíg nem szembesül azzal, hogy a rezsim kihasználta és hazudott neki. A rendszer végül mindkettejüket elfogyasztja (előbbi börtönben végzi, utóbbi meghal).
A sorozat tekintélyes része az ISB és egy elszigetelt sejtekből álló lázadó hálózat macska–egér játékáról szól (utóbbi vezetőjét Stellan Skarsgård kelti életre emlékezetes alakításban). Ez a kötélhúzás a kémthrillerek legszebb hagyományait követi, ami nem véletlen, hiszen az Andor alkotója az a Tony Gilroy, aki a műfaj 21. századi etalonjának számító Bourne-filmeket jegyzi (az első hármat forgatókönyvíróként, a negyediket rendezőként is).
Az Andor világa a kettős ügynökök, „elégetett” ügynökök és fedett akciók világa, nem az űrcsatáké és fénykard-párbajoké (utóbbi szerencsére elő sem kerül a 24 rész alatt). A sorozat történelmi-politikai érzékenysége annak fényében sem meglepő, hogy Gilroy mellett olyan alkotók dolgoztak az írói csapatban, mint Tom Bissell, aki újságíróként is működött, és Irakból, valamint Afganisztánból tudósított, illetve Beau Willimon, aki a Kártyavár című nagy sikerű politikai thriller első négy évadát jegyezte.
A gulágtól a francia ellenállásig
A történelmi párhuzamok sora nem áll meg a titkosszolgálatoknál. Az elnyomás egyik leghatásosabb ábrázolása első évad munkatábor-bolygója, a Narkina 5, ahol a rabok tudtuk nélkül a Halálcsillag építésén dolgoznak. A precízen megszervezett, szinte steril rendszerben a foglyokat versenyeztetik egymással, jutalmak és büntetések belengetésével törik meg az akaratukat, miközben nincs kilátásuk a valódi szabadulásra. A Narkina 5-ön – akárcsak a 20. század totalitárius rendszereiben – az emberi élet értéktelen, a fizikai munkát pedig nemcsak gazdasági célból, hanem lelki megtörésként is alkalmazzák.
A legnagyobb cinizmus pedig az, hogy a rabok zöme nem politikai ellenálló, hanem civil, akit egy „vészhelyzetinek” nevezett, ám soha vissza nem volt rendelet égisze alatt tartóztattak le.
A párhuzamok sorát gyarapítja a rezesbandás gyászmenet, amely az első évad végén a nyílt lázadás szikrája lesz egy birodalmi iga alatt senyvedő bolygón, Ferrixen. Hogy egy gyászszertartás a katalizátora lehet a politikai ellenállásnak a gyülekezést tiltó rendszerekben, a magyar történelemből is ismert jelenség, elég Rajk László vagy Nagy Imre újratemetésére gondolni – hiába fikció, amit nézünk, igaznak és érvényesnek hat.
A második évadban aztán egy ásványkincsei miatt kitelepítésre ítélt bolygó, Ghorman válik az ellenállás gócpontjává. A finom szöveteiről híres világ, amelynek polgárai szívesen időznek elegáns kávéházakban, a megszállt Franciaországról lett mintázva; az itteni partizánmozgalom a birodalmi logisztika elleni gerillaakciótól a tagok által viselt svájci sapkáig a francia ellenállás leképezése. Amikor pedig egy ellenálló, majd példáját követve egy egész tüntető tömeg a ghormani himnuszt kezdi énekelni a birodalmi rohamosztagosokkal farkasszemet nézve, az nemcsak egy honvédő nép ellenállásának szimbóluma (még ha tömegmészárlásba is torkollik), de hommage a Casablanca híres Marseillaise-jelenete előtt is.
Propaganda mindenhol
Az Andor második évada olyan elemmel bővítette az elnyomás kontúrjainak felrajzolását, ami már nemcsak a történelemből és a totalitárius rendszerekből lehet ismerős, hanem minden diktatúrából, autokráciából, hibrid rezsimből, vezérdemokráciából vagy akár működő, de válságba került demokráciából is. Ez pedig a propaganda természetének meglepően értő bemutatása.
A Birodalom tudja, hogy a galaktikus közvélemény torkán nem lehet csak úgy lenyomni egy bolygó kirablását, ezért jól felépített propagandakampánnyal készíti elő a terepet. Előítéleteket terjesztenek az öntelt ghormaniakról, akik kiszipolyozzák a többi bolygó népeit, és ezeket minden csatornán terjesztik. Mire a kalapács lesújt Ghormanra, az egyszeri galaktikus hírfogyasztó már úgy utálja az ottaniakat, mintha mindig is utálta volna. Még a lojális, de a ghormani valóságot ismerő birodalmi bürokrata is helyreigazítja nyugdíjas édesanyját, amikor az egyik gondosan elültetett sztereotípiát említi: „Anya, túl sok birodalmi híradót nézel.”
A csoportokat – vagy komplett országokat – stigmatizáló üzenetekben egyes amerikai nézők a kutya- és macskaevő haitiakkal riogató Trumpot és republikánus médiát látták, de nem nehéz benne felfedezni az itthon Ukrajnával szemben zajló, hatalomtechnikai célokat szolgáló hergelést sem. Ismerős lehet az a mechanizmus is, amelyen keresztül az íróasztalnál kiötlött panelek mintegy ukázként azonnal leszivárognak a propagandamédiumok beszélő fejeihez.
Néhány perccel azután, hogy egy hírszerző tiszt kitalálja, éppen miért kell gyűlölni a ghormaniakat, a panelt már szó szerint ismételgetik a birodalmi hírcsatornák riporterei.
Akik aztán a tüntetők és karhatalmiak sorfala között állva „tudósítanak” arról, hogyan „provokálják” az erőszakos tüntetők a békés rohamosztagosokat. Az ellenségkép-alkotás másik ismerős és itthon is aktuális példája, hogy a birodalom a ghormaniak legitim ellenállását azzal próbálja diszkreditálni saját hívei szemében, hogy „külföldi” (itt: a bolygón kívülről érkező) agitátorokra fogja az elégedetlenség felszítását.
A sorozat egyik csúcspontja Mon Mothma szenátusi beszéde a ghormani mészárlást követően, mely éleslátóan foglalja össze, hogyan ássa alá a propaganda a társadalom egészséges működését. „Válságban vagyunk. A különbség aközött, ami elhangzik, és aközött, amiről tudjuk, hogy igaz, mára szakadékká mélyült. A sok veszély között talán az a legnagyobb, hogy elveszítjük az objektív valóságot. Az igazság halála a gonosz végső győzelme. Amikor hagyjuk, hogy kicsússzon a kezünkből, vagy amikor kitépik onnan, akkor kiszolgáltatottá válunk annak a szörnyetegnek, amelyik a leghangosabban ordít” – üzenik a szenátor szavain keresztül a sorozat írói. A sorozatban ez a szörnyeteg a császár – de talán a valóságban is akadnak, akik üzemszerűen mélyítik szakadékká a narratívák és a valóság közötti távolságot.
Nyitókép: Diego Luna Cassian Andor szerepében a Star Wars Andor 2. évadában (forrás: Lucasfilm)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
