Az amerikai demokráciának vallási gyökerei is vannak
Nem valami furcsa, trumpista újdonság a keresztény nacionalizmus Amerikában, hanem az amerikai demokrácia egyik, már annak megszületésekor is létező, lényegi vonulata – állítja amerikai magyar vallástudós vendégszerzőnk. Oltvai Kristóf, a Chicagói Egyetem doktorandusza a régmúlt telepeseinek világába is elkalauzolja most az olvasót, hogy jobban értsük a jelen Amerikáját. Esszé.
Az Egyesült Államokban dolgozó amerikai magyar vallástudósként nagyon érdekes volt számomra, hogy az elmúlt hónapban Magyarországon elszaporodott az úgynevezett „amerikai keresztény nacionalizmusról” szóló közbeszéd. Úgy tűnik, ennek a közvetlen kontextusa J.D. Vance február közepén tartott beszéde a müncheni biztonsági konferencián, valamint az azt követő konfrontáció Vance, Donald Trump és Volodimir Zelenszkij között az Ovális Irodában az Ukrajnának nyújtott amerikai katonai segély folytatásának feltételeiről. Számos magyar médiafelület kommentálta ezen történteket, de közöttük a leginkább választ érdemlő – mind a saját, mind az általa képviselt narratíva népszerűsége miatt – az a Friderikusz podcast március 6-ai interjúja Buda Péterrel.
Buda tézise röviden az, hogy a Trump-jelenség az „identitárius keresztény nacionalizmus” egy formájának megnyilvánulása, amely az elmúlt évtizedekben lassan lendületet kapott a Republikánus Párton belül, és most tetőzik. Buda számára Trump Oroszország felé való nyitása ennek a mozgalomnak a tünete, mert természetes ideológiai szövetségesnek látja Putyin keleti ortodox „eurázsianizmusát.” A trumpista Egyesült Államoknak és az eurázsianista Oroszországnak szembe kell néznie egy dekadens, „posztkeresztény” Nyugat-Európával, az Európán belüli szuverenista jobboldali szövetségeseikkel összefogva.
Véleményem szerint ez a narratíva az amerikai vallás- és politikatörténet felületes, sőt talán kissé pártos olvasatán alapul. Az a felfogás, hogy
Amerika keresztény nemzet, a bibliai Isten által egyedülálló világtörténelmi küldetésre kiválasztott nép, évszázadok óta alapvető jellemzője az ország önfelfogásának.
Ez az önarckép, amelyet talán „politikai messianizmusnak” nevezhetnénk, mind a baloldali, mind a jobboldali amerikai társadalmi és politikai mozgalmakat formálta. De mélyebb titka az, hogy történelmi fejlődése során képes volt „szekularistább” és „teokratikusabb” megnyilvánulások között átvillanni, sőt ezt a két irányzatot különböző dinamikus módokon integrálni. Bizonyos időszakokban – például az amerikai felvilágosodás idején vagy a „nyilvánvaló végzet” doktrínája alatt – ez a politikai messianizmus külsőleg szekuláris, racionalista ruhát öntött. De mivel ennek a messianizmusnak a DNS-e mindig is a protestáns kereszténység egy sajátos értelmezése volt, más korszakokban egy kifejezettebben teokratikus ihlet bugyogott fel az amerikai politikai és kulturális élet felszínére. Igazából azt állítanám, hogy az amerikai történelem komoly értékelésé elismerné azt, hogy ezen teokratikus korszakok gyakoribbak voltak – de sokrétűbbek is, és semmiképpen sem korlátozódtak az amerikai jobboldalra –, mint a szekularisták.
Ahhoz, hogy ezt megértsük, emlékeznünk kell arra, hogy az amerikai politikai kultúra alapjait nem a függetlenségi nyilatkozat vagy az alkotmány fektette le, hanem a zarándok atyák 1620-as megérkezése a mai Massachusetts területére. A zarándokok elhagyták az Óvilágot, hogy vallásszabadságot keressenek – maguknak – az Újban. Az államról alkotott elképzelésük a földbirtokos keresztény férfiak közötti szövetségen alapult, akik nem valamilyen szekuláris „egyetemes emberi jogok” miatt voltak szabadok, hanem azért, mert egyenlő tagjai voltak Isten igaz egyházának. Ők „egy választott nép, egy királyi papság, egy szent nemzet” voltak (1 Pét. 2:9), egy új Izrael, amelynek feladata az volt, hogy ne csak az őslakosokat, hanem akár az egész világot megtérítse.
John Winthrop (1588-1649) jámbor puritán jogász, aki több mint egy évtizeden át kormányozta a massachusetts-öböli gyarmatot, híres prédikációt tartott erről az új nemzeti önfelfogásról „A keresztény szeretet példaképe” címmel. Ezen „példakép” természetesen az a puritán közösség volt, amelyet ő és bajtársai alapítottak. Ezt a dokumentumot érdemes teljes egészében elolvasni, mivel talán ez a legtisztább kikristályosodása az amerikai kivételesség ideológiájának és annak elválaszthatatlanul messianista jellegének. Van azonban egy bekezdés, amelyet érdemes külön kiemelni, mivel azóta is óriási befolyást gyakorolt az amerikai politikai gondolkodásra, és amelyet a republikánus és demokrata elnökök egyaránt idéztek a 20. és 21. században:
Látni fogjuk, hogy ott van velünk Izrael Istene, amikor tízen képesek leszünk ellenállni ezer ellenségünknek; amikor olyan dicséretet és dicsőséget ad nekünk, hogy a jövendő ültetvényekről azt mondják majd: „Az Úr tegye olyanná, mint Új-Anglia.” Gondoljunk rá, hogy olyanok leszünk, mint a hegyre épített város. Minden nemzet felnéz reánk. Ha tehát hamisan viselkedünk Istenünkkel ebben a munkában, amit elkezdtünk, és így arra késztetjük, hogy megvonja tőlünk jelenlegi segítségét, akkor tanulsággá válunk világszerte.
Az amerikai nemzeti karakter oly sok része tömörül ebbe az egyetlen szakaszba: az Amerika egyedülálló szoteriológiai küldetésébe vetett bizalom; az erőszak fajilag kódolt fenyegetése azok ellen, akik ellenállnak ennek a küldetésnek (az „ezrek”, akikről Winthrop itt beszél, az őslakos amerikaiak lennének); és a félelem, hogy ha az amerikaiak nem felelnek meg a keresztény erkölcsi normáknak, ez az egész utópisztikus projekt elveszik.
Ugyanakkor Massachusetts demokrácia volt és maradt. Valójában ez volt az első közvetlen demokrácia, amelyről az ókori Görögország óta tudunk. Massachusetts volt az, amely kialakította a „községi gyűlést,” az amerikai köztársaság bölcsőjét, ahol „a földművesek összegyűlnek,” – ahogyan Henry David Thoreau (1817-1862) kétszáz évvel később fogalmazott – „hogy kifejezzék véleményüket valamilyen olyan gondról, ami bosszantja a földet,” és amely – folytatta a transzcendentalista filozófus – „az igazi kongresszus, a legtiszteletreméltóbb, amit valaha is összehívnak az Egyesült Államokban,” a református presbitérium szekularizált mintaképe, ahol bárki, vagyonától és társadalmi helyzetétől függetlenül, honfitársaival együtt beszélhet, vitatkozhat és kormányozhatja a nemzetközösséget.
Ezek a városi gyűlések és az általuk megválasztott gyarmati törvényhozó testületek lettek az amerikai forradalom alapjai a 18. században – olyannyira, hogy a „forradalom” kifejezés valójában mélyen félreérthető. Franciaországgal ellentétben az amerikai „forradalom” nem jelentette a társadalmi szerveződés egy régebbi formájának (a hűbériségnek) a megdöntését egy radikálisan új javára. A puritán „egyetemes papság”-elmélet biztosította, hogy
a tizenhárom gyarmaton a törvényes hatalom mindig a köznép és annak szabályosan megválasztott képviselői kezében volt.
A gyarmatok eredeti kifogása III. György ellen nem az volt, hogy király, hanem az, hogy zsarnok – egy uralkodó, aki túllépte alkotmányos hatalmát azzal, hogy megsértette alattvalói „jogait, mint angolok.”
Ez azt jelenti, hogy – ismét a francia esettel ellentétben – az amerikai forradalom valláshoz való hozzáállását nem a hűbéri, arisztokratikus egyházi hierarchia elutasítása jellemezte. Persze a felvilágosodás-kori racionalizmus sok alapító atya gondolkodását alakította. Így közülük bőven voltak, akik szkeptikusak voltak a hagyományos kereszténység tanításaival szemben. Olyan köztársaságot képzeltek el, amelyben nincs bevett vallás. Ugyanakkor, a puritánokhoz hasonlóan, az alapító atyák a vallásos polgárságot szükségesnek tartották a demokratikus rend létezéséhez. A vallás nevelte az olyan erényeket, mint az önuralom, az önellátás, a becsületesség és a törvény iránti tisztelet. Az ókori történelemben jártas alapító atyák attól tartottak, hogy ha egy népből hiányzanak ezek a tulajdonságok, annak köztársasága a „többség zsarnokságába”, az anarchiába és végső soron a diktatúrába fog esni.
A 18. századi Habsburg Birodalomban, Németországban és Franciaországban a szekularizáció szembeállította az államot az egyházzal – néha azzal a kifejezett feladattal, hogy helyettesítse azt, mint a jakobinusok a katolicizmust a „legfelsőbb lény kultuszával”. (Ez a jelenség egyébként bonyolítja az európai demokráciák állítólagos szekularizmusának megítélését is, mivel ez a szekularizmus gyakran államimádattá vált, ami az emberi vallásosság egyik legrégebbi történelmileg igazolt formája.) De a születőben lévő Egyesült Államokból ezek a feszültségek hiányoztak. A fiatal köztársaság nem tett kísérletet a vallásgyakorlás korlátozására vagy az intézményes egyházak befolyásolására. Bármit is vallottak magánéletükben, az alapító atyák többsége a nyilvános kommunikációjában a vallásosságot a nemzet erkölcsi és ezért politikai gerincének tekintette. A massachusettsi John Adams (1735-1826) például, számos teológiai kérdésben vallott heterodox nézetei ellenére, a következőt írta egy csoport katonatisztnek, miközben az Egyesült Államok második elnökeként szolgált:
Miközben országunkat nem szennyezik el azok az elvek és modorok, amelyek ma a világ oly sok részén pusztulást okoznak; amíg őszinte marad, és képtelen alattomos és istentelen politikára, a legerősebb okunk lesz arra, hogy örüljünk annak a helyi célnak, amit az isteni gondviselés kitűzött nekünk. De ha Amerika népe egyszer képessé válik arra a mély színlelésre egymás és idegen nemzetek iránt, amely az igazságosság és a mértékletesség nyelvét veszi fel, miközben gonoszságot és pazarlást gyakorol, és a legelragadóbb módon mutatja be az egyenesség, a nyíltság és az őszinteség elbűvölő képeit, miközben dühöngve és arcátlanul lázad, ez az ország a világ legnyomorúságosabb lakóhelye lesz; mert nincs olyan hatalommal felfegyverzett kormányunk, amely képes lenne harcolni olyan emberi indulatokkal, amelyeket nem fékez meg az erkölcs és a vallásosság. A kapzsiság, a becsvágy, a bosszú vagy a vitézség úgy szakítaná szét alkotmányunk legerősebb kötelét, mint a bálna a hálót. Alkotmányunk csak egy erkölcsös és vallásos nép számára készült. Teljesen alkalmatlan bármilyen más fajtának kormányzására.
Figyeljük meg az összefüggéseket Winthroppal. Amerikának meg kell őriznie vallásos álláspontját: különben erkölcsei hanyatlani fognak, Isten megvonja tőle kegyét, és egyedülálló világtörténelmi küldetése veszélybe kerül. De Adams számára mindez nem összeegyeztethetetlen a demokráciával. Sőt, mindez szükséges a fiatal nemzet alkotmányos rendjének védelméhez, és nélküle a köztársasági projekt a „pusztulásba” süllyedne – Adams az akkor zajló francia forradalomra utal, amit ő ellenzett.
Még azok az alapító atyák is, akik még kevésbé voltak hagyományosan vallásosak, mint Adams, támogatták azt a politikai messianizmust, ami hozzátartozott az Egyesült Államokról kialakított nézetéhez. Például Thomas Jefferson (1743-1826) pusztán a kereszténység erkölcsi tartalmában hitt, de Amerikát hivatva látta a „szabadság birodalmának” megalapítására: egy hegemonra, amely – szükség esetén erőszakkal is – majd kiterjeszti az egyenlőség elveit az egész nyugati féltekén át. Ezt az álláspontot egy másik keretező-elnök, James Monroe (1758-1831) kodifikálta, akinek a róla elnevezett „doktrínája” kétértelmű volt: az Amerikákban való európai beavatkozás kizárásával megtiltotta déli szomszédainak a geopolitikai autonómiát. Ez a kvázi gyarmati kapcsolat Latin-Amerikával a 20. században is fennmaradt. Erről még lesz mondanivalóm.
Így még az amerikai felvilágosodás csúcspontján is az ország bibliai képe, a „hegyre épített város”, alkotta a nemzeti tudat magját. Ez az oka annak, hogy a keretezők
ösztönösen beépítették a keresztény eszkatológiai szimbólumokat azokba, amik az újszülött szövetségi kormányt jelképezték.
Nincs jobb példa erre, mint az Egyesült Államok 1782-ben tervezett nagypecsétje, amely ezt a messianisztikus önértelmezést a névlegesen szekuláris köztársaság jelvényeként ábrázolja. A pecsét előlapján a szélesebb körben ismert heraldikát látjuk: a fehérfejű rétisas, a tizenhárom csillag, e pluribus unum („sokból egy”). Aztán a hátlapon bepillantást nyerhetünk abba, ami valójában megalapozza az államok egységét. Az isteni gondviselés szeme – a Szentháromság megszokott helyettesítője a középkori és korai-újkori festészetben – elismerően néz le (annuit coeptis: „Ő” – azaz Isten – „jóváhagyta vállalkozásunkat”) a novo ordo seculorumra, a „korok új rendjére”, ami – ahogy a római számok mutatják – 1776-ban kezdődött. Ez az utolsó fordulat az Aeneis egy sorát idézi, amely minden klasszikus értelmezés szerint Krisztus születésére utalt.
Az amerikai társadalmat és politikát azóta is kísérti ez az egyidejűség. Egyrészt az Egyesült Államoknak szekuláris alkotmánya van, amely a bevett egyház lehetőségét törvényileg tiltja. Másrészt az amerikai politikai kultúrában a demokratikus eszmék mindig is szorosan kapcsolódtak a kereszténységhez, különösen a protestáns kereszténységhez. De ami összeköti a kettőt – és ami így lehetővé tette, hogy ez a kultúra a szekuláris és a vallási kifejezések között játszon – az az Egyesült Államok messiási küldetésébe vetett hit. Amerikában ezen messianizmus jelen volt mind az jobboldali, mind a baloldali politika életében, „progresszív” és „reakciós” megnyilvánulásokat egyaránt látva.
A 19. században ez a messianizmus két fő színtere az Egyesült Államok nyugati terjeszkedése és az ehhez kapcsolódó rabszolgaságról szóló viták voltak, amelyek az amerikai polgárháborúban tetőztek. A szintén elnökké választott John Quincy Adams (1767-1848) azt írta apjának, hogy „úgy tűnik, Észak-Amerika egész kontinensét az isteni gondviselés arra rendelte, hogy egy nemzet népesítse be, egy nyelven beszélve, vallási és politikai elvek egy általános rendszerét vallva.” A ifjú Adams később megbánta, hogy támogatta a „kontinentalizmus” eszméjét, de a kocka el volt vetve. Sok telepes úgy vélte, hogy
isteni jóváhagyást kapott az amerikai nyugat őslakosainak kiirtására, és ennek megfelelően cselekedtek,
ezt a hitet a modern technológiai társadalom megállíthatatlan fejlődésének utópisztikus nézetével ötvözve. A szövetségi kormánnyal való konfliktusa ellenére talán egyetlen csoport sem játszotta el olyan nyíltan ezt a véres szoteriológiai drámát, mint a mormon egyház, amelyre – miszerint megpróbált egy nyíltan rasszista teokráciát létrehozni a mai Utah területén – az amerikai politikai messianizmus legsötétebb oldalának mikrokozmoszaként tekinthetünk.
Hasonlóképpen, a rabszolgaság körüli konfliktusban mindkét fél a keresztény teológiára hivatkozott. Nat Turner (1800-1831), aki az amerikai történelem leghalálosabb rabszolgafelkelését vezette, hitszónok volt – közösségében „próféta” –, aki tetteit Jézus Isten országának eszkatologikus hirdetéséhez kötötte. A puritánnak nevelt John Brown (1800-1859), egy connecticuti abolicionista, aki három évtizeddel később megpróbált egy az összes déli államra elterjedő felkelést kezdeményezni, hasonlóképpen „Isten eszközének” tekintette magát. A rabszolgaság támogatói úgy válaszoltak erre, hogy mivel a Biblia mesél istenfélő rabszolgatartókról, a rabszolgaság az emberi társadalomnak Isten által elrendelt része. A polgárháború kitörése után Észak magába szívta az abolicionisták politikai teológiáját. Menetelés közben az uniós csapatok azt énekelték, hogy „az Úr eljövetelének dicsőségét” jelképezik, és hogy „amint meghalt, hogy megszentelje az embereket, haljunk mi meg, hogy szabaddá tegyük őket”.
A 20. században – különösen a második világháború után, amikor a Szovjetunió az Egyesült Államok első számú geopolitikai riválisává vált – ez
a politikai messianizmus, nem ám az emberi jogok szekuláris eszméje iránti elkötelezettség, alakította az amerikai külpolitika alapját.
Ahogy Dwight Eisenhower elnök (1890-1969) fogalmazta 1955-ben: „Isten nélkül nem létezhetne amerikai kormányzási forma, sem amerikai életmód. A legfelsőbb lény elismerése az amerikanizmus első és legalapvetőbb kifejezése.” Természetesen ekkorra ennek a „polgári vallásnak” a szövedéke egy kicsit színesebbé vált: immár a katolikusokat és a zsidókat is magában foglalta a történelmileg vitatható „zsidó-keresztény civilizáció” elnevezés keretében.
Ezt a civilizációt akarta az Egyesült Államok megvédeni az istentelen, kollektivista Szovjetunióval szemben. Amikor szövetségesei ebben a harcban demokratikusak voltak, mint Nyugat-Európában, az Egyesült Államok segítette a demokráciákat. De amikor szövetségesei ebben a harcban autokratikusak voltak – mint Latin-Amerikában, amit még mindig a Monroe-doktrína keretében „védett” –, az Egyesült Államok tökéletesen hajlandó volt feladni látszólagos demokratikus kötelezettségvállalásait a „vörös hordák” sakkban tartása érdekében. Ennek az az oka, hogy politikai hagyományait folytatva Amerika úgy vélte, hogy a fenyegetések a saját nemzetbiztonságával szemben veszélyeztetik a világ megváltását a önkényuralomtól. Tehát minden olyan intézkedés, amely megvédte az Egyesült Államokat – még akkor is, ha valójában ártott más demokráciáknak – igazolható volt, mivel a demokratikus normák egyetemessé tétele csak a kereszténység és a köztársaság Amerikában létező szimbiózisán keresztül valósulhat meg.
Ez az oka annak, hogy a hidegháborús korszak legjelentősebb amerikai értelmiségijei a liberális demokráciát nem szekuláris ideológiának tekintették, hanem bizonyos strukturálisan alapvetőbb keresztény teológiai igazságok kifejezésének. Reinhold Niebuhr (1892-1971) például Az emberi természet és sors (1943) című mesterművében amellett érvelt, hogy a liberális demokrácia az a politikai rendszer, amely legjobban figyelembe veszi az alapvető antropológiai valóságot: az eredendő bűnt. A jobboldalon Niebuhr keresztény teológiáját általában a kapitalizmus támogatására hívták segítségül. Michael Novak (1933-2017) például az 1982-es A demokratikus kapitalizmus szelleme című művében – amely nagy hatással volt a reaganizmusra – azzal érvelt, hogy az „árucikkek áramlása” a szabadpiacon nem más, mint Isten belső, szentháromságos életének teremtményi képmása!
Ebben a korszakban a leghíresebb teológus, aki Amerika „zsidó-keresztény” önarcképét progresszív célokra használta, Martin Luther King, Jr. (1929-1968) volt. Gondoljunk például arra, hogyan apellál a nemzet lelkiismeretére egyik leghíresebb beszédében, az 1963-as „Van egy álmom”-ban:
Ha engedjük, hogy a szabadság zengjen minden faluból és minden tanyáról, minden államból és minden városból, akkor közelebb hozhatjuk azt a napot, amikor Isten minden gyermeke, feketék és fehérek, zsidók és pogányok, protestánsok és katolikusok kézen foghatják egymást, s együtt énekelhetik a régi néger spirituálét: "Végre szabadok! Végre szabadok! Hála a Magasságos Istennek, végre szabadok vagyunk!"
Írásaiban King az emberi jogok szekuláris koncepciójára is hivatkozik a polgárjogi mozgalom érdekében. De azokban a pillanatokban is úgy látja ezt a koncepciót, mint Niebuhr: ez egy alapvetőbb teológiai valóságnak a kifejezése – annak, hogy minden ember, mivel egyformán Isten képmására teremtetett, ugyanazokat a politikai jogokat és szabadságokat érdemli. Mivel Amerika bibliai nemzet, a rasszok közötti egyenlőség és megbékélés felé kell elmozdulnia. Más szavakkal, a teológiai valóság elsődleges – annak „világi” politikai kifejezése másodlagos.
Mindez azt is jelenti, hogy Vance legutóbbi megjegyzései és az általa képviselt általános irány nem jelent alapvető eltérést az eddigi amerikai szellemiségtől vagy az Egyesült Államok korábbi ideológiai céljaitól. Inkább tekinthető egy már régen létező szélesebb tendencia újabb (nyilvánvalóan jobboldali) változatának, amely az elmúlt négy évszázad legtöbb nagy amerikai politikai és kulturális mozgalmát is jellemezte. Vannak amerikai vallástudósok, akik például a „woke” kultúrára is úgy tekintenek, mint egyfajta szekularizált liberális protestantizmusra, ami sajátos eredendő bűn elmélettel és üdvözüléstannal rendelkezik.
De egy alapvetőbb és elméletibb szinten ez az összefonódás a politikai kereszténység, a nemzeti kivételesség és a köztársasági eszme között nem vezethet bennünket ahhoz a következtetéshez, hogy az Egyesült Államok a modernitás „fekete báránya”, egyedülálló eset, ahol a racionalizmus és a szekularizmus nem érvényesült. Inkább arra ösztönöz, hogy megkérdőjelezzük a modernitás állítólag szekuláris állításait önmagáról – például azt, hogy a gazdasági és politikai liberalizáció mindig kéz a kézben jár, vagy azt, hogy a technológiai fejlődés elkerülhetetlen és elősegíti az emberi virágzást. Valóban ellentétesek ezek az állítások a hagyományos vallásossággal? Vagy talán azért létezhetnek olyan termékenyen a vallás mellett, mert lényegében maguk is teológiai állítások, amelyek maguk sem az értelmen alapulnak, hanem az emberiség történelmi vagy kozmikus sorsába vetett – de ugyanannyira vak – hiten?
Nyitókép: keresztény tüntetés a Legfelsőbb Bíróság előtt az abortusz ellen 2025. január 24-én (fotó: Dominic Gwinn / Middle East Images via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
