Még egy könyv a holokausztról? Igen, magyarként ráadásul nagyon fontos
Jelentősen árnyalja a népirtásról szóló tudásunkat George Eisen: A magyar holokauszt főpróbája. 1941 – A tömeggyilkosságok nyara című új könyve. A magyar származású történész 2008-ban, elhurcolt és meggyilkolt nagybátyjai sorsát kutatva találkozott a nyugat-ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban egy idős helyi virágárus asszonnyal, aki gyerekként tanúja volt az oda deportált magyarországi zsidók lemészárlásának. A váratlan tanúvallomás után kezdődött a hosszas kutatómunka, amelynek végeredménye egyszerre történészi elemzés és családtörténeti nyomozás. Recenzió.
Számos megrendítő mondat olvasható George Eisen kötetében: az egyik legelgondolkodtatóbb az a Jim Lepore amerikai történésztől vett idézet, amely szerint „minden történész halottkém.” Ha ez így van, a magyar származású amerikai-izraeli történész Barabás András fordításában a Park Kiadónál megjelent könyve precíz boncolási jegyzőkönyv. Meg utazás a szerző családjának múltjába, töprengés a zsidóság megsemmisítésének kísérletéről, egyben az elkövetők indítékainak aprólékos feltárása.
Még egy könyv a holokausztról? Ugyan, mit nem tudunk még az események okairól, az egész folyamatról, az áldozatokról, a népirtás vérszomjas haláltáncáról? Bizonyosan sok olvasó hasonló gondolatokkal fogadja ezt az egyszerre olvasmányos és jól adatolt munkát. Első látásra igazuk is lehet, hiszen a kötet fő tárgyát, az 1941 augusztus végén a galíciai Kamenyec-Podolszkijban (ma Ukrajnában Kamianec-Podilszkij) végrehajtott mészárlás egyes elemeit már többször feldolgozták. Tudjuk, hogy a tömeggyilkosságnak mintegy 23 ezer, kétharmad részben állampolgárság hiányára hivatkozva Magyarországról kiutasított zsidó ember lett az áldozata.
A Budapesten született, nyelvünket máig jól beszélő, Amerikában élő történész azonban a korábbiaknál átfogóbb munkát tett le az asztalra, hiszen az események – korábban ismeretlen részletekkel gazdagított – bemutatása mellett foglalkozott a tömeggyilkossághoz vezető úttal is. Megismerhetjük továbbá az embereket tömegsírba lövő német szervek összetételét, vezetőinek motivációit, a népirtásról jelentő bátor magyar embermentők munkásságát.
Az aprólékos történészi feltárásnak köszönhetően sokkal pontosabban látjuk, hogy – amiképpen a szerző fogalmaz – Auschwitz után Galícia volt a magyar zsidók második legnagyobb holokauszttemetője. De a haláltáborral ellentétben Galíciában „a férfiakat, nőket, gyerekeket puskák és géppisztolyok irányzékán keresztül kell látnunk, egészen közelről és a helyi közösségek körében”. Ebben áll e kelet-európai határvidéken 1941 nyarán elkövetett rémületes bűntettek magyar és egyetemes történeti jelentősége.
Eisen könyve egyben családtörténet is, hiszen a szerző két nagybátyját, Samut és Karcsit Galíciában ölték meg.
Mindketten Budapesten születtek még az első világháború előtt, csak magyarul tudtak, s bár szüleik külföldi származása miatt nem rendelkeztek magyar állampolgársággal (ezt a hivatalosság soha nem követelte meg tőlük), egész életük Magyarországhoz kötötte őket. Egyik kocsis, másik szabó volt – őket kiutasították és deportálták, míg a szerző nagyapja és apja elkerülte a halálos vidékre való kitaszíttatást. Ez tehát Eisen munkájának szaktudományos elemzésen túli második rétege: a személyes szál miatt a szerző érzékelhető szenvedéllyel áll kutatása tárgyához, ami egyfelől néha a zavarba ejtő – bár érthető – érzelmekkel telíti a tudományos szöveget. Másfelől ez a személyesség jót tesz a könyvnek, mert a történész érzékelhetően meg akarja érteni, mi és miért történt meg nagybátyaival, illetve a hozzájuk hasonló áldozatokkal.
Vizsgálódását éppen ezért messzebbről, a „keleti zsidókról” alkotott képzetektől kezdi, bemutatja, hogy mit jelentett a „galíciáner” a korabeli magyar közbeszédben. Következtetései azért elgondolkodtóak, mert a „másnak”, „idegennek” tűnő csoportok kiválasztásának, stigmatizálásának, majd a jogból való kitaszításának technikái nem sokat változtak. Régi antiszemita toposz volt a „keleti”, „barbár”, „galíciai” zsidók korlátok nélküli bevándorlásának képe. Az oroszországi pogromok vagy a lengyel területeken tapasztalt kilátástalanság elől menekülve kétségkívül nagy számban érkeztek zsidók az Osztrák-Magyar Monarchiába, s a korabeli Magyar Királyság keleti végeire, de a statisztikák alapján a két világháború között hangoztatott „elözönlés” hamis volt. A „galíciánerek” témája ennek ellenére rendszeresen előkerült már az első világháború előtt is, s
a Horthy-korszak antiszemita közhangulatának visszatérő motívuma volt.
A kérdés napirenden tartását erősítette az is, hogy a keleti zsidók a már régebb óta itt élő, asszimilált, magyarul anyanyelvű, nagyvárosi-budapesti, gyakran polgári, neológ hitsorsosaiktól különböztek – ortodoxok és szegények voltak, jiddisül beszéltek. Idővel azonban elkezdtek asszimilálódni, polgárosodni, vallásuktól is sokan eltávolodtak – erről azonban az antiszemita toposzokat szajkózók nem tudtak és nem akartak tudni.
Ez a bonyolult identitáshelyzet volt a kiindulópontja az 1941 nyári deportálásoknak, amelyek a korabeli törvények és rendelkezések alapján teljesen jogszerűnek számítottak. Az ország területén összegyűjtött, elvben külföldi (Magyarországra menekült, vagy a visszacsatolt területeken élő, de nem ott honos) zsidókat a Kárpátokban található Kőrösmező állomásáig vonattal vitték. Onnan a deportáltakat magyar katonai teherautók szállították német ellenőrzés alatt álló területre, majd egyszerűen kirakták a szerencsétlen embereket a semmi közepén. A feltorlódott, elcsigázott, céltalanul vándorló, helyi bandák által kifosztott, zaklatott magyarországi zsidókat végül német SS-parancsnokok vezényletével legyilkolták. Még a szakirodalom sem igazán tudta, amit Eisen könyvében részletesen bemutat: az 1941. augusztus 27-28-án Kamenyec-Podolszkijban történt tömegmészárlásnak (amelynek során 22 ezer javarészt magyarországi, kisebbrészt helyi zsidót lőttek agyon) volt egy közvetlen előzménye. Augusztus 26-án Orynynban mintegy kétezer, Magyarországról kitoloncolt zsidót gyilkoltak meg.
A szinte elmondhatatlan szörnyűségeket a magyar hatóságok azzal igyekeztek maguktól eltávolítani, hogy mindössze „idegenrendészeti intézkedés” történt. Azaz pusztán rendezetlen állampolgárságú embereket utasítottak ki, s nem tehetnek a Galíciában történtekről. Mindkét állítás hazugság volt. A témával foglalkozó történészi munkák, így Eisen monográfiája bizonyítja, hogy
a kitoloncoltak jelentős része egyáltalán nem volt külföldi; ráadásul ezt már a kortársak is tudhatták.
Slachta Margit apáca, országgyűlési képviselő bejárta a deportálás helyszíneit, s a magyar hivatalokat és kormányköröket szembesítette az embertelen rendelkezések következményeivel. Egyik levelében ő írta: „Bár sokakkal beszéltünk, még tévedésből sem találtunk egyet sem, aki akár csak vélelmezhető lett volna galíciai vagy oroszországi honosnak.” Nagyon úgy tűnik, hogy a hatóságok egyszerű gyanú vagy a magyar állampolgárság nem kellően hitelesnek elfogadott bizonyítása esetén is deportáltak embereket – miközben a korban a legtöbbeknek nem volt otthon állampolgársági tanúsítványa, azt ugyanis senki sem várta el.
A Galíciába vetett szerencsétlen magyarországi zsidókat a szintén igen nehéz helyzetben lévő helyi hitsorsosaik próbálták támogatni, élelmiszerrel, gyógyszerrel ellátni. Fedelet biztosítottak nekik, s a kényszerű együttélés során megismerték történeteiket. Egy helyi zsidó orvos, Baruch Milch naplója megerősíti a Magyarországról elűzöttekkel folytatott beszélgetései alapján a deportálások önkényes voltát: „Óriási káosz keveredett, a családokat szétszedték, a családi tűzhelyeket szétverték, hiszen sok vegyes házasság köttetett zsidók és árja [magyar] polgárok között. […] Ezeket az elátkozottakat se szó, se beszéd, mindenféle hazug indokokkal kirángatták az otthonukból, és a magyar hadsereg nyomában, teherautókon, a keleti frontot követve Ukrajnába hurcolták őket. Volt, akit fényes nappal a munkahelyéről vittek el, másokat az éjszaka közepén álmukból riasztottak fel és már tuszkolták is be őket az autóba. Volt, akinek hagyták, hogy magával vigye a legfontosabbakat, másoknak még ennyit sem engedtek meg. Néhányuknak azt mondták, összeírásra viszik el őket, egy másik csoportnak meg azt, hogy átmenetileg egy lágerben lesznek internálva, egy harmadiknak pedig azt, hogy át lesznek telepítve Magyarország egy másik vidékére, egy negyediknek pedig képesek voltak azt mondani, hogy már várja őket új házuk és a földjük, hiszen egész falvak és városok ürültek ki azután, hogy a szovjetek elhurcolták a lakosságot.”
Az 1941-es galíciai mészárlásról szóló monográfia jelentősen árnyalja a magyar holokauszttal kapcsolatos képünket.
Ahogy George Eisen írja, legtöbben az Auschwitz felé haladó, foglyokkal telezsúfolt vonatokat látják maguk előtt, meg a füstöt és lángokat okádó kéményeket a lágerben. Ez viszont annak a gyilkosságsorozatnak az utolsó fejezete, amely 1941 nyarán a forró, kaotikus, véres Galíciában kezdődött. E történetek megismerése ráadásul nemcsak nemzeti múltunk szempontjából fontos. Hasonlóságokat mutatnak más európai országok történetével: a vichy Franciaország „idegenrendészeti akcióival”, a szlovák és román állam politikájával.
A madártávlat, azaz a nagypolitikai összefüggések, a holokauszttal kapcsolatos döntési folyamatok, a német, illetve a magyar hadsereg által elfoglalt Galícia képének bemutatásán túl a könyv igazi erőssége az események realista, s ennek megfelelően szörnyű bemutatása.
Eisen könyvében a holokauszt áldozatai nem tűnnek el a hatalmas számok mögött, nevük, arcuk, történetük van. Ahogy a hóhéroknak is, a mindenféle kontroll alól felszabadult SS-tiszteknek, akik snapszos üveget és pisztolyt lóbálva rohangáltak fel-alá a gödrök szélén felsorakozatott áldozatok között, s vezényelték egyre részegebb embereiket. (A hóhéroknak a kivégzések előtt és alatt is bőven adtak alkoholt.) Megismerjük Friedrich Jeckeln SS-tábornokot, a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosságok parancsnokát, akinek legalább 100 ezer ember halála, köztük a szerző nagybátyjaié száradt a lelkén. Az ő nyomukat kutatta Eisen 2008-ban a nyugat-ukrajnai kisvárosban, amikor a tömegsír melletti kis piacon egy szemtanúval találkozott: az idős virágárus asszony, Valentina 1941 nyarán nyolcévesen végignézte a tömeggyilkosságokat. (Akkoriban még egyáltalán nem rejtették el a vérengzéseket, sőt gyakran ki is vezényelték a civil lakosságot, mert nekik kellett eltemetni az áldozatokat.) „A magyar menetoszlopoknak megparancsolták, hogy a tömegsír szélén sorakozzanak, és lelőtték őket (…) hallottuk az élve eltemetett sebesültek nyögéseit (…) Megtörtént, hogy a gödörbe élve beledobott emberek kimásztak belőle, hogy aztán újra visszakerüljenek, mert azt hitték, hogy a »másik oldalon« vannak. Beleőrültek.”
A szerző visszaemlékezése szerint ott és akkor, a Valentinával való beszélgetése során határozta el a könyv megírását.
Amelyben sokat olvashatunk a német náci hóhérokról, a deportálásokért felelős magyar vezetőkről, például Werth Henrik vezérkari főnökről, Bárdossy László miniszterelnökről, Kozma Miklós kárpátaljai kormányzói biztosról. Vagy éppen a végrehajtásért felelős buzgó hivatalnokokról, például Pásztóy Ámonról, a Külföldieket Ellenőrző Központi Hatóság vezetőjéről, aki még a belügyminiszter Keresztes-Fischer Ferencnek a deportálások leállításáról szóló utasításait is elszabotálta.
A sok szörnyűség, a gyilkos SS-ek, a kegyetlenkedő helyi milíciák, a brutális magyar tábori csendőrök mellett azonban megjelenik Eisen könyvében az emberség is. Honvédek, akiket elborzaszt a szemük előtt zajló kegyetlenség, és hírt visznek a történtekről. Egy magyar katona, aki felismeri Samut, felajánlja segítségét, de ő bátyjával marad. Helyi parasztemberek, akik kenyeret adnak az éhezőknek. Szombathelyi Ferenc altábornagy, aki Kolomeában már meztelenre vetkőztetett, a sírgödör szélén felsorakoztatott kétszáz zsidót ment meg, amikor heves szóváltás után elzavarja a tömeggyilkosságra készülő gestapóst és embereit. Három nő különösen kiemelkedik a bátrak közül: a már említett Slachta Margit, báró Weiss Margit (Weiss Manfréd nagyiparos lánya) és gróf Szapáry Erzsébet. Azon dolgoztak, hogy az emberiség elleni bűncselekményekről itthon minél többen tudjanak, s szervezeteik (Magyar Vöröskereszt, Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság), illetve kapcsolataik révén igyekeztek mindent megtenni a deportálások leállításáért, illetve a Galíciában rekedt, még élő áldozatok hazahozataláért – sőt, még az elhurcoltak itthon maradt családtagjainak gondozására is jutott energiájuk.
Georg Eisen sok szempontból nyomasztó könyvét az ő történetük és a Galíciából a csodával határos módon hazajutott túlélők, például Zobel László vallomása teszi egy kicsit reménytelivé.
Nyitókép: deportált zsidók menete Kamenyec-Podolszkijban a kivégzőhely felé 1941. augusztus 27-én (fotó: Spitz Gyula / United States Holocaust Memorial Museum)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
