Demokrácia vagy infokrácia?
Mindannyian érezzük a digitális fordulat hatását: észleljük a lájkok uralmát, tapasztaljuk a dezinformáció következményeit. De vajon a demokráciák válsága tényleg szoros összefüggésben van a digitalizációval, ahogyan azt Byung-Chul Han állítja? A sztárfilozófus egyenesen a demokrácia helyét elfoglaló infokráciáról beszél legutóbbi könyvében. Valóban a digitális fordulat a demokrácia válságjelenségeinek oka? A fenti kérdésekre vendégszerzőnk Olay Csabával, az MTA doktorával, az ELTE-bölcsészkar Filozófiai Intézetének igazgatójával keresi a válaszokat.
Byung-Chul Han, magyarul tavaly ősszel megjelent könyvében, korunk válságjelenségeit a nyilvánosság digitális szerkezetváltásának tulajdonítja. A sztárfilozófus szerint a kommunikáció feltartóztathatatlan áradata elkábít minket, s míg az ipari kapitalizmus a kényszerrel leigázott testet fegyelmezte, addig a hatalom eme új formája épp azért sikeres, mert nem vagyunk tudatában a szakadatlan felügyelet tényének. Tévesen bár, de szabadnak érezzük magunkat. A filozófus nevet is ad korunk e válságának: infokrácia.
A kérdés időszerűsége nem lehet kétséges, a mélyebb megértés érdekében tehát az ELTE-bölcsészkar Filozófiai Intézetét vezető Olay Csabához fordultunk, hogy átbeszéljük vele: ki dönt ma a hatalomról? Érvelő emberek, vagy inkább már az adatok?
A digitális technológia által teremtett új helyzetben ugyanis hozzáférhetővé válnak hatalmas adatmennyiségek, és egyesek szerint ez lehetővé tesz újfajta, nem az emberi mérlegelésen és megvitatáson, hanem valamilyen kiszámíthatóságon alapuló döntéseket. A dataisták úgy vélik, a big data segítségével racionálisabb döntéseket hozhatunk, és ezért a digitális racionalitás a kommunikatív fölött áll.
Olay Csaba szerint azonban nem mindig lehet adatoktól megoldást várni. Semmilyen mesterséges intelligencia nem tesz fel például magától kérdéseket. Gondoljunk csak olyan alapkérdésekre, hogy mi a világ, mi az ember, mi a szép, mi a jó? Ezek a kérdések értelmüket tekintve egyszerűen meg sem közelíthetők számszerűsítés révén. Semmilyen MI és semmilyen big data-elemzés nem segít nekünk, ha azt kellene eldöntenünk, hogy például most építsünk-e egy tizedik Duna-hidat, vagy használjanak-e Németországban atomenergiát. Ha a Chat GPT-be beütjük, hogy „Érvelj amellett, Németországnak miért elengedhetetlen az atomenergia!”, pillanatok alatt négy oldalt fog kiadni. És ugyanennyit fog kiadni a másik álláspontra is. Ez voltaképpen a német polgárok olyan politikai döntése, amiben a mesterséges intelligencia nem tud segíteni.
A demokratikus működésnek Olay szerint is vannak problémái, melyek a jelenlegi mediális viszonyokkal függenek össze, ám ez egyáltalán nem a vadonatúj mesterséges intelligencia óta van így. Sokkal inkább az utóbbi húsz év fejleménye: azóta egyre kevesebben vannak, akinek megfelelő felkészültségük van ahhoz, hogy komplex módon tájékozódjanak a politikai vitákat illetően. A mai témáink nagyon komplex megközelítést igényelnének. A megvitatás fogalmára épülő habermasi demokráciafelfogásnak éppen az a lényege, hogy ne a pillanatnyi hangulat hevében döntsünk, hanem fontoljuk meg, beszéljük át, és értelmesen, tárgyilagosan döntsünk. Ehhez azonban szükség van hiteles információra. Nem véletlen, hogy a 18. században a hagyományos, széles könyvkultúrához, szerkesztőségekhez, újságolvasáshoz kapcsolódott a demokratikus és liberális ideálok megfogalmazása. Voltak beépített szűrők, amelyek az így elnyerhető információ hitelességét valamennyire garantálták.
Az emberek – a mai, közösséginek mondott média segítségével – viszont egyre inkább előre megrágott nézeteket fogyasztanak. Részben erre vezethető vissza az identitáspolitikák mai népszerűsége.
Ma semmilyen szűrő nincs, minden felkerülhet a világhálóra. Ezek valóban különbségek, amelyek mélyítik a problémát – amely azonban korábban is létezett. Már a 20. századi tömegdemokráciák is tapasztalták, hogy „amit öt percen belül nem lehet megmagyarázni az amerikai átlagpolgárnak, az nem létezik”. Nem vagyunk tehát drámaian más helyzetben, mint amikor a 20. század során számos országban akár funkcionális analfabéták is szavazójogot kaptak – mondja Olay.
Han szerint viszont nagyon is új helyzetben vagyunk: egyenesen digitális börtönben élünk, amelyet mi hoztunk létre saját magunk számára. Szerinte az információs társadalom paradoxona, hogy az emberek az információ foglyai, tehát tulajdonképpen magunkat bilincseljük meg, miközben információkat hozunk létre, és ebben a börtönben elveszítjük cselekvőképességünket. „Az európai kultúrkritikának Rousseau óta létezik ez a fajta toposza, hogy az emberek szabadnak születtek, de láncokat vesznek magukra, és még észre sem veszik” – mondja erre Olay, aki szerint nem könnyű megmondani, hogy voltaképpen mi is lenne ez a Han által vázolt digitális börtön. Vajon az, ha influenszerek hatására teljesen belepörgünk a fogyasztói választások voltaképpen érdektelen sorozatába? Ez elég nyilvánvalóan üres életekhez vezet. De miért ne lehetne ezt észrevenni és tudatosítani? Miért ne lehetne azt mondani, hogy a feladatom az, hogy valami értelmet keressek és találjak az életemben? Platón barlanghasonlatában valóban le vagyunk kötözve. A digitális barlangban nem vagyunk lekötözve, van cselekvési lehetőségünk. Ne becsüljük le az emberi kapcsolatok, a társas kapcsolatok szerepét, és az olyan tevékenységeket, amelyek a cselekvő számára lényegi értelmességgel bírnak. Mint amilyen például a hivatásunk – fogalmaz Olay.
Az a demokrácia-probléma ráadásul, hogy hogyan vesszük rá az állampolgárt, hogy ne csak az önérdekével, a gazdasági racionalitásával törődjék, hanem a közösség ügyeivel is, már a 19. század első harmadától létezik. Benjamin Constant híres előadásában azt állítja, hogy a modernek szabadsága abban áll: a képviselők intézzék helyettük az ország ügyeit, az állampolgár pedig csinálja a bizniszt. Voltaképpen
jóval az új technológiák létezése előtt megjelent az önérdekű gazdasági tevékenység és a közösség érdekét szolgáló részvételi, politikai tevékenység közötti feszültség.
A tömegdemokráciák megjelenésével ez a probléma kiéleződik és a technológiai újítás, a közösségi média Olay szerint csupán ezt fokozza. Ahogyan a manipulációs kísérletek sem újak: bár új eszközzel történnek, de a demokrácia kezdeteitől erős befolyásolási kísérleteket láthatunk. Nyilván, amikor tömegessé válnak, virálisan terjednek a célzott hirdetések vagy olvasnivalók, akkor veszélyesebb a manipuláció, de ha valakit tényleg érdekel, hogy ne csak azokat a véleményeket ismerje, amelyekkel eleve egyetért, megnézheti például, mit ír a kormánypárti sajtó, az ellenzéki sajtó, és mindezt különböző árnyaltabb forrásokban is ellenőrizheti. Sőt: az angolszász világban már teljesen újszerű médiavállalkozások is vannak, amelyek ebben segítik a polgárt. Ha azonban valaki egy TikTok-kampány kapcsán hajlandó egy teljesen ismeretlen elnökre szavazni – Romániában tulajdonképpen ez történt –, azzal az illetővel valószínűleg egyéb gondok is vannak.
Ha tehát az „infokrácia” olyan börtön, amelyet magunknak építettünk – akkor azt a börtönt mi magunk le is tudjuk dózerolni.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
