Nincs visszaút – a polgári politika és a fegyverkezés nem véd meg a háborútól
„Az államok határai soha a történelem folyamán nem voltak ilyen stabilak. Eddig” – írja lapunknak küldött cikkében Suller Zénó. Nemzetközi jogász vendégszerzőnk szerint hiba az újra fenyegető háborús veszély elhárítását csupán politikai ideológiáktól vagy a fegyverkezéstől várni. A jelek arra mutatnak, hogy korunk rímel a weimari időkre, de lehetne kiutat találni.
2025-re megérkezett a globális Weimar. Olvad a jogállamiság eszménye a populizmus növekvő lángjában. Kétfrontos a támadás. Mind a belső, mind a nemzetközi szabály- és intézményalapú berendezkedés veszélyben van. Előbbi az autoriter rezsimek felemelkedését, utóbbi a háborúk lehetőségét hozza magával. Ezzel szemben sem a polgári politika, sem a fegyverkezés nem nyújt védelmet.
Amikor a jogállamiságot féltjük, akkor a demokratikus berendezkedésünket védjük és vice versa. A publicisztikák zöme a kérdést politikai, szellemtörténeti vagy kulturális oldalról közelíti meg, ami fontos, de nem tudja megragadni a mai, nyugatinak mondott berendezkedés abszolút alapját, amely nélkül sem demokrácia, sem szabadság, sem emberi jogok, de még a gazdaság sem tud működni. Ez az abszolút alap a jog.
Az emberi társadalmak attól egyediek, hogy az együttélés szabályozása alkotott normák alapján történik. Ráadásul ezeknek a normáknak van egy fontos megkülönböztető jegye a politikai parancshoz képest. A szabályok kötik megalkotóikat is. A politikai parancs diszkrecionális és ad hoc alapú, vagyis mindig az aktuális érdekeknek, szeszélyeknek megfelelően változtatható. A politikai parancs nem kell, hogy konzisztens legyen: ma elítélheti a gyilkost, másnap ugyanaz a tett akár kitüntetést érdemelhet. Ezzel szemben a jog lényege a kiszámíthatóság és az előre lefektetett feltételek tisztelete. Ezért míg a politika szükségszerűen szubjektív, addig a jog elméletileg objektív.
A legjobb példa a kettő közti különbségre a legmegosztóbb morális kérdések megítélése. Jó-e az abortusz? Legyen-e eutanázia? Kell-e biztosítani az azonos neműek házasságát? A politikai válasz ezekre a kérdésekre a teljes skálát lefedi, mert nincs objektív értékmérő arra, hogy mi a helyes. Politikai, vagyis morális koncepciók versenyeznek egymással, amik lehetnek humánusak vagy soviniszták, megalapozottak vagy sületlenségek, de mindig személyes preferenciát jelenítenek meg. Ezzel szemben a jog egy adott objektív valóságot ad. Az adott jogrendszerben szabályozott az, hogy jogszerű-e a terhességmegszakítás, hogy kioltható-e az emberi élet, ha csak szenvedéssel jár, és az is objektíve adott keret, hogy az azonos neműek házasulhatnak-e.
hirdetés
Kétségtelen, hogy van körkörösség a fenti gondolatmenetben. Az, hogy mit tartalmaz a jogszabály, hogy mit enged meg objekítve, azt a jogszabályalkotáskor egy politikai aktus döntötte el, aminek az alapja egy szubjektív értékválasztás volt. És ez a tétel a jog minden egyes szabályozására igaz az utolsó szabálysértési tényállástól az alkotmányig: minden jogszabály forrása a politika.
Korábban ez a paradoxon nem létezett. A jog és a morál szinte azonos volt.
A jogot isteni jognak, vagy természetjognak tekintették, ami szerint van egy örök igazság, aminek a törvényben meg kell jelennie. A felvilágosodás filozófiájának azonban éppen az volt az eredménye, hogy nincs örök igazság az értékek terén. Ami valakinek igazságos, az a másiknak kegyetlenség. A felvilágosodás nyomán a jogtudomány válasza az lett, hogy a jogot el kell választani a politikától. A „van” és a „legyen” két külön világ. A jog egy objektív és absztrakt valóság, ami teljesen indifferens a politikai szubjektumtól. S így megszületett a tiszta jog eszméje, amely szerint mindegy, hogy mi a jog szubjektíve meghatározott tartalma, amíg azt a jogalkotás formai követelményeinek megfelelően hozták.
Közhelyes felismerés, hogy ez a racionalizált és formalizált felvilágosult jogfelfogás legalábbis részben hozzájárult a huszadik század borzalmaihoz, ahol embercsoportokat jogi eszközökkel üldöztek és gyilkoltak le. A náci bűnösök Nürnbergben közismerten hivatkoztak arra, hogy a német törvényeknek megfelelően jártak el.
Vagyis lehet azzal érvelni, hogy a náci és fasiszta rezsimekkel szemben pont nem a jog, hanem az értékalapú centrális politika adott végső védelmet. A második világháborút a konzervatív liberalizmus nyerte meg a kommunizmussal szövetségben, majd a hidegháborúban a polgári demokratikus berendezkedés győzedelmeskedett a vörös ideológiával szemben.
Érthető tehát, hogy a populizmus és az annak eredményeként kialakuló polarizáció ellen többen a nyugati konzervatív liberalizmushoz térnének vissza, és a válság okaként a centrum elkorcsosulását nevezik meg. Ebben a gondolatban a hagyományos liberalizmus két irányba radikalizálódott: a woke baloldal és a populista új-jobboldal azonos módon bontja a szabályelvű berendezkedést. Logikus következtetésnek tűnik tehát, hogy a politikai problémára politikai választ adjunk, a klasszikus szabadelvű ideológia restaurálásával. Történelmi és jogtörténeti távlatban ez azonban elég kevés reménnyel kecsegtető megoldás.
A jelek arra mutatnak, hogy korunk rímel a weimari időkre. Az intézményeknek már nincs pátosza, a jognak nincs etosza, és a demokráciának nincs mítosza.
A demokrácia mítosza az, hogy a népé a hatalom, amely hatalmat választott képviselők útján többségi döntéshozatallal, de alapvetően mindenki érdekeinek megfelelően gyakorolja. A jog etosza az, hogy a népszuverenitás elve alapján a mindenki által hozott szabályok hosszú távon és igazságosan rendezik az együttélést, hiszen mindenki közösen alkotta ezeket a szabályokat, ezért mindenki kötelezően betartja őket. Az intézmények pátosza pedig az abban való hit, hogy a közösen működtetett és ellenőrzött szervek, intézmények egy magasabb közös célt szolgálnak: mindannyiunk közös védelmét az egyéni erőszak és hatalmaskodás ellen.
A mítosz akkor működik, ha a politikusaink tényleg képviselnek minket. Az etosz akkor működik, ha a jogszabályok tényleg igazságosak. És a pátoszt, az emelkedett, ünnepélyes légkört akkor érezzük az intézményeinken, ha azok pártatlanul alkalmazzák a szabályokat. Napjaink krízisei ezt a bizalmi kört úgy törték meg, mint ahogyan a weimari köztársaságban láttuk. A tömegek a demokratikus intézmények lassúsága, vélt vagy valós tehetetlensége, vagy a vezetők korrumpálódása miatt elvesztették a hitüket a közös projektben. Ez a weimari Németországban és Olaszországban is autokráciához, majd háborúhoz vezetett.
Az intézményi, jogállami, demokratikus rend elleni erők szükségszerűen destruktív erők. A lázadásból nyerik legitimációjukat, ezért hatalmon maradásuk kulcsa a folyamatos rendszerbontás. Nem véletlenül volt az olasz fasiszták jelszava a „me ne frego”, vagyis a „magasról teszek rá”. Ezeket a formációkat nem érdeklik a szabályok, nem érdeklik az ellenérdekek, a kompromisszum vagy a konszolidáció. De nincs államérdek sem. A részigazságokra, felületes megfejtésekre épülő hatalommegtartás az egyetlen cél. Minden más: Me ne frego!
Történelmi tanulságok szerint ez legtöbb esetben nem tud belügy maradni, mert
az ellenségképzés és a narratíva fogsága általában a dekonstrukciót és intézményellenességet a nemzetközi színtérre is áthelyezi.
Nem véletlen, hogy a fasiszta Olaszország lerohanta Etiópiát, a náci Németország Csehszlovákiát, a kambodzsai Vörös Khmer a Vietnám határát sértette, Idi Amin Dada Ugandája Tanzániát támadta meg, Oroszország pedig Grúziát, majd Ukrajnát.
Csak vissza kell térni a hagyományos nyugati értékekhez és polgári politikához, mondják sokan. Ez azonban nem veszi figyelembe a demokrácia ciklikusságát. Arisztotelész ismert elmélete szerint a hatalom szervezésmódja körkörös. Az anarchiából kiemelkedik egy erős vezető, aki fellép a káosszal szemben és végre rendet és békét teremt (monarchia). A túlhatalom és a kontraszelekció miatt azonban az intézmény elkorcsosul és önkényuralom lesz belőle. Egy szűk elit megdönti a zsarnokot és igazságos elituralmat vezet be, ami az arisztokrácia lesz. Ez azonban szintén népsanyargató oligarchiába vált. Ezellen a nép fellázad és megszerzi a hatalmat (politeia), ami azonban később csőcselékuralomba, lényegében anarchiába fordul. Ez utóbbit, az utolsó szakaszt nevezi Arisztotelész demokráciának. S a kör kezdődik elölről.
Tegyük fel, hogy elfogadjuk az állítást, hogy vissza kell térni a polgári gondolathoz. De meddig nyúljunk vissza? A két világháború közötti európai berendezkedést joggal lehet mondani a klasszikus szabadelvű korszaknak. Sőt, ez volt maga a politeia korszaka. Itt a demokrácia a kifinomult és művelt polgároké volt. Mindig volt valamilyen cenzus, és az állam nem félt karhatalmi eszközökkel, cenzúrával és titkosrendőrséggel fellépni az államrendet, a demokráciát megbontani készülő elemekkel szemben.
A második világháború után a demokráciáinknak nem adtunk lényegesen új formát, alapvetően kisebb finomhangolást végeztünk. Két fontos elem került a rendszerbe: nagyobb önmegtartóztatás a hatalom szétterítésével és több intézménnyel, illetve nagyobb elismerés az emberi jogoknak, szintén intézményesített mechanizmusokkal.
A nyitottabb, szabadabb, párbeszéden alapuló közélet majd ellenállóbbá tesz a szélsőségekkel szemben is, szólt a gondolat.
A gyülekezési jog, a szólásszabadság és a korlátozott államhatalom azonban lehetőséget adott a populizmusnak. Egyrészt lassabb, bonyolultabb és nehézkesen reagáló döntéshozatalt hozott létre a polgári állam részéről, másrészt szinte teljes szabadságot arra, hogy a populizmus a hiányosságokat kiemelve egyszerű válaszokat adjon és azt széles közönség előtt terjessze.
A polgári konzervatív politika arra épül, hogy a nép megfelelően értelmes, szolidáris és felelős egyénekből áll. Ez a hozzáállás azonban rejtett altruista elitizmus. Horribile dictu a klasszikus polgári gondolat valójában éppen a cenzusos választás melletti érv lenne, ha az nem lenne tökéletesen vállalhatatlan, elfogadhatatlan és a vallott értékekkel szöges ellentétben álló. Persze a mai polgári konzervatív politika nem is tűzte ezt zászlajára, mert sokkal inkább hisz a párbeszédben, a vitában és az oktatásban. Ezek mind segítenek a szélsőségekkel szembeni harcban és soha nem szabad őket feladni. De válságok idején eddig sem védett meg egyik sem, és most sem véd meg önmagában az oktatás vagy a nyílt vita. És egyáltalán, semmilyen ideológia nem ad védelmet, hiszen ezek mind szubjektív gondolatok.
A felvilágosodásnak tehát igaza volt akkor, amikor rámutatott, hogy az értékek alapvetően relatívak, ezért az államnak lehetőleg semlegesnek kell lennie. A védelmet szabályok és intézmények adják. Ezért a joguralom helyes válasz volt. Csak látszólag elértünk a határáig. Jól funkcionáló jogállamaink arisztotelészi demokráciába fulladtak, amelyek me ne frego-ja autokráciát és a háború kockázatát hordozza.
Ez utóbbira is van megoldási javaslat: Európa felfegyverzése. Természetesen bízva abban, hogy a ruszofil, illiberális, trumpista erők nem veszik be Brüsszelt. A háborútól tehát a fegyverkezés, az erőszak ellensúlya fog megvédeni. Hatalmas összegeket kell a védelmi iparra önteni, és valahogy rá kell venni az ettől vonakodó nyugataikat, hogy legyenek hajlandók megdögleni a harctéren, ha úgy alakul. Óriási tévedés lenne csak ebben látni a megoldást. Ahogyan a polgári demokrácia jogállamiságát is kipróbáltuk és másodszorra vette az irányt az autokrácia felé, úgy a hatalmi egyensúlyt és a fegyverkezési versenyt is kipróbáltuk és sem az első, sem a második világháború, sem a hidegháború nem a legjobb bizonyítványai a teóriának.
Pedig van megoldás, csak teljesen figyelmen kívül hagyjuk azt a gondolati forradalmat, ami legalább akkora jelentőségű és legalább olyan progresszív, mint a felvilágosodás volt.
S ez a forradalmi ötlet, akármennyire unalmasnak tűnik is, a nemzetközi jog.
A nemzetközi jog maga is a felvilágosodásból ered, ezért érdemes egy pillanatra visszatérni hozzá. A felvilágosodás Bibó szerint a hatalom és az erőszak spiritualizálását eredményezte. Ezen azt értette, hogy a hatalomgyakorlás mindinkább elszemélytelenedett, elvontabbá vált. A felvilágosodás célja az emberi ártás, az erőszak és hatalomvágy korlátozása. Elismeri, hogy az erőszak az emberi természet része, viszont felismeri, hogy korlátozás nélkül ez láncreakcióban eszkalálódik. A spiritualizált hatalom célja, hogy az erőszak és a hatalmaskodás bizonyos formáit tiltsa vagy korlátozza, és így láncreakciók helyett ezeket ellenőrizhető egyenes mederbe terelje. Jó példa erre a vérbosszú. Az állami (büntető)hatalom megszilárdulása előtt a nemzetségek, családok a sérelmeiket kollektív büntetéssel, öldökléssel, önbíráskodással torolták meg, ami ugyanilyen mészárlást váltott ki a másik oldalról. Beindult a végeláthatatlan láncreakció. Az állami erőszakmonopóliummal, az emberölés szabályozásával és a viták bíróság előtti eldöntésével az erőszak elképesztő mértékben szorult vissza belföldön. A válasz nem ideológiai volt, hanem az intézményesített szabályrendszer kialakítása.
Nem véletlen, hogy a nemzetközi jog szinte ugyanilyen utat jár be. Az első világháború előtt az államok bármilyen vitát háborúval dönthettek el. Az ezt követően létrejött Népszövetség maga is egy csoda volt abban a korban – elképesztően előremutató elképzelés, történelmi jelentősége felbecsülhetetlen. Először került kimondásra a háborúk helyett a viták békés rendezésének követelménye. Felállították az első Állandó Nemzetközi Bíróságot az államok vitáinak eldöntésére. A fasizmus és nácizmus me ne frego-ja megrekesztette a folyamatot, de a második világháború végén az ENSZ nagyrészt a népszövetségi fonalat vette fel és finomhangolást végzett rajta. A legfontosabb újítása az volt, hogy egyértelmű jogi kötelezettségként állította fel a háborúindítás tilalmát és ennek valamilyen intézményi garanciát is adott a Biztonsági Tanács, és korlátozottabban a Közgyűlés képében.
Látjuk, hogy óriási hiányosságok vannak, kettős mérce, képmutatás…stb. De tény, hogy még így is jelentősen csökkent a háborúk száma, és
egyértelműen kijelenthető, hogy az államok határai soha a történelem folyamán nem voltak ilyen stabilak. Eddig.
Azonban még ez a korlátozott rendszer is veszélyben van a destruktív populizmus emelkedésével, ami a szabályok lebontásában érdekelt, hiszen a pillanat-döntések csak korlátok és keretek nélkül tehetők meg következmények nélkül. A me ne frego itt azonban háborúkat okozhat.
Miért állítom tehát, hogy a polgári politika és a fegyverkezés önmagukban nem, de a nemzetközi jog tartós védelmet ad a háborúval szemben?
Először is, csak az ideológia és különösen a fegyverkezés nem töri meg ciklikusságot és a kiszámíthatatlan láncreakciókat. Ahogyan a belső viszonyokban is az intézményesített szabályrendszer számolta fel az egyéni hatalmaskodást, úgy a nemzetközi viszonyban is csak ez tudja megtörni azt az örökös kört, amiben a közös békét megbontókkal szemben csak a „jó erők” fegyveres fellépése, vagyis az erőszak eszkalációja tud védelmet adni. És ne legyen illúzió vagy aggodalom (ideológiától függően): a nemzetközi jog tényleg csak a humánum abszolút alapjait képes megvédeni.
Nem lehet tőle a demokrácia védelmét várni, de azt igen, hogy a kínzás, a népirtás vagy az üldözés egyik államberendezkedésben se legyen megengedhető.
Azt nem lehet elvárni tőle, hogy az erős államok ne presszionálják a gyengébbeket, vagy, hogy egyenlő befolyásuk legyen. De azt képes lehet a nemzetközi jog garantálni, hogy egyik állam se támadja meg a másikat fegyverrel és csatolja el a területét.
Másodszor, akármennyire terhesnek tűnik is olykor az államoknak a nemzetközi szervezetek tagsági hozzájárulásait befizetni, a béke ára még mindig olcsóbb a nemzetközi szervezetek finanszírozásával és támogatásával, mint az elrettentő védelmi kapacitás folyamatos fejlesztése. És szemben az utóbbival, ez nem növeli, hanem csökkenti a háborús mentalitást, a harci kóstolgatás eszkalációval fenyegető lehetőségeit.
Harmadszor, a felelősségre vonást éppen a nemzetközi jog tudja garantálni olyan esetekben amikor az állam belső működése ezt nem teszi lehetővé, mert a populista mozgalom foglyul ejtette az állami intézményeket. És itt nem csak az érintett állam felelősségére kell gondolni, mert a me ne frego az absztrakt állami felelősséggel nem törődik. Egy hatékony nemzetközi büntetőbíróság éppen azért szükséges, mert az nem az államokat vonja felelősségre, hanem az egyéneket. Például a tömeggyilkos diktátorokat, vagy a háborús bűnös „demokratákat”.
Azért kell a nemzetközi büntetőbíróság, mert ez az egyetlen eszköz, ami egy foglyul ejtett állam vezetőjét tényleg személyes következményekkel fenyegeti.
S ahol nincs államérdek, nincs nemzetpolitika, csak populizmussal álcázott személyes haszonlesés, ott ez a legnagyobb prevenciós erő. Vessen bárki egy pillantást a most elfogott Dutertére, vagy a letartóztatástól rettegő Putyinra és Netanjahura. Ha a letartóztatások konzisztensen és biztosan megtörténnének, az elrettentő lenne minden potenciális elkövető számára.
Végül egy gondolat az európai kultúrát védő harcos végvári vitézeknek. A jog és a nemzetközi jog az európai civilizáció abszolút csúcstermékei. Ez az az export, ami a világ minden egyes társadalmát megfertőzte. Európa kézjegye ott van az egész világon. A vesztfáliai béke során kialakult modern „állam”, mint nemzetközi jogi koncepció egyeduralomra tört. S minden állam a saját rendszerében kisebb-nagyobb eltérésekkel az angolszász vagy európai kontinentális jog valamilyen adaptációjával működteti társadalmait.
A nemzetközi jog európai csúcsexport, amely forradalmasította a világot.
Ott van benne a potenciál a hatékonnyá fejlesztéshez. Európának ebben kulcsszerepe van, de a szabályalapú világot egyedül nem tudja megerősíteni. Ha Európa csak a védelemi fejlesztésre koncentrál, s a szabályok ellenében, akkor az USA kivonulásával nem marad elég erős védelmezője a szabályalapú nemzetközi berendezkedésnek. Európának meg kell győznie a harmadik világot is, aminek meghatározó része érdekelt és elkötelezett a szabályok követésében. A következő évek és évtizedek arról fognak szólni, hogy sikerül-e az egység a tágan vett Európa és harmadik világ többsége között. Európa most a mérleg nyelve. Nincs helye többé a kettős mércének, mert a jogot semmi sem erodálja jobban, mint a szelektív alkalmazása. Ahogy Irak amerikai megszállása a nemzetközi jog durva megsértésével muníciót adott Oroszországnak Grúziában, majd Ukrajnában, úgy a Netanjahuval szembeni különleges európai bánásmód is annak lesz bizonyítéka, hogy a nyugat sem veszi komolyan az objektív jogot. A jog minden politikai felülírása a lázadók működésmódjának elfogadása és megerősítése. Ha Európa ezen nem változtat most az utolsó órában, képmutatásával a harmadik világot végleg elveszíti. És ezzel a szabályalapú, európai értékekre szabott, biztonságos világért folytatott harcot is. Ahogy a magyar származású nürnbergi ügyész, Benjamin Ferencz mondta: Law, not war!
A cikkben megjelenő vélemény kizárólag a szerző sajátja, más személy vagy szervezet álláspontját nem tükrözi.
Nyitókép: Ivaszava Judzsi, az ülést vezető bíró (k) érkezik a palesztin területek humanitárius segélyezésének Izrael általi akadályozásáról szóló ENSZ-beadvány első tárgyalására a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságon 2025. április 28-án (fotó: MTI/AP/Peter Dejong)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
