„Nem megijedni kellett volna akkor” – megszólalnak az egy éve kirúgott tanárok
„Akkor és abban a helyzetben ezt éreztem helyesnek, ennyi.” Ennyit tudott mondani indoklásként Marosi Beatrix tankerületi vezető a bíróságon arról, miért rúgta ki tavaly az oktatás állapota miatt polgári engedetlenséggel tiltakozó tanárokat. Állása mindegyiküknek nagyon hamar lett, de a hivatásukat elvesztették, és lelkileg megviselte őket, ami történt. Az elbocsátott pedagógusokkal és ügyvédeikkel beszélgettünk – egy évvel később.
Mivel máig nem derült ki, hogy a tavaly szeptember elsejével indult, gördülő jelleggel folytatott tiltakozásban december közepéig részt vevő 2018 fő közül mi alapján választották ki a tankerületek éppen azt a tizenhat tanárt, akit végül elbocsátottak, a lépés legvalószínűbb magyarázata ma is csak az erődemonstráció lehet. A megfélemlítés pedig működik, hiszen – bár akad, aki sokáig élt a polgári engedetlenség eszközével – az ilyen formában történő tiltakozás, amelyhez korában több mint kétszáz iskola csatlakozott, a kirúgások után lényegében megszűnt. Ennek nem csak az az oka, hogy sokan, akik ugyan nincsenek megelégedve a megalázóan alacsony bérekkel, az irreálisan megnőtt terhekkel és a kifizetetlen túlmunkával, hivatástudatból vagy egzisztenciális okokból nem merik kockáztatni az állásukat, de az is, hogy a sztrájktörvény után a polgári engedetlenség eljárását is igyekeztek kiüresíteni azáltal, hogy a tankerületeknél a legkülönfélébb módon elcsalták a meg nem tartott tanórák adminisztrációját. (Magyarul nem érdekelte őket, hány órán nem jutottak oktatáshoz a diákok, lényeg, hogy a dolog úgy legyen lepapírozva, hogy ne kelljen miattuk magyarázkodni. Van, akinek sztrájk jogcímen szerepelt levonás a bérjegyzékében annak ellenére, hogy polgári engedetlenségben vett részt, de olyanok is akadtak, akiknek egyszerűen nem könyvelték el az elmulasztott órákat.) Ma már tehát
polgári engedetlenséggel sem lehet felhívni a hatalom figyelmét a közoktatás problémáira, amelyeket szemmel láthatóan tökéletesen figyelmen kívül hagynak az oktatásirányítás szereplői.
– Döbbenetes, hogy a tárgyaláson elhangzottakból kiderült, a tankerületi vezető egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy milyen célokért álltunk ki és mi volt az oka annak, hogy a véleménynyilvánításnak ezt a formáját választottuk. Vagy nem volt tisztában vele, vagy nem mondhatta el, hogy tisztában van vele. Egyik borzalmasabb feltételezés, mint a másik – kommentálja a múlt heti tárgyaláson egy év várakozás után végre megjelenő Marosi Beatrix szereplését Törley Katalin, aki egyike volt az elsőként kirúgott kölcseys tanároknak. – Azt is egészen különösnek tartom valaki részéről, aki az oktatásirányításban dolgozik, hogy a bíróság előtt tett állítása szerint nem érdeklődik azok iránt a problémák iránt, amelyekkel a fennhatósága alá tartozó munkavállalók küzdenek. Marosi Beatrix ráadásul azt állította, hogy nem volt tudomása arról, hogy az általa elbocsátott oktatók közül valakinek kötődése lenne a Tanítanék Mozgalomhoz. Az elmúlt két év történései után ezt állítani több mint meghökkentő – teszi hozzá Törley, aki 2016 óta küzd a Tanítanék Mozgalom keretei közt az oktatás megújításáért.
Bizonyára vannak, akik már nem emlékeznek, így néhány szóban felidézzük, miért is kellett polgári engedetlenséghez folyamodniuk a tanároknak. 2021-re a tanári fizetések teljesen elértéktelenedtek, miközben a terhek irreálisan megnőttek és egyre súlyosabb tanárhiány alakult ki. A kiégett, elfáradt, elöregedő tanári közösséget látva a két szakszervezet közös sztrájkbizottságot alapított és tárgyalásokat kezdeményezett a kormánnyal, de ezek nem vezettek eredményre. A fizetésemelés, a munkakörülmények javítása, a nevelő-oktató munkát segítő munkatársak helyzetének rendezése érdekében rendezett első, figyelmeztető sztrájk után, amelynek törvényességét az oktatásirányítás kétségbe vonta – jóllehet, a bíróság később kimondta, hogy törvényes volt –, megszületett az új sztrájktörvény, amely súlyosan korlátozta – lényegében megcsonkította – a pedagógusok sztrájkjogát.
– Az, hogy polgári engedetlenségbe kezdtünk, nem jelentett mást, mint hogy úgy sztrájkoltunk, ahogy szerintünk a sztrájknak értelme van.
Az addigi követelések mellé attól kezdve felvettük a sztrájkjog helyreállítását is, hiszen a sztrájk a legerősebb munkavállalói eszköz a célok elérésére. A polgári engedetlenkedés 2022 februárjában indult és áprilisig gördülő forában országszerte sokan csatlakoztak hozzá, a hatalom részéről azonban akkor még semmilyen reakciót nem váltottunk ki vele – idézi fel a kezdeteket Törley Katalin, aki utal rá, mivel nyáron semmilyen előrelépés nem történt, szeptemberben újra kezdték az engedetlenkedést. – A tavaszihoz képest annyi volt a különbség, hogy addigra már a belügyminisztérium alá tartozott a közoktatás, és Pintér Sándor már nyáron jelezte, hogy rendészeti eszközökkel fogja megrendszabályozni a renitens tiltakozókat. Ez történt meg szeptember és november végén a tanárok elbocsátásával – foglalja össze a történteket.
Törley Katalin munkaviszonyát közel 25 éves közalkalmazotti jogviszony után (nettó jövedelme félállásban kb. 155 ezer forint volt) szüntették meg, hét ténylegesen elmaradt vagy nem szakosan helyettesített óra miatt. Egy másik kölcseys pedagógust 13 év tanítás után (nettó illetménye teljes állásban 226 ezer forint) tette lapátra a tankerület arra hivatkozva, hogy tíz órája elmaradt a tiltakozás következtében. Egy matematika-francia szakos tanárt, aki 22 éve tanított a Kölcseyben háromnegyed állásban (nettó illetménye 180 ezer forint), 14 elmaradt óra miatt rúgtak ki.
– Az egy éve benyújtott kereset annyiban változott, hogy Sallai Katalin 40. jubileumi járandóságának követelésétől elálltunk – magyarázza Tóth Balázs, a kölcseyseket védő ügyvéd. Sallai Katalin az a magyar szakos tanár, akit 38 év munkaviszony után (nettó jövedelme teljes állásban 280 ezer forint), nyugdíjazás előtt fél évvel bocsátottak el, holott mindössze négy órája maradt el a tiltakozások miatt. Neki sikerült hasonló jogviszonyban elhelyezkednie, és az új munkáltatója kifizette a járandóságát, így csak a végkielégítés, a felmentési időre járó távolléti díj, a hátrányos megkülönböztetés miatti sérelemdíj és a perköltség szerepelnek már a felperesek követelései között.
– Minden általam képviselt tanárnak nagyon rövid időn belül lett állása és a jövedelmük nem meglepő módon nem kevesebb, mint pedagógusként, így nincs máshonnan meg nem térült munkabér, amelyet a jogviszony jogellenes megszüntetése miatt követelnünk kellene – fogalmaz a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje, aki úgy véli, a lényegi kérdés mindhárom most folyó perben azonos.
Szankcionálható-e önmagában az, ha valaki egyszer vagy kétszer egy órát nem tart meg polgári engedetlenség címén olyan jogszabályi környezetben, amilyenben Magyarországon a pedagógusok találták magukat? És ha igen,
lehet-e a szankció az azonnali hatályú felmentés úgy, hogy tulajdonképpen teljesen ad hoc módon dől el, kire sújt le a bárd és kire nem?
Bár a felpereseknek mindössze egy hónap állt rendelkezésükre, hogy összerakják a keresetet, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumból kirúgott tanárok perében a múlt hét csütörtökig egyetlen érdemi tárgyalás sem volt, ahol megjelent volna az alperes képviselője, aki eddig rendre beteget jelentett. – Végtelenül kellemetlen a felperesek számára, hogy van egy elvileg rapid eljárás, amely komoly közéleti kérdésként jelenik meg és amelyben egy év alatt mégsem történt semmi – mondja az ügyvéd.
Egy évet vártak tehát az elsőként elbocsátott tanárok arra, hogy meghallgathassák az alperes képviselőjét, Marosi Beatrix azonban a múlt csütörtöki tárgyaláson sem adott kielégítő választ az igazán égető kérdésekre. A flegma megnyilvánulásai miatt a bíró által rendreutasított tankerületi vezető arra a kérdésre, miért éppen ennyi tanárt bocsátott el, úgy válaszolt:
„Akkor és abban a helyzetben ezt éreztem helyesnek, ennyi.”
A tankerületi vezetők felelősségéből mit sem von le a tény, hogy az erősen központosított oktatásirányításban a jelek szerint felülről kapott direktívát teljesítve cselekedhettek. Ezt látszik igazolni az is, hogy a másik két perben képviselt tanárok felmondása – jóllehet, az egyik a Külső-, másik a Belső-Pesti Tankerületi Központból érkezett –, betűre megegyezik.
A Karinthy Frigyes Gimnáziumból elbocsátott hat tanárt, valamint az Eötvös József Gimnázium és a Vörösmarty Mihály Gimnázium egy-egy kirúgott tanárát Sziklai Tamás, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) ügyvédje képviseli, aki úgy véli, beszédes, hogy a Külső és a Belső-Pesti Tankerületi Központ vezetőjének is éppen ugyanazon a napon jutott eszébe kirúgni embereket. – Ha jogellenes felmondás a munkaügyi per tárgya, a felmondás megszövegezéséből kell kiindulni, ez pedig mind a nyolc felperes esetében szóról szóra ugyanaz. Csak a nevek és a személyes adatok lettek kicserélve bennük – fogalmaz Sziklai, aki úgy véli, akárhonnan nézzük, a polgári engedetlenség is sztrájk, hiszen munkabeszüntetéssel jár.
„Azt pedig, hogy egy sztrájk jogszerű-e vagy sem, munkaügyi bíróság hivatott eldönteni, a tankerületek azonban ez esetben bírói szerepbe helyezve magukat, döntöttek a kirúgásokról” – fogalmazott lapunknak korábban az ügyvéd, aki most azt mondja, az ellenoldali félnek az a stratégiája, hogy szemellenzősen csak azt nézi, mely napokon nem vette fel a munkát a tanár. Az ő álláspontjuk szerint itt nincs vizsgálnivaló.
– Ez azonban nem állja meg a helyét, hiszen a véleménynyilvánítás szabadsága alkotmányos alapjog, amikor arra hivatkozunk, hogy ez sérül, akkor a bíróságnak azt is vizsgálnia kell, hogy a római egyezmény tízes cikkébe foglalt véleménynyilvánítás szabadságának a sérelmére követett-e el jogsértést a munkáltató. De az európai emberi jogi bíróság által kidolgozott szempontok szerint is vizsgálni kell az úgynevezett szükségesség-arányosság teszt segítségével, hogy alapjogi szempontból ez a munkáltatói intézkedés szükséges és arányos volt-e az elkövetett polgári engedetlenségi akcióhoz mérten – mondja Sziklai Tamás.
– Én az utolsó pillanatig, még a figyelmeztető levél átvételekor is azt gondoltam, hogy egy ilyen tanárhiányos állapotban a teljes oktatási rendszer elleni merénylet lenne pedagógusokat elbocsátani – meséli Törley Katalin, amikor arról kérdezzük, számított-e arra, hogy elbocsáthatják a tiltakozás miatt.
Általában is irracionális döntésnek látszik, hogy az égető tanárhiány közepette pedagógusokat rúgnak ki a tankerületek, de az végképp, hogy
a többszáz – talán többezer – polgári engedetlenkedő közül elbocsátottak közt még matematika-, sőt kémiatanárt is találunk,
hiszen, ahogy már mi is többször megírtuk, elmondtuk, ezen a területen van a legreménytelenebb apadás. Palya Tamás, aki elbocsátása után a HetiVálasznak is vendége volt, 29 évet töltött a pályán matematika-kémia szakos tanárként, amikor egy pénteki napon megkapta a felmondólevelét.
– Négy órával a kirúgásom után már volt is egy félállásom – emlékezik vissza a Kölcsey egykori kémiatanára. A következő hónapokban pedagógusokat tanított, blogot írt, majd munkába állt egy nem állami fenntartású gimnáziumban, július óta pedig egyéni vállalkozóként, magántanításból él.
– Szomorú tény, hogy Magyarországon hatalmas a kereslet a magántanárok iránt. Ha normális oktatási rendszer lenne, akkor éhen halnék. Így ez a veszély nem fenyeget – fogalmaz Palya Tamás, akit anyagilag nem, lelkileg viszont annál inkább megviselt az elbocsátás. – Azt gondoltam, hogy pár hét és túl leszek rajta, de kellett a teljes tanév, hogy már ne fájjon, ne gondoljak minden nap a Kölcseyre. Persze ez főként azért volt, mert egy végzős osztályt hagytam ott, akiket már négy éve tanítottam. Ahogy lement az érettségi bankett, nagyon megkönnyebbültem, mára pedig már egyáltalán nem hiányzik az, hogy iskolában taníthassak, hiszen most érzem igazán, mennyi olyan munkát végeztem, amiért egy fillért sem kaptam. Már jól vagyok, sokkal jobban érzem magam, könnyebb az életem – mondja a kémia-matematika szakos tanár.
Amikor a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumból rendkívüli felmentéssel eltávolították az ominózus öt tanárt, új lendületet vett a polgári engedetlenségi hullám.
– Úgy éreztem, most van itt az a pillanat, amikor a kormány engedni fog egy nagy, széles körű társadalmi akaratnak, amelynek mi, tanárok voltunk a szószólói.
Nem politikai céljaink voltak, nem kormányváltást akartunk, csak egy oktatási reformot és az erről szóló párbeszédet. Nagyon hittem benne, mert megmozdult az ország.
Akkor úgy tűnt, nem igaz, hogy rossz a tanárok megbecsültsége, hiszen éreztük a szülők támogatását, tömegek voltak mögöttünk. Az igazán nagy csalódást az okozta, amikor azzal szembesültem, hogy éppen az országban szétszóródott kollégáink nincsenek mellettünk – mondja Rábai János, aki az előző tanévben a diákok szavazata alapján az év tanára lett a Karinthy Frigyes Gimnáziumban. A magyar nyelvet és irodalmat, valamint mozgóképkultúrát és médiaismeretet tanító pedagógus úgy fogalmaz: – Tudom, hogy nehéz kiállni magunkért és van, hogy az ember nem lát maga előtt más utat, mint amin jár, de az az egyenlet, hogy minél többen vagyunk, annál erősebbek vagyunk, ugyanolyan egyszerű, mint az, hogy „én csak egy tanár vagyok a sokból”.
Az a szolidaritási hullám, amely erőt vett a Karinthy Frigyes Gimnázium körüli civileken, valóban rendkívüli volt. Miután a Külső-Pesti Tankerületi Központ vezetője, Rábel Krisztina az iskola igazgatójával akarta kézbesíttetni az érintett engedetlenkedőknek az általa megírt fenyegető leveleket, amelyeket most a pereljárásban az alperes „jóindulatú tájékoztatásként” aposztrofál, a tanárok időpontot kértek tőle, hogy személyesen kelljen átadnia ezeket. A megadott időpontra hatalmas tömeg gyűlt össze a tankerületi központ épülete előtt, ahonnan – minden bizonnyal az ezt követően újra meg újra visszatérő demonstrációk elől menekülve – a későbbiekben el is költözött a hivatal.
A karinthys tanárok, hatan, november 30-án kapták meg a felmondásukat. Mint mondják, ez egy hosszú távon ható büntetés volt. – Mi mind tanítani akartunk, nem gondoltunk pályaelhagyásra, mégis egyik pillanatról a másikra mintha kirúgták volna alólunk a széket. Egyikünknek sem volt B terve. Október végén, november elején még számítottunk arra, hogy elbocsáthatnak, de utána már nem. Azt gondoltuk, elmentünk a falig. Mivel nem értünk el változást, úgy voltam vele, még azt az egy hetes sztrájkot végigcsinálom, utána vége. Beleadtunk apait anyait, de végzős osztályom volt, úgy éreztem, most már velük kell törődnöm. A kirúgás – pár nappal a szalagavató bál után – váratlanul ért. A legrosszabb forgatókönyv érvényesült azzal, hogy ez megtörtént velünk. Amikor kirúgták a kölcseyseket, még nagyobb lett a tiltakozás, amikor kirúgtak minket, még annál is nagyobbnak kellett volna lennie.
Nem megijedni kellett volna akkor, hanem megtorpanni és felmérni: ilyen világ vár ránk?
Akkor mutatkozott meg, hogy milyen lesz a jövő – mondja keserűn Rábai János, aki most, egy év elteltével újraéli az eseményeket. Ma lehangolt és kiábrándult az oktatás ügyének szempontjából. Semmit nem bánt meg, de nem érti, mi kell azoknak, akik benne maradtak a rendszerben, ahhoz, hogy megmozduljanak.
– A tüntetéseken ugyanazokat az arcokat látom és nem értem, hogy lehet, hogy miközben én mindent megtettem, mások annyira nem képesek, hogy kimenjenek az utcára és tiltakozzanak – fűzi hozzá a fiatal magyartanár, akinek nagyon fájdalmas volt az elválás végzős osztályától, melyet „árnyék osztályfőnökként” mindvégig elkísért; ott volt az érettségijük első napján, a ballagáson, a banketten, sőt, szerenádot is kapott tőlük.
Bár a karinthys tanárok keresetében eredetileg az anyagi követelések mellett szerepelt a jogviszony visszaállításának követelése is, azóta ettől mind elálltak. – Rettentően elkeseríti az összes felperest, ami most az oktatásban van. Ha eddig nem rúgták volna ki őket, biztos vagyok benne, hogy a szeptember 15 és 29 közötti határidőben nyilatkoztak volna arról, hogy nem akarnak a státusztörvény hatálya alá kerülni – fogalmaz Sziklai Tamás. – Meg vannak törve, hiszen a szakmai karrierjük derékba törése önmagában egy tragédia. Persze az pozitívum, hogy mostanra mindenki elhelyezkedett, de többnyire nem abban a munkakörben, amit hivatásának érez – teszi hozzá az ügyvéd.
– Bármennyire is ellentmondásosnak tűnik, mi szabálykövető, jogtisztelő emberek vagyunk, éppen ezért választottuk a polgári engedetlenség eszközét,
mert azt éreztük, hogy ez egy olyan értékű üzenet, ami mindenki figyelmét felkelti, a legmagasabb szintekig. Eszköznek tekintettük ahhoz, hogy társadalmi egyeztetést folytathassunk az oktatás jövőjéről – magyarázza Rábai János. – Ezek után, amikor az ember egyszerre ott találja magát egy bíróságon – hiába ő a felperes – olyan érzése van, mintha neki lenne itt elszámolni valója. Szeretnénk, ha kimondanák, hogy a kirúgásunk munkajogi szempontból problémás. Ugyanakkor borzalmas, hogy az ember a tárgyaláson újra átéli a kirúgás élményét. Újra és újra bizonyítani kell az igazunkat, holott nyilvánvaló, hogy égbekiáltó aránytalanság történt velünk. Én az elmaradt óráim közül például soknál jelen voltam, mert volt, hogy ezeken a táncot gyakoroltuk a szalagavatóra, csak direkt nem írtam be Krétába, hogy legyen üzenetértéke – fogalmaz Rábai.
Törley Katalin megbocsátóbb azokkal, akik jobb meggyőződésük ellenére nem teszik kockára az állásukat. – Egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy aki az oktatásban dolgozik, „élő anyaggal ”dolgozik. Hiába beszélünk arról, hogy a tanítványaink számára sokkal jobb lenne, ha elérnénk a céljainkat, amikor nap mint nap bemegy az ember az iskolába, konkrét gyerekekkel találkozik és a konkrét gyereket otthagyni nagyon nehéz, mert neki akkor és ott van szüksége arra a pedagógusra, aki vele dolgozik. Ez nagyon sokakat visszarettenthetett – mondja a franciatanár, aki arról is beszél, hogy
az iskolákban, ahol az elbocsátások történtek, súlyos traumát éltek át mind a kollégák, mind a diákok.
Személy szerint neki is nagyon hiányzik az iskola. – Amikor az ember bemegy egy csoportba, azon túl, hogy valamilyen témában órát tart, mindig átél a gyerekekkel olyan intim, megható, felemelő és vidám pillanatokat, amik most nincsenek az életemben. Szerettem végigkövetni a gimnáziumba érkező 14 éves kiskamaszok útját, míg fiatal felnőttekként távoznak. Hihetetlen sok változás történik ezalatt bennük, velük, ezt végigkísérni, segíteni, megtanítani nekik dolgokat, meg persze tanulni tőlük – ez volt a munkám lényege – vallja Törley Katalin.
Ocskó Emese, a Kölcseyből kirúgott matematikatanár is az elhivatottak közé tartozik. Bár elbocsátása óta nem tanítással keresi a kenyerét, fokozatosan szeretné visszaépíteni azt az életébe. – Azt gondolom, hogy értek hozzá és ezen keresztül tudok a legtöbbet adni a társadalomnak. Ami velem történt, egy folyamat egyik lépcsőjeként élem meg. Ma is ugyanazt tenném, amit egy éve. Nekem akkor meg kellett tudnom, hogy mi a válasz a segélykiáltásunkra. Megtudtam. Enélkül nem tudnám, mi legyen a következő lépésem – fogalmaz Ocskó Emese.
A tiltakozások kudarcát elsősorban a társadalmi igény hiányában látja, de úgy gondolja, a saját erejében nem bízó tanártársadalom egy kicsit nagyobb hittel önállóan is sikerre vihette volna a változás elindítását. Mint mondja, kevés már a vérbeli tanár. – A leszakadó tömegek, akiknek a leginkább szüksége lenne jó oktatásra, nem is tudnak róla, hogy mi marad ki az életükből, ezért értelemszerűen nem is küzdenek ilyen célokért. Akik pedig felfogják, hogy mit veszít el épp az ország, azok kevesen vannak és őket is elsősorban a saját gyerekeik sorsa érdekli, amit a legtöbben megpróbálnak magán úton megoldani. A matematika szakos tanár nem lát reményt az összefogásra, úgy véli, ha lehetőség lett volna erre, ebben az évben megvalósult volna.
Amikor arról kérdezzük, lát-e esélyt arra, hogy ha megnyerik a kirúgott tanárok által a tankerületek ellen indított munkaügyi pert, azzal precedenst teremtenek és így megágyaznak egy újabb, nagyobb polgári engedetlenségi hullámnak, Tóth Balázs, a kölcseysek ügyvédje úgy fogalmaz: – Egyre pesszimistább vagyok azzal kapcsolatban, hogy a civil kurázsi és a minimális kockázatot felvállaló autonómia tömeges mértékben tud működni Magyarországon.
Sokat beletettek és sokat kockáztattak a tanárok az elmúlt másfél évben és nem sok eredményt értek el vele, a követeléseik közül lényegében semmi nem teljesült.
Önmagában egy ilyen precedensértékű döntésből nem következik, hogy fél év múlva elkötelezettebben tiltakoznak majd a tanárok, már csak azért sem, mert az előző egy év tiltakozási hulláma kiugró volt a közoktatás területén, ennél több már csak az általános sztrájk tud lenni. Szerintem nem az tartja vissza a polgári engedetlenségtől a tanárokat, hogy tartanak a kirúgástól, hanem az, hogy a pedagógus státusszal kapcsolatos eszmény jegyében nem tartják helyesnek megfosztani a diákokat a tanítástól – véli az ügyvéd.
Kollégája, Sziklai Tamás, aki az elbocsátott tanárok másik két csoportját képviseli, emlékeztet rá: a státusztörvénnyel készült erre a törvényhozás és igyekezett az ilyen jellegű tiltakozások mozgásterét jó előre a lehető legszűkebbre szabni a véleménynyilvánítási szabadság további nyirbálásával. – Ugyanakkor azt gondolom, ha megnyerjük a pert, az valóban komoly lökést adhat annak a mozgalomnak, amelynek az a célja, hogy az oktatás ügyével kapcsolatos visszásságokra, a tarthatatlan állapotra felhívja a figyelmet – mondja Sziklai Tamás.
A felmondásban a tankerület azzal vádolta a polgári engedetlenséghez folyamodó tanárokat, hogy az általuk meg nem tartott órák miatt sérült a tanulóknak az Alaptörvényben deklarált művelődéshez való joga. – A keresetlevelünkben többek között ezt igyekeztünk kontextusba helyezni, hiszen joggal merül fel a kérdés: mi által sérült jobban a gyerekek érdeke, azáltal, hogy volt az adott tanárnak mondjuk tizenhét elmaradt órája abban a félévben, vagy azáltal, hogy az évközi kirúgással egy több hónapos, nagyon bizonytalan időszak vette kezdetét a gyerekek életében, amikor fogalmuk sem volt arról, hogy ki lesz a matek- vagy biológiatanáruk, vagy hogy ki lesz az osztályfőnökük – magyarázza az ügyvéd.
Bár a perek még nyárig biztos eltartanak, tanulságok már így is bőségesen vannak. Annyi biztos, a tankerület szemellenzős jogi érvelése aligha állja meg a helyét. Bár úgy tűnhet, a derékba tört pedagógusi pályák legnagyobb vesztesei mégsem a tanárok. Sokkal inkább a hónapokra szaktanárok nélkül maradt diákok, akik elhivatott pedagógusokat vesztettek el, akiket aligha lehet maradéktalanul pótolni.
– Őrülten sokat tanultam magamról ezalatt az egy év alatt – mondja a Karinthyból elbocsátott Rábai János. – Leginkább azt, hogy minden körülmények között ki tudok állni magamért. Bár nagyon türelmes ember vagyok, meg tudom húzni azt a határt, amikor azt mondom: eddig és ne tovább.
Nyitókép: Ocskó Emese, Palya Tamás, Törley Katalin, Rábai János
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
