Sírásónak állt a fizikatanár – azt mondja, megérte a váltás
A legkeresettebb tanári szakpárt, fizikát és matekot tanított jónevű egyházi iskolákban, de a kiégés elől egy évvel ezelőtt pályaelhagyásba menekült Nagy Dávid. Azóta verejtékes munkával: sírásóként keresi a kenyerét. A különös váltásról, a tanári felelősségről és a halállal kapcsolatban szerzett tapasztalatairól is kérdeztük a harmincöt éves fiatalembert.
A tapasztalat szerint százból egy ember akarja megnézni elhunyt hozzátartozóját, és ezerből jó, ha egy, aki alkalmas arra, hogy elkísérjen egy holttestet az élők világából a holtak közé. Nagy Dávid maga sem tudta, hogy képes lesz-e erre a munkára, amelyre egy évvel ezelőtt cserélte le a tanári katedrát. Azóta sírásóként dolgozik. Jóllehet, felkavaró élmények során van túl, a döntés mégis jónak bizonyult. Azóta kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak a napjai és több időt tud a családjára fordítani.
Ő is, a felesége is mélyen vallásos nagycsaládból származik. – Hatan voltunk testvérek mi is, ők is – meséli, miközben a gödöllői temetőben sétálunk. – Édesanyám szintén fizika–matek szakos tanár, félállásban még ma is dolgozik, a felmenőim között pedig több mérnök is van – mondja, mintegy magyarázatképp, miért ment neki mindig is a matek és a fizika. Zárkózott gyerek volt, ezért érezte szükségét, hogy nyisson az emberek felé, a tanári pályát mégsem csak ezért választotta, hanem mert a Gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnázium pedagógusaitól olyan életre szóló élményeket kapott, amelyeket szeretett volna megsokszorozni.
– Úgy éreztem, van mondanivalóm. Valamikor tizedikben szembesültem Isten teremtett és kinyilatkoztatott törvényeinek összefüggéseivel és nagyon izgalmasnak találtam, hogy azok a természeti törvények, amelyeket matekból és fizikából tanulok, ugyanarról a tőről fakadnak, mint a tízparancsolat, ami erkölcsileg meghatározza az életemet. Érdekelt, hogyan lehet ezt továbbadni – mondja Dávid, aki már kisfiúként sem hétköznapi módon látta a világot. Felkeltette az érdeklődését például a sérült testbe zárt emberek sorsa, sőt, lépéseket is tett ennek megismerése felé. Egy alkalommal, amikor táncpróbára sietett, ráköszönt egy kerekesszékben üldögélő férfira a patakparton, aztán gondolt egyet, odament hozzá és beszélgetésbe elegyedtek. Az ismeretségből barátság lett, amely azóta sem szakadt meg. A súlyos oxigénhiánnyal született, kerekesszékhez kötött férfit Dávid szabadidejében most is segíti.
– Amikor eldöntöttem, hogy fizika–matek szakos tanár leszek, nagyon különböző reakciókat kaptam a környezetemtől. Voltak, akikben tiszteletet ébresztett a döntésem, volt, aki azt mondta, ő semmi pénzért nem tanítaná mások hülye gyerekét, és a híres latin mondás is előkerült: „quem dii odere, paedagogum facere”, azaz: „akit az istenek gyűlölnek, pedagógussá teszik”.
Utólag úgy érzem, van ebben némi igazság – teszi hozzá és hunyorogva mosolyog a délutáni napfényben. Általában sokat mosolyog. Valószínűtlenül kék szeme ilyenkor cinkosan villan a fekete szemöldök alól. Nagy kezein már nyomot hagyott az elmúlt évben végzett fizikai munka, de más jel nem utal arra, hogy elhagyta az értelmiségi pályát. A beszélgetésünket gyakran szakítja meg idézetekkel, érzem, rengeteg vers kavarog a fejében, így egyáltalán nem csodálkozom, amikor kiderül: a gravitációt tanítva bedobta például Ady „föl-földobott kövét” is a gyerekek közé, ahogy azon sem, hogy néha verseket, novellákat ír.
Már az egyetemi évek alatt tanítani kezdett. Először még heti tizenhat, később húsz, majd huszonnégy órában. A fegyelmezéssel mindig voltak gondjai és az egyre növekvő terhelést is nehezen bírta, de a nehézségeken mégis mindig átvergődött.
– Rimbaud verssorát nagyon találónak érzem arra, hogyan éltem meg a tanárságot: „Így megyek, gondolat és cél nélkül, vakon, de lelkem végtelen szerelem járja mélyen.” Utólag visszanézve a tanárság tényleg egy ilyen vak menetelés volt számomra, de a lelkem mélyén végtelenül lelkesedtem érte – mondja Dávid, aki időközben családot alapított és idővel kiköltöztek a 9. kerületi nyüzsgésből Gödöllőre, a szülők közelségébe.
– Az első hat évben egy budai katolikus iskolában tanítottam. Reggel fél hatkor kellett indulnom otthonról, ha nem akartam beesni az első órára, és mivel tanulószobás órákat is kaptam, általában öt előtt nem értem haza, hiszen az út oda is, vissza is körülbelül másfél óra volt. Csak akkor szembesültem azzal, hogy öntudatlanul is az édesapám mintáját követtem, amikor a feleségem jelezte: a gyerekeknek igényük lenne arra, hogy többet lássák az apjukat. Apám is bejárt Budára dolgozni, általában eltűnt hajnalban és csak este jött haza. Voltak időszakok, amikor nem is találkoztunk vele – meséli. Dávid ekkor gondolatban húzott egy vonalat az otthonuk körüli két kilométeres sugarú körön és megpróbált azon belül tanári állást találni. Már akkor, négy évvel ezelőtt hét iskolából öt jelezte, hogy szükség lenne náluk fizika–matek szakos tanárra. Így került vissza egykori gimnáziumába, a premontreiekhez, ahol a következő három évben dolgozott. Nehéz volt tartani a tantervet, nehéz volt felkészülni az órákra, a nagy hajtásban néha teljesen elveszett.
– Egy alkalommal, amikor ki kellett kísérni az érettségi elnököt, beszélgetésbe elegyedtünk arról, hogyan látja ő, idősebb fejjel a tanári pályát. Előkerült a bűvös 18-as szám is. Hogy
régen, amikor heti 18 órája volt az embernek, fel lehetett rendesen készülni az órákra, ki lehetett javítani a dolgozatokat, jutott idő a családra is –
mondja, majd hozzáteszi: – Azt mondják, teher alatt nő a pálma és lehet, hogy ha én ezt a terhelést nem bírtam, akkor ez mégsem az én utam volt. Hallottam arról a külföldön bevált modellről, hogy hét év tanítás után egy év szabadságot adnak a tanároknak, hogy elkerüljék a kiégést. Gondolom, itthon erről azért sem lehetne szó, mert már így sincs elég tanár.
Erről egy vicc jut az eszébe. Az, amikor az orosz krumplihámozó gépet megkapják a japánok tesztelésre. Beletöltenek egy zsák krumplit, kijön egy óra múlva meghámozva. Beleraknak két zsákkal, kijön két óra múlva meghámozva. Betöltenek egy egész raklappal, telnek az órák, de nem történik semmi. Felhívják az oroszokat, mire azok a homlokukra csapnak: ti hülyék, hát agyonnyomtátok az Ivánt! – mondja és szélesen mosolyog.
A túlterheltségből fakadó feszültség az iskolában is feltűnhetett a gyerekeknek, mert egyszer egyikőjük megállította a folyosón azzal: „Dávid bácsi, tessék mosolyogni!”
– Ezen meghökkentem. Akkor gondolkodtam el először rajta: hát én már nem is mosolygok? Hivatásomnak érzem a tanárságot, de belülről egyre jobban emésztett, hogy van egy munkám, amit nem tudok azon a színvonalon végezni, ahogy a saját tanáraimtól láttam – fűzi hozzá.
Az iskolai életből eredő feszültségek persze leginkább családi körben jöttek ki. A szorongás olyannyira felülkerekedett rajta, hogy Dávid belátta: ha életben akar maradni, váltania kell. Körülnézett az állások között. Felmerült, hogy a hobbiként űzött robotika vagy a programozás területén helyezkedik el, egy zöldséges is nyílt a közelben, ahová a tanári fizetésnél jóval többért kerestek munkatársat, és szembejött egy temetői munkát kínáló hirdetés is. Úgy meséli, régen, ministránsként is megfordult már a fejében: ha lenne ideje rá, szívesen teljesítene néha szolgálatot egy-egy temetésen.
– A temetkezési cégnél megmondták, nem érdekli őket, milyen papírjaim vannak, itt ugyanazt a munkát kell végeznem, mint a többieknek. Számomra ez evidens volt. A próbanapom nagyon jó hangulatban telt. Talán furcsa, de úgy éreztem, többet nevettem a kollégákkal, mint az elmúlt években összesen – mondja hunyorogva és gyorsan hozzáteszi: mint ismeretes, a halottakkal való foglalkozás feszültségeit nemcsak alkohollal, hanem humorral is lehet oldani. Vagy írással, ahogy ő teszi.
– Amikor már tudtam, hogy váltani fogok, faggatni kezdtek a kollégák, hová megyek dolgozni, én pedig nem mondtam semmit, csak azt: nem szeretnék velük találkozni az új munkahelyemen.
Később, amikor arról kérdezgettek, többet fogok-e keresni sírásóként, mint az iskolában, mondtam, hogy nem sokkal, viszont ennek a foglalkozásnak van egy nagy előnye: nem kell hazavinnem a munkát – mondja, és mosolyog.
A zöldséges állás végül alulmaradt a versenyben és a temetői munka lett a befutó, mivel ez lehetővé tette, hogy reggelente Dávid vigye iskolába a legnagyobb lányát, aki tavaly lett elsős.
– A próbanapomon három urnás temetés volt, ami után egy csomó borravalót kaptunk. Aznap azzal a tudattal mentem haza, hogy többé nem okoz majd fejtörést, hogy vehetek-e a feleségemnek valami apróságot, vagy akár egy doboz sört magamnak. A tanári fizetésből ilyesmire nemigen tellett, csínján kellett bánni vele. Három, majd négy gyerek mellett nem volt egyszerű kigazdálkodni, hogy megéljünk. Most annyival több pénzt nem keresek, hogy mindent megadjak a gyerekeimnek, de amire tényleg szükségük van, azt tudom biztosítani – meséli.
A sírásó feladatairól faggatom. Kiderül, messze nem csak a földmunka tartozik a munkakörébe. Ő és a kollégái mennek ki a házhoz vagy a kórházhoz, ahol valaki meghal, de ők szállnak ki a balesetek helyszínére is, vízpartra, vasúti sínek mellé, autópályára. Ők viszik aztán a holtakat a hűtőházba vagy a krematóriumba, és persze ők ássák ki a sírokat, ők is temetik be és ők helyezik el az emlékezés virágait a hanton.
– Azt hittem, sokkal rémisztőbb lesz egy vasúti gázolt vagy az, amikor egy autópályán, ötven méteren kell összeszedni a földi maradványait valakinek, de furcsamód inkább olyan érzés ez, mintha egy színész után szedném össze a maszkját, a jelmezeit. Hiszen az emberi lélek már nem lakik abban a testben: a színész már otthagyta azt a jelmezt és elment valahová, egy jobb helyre – mondja, amikor arról kérdezem, hogyan vértezi fel magát az ember lelkileg egy ilyen feladatra.
– Az irgalmasság testi-lelki cselekedeteként élem meg azt, hogy az én feladatom eltakarítani, ami ott maradt valakiből – mondja Dávid, majd felidéz egy történetet egy szerzetes közösségről, amelynek tagjai minden nap elimádkoztak egy teljes rózsafüzért és hajszáluk sem görbült a hiroshimai atombomba felrobbanásakor, holott a robbanás közelében éltek.
– Amikor erről olvastam, bennem is felmerült, milyen jó lenne, ha lenne időm arra, hogy naponta elmondjak egy teljes rózsafüzért akár az ukrán helyzetért, akár a saját családom békéjéért, akár valami másért, ami éppen aktuális. Amióta elhagytam a tanári pályát és munkahelyet váltottam, ez több-kevesebb kihagyással sikerül is.
Dávid úgy érzi, a hite védőburkot képez körülötte, ez védi attól, hogy a munkája lelkileg megviselje. Ha időről időre van egy katolikus szertartás a temetések közt, azon részt vesz, együtt imádkozik a családtagokkal a halottért.
– Részvétet nyilvánítunk, de a gyászukban nem veszünk részt, az csak az övék – magyarázza. – Az persze sokkal nehezebb, amikor fölhív egy apuka és keresi a kisfiát, aki balesetben hunyt el, és ahogy beszélgetünk, kiderül, hogy én is ismerem a srácot. Ilyenkor sem állhatok be a gyászoló tömegbe, végeznem kell a munkám. Ugyanakkor megtiszteltetésnek érzem, hogy valakit elkísérhetek az utolsó útjára.
Ami a halállal való viszonyát illeti, az elmúlt egy év sokat változtatott rajta. A mai európai kultúrára jellemző, hogy amennyire csak lehetséges, eltartja magától a halál gondolatát, jóllehet, mindenkit borzongással tölt el, ha a híradóban vagy az utcán találkozik vele. A legtöbben mégis magányosan, kórházban vagy idősek otthonában hunynak el, távol a szeretteiktől. Dávid is fájdalmas emlékként őrzi, hogy hatodikos korában, amikor elveszítette a négyéves kishúgát, nem engedték oda a halottas ágyhoz. A temetésen persze ott volt az egész család és aztán a húgáról készült fényképalbumot lapozgatva jópárszor kisírhatta magát, ami sokat segített a feldolgozásban.
– Bár a sírást is tabunak tekinti a társadalom, azt tapasztaltam, ennek gyógyító ereje volt, olyannyira, hogy bár azt gondoltam, az ő fotóit látva mindig sírva fogok fakadni, a gyászév végére el is maradoztak ezek a könnyek.
Akkor megtanultam, hogy a gyászt tényleg gyógyítják a könnyek, ezért kifejezetten szeretem a cigány temetéseket, mert ott a gyásznép érzi ennek a jelentőségét, és nem fogja vissza az érzelmeit.
Dávid felidéz egy prédikációt is, amelyben a pap a Paradicsomból való kiűzetés két állítását elemezte: „verejtékeddel keresed a kenyeredet” és „meg kell halnod”.
– Az atya arról beszélt, a két kezünk munkájából élni valójában áldás, és a tétlenség a büntetés, hiszen a bűnözőket is azzal sújtják, hogy bezárják őket és nem dolgozhatnak. Mostanában arra gondolok, lehet, hogy a halál is jutalom, hiszen visszajuttat minket a Paradicsomba. Amióta nem tanárként dolgozom, több időm van könyveket olvasni. Raymond A. Moody Élet az élet után című könyvéből tudom, hogy akiknek halálközeli élményük volt, kivétel nélkül valami leírhatatlan, boldog, kellemes, szabad érzésről számoltak be – magyarázza Dávid, majd arról mesél, onnan tudja, hogy a helyén van, hogy időről időre párhuzamokat is felfedez a munkája és a magánélete közt. A múltkor, amikor egy házhoz mentek ki, mélyen elgondolkodtatta, hogy aki fogadta őket, hajnali három óta ott virrasztott az édesapja mellett, aki a kezét fogva ment el.
– Eszembe jutott, hogy egyszer, amikor a kislányomat altattam, mese után felálltam, hogy kimenjek mert még készülnöm kellett a másnapi óráimra, de ő megfogta a kezem és azt mondta: apu, maradj még. Tudtam, hogy ha idő előtt elveszem a kezem, fölébred, ezért addig kellett fognom a kezét, amíg el nem aludt. Most néha elgondolkodom azon, vajon ki lesz az, akinek azt mondhatom majd a halálom előtt, hogy amíg átmegyek, fogja a kezem.
Amikor arról kérdezem, nem érez-e lelkiismeret-furdalást azért, hogy a legkeresettebb, fizika–matek szakos tanárként elhagyta a katedrát, miközben lassan nem lesz, aki a gyerekeket ezekre a tárgyakra tanítsa, úgy fogalmaz, ez nem az ő felelőssége.
– Az én pályamódosításomnak tagadhatatlanul lehet némi szimbolikája, hiszen sokan temetik most a közoktatást. Amikor erre a beszélgetésre készültem, azon gondolkodtam, vajon mekkora hatása lehet egy ilyen interjúnak. Szerintem körülbelül annyi, mint amikor egy muslica nekimegy egy szakadék felé száguldó kamion szélvédőjének. De ha van hatszor tíz a huszonharmadikon számú muslica, ami nekimegy a szélvédőnek, akkor a kamion sofőrje kénytelen lesz leállítani a járművet, hogy letörölje a szélvédőt…
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
