Közzététel vs. a közé a tétel? – A Kiscelli Múzeum igazgatója válaszol a Fortepan-alapítónak
A Válasz Online május 2-án hosszú interjút közölt Tamási Miklóssal, a Fortepan alapítójával a közmédiával folytatott jogi vita kapcsán. Az interjúban a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma többször is szóba került, az intézmény vezetője, Perényi Roland pedig úgy érezte, hogy a „másik oldal”, azaz a közgyűjtemények szempontját is érdemes a nyilvánosság elé tárni. Írását abban a reményben közöljük, hogy az elzárkózás helyett olyan párbeszéd indulhat el, amelynek eredményeként a Kiscelli Múzeum értékes fényképgyűjteménye idővel a nagyközönség számára is jobban hozzáférhetővé válik.
Először is fontos tisztázni, hogy a Fortepan és a közgyűjtemények valójában nem ellenérdekelt oldalt képviselnek ebben a szakmai diskurzusban, hiszen a magánalapítványként működő Fortepanhoz hasonlóan a múzeumok, levéltárak szakmai dolgozói egyetértenek azzal a véleménnyel, miszerint a kulturális örökség közös ügy, s a közkincset képviselő műtárgyakat, dokumentumokat, archív fotókat a társadalom egésze számára szabadon hozzáférhetővé kell tenni. Úgy vélem azonban, hogy a közintézmények és a Fortepan alapvetően eltérő felfogást képviselnek mind a közzététel formáját, mind pedig annak tartalmát illetően. Éppen ezért szükségesnek tartom, hogy a fent említett interjúban nyilvánosságot kapott nézetek mellett a közgyűjteményi oldal is lehetőséget kapjon a megszólalásra.
Tamási Miklós korábban, más fórumon is kifogásolta azt, hogy a közgyűjtemények pénzt kérnek az általuk őrzött műtárgyakról készített digitális reprodukciók közlési jogaiért, mintha ez amolyan kelet-európai ügyeskedés lenne, amivel a közintézmények némi extra bevételhez akarnának jutni, visszaélve ezáltal „közszolgálati” missziójukkal. Valóban, a legtöbb közgyűjtemény díjfizetés ellenében adja ki a digitális állományait a legkülönbözőbb felhasználási célokra (könyvben, honlapon, reklámokban való publikálás, magáncélú, dekorációs felhasználás stb.), de ez egyrészt nem csupán az adott közgyűjtemény és a „köz”, hanem közgyűjtemény és közgyűjtemény relációjában is így működik, másrészt korántsem kelet-európai sajátosság. Próbáljon csak meg bármelyik nagyobb nyugat-európai, amerikai múzeumból fotómásolatot rendelni – akár közgyűjteményként, sőt, adott esetben partnerintézményként is – és rá fog döbbenni, hogy bizony a hazai közgyűjteményben alkalmazott felhasználási díjak igen szerények a nyugati gyakorlathoz képest.
Vajon miért fizetteti meg a közintézmények legnagyobb része világszerte a „közzel” azt, ami valójában a „közé”?
Először is, a többnyire súlyosan alulfinanszírozott közgyűjtemények biztosítják azt a hátteret, amely a műtárgy hosszú távú megmaradását, a műtárgy fizikai állapotának megőrzését, azaz az állagvédelem feltételeit biztosítják. Amíg tehát a Fortepanon megjelenő fotó „csak” egy digitális állomány, képi információ, addig a sokszor milliós nagyságrendű műtárgyállományt őrző közgyűjteményeknek az eredeti tárgy megőrzése az elsődleges feladata – és ez rendkívül költséges feladat. Ahogy maga a digitalizálás is nagy anyagi és emberi erőforrás-ráfordítást igényel, hiszen a digitalizálás – ha ez tudatosan, átgondoltan, többnyire egy intézményi digitalizálási stratégia mentén történik – egy rendkívül összetett folyamat, ami nem csupán egy-egy fotó beszkenneléséből és internetes közzétételéből áll, hanem egy, a digitalizálásra való előkészítéstől (ez olykor aprólékos módon történő restaurálást is jelenthet) az elkészült fájl metaadatolásáig és publikálásáig tartó hosszadalmas folyamat.
A közgyűjtemények ezen felül gondoskodnak arról a szakmai tudásról is, amely a műtárgy feldolgozásához, szakmailag hiteles leírásához szükséges – többek között ez az a tudás, amit helyenként a Fortepanon publikált fotók esetében hiányolnak a kutatók. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a különböző online felületeken publikált fotók közösségi, „alulról jövő” adatolásának ne lenne rendkívül nagy haszna akár a múzeumi szakemberek számára is – csakhogy
a fotók meghatározásának ez a módja keveset ér akkor, ha nincs mögötte az a szakmai háttér, ami az e módon felhalmozódott információkat ellenőrizni és hitelesíteni képes.
Ezt a hátteret véleményem szerint csakis egy közintézmény szakmailag képzett, kutatási tapasztalattal rendelkező gárdája képes megadni.
A múzeumok feladatait a vonatkozó törvények és rendeletek a szerzeményezés – feldolgozás – közzététel „szentháromsága” mentén határozzák meg. Esetünkben ez a főváros történetére vonatkozó műtárgyak (nem csupán fotók, hanem dokumentumok, tárgyak vagy például képzőművészeti alkotások) gyűjtését, hiteles (!) szakmai feldolgozását, valamint a legkülönbözőbb formában való közzétételét jelenti. A múzeumok számára a közzététel – bár az utóbbi időben egyre nagyobb a (jogos) társadalmi igény az interneten való korlátlan hozzáférésre, aminek a közgyűjteményi szféra lehetőségeihez mérten igyekszik is eleget tenni – elsődleges formája a kiállítás; legyen az időszaki vagy állandó tárlat. A műtárgyak – így az archív fotók – bemutatásának érdekében a múzeumoknak komoly szakmai tudást és anyagi erőforrásokat kell mozgósítaniuk egy-egy kiállítás megszervezésekor. A BTM Kiscelli Múzeumában az utóbbi években megrendezett, többek között a Fényképgyűjtemény műtárgyait is nagy számban bemutató várostörténeti kiállítások közönségsikerei is azt mutatják, hogy a közzétételnek eme tradicionális formájára is van társadalmi igény.
A Kiscelli Múzeum és a digitalizáció
Kétségtelen, hogy számos múzeumnak – így a BTM-nek is – vannak elmaradásai a digitalizálás és a közzététel terén. Az utóbbi években ugyanakkor
folyamatosan dolgoztunk azon, hogy lehetőleg minél több online felületen megjelenhessen a múzeum műtárgy-anyaga.
Ezért is vettünk részt a Magyar Nemzeti Digitális Archívum (MANDA) közfoglalkoztatási programjában, amelynek köszönhetően nem csupán a MANDA saját adatbázisában, hanem (a MANDA-n mint aggregátor-szervezeten keresztül) az Europeana felületén is szerepelnek a múzeum digitalizált műtárgyai. De ezen felül is számos olyan tematikus adatbázist, virtuális kiállítást publikáltunk – részben saját erőforrásból, részben pályázatok segítségével –, amelyek alkalmasak arra, hogy ne csak a kutatók, hanem a társadalom szélesebb rétegei is hozzáférjenek a köztulajdont képező műtárgyakhoz. Csak hogy néhány konkrét példát is említsünk: a múzeumnak lassan egy évtizede működik a Google Arts&Culture-ön belül, saját erőforrásból létrehozott aloldala; Plakátgyűjteményünk jelentős része elérhető a Magyar Digitális Képkönyvtár oldalán. És – hogy az interjúban említett, inkriminált Fényképgyűjtemény se maradjon említés nélkül – az első világháborús emlékév(ek) kapcsán hoztuk létre a Budapest 1914-1920: hátország és hadszíntér című adatbázist, amely Müllner János fotográfus háborús hátországot dokumentáló fotóit mutatja be az érdeklődőknek.
Már több mint egy éve dolgozunk azon, hogy elkészüljön a múzeum műtárgy-nyilvántartásra és online publikálásra egyaránt alkalmas felülete,
amely a Múzeum Digitár rendszerén belül – reményeink szerint még ebben az évben – mindenki számára elérhető lesz. Ezen felül éppen a Fényképgyűjtemény közzététele érdekében NKA-támogatásból készül az az online adatbázis, amely egy másik jelentős 20. század eleji magyar fotográfus, Erdélyi Mór munkásságát mutatja be a nagyközönségnek. Reményeink szerint ez az adatbázis a jövőben az Erdélyi-életmű közös közgyűjteményi gyűjtőfelületévé válhat majd, ezzel is megkönnyítve a fotográfus alkotásainak kutatását.
Klösz és BUVÁTI
A Tamási-interjúban két, a BTM Kiscelli Múzeumának Fényképgyűjteményében található gyűjteményi egység is említésre kerül. Fényképgyűjteményünk Klösz-anyaga több körben került a múzeum állományába. 1945 (tehát az államosítás) előtt három különböző etapban jutott a múzeum Klösz György fotográfiáihoz. Először 1899-ben Toldy László főlevéltárnok saját gyűjtését adományozta az akkoriban alapított Fővárosi Múzeumnak, majd a második világháború végéig a különböző fővárosi hivatalok folyamatosan adták át saját Klösz-fotóikat a múzeumnak. Ebben az időszakban maga a múzeum is vásárolt magánszemélyektől Klösz György által készített fotográfiákat. A Tamási-interjúban „államosítással elvett”-nek nevezett Klösz-negatívok 1959-ben, tehát egy évtizeddel a Klösz Nyomda államosítása után, az Offset Nyomda átengedésével kerültek a gyűjteménybe. A mintegy 1200 darab budapesti vonatkozású negatívot tehát nem a családtól vette el az állam, hogy azt a múzeumnak adja, hanem a Klösz György által alapított, majd 1945 után államosított nyomdától kerültek közgyűjteménybe. És hogy teljes legyen a kép: a múzeum 1981-ben magától a családtól vásárolta (!) meg a Klösz-család fényképalbumát, irathagyatékát, valamint néhány városképet. Utóbbi hagyatéknak, illetve az akkor
a múzeumban dolgozó muzeológusok szakmai munkájának köszönhető többek között, hogy Klösz György fotográfus életműve szélesebb körben ismertté vált.
A múzeum több kiállítást is rendezett Klösz fotográfiáiból, nem csak Budapesten, hanem külföldön (pl. Bécs, Párizs) is. Számos olyan publikáció született ebben az időszakban, amely a múzeum fotóanyagán alapult és a múzeum munkatársainak közreműködésével jött létre. A Klösz-életmű mai napig is legalaposabb feldolgozásának, Lugosi Lugo László monográfiájának megszületésében is komoly szerepe volt mind a BTM Kiscelli Múzeumában őrzött Klösz-anyagnak, mind a múzeum szakmai támogatásának.
A Kiscelli Múzeum Fényképgyűjteményében őrzött Klösz-képek azóta is szabadon kutathatók, az évtizedek során – sokszor több hetes, akár hónapos kutatómunkával – meghatározott negatívokról analóg papírképek és digitális reprodukciók készültek, a képek adatait tartalmazó, úgynevezett leírókartonok nagyban segítik a kutatók munkáját. Ezzel párhuzamosan a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében kb. 400 darab, szintén a BTM gyűjteményéből származó Klösz-fotó másolata található meg, amelyek évek óta elérhetők a FSZEK Budapest Képarchívumában, ami azóta a számos közgyűjteményi digitalizált anyagot aggregáló Hungaricana honlapján keresztül is kereshető. A Budapest Főváros Levéltára által a Fortepanon közzétett Klösz-anyag, amelyet Tamási a vele készült interjúban említ, jelentős részben átfedésben van a múzeumban található fotókkal.
Tamási Miklós az interjúban Fényképgyűjteményünk másik, jelentős gyűjteményi egységét, a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (BUVÁTI) anyagát is megemlíti. A BUVÁTI-képanyag 1995-ben,
a BUVÁTI egykori munkatársának, a múzeum fényképészének közvetítésével került múzeumi gyűjteménybe, méghozzá ajándékozással.
Ki tudja, ha nincs meg a személyes kapcsolat, és a múzeumi fényképészünk nem figyelt volna fel az értékes anyagra, akkor könnyen lehet, hogy az egész gyűjtemény megsemmisült volna. A Klösz-anyaghoz hasonlóan a BUVÁTI-fotók – részben a múzeum által elnyert pályázati támogatások segítségével – feldolgozásra kerültek (például időszaki kiállításon is bemutattuk őket 2004-ben a BTM Vármúzeumában) és ugyanúgy kutathatók, mint a Fényképgyűjtemény más egységei. A BUVÁTI-anyagot azóta is folyamatosan közzéteszi a múzeum – igaz, hogy nem a Fortepanon, hanem a múzeum Virtuális leletmentés című projektjének keretén belül, a múzeum saját honlapján.
„Tíz éve nem tudtunk odáig eljutni, hogy a gyűjteményt kezelő osztály azt mondja, hogy üljünk le beszélgetni” – olvashatjuk a Tamási-interjúban. Ezt a kijelentést annyiban érdemes árnyalni, hogy valójában sor került több, a „gyűjteményt kezelő osztály”, azaz a Kiscelli Múzeum Újkori Várostörténeti Főosztálya, illetve a Fortepan képviselői között zajló egyeztetésre. Ezek a tárgyalások akkor akadtak el, amikor a múzeum felajánlotta, hogy a fotókat készséggel átadja a Fortepannak, méghozzá olyan felbontásban, amely a honlapon való közlésre – tehát kutatásra is – alkalmas, kereskedelmi forgalomban való reprodukálásra (könyvben, reklámanyagban, dekorációként stb.) viszont nem.
Miután a Fortepan kizárólag a lehető legnagyobb felbontású fájlok publikálásához ragaszkodott – amit egyébként a közzététel egyáltalán nem indokol –, így a „beszélgetés” abbamaradt.
És hogy miért „csak” kisebb felbontásban hajlandó a múzeum átadni a gyűjteményébe tartozó műtárgyak digitális állományait? Erre részben a fentiekben választ adtam, de választ ad az 1997. évi CXL. számú, a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló törvény alábbi passzusa: „A muzeális intézményekben őrzött javak felhasználásának és bármilyen technikával történő sokszorosításának, valamint adatrögzítésének és
adatfelhasználásának jogát kizárólagos felhasználásra nem lehet átruházni” (7. paragrafus). Márpedig a közgyűjteményeknek a rájuk vonatkozó, hatályos törvényeknek, rendeleteknek kell megfelelniük.
Ezek alapján tehát a főváros múzeuma, a főváros tulajdonában álló és a főváros által őrzött, feldolgozott és bemutatott műtárgy-anyag közlési jogait hogyan adhatná át egy magánalapítványnak?
Egy olyan magánalapítványnak, amely eredetileg azzal a céllal jött létre, hogy kallódó, a megsemmisülés veszélyének kitett magángyűjteményeket gyűjtsön, digitalizáljon és tegyen közzé – ezzel egyébként nagyban támogatva a múzeumok munkáját, amelyek emberi erőforrás és raktárkapacitás hiányában nem képesek minden, történetileg értékes dokumentumot begyűjteni és feldolgozni. Pedig a közös szakmai célnak éppen ennek, a történetileg értékes archív képi emlékek megmentésének és feldolgozásának kell lennie, s ebben kellene a civil kezdeményezésnek és a közintézményeknek együttműködnie. Erre múzeumunk továbbra is nyitott, ahogy az évekkel megkezdett „beszélgetés” folytatására is – a közgyűjteményi szempontok figyelembe vétele mellett.
Nyitókép: látogatók a Boldog Jerzy Popieluszko – Pap és Vértanú című kiállítás megnyitóján a Kiscelli Múzeumban 2018. október 30-án (fotó: MTI / Szigetváry Zsolt)
Ezt az írást sem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
