Szentek és álszentek – Michelangelo Dávidjának amerikai botrányáról – Válasz Online
 

Szentek és álszentek – Michelangelo Dávidjának amerikai botrányáról

A Szív
| 2023.05.07. | Kult

Egy floridai iskola vezetősége lemondásra szólította fel az intézmény igazgatóját, aki ellen szülői panasz érkezett. Az ok: egy tanórán bemutatta diákjainak Michelangelo Dávidját, ráadásul a pornográfnak talált műtárgy ismertetéséről nem tájékoztatta előre a szülőket. A hír a nemzet­közi és a hazai sajtóban is megfordult a botrány különböző előjelű interpretációival. De tényleg így történt-e az eset? És ha igen, milyen kérdéseket vet fel a művészettel és befogadásával kapcsolatban? Körösvölgyi Zoltán művészettörténész írását A Szív jezsuita magazin bocsátotta a Válasz Online rendelkezésére.

hirdetes

A floridai Tallahassee Classical School vezetősége az idén március 23-án meg­jelent hír szerint szülői panasz miatt lemondásra szólította fel az iskola igazgatóját, Hope Carrasquillát. A pa­nasz tárgya az volt, hogy a reneszánsz művészetet tárgyaló egyik órán a ta­nár bemutatta Michelangelo Buonar­roti 1504-ben befejezett Dávid című szobrát. A műalkotást az egyik szülő pornográfnak és emiatt gyermeke szá­mára bemutatásra alkalmatlannak ta­lálta, ráadásul tanórai szerepeltetéséről az iskola nem egyeztetett előre a szü­lőkkel. Carrasquilla azt nyilatkozta, az iskola vezetőtestületének elnöke ul­timátumot adott: vagy lemond, vagy az iskola megszünteti munkaszerződé­sét. Azt is elmondta, úgy véli, az emlí­tett tanóra miatt felmerült panasz miatt került ebbe a nehéz helyzetbe, és az is­kola vezetői inkább néhány szülő véle­ményét fogadták el, mint az ő huszonöt éves oktatási tapasztalatát.

Politikai felhangok a hír mögött

Az esetet március végén a sajtó is fel­kapta. Az interpretációk többsége a botránynak azt az aspektusát emelte ki, miként fordulhat elő, hogy a nyu­gati művészet egyik legismertebb, több mint fél évezredes, ikonikusnak tekin­tett műalkotását pornográfnak mondja valaki, micsoda prüdéria és álszentség kell ehhez, és mennyire hűen szemlél­teti mindez az amerikai evangelikál kereszténység és a politikai alt-right szemellenzős ultrakonzervativizmu­sát. A hír további politikai színezetet kapott azzal, hogy Florida republiká­nus párti kormányzója, Ron DeSantis reakciójában a szexualitással és a társa­dalmi nemekkel kapcsolatos identitás iskolai tárgyalását korlátozó törvény teljes körű kiterjesztésének szükséges­ségéről nyilatkozott, az eset miatt elbo­csátott iskolaigazgatót pedig a szobor eredeti példányát őrző Firenze demok­rata párti polgármestere, Dario Nar­della két nappal a hír megjelenése után meghívta az olasz városba.

A királynő fügefalevele

A csupasz szobor egyébként nem először kelt felháborodást. Antoinette Radford a BBC felületén megjelent írá­sában felidézi, hogy Viktória királynő 1857-ben az akkor South Kensington (ma Victoria & Albert néven ismert) Múzeumnak ajándékozta a szobor tö­kéletes gipszöntvény másolatát, ám an­nak első megtekintésekor Dávid mezí­telensége annyira sokkolta a királynőt, hogy a szoborral arányos méretű gipsz fügefalevelet rendelt Dávid genitáliá­jának elfedésére. A későbbiekben ezt „stratégiai pontokon elhelyezett kam­pók” segítségével aggatták fel a szobor­ra a királynői látogatások alkalmával.

Mindössze munkaügyi kérdés?

Az amerikai történet teljességének ér­telmezéséhez segít hozzá a floridai is­kola honlapján olvasható, március 31- én kelt jogi szövegezésű nyilatkozat, amely szerint a reneszánsz kultúra ok­tatása Michelangelo Dávidjával együtt továbbra is az iskolai tanmenet része marad, és az intézmény soha nem te­kintette pornográfnak e műalkotást. Ugyanakkor fontosnak tartják, hogy megfelelő előzetes tájékoztatást nyújt­sanak a tanított tárgyakról és tartal­mukról, hogy a szülők szabadon el­dönthessék, gyermekük részt vegyen-e az adott tárgy tanóráin. A deklaráltan keresztény szellemiségű, a szabad mű­vészetek és tudományok klasszikus oktatása iránt elkötelezett iskola ve­zetőtestülete leszögezte: az igazgató lemondatásához több korábbi mun­kaügyi probléma vezetett.

A történetet akár le is zárhatnánk ezzel: a munkaügyi kérdés kívül esik kompetenciánkon, Michelangelo Dá­vidja és a reklamáló szülő által meg­nevezett további alkotások, így a Sixt­us-kápolna mennyezetfreskói, köztük az Ádám teremtése (1509–10), va­lamint Sandro Botticelli festménye, a Vénusz születése (1485 k.) továbbra is a művészeti oktatás részei maradnak. Mégis érdemes alaposabban tanulmá­nyozni azt a jelenséget, amelyre ez az eset és a vele kapcsolatos reakciók rá­mutatnak.

Botrányosan szép biblikus ábrázolás

Michelangelo Dávidja már létrejöt­tekor bátor alkotásnak számított. Az itáliai reneszánsz jól ismert, a bibliai történet (1Sám 17,26–54) hősét meg­jelenítő korábbi szobrai, így Donatel­lo a Mediciek számára kútfigurának készült 1440-es vagy Andrea del Ver­rocchio ugyancsak a Mediciek meg­rendelésére, 1473 és 1475 között ké­szült Dávidja embernagyságnál kisebb méretű bronzszobrok, amelyek Góliát legyőzése után, a filiszteus levágott fe­jével mutatják az ifjú pásztort. Donatel­lónak ismeretes még egy márványból faragott, az előzőeknél nagyobb mére­tű, korai munkássága részeként készült Márvány Dávidja (1408–09/1416) is, amely ugyancsak Góliát levágott fejé­vel mutatja a hőst, ám lényegesen szö­veghűbb, a harci ruházatot mellőző öltözékben; talán csak merengő, kis­sé üres tekintete különös a történet is­meretében.

Michelangelo Dávidja egészen más léptékű alkotás: hatalmas, 516 centi­méter magas, 5660 kilogramm tömegű, egyetlen márványtömbből faragott fi­gura, amely az eredeti művészi megkö­zelítés szerint nem a győzedelmes, ha­nem az ütközet előtti, nyugodt, figyelő, összpontosító, gondolkodó Dávidot mutatja, a bibliai szövegnek megfelelő­en oldalán egyetlen fegyverként látható parittyával.

A mű reprezentációja már ekkor fejtörést okozott: bemutatásakor a megbízó sekrestyetanács és az akko­ri firenzei gonfaloniere, Piero di Tom­maso Soderini arra jutottak, a mű túl tökéletes ahhoz, hogy az eredeti meg­bízás szerinti helyszínen, a dómban he­lyezzék el,

így egy mintegy harmincfős bizottságot hoztak létre, tagjai között Leonardo da Vincivel és Sandro Botti­cellivel, hogy meghatározzák a szobor megfelelő helyét. Dávidot a végül ki­jelölt Piazza della Signorián, a Palazzo Vecchio előtt fejezte be Michelangelo, onnan helyezték át 1873-ban állagmeg­óvási céllal a Galleria dell’Accademia épületébe, ahol most is látható.

A popkultúra is felöltöztette Dávidot

Michelangelo Dávidja azóta nem csu­pán a nyugati szépművészet ikonikus alkotásává, hanem a populáris kultúra részévé is vált. A Levi’s farmermárka 1971-es print reklámján a kortalan öl­tözéket ígérő farmert viseli, a Ferrero Rocher 2008-as hirdetésén orcája a hir­detett édességtől dudorodik, a Neviot ásványvíz szintén 2008-as reklámfilm­jében „természetesen lehull a lepel” Dávid mezítelenségről, míg az Arma­lite AR-50A1 mesterlövész-kézifegy­ver sokak által vitatott 2014-es sajtó­hirdetésén a fősorral („A Work of Art”) együtt kölcsönöz a hirdetett fegyver­nek „műalkotás” jelleget.

Szemérem vagy pusztítás?

A szobor mezítelensége valóban akut problémát jelent, ám nem maga a me­zítelenség, hanem amiatt, mit is kez­dünk vele. Dávidnak nem a viktoriánus korban takarták el először a szemér­mét: a hatóságok már a mű bemuta­tásakor huszonnyolc rézlevélből ké­szült füzért helyeztek a dereka köré, és az legalább a XVI. század közepéig a szobron maradt. Hasonló példaként említhetjük a korábbi reneszánsz mes­ter, Masaccio Kiűzetés a Paradicsomból című, a firenzei Brancacci-kápolnában látható freskójának mezítelen Ádám és Éva alakjait, amelyekre a mű elkészül­te után három évszázaddal festetett az alakok genitáliáit elfedő fügefalevele­ket III. Cosimo Medici. Az utólagos rá­festést a freskók 1980-as évekbeli rest­aurálásakor eltávolították, az eredeti állapotot helyreállítva. Aktuális rest­aurálási példa Artemisia Gentileschi itáliai barokk festőnő 1615–17-re da­tált, A hajlam allegóriája (Allegoria dell’inclinazione) című festménye, amelynek – önábrázolásnak tekintett – női alakja mezítelen testét mintegy hetven évvel később ráfestett drapéria takarja. Ezt a felülfestést az olajfest­mény 2022-ben megkezdett restaurá­lása során eltávolíthatatlannak ítélték, így csupán digitálisan törekednek lét­rehozni a kép eredeti kinézetét.

A közösségi médiából kitiltva

A jelenség visszatérő jellegét az e cikk megszületését kiváltó híren túl hűen il­lusztrálja egyrészt egy olyan friss köz­vélemény-kutatás eredménye, amely szerint az amerikaiak 14 százaléka problémásnak látja klasszikus műalkotásokon a mezítelenség megjelenítését, 28 százalékuk pedig annak bemutatá­sát gyerekek körében. Hasonló továbbá a talán e szemlélethez is igazodó mezí­telenségcenzúra jelensége a közösségi médiafelületeken, amelynek következ­ményeként például a bécsi múzeumok az explicit tartalmak, sőt akár prostitú­ció és pornográfia szabad megjelení­tését is lehetővé tévő OnlyFans közös­ségi oldalon hirdetik műalkotásaikat „Vienna’s 18+ content” felhasználói néven. Ennek előzménye, hogy 2018-ban a Facebook a Willendorfi Vénusz képét, 2019-ben az Instagram egy Ru­bens-festményt távolított el, 2021-ben pedig az Albertina TikTok-felhaszná­lóját és a Leopold Múzeum rövid vi­deóját törölték a Facebookról és az Instagramról potenciális pornográf tartalomra hivatkozva. A jelenség életszerűtlenségét kifigurázva a Visit­Flanders turizmusszervezet ügynökei egy akció keretében 2018-ban az ant­werpeni Rubens-ház látogatóit kérdez­ték arról, van-e felhasználói felületük a közösségi médiában, és ha válaszuk igen volt, „a saját védelmük érdekében” udvariasan, ám határozottan elterelték őket a múzeumban látható, mezítelen­séget megjelenítő festményektől.

Dávid farmerben

Botrány vagy provokáció?

Az említett műalkotások alakjai­nak mezítelensége valójában távol áll a pornográfiától és a művészet valódi botrányától. Tótfalusi István Magyar etimológiai szótárának meghatározá­sa szerint a „botrány ‘általános meg­ütközést keltő eset’; aki megbotrán­koztat, az megütközést, felháborodást vált ki valakiből”. Ezzel pedig elérkez­hetünk a művészet talán leginkább lé­nyegi pontjához, a hatás kiváltásához, a befogadó érintetlennek maradása el­lehetetlenítéséhez. Krisztován Márton lelkész-teológus közelmúltbeli szak­dolgozata felhívja a figyelmet a botrány és a provokáció megkülönböztetésé­re, arra, hogy „a provokáció öncélú”, és „a szeretet dönti el, mikor mire van szükség: kizökkenteni, és a szabadság botrányára felhívni a figyelmet, vagy pedig a szabadságról való lemondást választani”.

Hinnünk kell a jelentéshez

Nem véletlen, hogy a botlatókő, a megütközés kövének bibliai emlí­tése Krisztust jelenti ki akként (Róm 9,30–33; 1Pét 2,6–8), a hit alapjaként. A vallásos hit és a művészetbe vetett hit között pedig van kapcsolat. Már Dosztojevszkij Miskin hercege úgy re­agál Hans Holbein A halott Krisztus teste a sírban (1520–22) című, a radi­kális reformáció szemléletét hordo­zó és ortodox hívőként felfoghatatlan festményére, hogy „ennek a képnek a láttára némelyik ember még a hitét is elveszítheti”. Daniel A. Siedell ame­rikai művészettörténész pedig kifeje­zetten rámutat, hogy „mind a vallás, mind a művészet működéséhez hitre van szükség”. Példaként úgy folytatja, hogy „ahogyan az Eucharisztia hatá­sosságához a befogadónak hinnie kell (azaz hittel kell rendelkeznie), hogy a bor és az ostya Krisztus vére és teste, ugyanúgy egy műalkotás szemlélőjé­nek is hinnie kell, hogy a vászon fe­lületére kent olajfesték jelent valamit”. Visky András még ennél is tovább megy, amikor a második parancso­latról szóló értekezésében úgy fogal­maz, a „valódi műalkotás nem egy bálvány alkotására tör, hanem ellen­kezőleg, rámutat a bálványra, mind­arra, ami megfoszt saját életünk va­lóságától, és a maga szelíd eszközeivel leleplezi azt.

A valódi műalkotás ön­magára is mint lehetséges bálványra mutat rá: nemcsak a világ, az emberi viszonyok, a társadalmi berendezke­dés álságosságáról rántja le a leplet, hanem önmagáról is.

A valódi műal­kotásban mindig fölismerhető az ön­maga megszűnésének és megszünteté­sének az akarata: elküld magától, és az élet etikai kihívásai felé fordítja a te­kintetünket. Gyönyörködtet, de fel is ébreszt, és kiküld a városterekre ész­revenni az otthontalanokat, a kitaszí­tottakat és megnyomorítottakat. Nem én vagyok a cél, mondja a műalkotás, én csak egy önismereti, önfelismerési esemény vagyok.”

Michelangelo Dávidja egy félezer éves mezítelen márvány szobortest „megbotránkoztató” látványánál lényegesen komolyabb és ténylegesen botrányos találkozást kínál: találkozást önmagunk kicsiny hitével, az előttünk tornyosuló, társaink által leküzdhetetlennek ítélt feladattal, a mindezek ellenére erőt adó hit ajándékával.

A megszépítés veszélyei

A hondurasi és afrokubai származá­sú, New Yorkban élő Andres Serrano Bemerítés (Immersion) című (és Húgykrisztus [Piss Christ] alcímű) 1987-es fotográfiája, amely első látásra arany­ló fényben lebegő feszületet mutat, az alcím és a mű keletkezésének ismere­tében (tudniillik a művész a feszüle­tet egy saját vizeletével megtöltött tar­tályban fotografálta le) egészen más jelentésrétegeket mozgat meg – és Mi­chelangelo Dávidjánál jóval nagyobb eséllyel válthat(ott) ki felháborodást. A deklaráltan hívő katolikus alkotó szándéka a nyilatkozata szerint nem a provokáció volt, hanem a megütkö­zés keltése: a fröccsöntött műanyag di­vattárgyként tekintett feszületek botrá­nyát állította szembe a kereszthalál és annak testi következménye fájdalmas valóságával. A mű és alkotója két évvel a fotográfia első nyilvános bemutatá­sát követően politikai viták kereszttü­zébe került, a művész halálos fenye­getéseket és gyűlöletleveleket kapott, a művet pedig több alkalommal is megrongálták kiállítási környezetben. Az alkotás támogatója, a Sister Wen­dy néven közismert néhai brit Wendy Beckett karmelita nővér és művészet­történész úgy érvelt, a fotográfiát nem tekinti blaszfémnek, szerinte sokkal inkább azt mondja ki, mit is teszünk Krisztussal.

A valódi botrányt jelentő megszépítés és elkendőzés veszélyét a Ser­rano művére reagáló versében Andrew Hudgins fogalmazta meg találóan, el­gondolkodtató útravalót kínálva ko­runk hozzáállásáról a művészethez és a világlátáshoz: „Hozzászoktunk a szépséghez, a szörnyűség nélküli­hez. / A hasztalan szépséghez hozzá­szoktunk.”


Az írás eredetileg A SZÍV jezsuita magazin 2023. májusi számában jelent meg.


Nyitókép: Michelangelo Dávid szobrának másolata a régi városháza, a Palazzo Vecchio bejáratánál 1900-ban (fotó: Fortepan)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt

#Dávid-szobor#Firenze#Michelangelo#művészet#szobrászat