A kettős mérce vége – Hitler és Sztálin megdöbbentő hasonlóságáról – Válasz Online
 

A kettős mérce vége – Hitler és Sztálin megdöbbentő hasonlóságáról

Ablonczy Bálint
| 2023.05.04. | Irodalom

Laurence Rees brit történész-dokumentumfilmes a második világháború időszakára összpontosítva hasonlította össze a náci és a kommunista diktátort. Meglepő hasonlóságokat talált. Szinte azonos módszerekkel hitették el milliókkal, hogy a közösségi boldogulás záloga más emberek megalázása, meggyilkolása. Habár szokás a német múltfeldolgozást az önostorozás miatt bírálni, Rees könyvét elolvasna nehéz szabadulni a gondolattól: ha az orosz vezetés nem magasztalná, hanem elítélné Sztálint és sor került volna a kommunizmus nürnbergi perére, aligha támadja meg Oroszország Ukrajnát.

hirdetes

„Hálás vagyok az SS-nek, hogy eszmei vezérfonalat nyújtott számomra. Mindannyian hálásak voltunk. Nem értettük, mi történik körülöttünk, teljesen össze voltunk zavarodva. Az SS-ben pedig egyszerű, érthető eszméket kaptunk, és hittünk bennük.” „Tudtam, a Kommunista Pártot azért hozták létre országunkban, hogy egy szocialista társadalmat építsen ki és majd a jövőben megalapítsa a kommunizmust. Ezt a társadalmat pedig csak lelkiismeretes emberek hozhatják létre. Ezért csatlakoztam a párthoz, magam is lelkiismeretes ember akartam lenni, hogy a többieket is ráébresszem a szocializmus és a kommunizmus győzelmének fontosságára.”

Két idézet két embertől, akik soha nem találkoztak, akik elvben egymással élesen szembenálló rezsimeket szolgáltak és akik mélyen felháborodtak volna, ha valaki szemükbe mondja: ugyanaz a fanatizmus uralja az életüket. Mégpedig nem az az ártalmatlan megszállottság, amely felnőtt embereket indít arra, hogy kemény munkával vasútterepasztalokat építsenek, bakelitlemezeket gyűjtsenek vagy magyar politikai híreket olvassanak. Ez a fanatizmus gyilkos volt, emberek millióinak halálához és szenvedéséhez vezetett a huszadik században, s hatásával máig kénytelenek vagyunk együtt élni.

Az első idézet Johannes Hassebroek SS-tiszttől származik, aki a Gross-Rosen-i koncentrációs tábor parancsnoka volt a második világháború idején. A másodikat a rettegett sztálini titkosrendőrség, az NKVD szibériai deportálásokban aktívan résztvevő tagja, Nyikonor Perevalov mondta jóval a háború után. Mindkét szöveg Laurence Rees brit történész Hitler és Sztálin. A két zsarnok és a második világháború című könyvéből származik, amely magyarul most jelent meg a Libri kiadónál, Kisantal Tamás fordításában.

Meg kell valljuk, tamáskodva vettük kézbe az új kötetet. Ugyan, mi újat lehet még mondani a második világháborúról és e két szörnyűséges diktátorról?

A témába vágó magazincímlapokkal, dokumentumfilmekkel és szakkönyvekkel ugyanis nemhogy Dunát, de a teljes magyarországi vízgyűjtő rendszert el lehetne rekeszteni.

Legnagyobb meglepetésünkre Laurence Rees könyve a kezdetektől beszippantja az olvasót és aztán nem engedi, amíg be nem csukja, hogy aztán hosszan és szótlanul merengjen e furcsa párhuzamos életrajzon.

A könyvet letéve igazat kell adnunk az alighanem legjobb Hitler-biográfiát író angol történésznek, Ian Kershaw-nak, aki szerint Rees „nagyszerűen ötvözi az erős tanúvallomásokat az eleven narrációval és a meggyőző elemzéssel”. Ritkán olvasni olyan adatgazdag és pontos történészi munkát, amely emberi sorsokon keresztül segít megérteni a megérthetetlent, miközben nem vész el a részletekben és meggyőzően bizonyítja alapállításait. Nagylátószögű elemzésével az is érthetőbbé válik, milyen hibákat követett el Sztálin a német támadás után, és hogyan volt képes tanulni saját hibáiból – bízni kezdett tábornokaiban, például Zsukovban. Hitler éppen ellentétes utat járt be: míg korábban gyakran támaszkodott a katonai vezetőkre, a helyzet rosszabbra fordulásával mindent ő akart irányítani; még egy keleti hadseregcsoport irányítását is kézbe vette. Képtelen volt felfogni, hogy a legbriliánsabb hadvezér sem képes megfordítani a kedvezőtlen erőviszonyokat, illetve helyrehozni a pontosan soha meg nem határozott háborús célokból fakadó stratégiai hibákat.

A könyv borítója

A szakmai hitelesség és az olvasmányosság közötti kötéltáncosi mutatványt Rees magabiztosan végzi el, ehhez mind a történészi, mind a tudományvulgarizátori tapasztalata megvan. Egyetemi tanulmányait az Oxfordi Egyetemen végezte, majd hosszú időn keresztül a BBC történelmi programját vezette. Ebben a minőségében dokumentumfilmek tucatjainak elkészítéséért felelt. A televíziós társaságot 2008-ban hagyta el, azóta szabadúszóként írja könyvet és készíti filmjeit, melyekért több szakmai elismerést is megkapott, miközben egyetemeken oktatott.

Rees abban is különleges, hogy történészi és újságírói eszközöket egyaránt használ. Alaposan lábjegyzetelt munkája nemcsak visszaemlékezéseken, dokumentumokon, levéltári forrásokon, hanem az általa az évtizedek alatt készített interjúkon is alapul. Szerzőnk ráadásul nemcsak áldozatok, hanem a tettesek visszaemlékezéseit is gyűjtötte, s ezáltal egyedülálló betekintést nyert a Hassebroek- és Perevalov-félék gondolkodásmódjába.

A kötet nem kevesebb, mint 164 hivatkozást tartalmaz „korábban nem publikált tanúságtételre”; ezek jelentős részét maga Rees készítette, másokat archívumokból bányászott elő.

És milyen jól tette! Hiába tudjuk, hogy a két véreskezű diktátornak minden, általuk elkövetett szörnyűség ellenére sok híve volt, hiába ismerjük e jelenség történelmi, gazdasági, lélektani gyökereit, más azért lelkendező visszaemlékezést olvasni. Például Nyikolaj Ponomarjevét, Sztálin személyes távírászáét. „Kedves volt. Öt év alatt egyszer sem hallottam felemelni a hangját, nem bántott meg senkit vagy viselkedett kellemetlen módon – egyszer sem. Ezért tiszteltem és, megmondom egyenesen, szerettem őt. Azért, ahogy könnyűvé tette a munkámat, ahogy könnyűvé tette a vele való beszélgetést, s így közel éreztem őt magamhoz.” Igen, Ponomarjev arról a Sztálinról beszél így, aki egy kézmozdulattal vagy papírra firkantott megjegyzéssel ítélt halálra ezreket.

Szerencsére Rees rutinosabb annál, hogy szó nélkül hagyja ezeket a visszaemlékezéseket. Mivel alighanem ő az a történész, aki a legtöbb, Sztálint és Hitlert még ismerő embert interjúvolta meg, helyi értékén kezeli a fiatal katona rajongását. Bemutatja az olvasónak, hogy miközben a szovjet diktátor egész társadalmi csoportokat semmisített meg, megteremtett egy hozzá hű réteget is. Ugyanígy szerepelnek a könyvben Adolf Hitlerrel kapcsolatos rajongó visszaemlékezések, de nem pusztán ez a hasonlóság a két diktátor, a két rendszer között. Szerzőnk meggyőzően bizonyítja azt a ma még ma is gyakran vitatott állítást, amely szerint habár ideológiai és politikai célok szempontjából különbözhetett a náci és a kommunista diktatúra, az elnyomás mechanizmusaiban komoly azonosságok mutatkoznak. Ez Rees könyvének kulcsállítása: miközben meggyőzően mutat be kül- és geopolitikai folyamatokat, háborús stratégiákat, újra és újra visszatér az áldozatokhoz. Azokhoz, akik megszenvedték a diktatúrákat, akik elveszítették megélhetésüket, családtagjaikat, akiket megkínoztak és megöltek. Őket olvasva máris nehéz, sőt valamiféle morális minimumot valló embernek alighanem lehetetlen arról elmélkedni, hogy mondjuk Hitler volt „az utolsó nagy, valóban európai vezető a világpolitikában”.

Vajon miként tudta elhitetni Hitler és Sztálin tömegekkel, hogy az egyéni és közösségi boldogsághoz mások kirekesztésén, megalázásán és meggyilkolásán át vezet az út? Ijesztően egyszerű a válasz: álmokat kínáltak, amiket jó volt elhinni a Hassebroekhöz és Perevalovhoz hasonló hétköznapi embereknek. „Ezek az álmok reményt és célt közvetítettek, azt üzenték, hogy senki sincs egyedül, mindenki része egy nagy és fontos eszmének. Az emberek közösségi lények, és elképesztő nyomás nehezedett rájuk, hogy higgyenek az ilyesfajta víziókban. Hitler és Sztálin követői roppant tömege számára egy jövőbeli dicsőséges világot ígért, a holnapi utópiáért cserébe pedig háttérbe kellett szorítani a mai problémákat. Ez a holnap azonban sohasem érkezett el. Számos különbségük ellenére alapvetően abban hasonlított egymáshoz Hitler és Sztálin, hogy álmaikat kergetve habozás nélkül feláldoztak sokmilliónyi életet, olyanokét is, akik bár példamutató életet éltek, ideológiai szempontból nemkívánatosnak minősültek. Nem számított, ha Alekszej Badmajevhez hasonlóan valaki bátran harcolt a Vörös Hadseregben, ha közben kalmüknek született az illető: munkatáborba került, éhezett, rengeteg bajtársa pedig a szeme láttára halt meg. Ahogy az sem ért semmit, ha egy német zsidó becsületesen élt, ettől még ugyanúgy halálba küldték. E sok szörnyűségnek örökké emlékeztetnie kell minket, hogy utópisztikus látomásaik érdekében a zsarnokok felfoghatatlan rémtettekre képesek” – írja Rees. A történész ugyanakkor nem vitatja a holokauszt egyediségét. Annak szisztematikussága, a nagyüzemi gyilkolás eltervezése, kivitelezése példa nélküli az emberi történelemben. A sztálini Szovjetunió ugyan felfoghatatlan bűntetteket követett el, de gázkamrákat nem épített.

Rees erre nem tér ki, de könyvét olvasva az ember a történelem hasznán is eltöpreng.

Szokás bírálni a hitleri bűnök miatti német önostorozást, amely közel nyolcvan évvel a háború vége után antantszíjat és horogkeresztes karszalagot vizionál a német patriotizmus mégoly ártalmatlan megnyilvánulásai kapcsán is.

Ám lehet, hogy Európa és a világ békéje szempontjából talán mégiscsak jobb a történészi aprómunkára és a lelkiismeret-furdalásra épülő emlékezetpolitika, mint egy véreskezű zsarnok magasztalása. Oroszországban ugyanis éppen ez történik. Rees még bőven az ukrajnai háború előtt írta könyvét, de már akkor figyelmeztetett az orosz történelmi revizionizmusra. Oroszországban sokan máig a Hitlert legyőző dicső hadvezérként tartják számon Sztálint, a Rees által idézett közvélemény-kutatás szerint 70 százalék pozitívan tekint rá. Egy másik felmérés pedig a „világtörténelem legkimagaslóbb egyéniségeként” értékelte. Az orosz állam ráadásul aktívan dolgozik az „erőskezű, honmentő” Sztálin imázsának felépítésén, amelynek során már a szemenszedett hazugságoktól sem riadnak vissza. Vlagyimir Putyin például képes volt azt állítani, hogy 1939-ben Oroszország nem támadta meg Lengyelországot, mindössze bevonult olyan területekre, amelyek felett a lengyel állam fennhatósága megszűnt, az azokat elfoglaló német hadsereg kivonult onnan. E logikát követve a Lengyelországot felosztó titkos Molotov–Ribbentrop-paktum pedig valójában egy koktélrecept. Nyilván.

Bármennyire is nehéz tehát egy nemzetnek szembenéznie a felmenői által elkövetett bűnökkel, a gyakran fájdalmas vita, az oktatáson keresztül történő ismeretterjesztés segít a múlt megismerésében és feldolgozásában. Nehéz szabadulni az érzéstől: ha az elmúlt harminc évben az orosz társadalom szembesült volna a nevében elkövetett bűnökkel, illetve sor kerül a kommunizmus nürnbergi perére, aligha támadja meg Oroszország Ukrajnát. Akkor ugyanis nem gondolhatná Vlagyimir Putyin „a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” a Szovjetunió felbomlását. És nem hatná át az orosz társadalmat a Sztálinhoz hasonló „erős vezető” iránti mániákus vágyakozás, amely az ukrajnai harcmezőn számos orosz tankon és katonán észlelhető szovjet szimbólumokban is megtestesül.

Rees ugyanakkor arra is figyelmeztet: ne kenjünk mindent az orosz társadalomra és politikára. A Nyugatnak vastagon megvan a maga felelőssége abban, hogy Sztálin a mai napig nem kapta meg a neki kijáró megvetést. „Az egész világ számára ismert, hogy Hitler felelős a történelem legszörnyűbb bűntettéért, a holokausztért. E rettenetes esemény árnyékában azonban kevesebb nyilvánosság jutott azon tömérdek lemészárolt civilnek, akiknek a halála ugyanebben az időben Sztálin lelkén száradt. Mivel a szovjet államfő háború alatti bűneiről jóval kevesebbet beszélnek, és mert a nyugati hatalmak szövetségeseként a jó oldalon járt a háborúban, Sztálin általában sokkal enyhébb enyhébb elbírálásban részesül, mint amit megérdemelne” – olvashatjuk a könyv összegzésében.

A zavart félrenézés lassan nyolcévtizedes hagyomány, mert a nyugati szövetségesek így jártak el a katyńi vérengzés kapcsán. Churchill és Roosevelt is pontosan tudta: Sztálin ölette meg a 22 ezer lengyel katonatisztet, de hallgattak, mert a háborúban szükség volt a szovjet diktátorra. Ami akkor lehetett reálpolitika, nyolc évtizeddel később már szimpla szerecsenmosdatás.

Aki Sztálint és a kommunizmus rémtetteit mentegeti, áldozatok millióinak emlékét gyalázza meg. Talán ez a legfontosabb üzenete Laurence Rees egyszerre olvasmányos és szomorú könyvének.


Nyitókép: biciklis teker el Piotr TUSE Jaworski lengyel művésznek a gdański vasútállomás falára fújt háborúellenes graffitije előtt 2022. szeptember 5-én (fotó: NurPhoto/Artur Widak)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

#Adolf Hitler#holokauszt#Joszif Sztálin#Laurence Rees#második világháború#történelem#Ukrajna#Vlagyimir Putyin