Ha ezt elolvassa, igazán értékelni fogja a békét

·2022.08.03

Újra kiadták magyarul a kelet-európai tömeggyilkosságok legmonumentálisabb krónikáját. Timothy Snyder Véres övezet című könyvének olvasása közben az a legnagyobb kihívás, hogy ne váljunk közömbössé a bántóan kerek számok miatt. A kötet arra jut: Sztálin és Hitler rendszerei az egymásra gyakorolt kölcsönhatások miatt tudtak igazán brutálisat „alkotni”, külön-külön ennek alighanem a töredékére lettek volna képesek. Kötelező olvasmány – már csak azért is, mert az övezet újra véres.

Az égő házakból néha // sárkányt hozott a szél és // a körhintán kerengők // fekete pernyét fogtak.

Lányok szoknyája lebbent // égő házak szelében, // s kacagott a víg sokaság, // – oly szép volt a vasárnap.

(Czesław Miłosz: Campo di Fiori)

„Mondhatja azt az elnökünk a tévében, hogy »igen, ennyi, úgy döntöttem, leállítom a speciális katonai műveletet«? Talán. És akkor? Minden hiába volt? Mert akkor az államunk, mint egy kivert kutya, el kell, hogy menjen onnan. Értik?” Egy július közepén kiszivárgott hangfelvétel szerint így próbált hatni Oleg Korotkevics orosz ezredes azokra az édesanyákra, akik a szibériai Alejszkben várják haza Ukrajnába küldött fiaikat. A városban alacsony a harci morál, az ott székelő 35. gépesített lövészdandár képtelen új zászlóalj kiállítására. Nagyot ment a napokban egy tweet, amely az ezredes szavait értelmezte, imígyen: „Megszálltuk Ukrajnát, és ok nélkül öltük az embereket, de nem távozhatunk, mert az annak beismerése lenne, hogy ok nélkül öltük az embereket, úgyhogy maradnunk kell és ok nélkül tovább ölni az embereket.”

A megfejtő nem akárki: Timothy Snyder amerikai történész, a Yale Egyetem Közép- és Kelet-Európa-specialistája. A professzor nemrég odáig is eljutott a fejtegetéseiben, hogy Oroszország el fogja veszteni a háborút. Csak tudja, mit beszél, külön munkát szentelt ugyanis a kelet-európai tömegmészárlásoknak: 2010-ben kiadott – s akkor jónéhány rangos lap által az év könyvének megválasztott – Bloodlands című munkája Véres övezet címmel a Park Kiadónál jelent meg nemrég magyarul. Helyesebben: ismét megjelent. 2012-ben már kiadták, de mivel 2021-ben az eredetit is frissítették egy demokráciaféltő utószóval a Kapitólium ostroma után, a háborúval súlyosbított 2022-ben indokolt az újranyomás. A korszellem érződik: Kijev helyett már Kijiv az ukrán főváros neve, Harkov pedig Harkiv.

Snyder monumentális könyve – csak a hivatkozások majdnem 80 oldalt tesznek ki – okkal népszerű: arra tesz kísérletet, hogy egy földrajzi entitás sorsán keresztül mutassa be a sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország tömeggyilkosságait.

Egy olyan földrajzi entitás sorsán keresztül ráadásul, ahol mindkét totalitárius rendszer „megfordult”. Ezt hívja ő véres övezetnek: mai fogalmaink szerint a Baltikum, Szentpétervár, Nyugat-Oroszország, Belarusz, Lengyelország nagy része, illetve Ukrajna alkotja. Amit ugyanis ez a térség az 1930-as és ’40-es években átélt – arra tényleg nehéz jelzőt találni. A bestsellerség másik oka talán, hogy nem 500 oldalas összehasonlító elemzésről van szó; sokkal inkább annak bemutatásáról, hogyan hatott egymásra a két rezsim már a világháború előtt, s később az egymástól ide-oda rabolt területen – a véres övezetben. Rossz úton jár tehát, aki arra számít, hogy a fejezetek egy-egy bestiális tömeggyilkosság elemzései; Snyder párhuzamokat keres. És talál.

*

A kijevi Örök Dicsőség parkjában 2008-ban megnyitott Holodomor-komplexum előtt álló szobor az egyik legmegrázóbb köztéri alkotás, amit valaha láttam. Éhező kislányt ábrázol búzakalásszal a kezében. A kézmozdulat, amellyel túlélése zálogát magához szorítja, az arcára kiülő daccal vegyes szomorúság – mindez a kopasz téli fákkal együtt óhatatlanul elgondolkodtatja a látogatót: mi a jóég történt itt? Röviden: a véres övezet első tömeggyilkossága, egy konzervatív becslések szerint is 3,5 millió ember halálát okozó, a szovjet vezetés által előidézett éhínség.

A kijevi Holodomor-emlékmű (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

A hatalmát konszolidáló Joszif Sztálin a fejébe vette, hogy birodalmát ipari nagyhatalommá teszi, ezért minden erőforrást erre a célra összpontosítottak. Ezzel párhuzamosan a mezőgazdaságban kollektivizálást hajtottak végre, a módosabb gazdákat pedig osztályalapon deportálták a Gulagra. A vezető rétegét vesztett parasztság számára teljesíthetetlen terméskvótákat szabtak meg. A mérce a kiugróan jó termést hozó 1930-as év volt, amit a kolhozosítás katasztrofális következményei nélkül sem lehetett volna reprodukálni. Nem is sikerült, úgyhogy jött a padlássöprés, mert a világ valaha volt legnagyobb birodalmát etetni kellett, a kivitelt pedig fenn kellett tartani, hiszen az exportgabonáért kapott ellenértéket be lehetett forgatni az iparosításba. Mivel az ukrán paraszt Sztálin számára – a birodalom perifériáján zendülésre hajlamos népcsoportokhoz hasonlóan – eleve kockázatot jelentett, olyan nagyon nem bánta, hogy az abszurd mértékű beszolgáltatások miatt milliók álltak az éhhalál szélén; a legtöbbektől még a vetőmagot is elvették. Az Ukrán SZSZK politikai vezetése néhány tétova próbálkozást tett, hogy Moszkvában felhívja a figyelmet a bajokra, de az akkori fővárosba, Harkivba küldött KB-tagok, Lazar Kaganovics és Vjacseszlav Molotov leintettek mindenkit, a pártkarrier pedig (s alighanem a káderek életben maradása) felülkerekedett a ráción:

a moszkvai ukázokat helyi szinten ukrán pártemberek foganatosították, akik így közvetlenül éheztették halálra honfitársaik millióit.

A borzalmakat külföldiek is feljegyezték: „Arthur Koestler, aki politikai emigránsként kereste fel a Szovjetuniót, később felidézte, a harkivi állomás közelében parasztasszonyok emeltek »a kocsi ablakaihoz iszonyatos csecsemőket, akiknek hatalmas, billegő fejük, botszerű karjuk-lábuk és felduzzadt, hegyes hasuk volt«. Megállapította, hogy az ukrán gyerekek »alkoholos tartályból kivett embriókra« hasonlítottak” – írja Snyder, és még csak nem is ez a legdurvább visszaemlékezés.

A könyv borítója

A sztálinista gépezet nem sokat pihent a holodomor után, az 1936-ban indult nagy tisztogatás legalább 700 ezer ember életét követelte. Lefejezték a szovjet tisztikart és a KB-t, irtottak mindenkit, aki gyanús, leginkább a kulákokat és az értelmiségieket. Így veszett el a komplett belarusz értelmiség – így sem szítanak legalább ellenállást –, de az Ukrán SZSZK arányaiban ezúttal is többet szenvedett, mint bármelyik másik tagköztársaság. Erről elsősorban a tisztogatásokat irányító – az ugyancsak kivégzett Genrih Jagoda utódjául megtett – Nyikolaj Jezsov belügyi népbiztos és NKVD-főnök tehet, rögeszmés lengyelgyűlölete miatt is. Az ukrán területekkel szomszédos Lengyelország afféle vudubabaként jelent meg a fejében, a lengyelügynök vádját szinte akárkire rásüthették. „Inkább túl messzire, mint nem elég messzire” – hangzott a jezsovscsina mottója. Sokáig nem emlegethette, 1938-ban ő is terhessé vált Sztálin számára, agyonlőtték, és az egyik leghíresebb fotóretus kárvallottja lett.

Volt Jezsov, nincs Jezsov (fotók: AFP/RIA Novosztyi)

E két, állami politikává tett tömeggyilkosságról a könyv kimerítő részletességgel ír, e helyütt annyit érdemes rögzíteni: a második világháború kirobbanásáig a Szovjetunióban szovjetek tömeggyilkoltak szovjeteket, összesen legalább 4 millió embert. Csak az NKVD-főhóhér, Vaszilij Blohin több tízezer embert végzett ki sajátkezűleg. Snyder megállapítja:

„A szovjet rendszer békeidőben volt a leggyilkosabb. A nácik ellenben a háború kitörése előtt legföljebb néhány ezer embert öltek meg.”

*

E rettenetes mérleg Lengyelország 1939-es lerohanásával kezdett kiegyenlítődni. Varsó érezte a bajt, hogy Berlinnek és Moszkvának is útjában áll a birodalomépítésben, s ezt igyekezte kimozogni. 1932-ben megkötik a lengyel–szovjet megnemtámadási szerződést – Varsó emiatt nem bolygatta különösebben a szomszédjában dúló holodomort, noha menekültek ezrei számoltak be az embertelen körülményekről –, ez azonban csak taktikai visszavonulás volt Sztálin részéről. A Molotov–Ribbentrop-paktum szellemében az 1939. őszi összeomlás után a két nagyhatalom szabad prédájává vált az ország. Kelet-Lengyelországban (nagyrészt a mai belarusz és nyugatukrán területeken) a szovjetek láttak neki a tisztogatásoknak – a leghírhedtebb eset Katyń –, az ország nyugati részén pedig a nácik, akik a középső lengyel vajdaságokból létrehozták a Lengyel Főkormányzóságot, Hitler egykori ügyvédje, Hans Frank vezetésével. (Frank ténykedéséről 2020-ban fiával, Niklasszal készítettünk interjút.) Különösen érdekes, ahogyan a szovjetek Lengyelország lerohanását megindokolták: „Azt állították: beavatkozásuk azért vált szükségessé, mivel a lengyel állam megszűnt létezni. Lengyelország már nem tudja megvédeni polgárait, ezért a Vörös Hadseregnek békefenntartó küldetéssel kellett bevonulnia. Különösen Lengyelország népes ukrán és belarusz kisebbségei szorulnak megmentőkre, erősködött a szovjet propaganda. Ám a szovjet tisztek és katonák a retorika ellenére háborúra készültek fel, és e szerint is cselekedtek.” Nem ismerős ez valahonnan – leginkább 2022 februárjából?

A főkormányzóság területén a zsidókat gettókba kényszerítették, és csakhamar létrejöttek a koncentrációs táborok is, ezekben azonban a kezdeti időkben jórészt lengyeleket fogtak kényszermunkára, a zsidókérdés megoldását ekkoriban abban látták, hogy a zsidókat majd Madagaszkárra szállítják. Szovjetek és nácik összesen mintegy 200 ezer lengyellel végeztek 1941-ig.

A véres övezet igazi tragédiája a Szovjetunió lerohanására indított Barbarossa-hadművelettel kezdődött. Snyder szerint „1941. június 22-e [az invázió kezdete] az egyik legjelentősebb nap Európa történelmében.”

A német előrenyomulás áldozatainak legnépesebb csoportja az első években a szovjet hadifoglyoké volt, akiket – legalább 3 millió embert – különböző hadifogolytáborokban gyakorlatilag halálra éheztettek. „Elvben három fajtájuk volt: a dulag (átmenőtábor), a stalag (alaptábor közkatonáknak és altiszteknek) és a kisebb oflagok (a tisztek számára). A gyakorlatban mindhárom típus sokszor csak szögesdróttal bekerített nyitott térség volt. A foglyokat megszámolták ugyan, de név szerint nem vették lajstromba. Ez meghökkentő szakítást jelentett mindenféle törvénnyel és szokással” – írja Snyder, aki ezen a ponton látja a két rezsim közti „tanulási folyamat” fontos stációját. A holodomor azt mutatta meg Hitlernek, hogy emberek kiéheztetése legitim eszköz a politikai és gazdasági célok elérésére. A keleti területek náci kolonizációját taglaló Generaplan Ost eszközként tekint az éheztetésre – a megszállt szovjet területeken megtermelt javak a német birodalom épülését szolgálták volna –, s ugyanez a logika érvényesült Leningrád 1 millió civil áldozattal járó ostrománál.

Német katonák Szmolenszknél 1941 júliusában (fotó: AFP/Leemage)

Sztálin a bűnbakmegtalálásban is példát mutatott. Nem mintha Hitler nem tervezte volna a megszállt területek zsidóságának legalábbis deportálását, ám ezt Szovjetunió felett aratott győzelme után képzelte el. A zsidók elleni tömeggyilkosságok akkor kezdtek sűrűsödni, amikor világossá vált: a szovjetek ellen nemhogy villámháborús győzelem nem lesz, de győzelem is aligha.

Hitlernek bűnbak kellett, s ezt legkésőbb a sztálingrádi fordulat után immár kizárólag a zsidókban találta meg. Ahogy nőtt a baj a keleti fronton, úgy lett egyre tervszerűbb a megsemmisítésük.

Amíg a Kijev melletti 1941. szeptemberi Babij Jar-i mészárlás majd’ 34 ezer áldozatát még egyesével lőtték tarkón, addig az 1942-től üzemelő halálgyárakban – Bełżec, Chełmno, Majdanek, Sobibór, Treblinka, s végül Auschwitz – ez már ipari méretekben ment. A varsói zsidóság vesztőhelyévé vált Treblinka kapcsán Snyder különösen is megrendítően rekonstruálja az ottani perverz téboly végső stációját: „Mindkét csoportnak – először a nőknek, aztán a férfiaknak – végig kellett rohanniuk egy alagúton – meztelenül, megalázva, tehetetlenül. Az alagút néhány méter széles és mintegy száz méter hosszú volt; a németek »mennybe vezető útnak« nevezték. A végén sötét helyiségbe nyílt bejárat. Az ajtó oromzatán jókora Dávid-csillag díszelgett, és a szertartáshoz illő függönyön héber betűkkel ez állt: »Íme az I…nhez vezető kapu. Az igazak beléphetnek rajta.«”

A könyv természetesen szót ejt a háború utolsó éveinek valószínűleg két legfontosabb lengyelországi eseményéről, az 1943-as varsói gettólázadásról – a cikkünk elején idézett Miłosz-vers a zsidókkal szembeni közöny egyik mellbevágó emléke –, illetve az 1944-es varsói felkelésről is – mint minden évfordulón, a lengyel fővárosban augusztus 1-jén délután 5-kor megszólaltak a szirénák, az élet pedig megállt egy percre –, ám inkább hat újdonságerővel egy talán elfeledett hadszíntér: Belarusz. Pedig ezen a területen kulminálódott a két rezsim közti gyilkos kölcsönhatás azzal, hogy a front az évek során oda-vissza hullámzott. „A kilencmillió emberből, aki 1941-ben Belarusz területén élt, a németek mintegy 1,6 milliót öltek meg a harcterektől távol lebonyolított akciókban: köztük mintegy 700 ezer hadifoglyot, 500 ezer zsidót és 320 ezer, partizánnak minősített személyt (akiknek túlnyomó többsége fegyvertelen civil volt). Kelet-európai viszonylatban ez a három kampány nevezhető a három legnagyobb méretű német rémtettsorozatnak, és a három együtt Belaruszt sújtotta a legnagyobb erővel és gyűlölettel. Belarusz több százezer további lakosát háborús akciókban ölték meg mint a Vörös Hadsereg katonáit.” Snyder az ott élők halálos dilemmáit is közel hozza. Mit tegyen egy túlélni akaró minszki lakos 1942 körül: kollaboráljon a várost uraló nácikkal – amivel egy szovjet ellentámadás esetén számíthat a legrosszabbra –, vagy álljon be a partizánok közé, akiket meg az egyik legelvetemültebb SS-osztag, Oskar Dirlewangeré irtott ezerszámra?

Égő minszki házak a német visszavonulás idején, 1944. július 3-án (fotó: AFP)

Mondják, a háborúnál csak egy dolog rosszabb: ami az után jön. Fokozottan igaz ez a véres övezetre. Németország legyőzése után brutális és bosszúvezérelt lakosságcserék kezdődtek: több százezer németet telepítettek át az Oderáig „eltolt” Lengyelországból, lengyeleket, baltiakat a Szovjetunióból, ukránokat szintén Lengyelországból.

*

Snyder művét olvasva az ember néha elszégyelli magát. Az agy ugyanis egy idő után képtelen befogadni a számokat; szinte oldalanként röpködnek a tíz- meg százezrek. Holott a számok mögött egyéni emberi sorsok vannak. Sztálin és Hitler rendszere – a harcoló katonákat nem számítva – összesen 14 millió emberrel végzett a véres övezetben, alig 12 év alatt. Addig és azóta is példátlan. A súlyát talán úgy tudjuk felfogni, ha 14 milliószor egy emberre gondolunk, hiszen: „Az a feladatunk, hogy a számokat emberekké változtassuk vissza. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor Hitler és Sztálin nemcsak a világunkon hagytak nyomot, hanem az emberségünkön is.”


Nyitókép: német katonák házaikból kiűzött zsidókat tartóztatnak le az 1943-as varsói gettólázadás idején (fotó: AFP/Austrian Archives)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

Kategória: Kult