„Szeretni nem kell. Elég, ha megtanuljuk civilizáltan utálni egymást” – Filippov Gábor vitazárója – Válasz Online
 

„Szeretni nem kell. Elég, ha megtanuljuk civilizáltan utálni egymást” – Filippov Gábor vitazárója

Filippov Gábor
| 2023.04.17. | vélemény

Egy határon túl a szélsőséges megosztottság már nem a kényes politikai ízlést zavaró lárma, hanem a hétköznapi életünk feletti uralmunkat aláásó, strukturális akadály – írja Filippov Gábor. Egyúttal vázolja, milyen teendők állnak Magyarország előtt – amelyek megvalósítását a jelenlegi állapot lehetetlenné teszi. Az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója a Lányi András által lapunk hasábjain kezdeményezett vitához szól hozzá. A Válasz Online ezzel az írással zárja a vitasorozatot.

hirdetes

A hazai közéleti viták során a „víziók” hiányáról sajátos módon jobbára a pártok közötti verseny szempontjait mérlegelve szoktunk elmélkedni. Szükség lenne-e alternatív jövőképre a kormányzóképességhez? Kell-e program a választási győzelemhez? Olvas-e egyáltalán ilyet a választó, és ha igen, az mennyiben befolyásolja a voksát?

A politika lényegéhez tartozó dilemmák ezek, de gyakran mintha elfednének egy másik, legalább ennyire fontos kérdést: hogy a hatalompolitikán túltekintve mit nyerhetünk mi, a választópolgárok közössége egy alternatív jövőképtől. Nyolcmillió politikai elemző országa vagyunk: többnyire kizárólag az eszközről (a hatalom megszerzéséről és birtoklásáról) beszélünk, és egyre kevesebbet a célról (hogy mire kellene használni a hatalmat).

A Lányi András vitaindítójára érkezett eddigi reakciók is túlnyomórészt a szerző rendszer- és ellenzékkritikai érveit firtatták. A magam részéről az alábbiakban inkább az alternatív jövőkép hiányára vonatkozó gondolataihoz kapcsolódnék. Nem azért, mintha azt gondolnám, hogy a politikának létezik „tiszta”, a hatalmi játszmáktól elválasztható „tartalmi” oldala. Hanem mert

egy nemzeti közösségnek természetes világnézeti megosztottsága mellett is képesnek kell lennie gondolni valamit közös jövőjéről és közös céljairól.

A kilencvenes években mintha még meglett volna ez a képességünk. A rendszerváltást követő másfél évtizedben a politika releváns szereplői között széles körű konszenzus tudott létrejönni legalább abban, hogy a jövő Magyarországa nem képzelhető el máshol, mint az euroatlanti szövetségi rendszerben. Bár a meghatározó pártok akkoriban sem mutattak nagy hajlandóságot az összeborulásra, a versengés tárgya nem a jövőkép és az ehhez kapcsolódó célok meghatározása, hanem minél gyorsabb megvalósításuk mikéntje volt.

Hadd fogalmazzak egészen egyszerűen: a közös vízió lehetősége annak függvénye, hogy képesek vagyunk-e elhinni, hogy a holnap lehet jobb a mánál. Az alábbiakban egy lehetséges alternatív jövőkép három sarokpontját fogom vázolni, amely a megfelelő politikai szándék és bátorság megléte esetén alkalmas lehet ennek a hitnek a megalapozására.

Felemelkedésünk alapja: okos Magyarország

Az olcsó munkaerőre, az alacsony hozzáadott értékű munkára és a külföldi működő tőkéért folytatott versenyre alapozott növekedési modell idejének leáldozott. Az automatizáció és az informatikai forradalom hatására a munka világa gyökeresen átalakul, és ma még csak fel sem tudjuk mérni, hogy ez mikortól teszi végképp kiszolgáltatottá a magyar munkavállalók tömegeit, illetve a hazai gazdaság fő motorjaként működő ágazatokat. A McKinsey például 2018-ban még azt jósolta, hogy 2030-ra az összes magyarországi munkaóra egynegyedét automatizálni lehet majd – az azóta eltelt öt év technológiai fejlődésének hatására azonban ma már megalapozottan számíthatunk ennél gyorsabb ütemre.

A szakértők egy dologban mindenesetre egyetértenek: hogy a mechanikus rutinokra épülő, alacsony képzettséget igénylő, jellemzően alacsonyabb bérezésű állások fognak a leggyorsabban megszűnni. Abban is konszenzus van, hogy azoknak lesz esélyük értelmes munkát végezni, akik képesek folyamatosan tanulni, átváltható alapkészségeiknek köszönhetően rugalmasan átképezhetők, és így akár olyan feladatköröket is el tudnak majd látni, amelyek ma még nem is léteznek. Emellett

az átalakuló munkaerőpiacon különösen fel fog értékelődni a kreativitás, a komplex problémamegoldás vagy éppen a szociális kompetenciák értéke.

Csupa olyan képességé, amelyek tekintetében a kutatások alapján össztársadalmi szinten nem állunk túl jól.

Már ma is nagyon kevés igazán jelentős problémával szembesülünk Magyarországon, amely végső soron ne a közoktatás hiányosságaiban gyökerezne. A megfelelően képzett munkaerő hiánya, a társadalmi mobilizáció kirívóan alacsony szintje, tragikus egészségmutatóink, az államigazgatás általánosan gyenge teljesítménye, az állampolgári kultúra fejletlensége vagy éppen siralmas helyzetünk a digitális átállásban – fő okként mind mögött ezt az összességében közepes minőségű és egyre romló teljesítményű alrendszert találjuk.

hirdetes

Közismert, hogy közoktatási rendszerünk elavult szemléletű, a kompetencia- és készségfejlesztés helyett a frontális oktatásra és a lexikális tudásra fixált, ezáltal pedig nem képes felkészíteni az egyre sebesebben változó társadalmi és munkaerőpiaci körülmények közötti helytállásra. A magyarok negyede funkcionális analfabétaként lép ki az életbe, miközben a korai iskolaelhagyók aránya (tehát azoké, akik középfokú végzettség nélkül, idő előtt hagyják ott a közoktatást, és leküzdhetetlen hátrányokkal szabadulnak ki a munkaerőpiacra) még mindig 12 százalék feletti – ez közel kétszer annyi, mint közvetlen versenytársaink, a visegrádi országok átlaga (6,8 százalék). A nemzetközi kompetenciamérésekben minden területen egyre romló teljesítményt mutatunk, az Európai Unión belül Románia után nálunk beszélnek a legkevesebben idegen nyelvet, az úgynevezett élethosszig való tanulásban résztvevők aránya pedig alig haladja meg az EU-s átlag felét. A digitális átalakulás korszakának úgy vágunk neki, hogy digitális készségek tekintetében az ötödik legrosszabb helyen állunk az Unióban.

Pedig az említett változások nem csupán kockázatokat, hanem a kitörés lehetőségét is magukban hordozzák. Az automatizáció és a digitális forradalom minden mértékadó elemzés szerint felbecsülhetetlen növekedési tartalékot rejt a régió országai, így Magyarország számára is, miközben kedvezőtlen demográfiai trendjeink miatt amúgy is létkérdés lenne, hogy a fogyatkozó létszámú munkaerő termelékenysége látványosan növekedjék a következő évtizedekben.

Minden egy irányba mutat: közös jövőnk szempontjából a legfontosabb kihívás, hogy a „tudásalapú társadalom” sokat hangoztatott, de igazán senki által komolyan nem vett politikai közhelyét tartalommal és súllyal tudjuk ellátni. A finnekhez, az észtekhez, a lengyelekhez vagy a portugálokhoz hasonlóan nekünk is fel kell ismernünk, hogy bőséges természeti kincsek és egyéb strukturális előnyök híján egyetlen esélyünk a lecsúszás elkerülésére és a közepes jövedelem csapdájából való kitörésre a magyarok tudásába való intenzív, következetes befektetés.

A tűzoltás, az épp aktuális válságok ilyen-olyan felületi kezelése nem elegendő, a közoktatás megújításának a rendszer minden elemére ki kell terjednie.

A legsürgetőbb teendő az, hogy a tanári pályát nem csupán elviselhető, hanem a lehető legvonzóbb karrierlehetőséggé alakítsuk.

Lassan a gyermekmegőrzésre sem tudunk elegendő pedagógust összefogdosni – miközben már ma ott kellene tartanunk, hogy a versenyképes béreknek, a kedvező munkakörülményeknek és a társadalmi presztízsnek köszönhetően a tanári pálya a legtehetségesebb magyar fiatalok versengésének tárgya legyen. Emellett meg kell reformálni a pedagógusképzést, széles szakmai autonómiával kell felruházni a tanítói közösségeket, hogy szabadon végezhessék a munkájukat, amelyhez ők értenek a legjobban, az állam szerepét pedig az oktatás mikromenedzselése helyett az elérendő kimeneti célok meghatározására és nyomon követésére, illetve ahol szükséges, a segítő beavatkozásra kell szorítani.

A magyar oktatási rendszer egyes zárványai elképesztő teljesítményekre képesek. A nemzetközi tudományos diákolimpiákon és egyéb tanulmányi versenyeken elért bámulatos magyar eredmények arról tanúskodnak, hogy bőven lenne tartalék a rendszerben – ha anyagi helyzettől, születési helytől, családi háttértől függetlenül minden magyar diák hasonlóan jó minőségű oktatásban részesülhetne.

Versenyképességünk kulcsa: tiszta Magyarország

Talán senki sem írt annyit és olyan minőségben Magyarországon az ökopolitikai szemléletváltás szükségességéről, mint Lányi András, aki vitaindító esszéjében is kitért a témára. Vele – és alighanem még sokakkal – ellentétben távolról sem vagyok biztos benne, hogy ez az átalakulás a kapitalizmus végét fogja eredményezni, abban azonban igen, hogy a működési keretei alapjaiban fognak megváltozni.

A zöld átállás annyiban mindenképp a múlt nagy paradigmaváltásaihoz (a mezőgazdasági, az ipari vagy az informatikai forradalomhoz) hasonlítható folyamat, hogy önmagán messze túlmutató hatásai lesznek a nemzetközi gazdasági és politikai erőviszonyokra. Egyszerűen fogalmazva:

az élenjárók ma alapozzák meg hosszú távú jólétüket és behozhatatlan előnyüket,

míg a követők és a késők még generációkon keresztül a mi jelenünkre fognak visszamutogatni, amikor leküzdhetetlen lemaradásuk okait próbálják megtalálni.

Ezért tartom tévedésnek Béndek Péter válaszcikkének megállapítását, amely szerint „a természetvédelem luxus” lenne. Épp ellenkezőleg: a természetvédelemről (pontosabban: a biológiai sokféleségünk, belélegezhető levegőnk, vízellátásunk, klímaalkalmazkodásunk hosszú távú biztosításáról, vagyis valójában önmagunk védelméről) való lemondás lenne olyan luxus, amely nem csupán a következő generációk jogos haragját válthatná ki velünk szemben, de már a következő egy-két évtizedben is behozhatatlan versenyhátrányt okozna a magyar gazdaságnak.

A zöld átállás mára a mainstream mainstreamjévé, az európai és egyre inkább az Európán kívüli politika alapvető keretrendszerévé vált,

amely a gazdasági szereplők hosszú távú stratégiaalkotását is befolyásolja. A trenden az sem változtat, hogy még mindig jóval lassabban haladunk, mint kellene, mint ahogy az sem, hogy az orosz–ukrán háború hatására a 2050-es klímasemlegesség jókora lépéssel távolabb került. A termelés, a közlekedés vagy éppen az energiatermelés átalakítása ma már – a digitális átalakulás mellett – a kutatás-fejlesztés és az innováció egyik fő motorjává vált, ami egyébként a Magyarország szempontjából még mindig kulcsfontosságú EU-s források elosztását is befolyásolja.

Aktuálisan épp az orosz aggresszió illusztrálta látványosan, hogy energiarendszerünk megújítása a sürgető fenntarthatósági indokok mellett biztonságpolitikai, ezáltal pedig kőkemény szuverenitási kérdés is. E téren ugyancsak van mit ledolgoznunk a lemaradásunkból. Hogy csak a legsürgetőbb teendők közül említsünk néhányat: csökkentenünk kell az energiaigényünket, mindenekelőtt a már ma is álló, elképesztően elavult épületállomány gyors ütemű energetikai korszerűsítése, illetve a ma elsősorban a rendkívül energiaigényes szektorokra (gépgyártás, autógyártás) fókuszáló fejlesztéspolitika hangsúlyainak újragondolása révén.

A szén kivezetése mellett minél előbb részletes útitervvel kellene rendelkeznünk a gázhasználat fokozatos, de jelentős visszaszorításához. Ehhez az is elengedhetetlen, hogy

úgy a fűtésben, mint az áramtermelésben egyre nagyobb mértékben fenntartható, karbonsemleges energiaforrásokra támaszkodjunk

– a jogszabályi akadályok és ellenösztönzők lebontása, valamint kiszámítható támogatási és intézményi környezet kialakítása révén ugrásszerűen fel kell gyorsítanunk a megújulók terjedését.

Közvetlen gazdasági környezetünk egyre növekvő nyomása előbb-utóbb mindenféleképpen rá fog kényszeríteni bennünket ezeknek a változtatásoknak a végrehajtására. De még nem késtünk le róla, hogy az alkalmazkodási kényszer mögött a kitörés lehetőségét is meglássuk.

A cselekvés feltétele: jövőbe tekintő közösségtudat

A konfliktus nem kiiktatandó működési hibája, hanem lényege a politikának. A harmonikus egyetértés a diktatúrák hazugsága, amelynek még az illúziója is csak az elnyomás csendjében teremthető meg. Ezzel szemben a konfliktus a szabadság zaja – a demokrácia lényege a konfliktusok intézményes becsatornázása és láthatóvá tétele.

Komoly különbség van azonban a természetes megosztottság és a szélsőséges politikai polarizáció között. A politikai elit szembenálló táborai közötti hidak módszeres felégetése, az ideológiai pozíciók tartós eltolódása az egymást kizáró szélsőségek felé, a kompromisszum és a párbeszéd értelmének tagadása, mindenekelőtt pedig a mindenkori ellenfél létjogosultságának szisztematikus megkérdőjelezése évtizedek óta megfigyelhető világjelenség. Kutatások sora mutatta ki, hogy ez a folyamat nem csupán a centrumban (mindenekelőtt az Egyesült Államokban), de a hazánkhoz hasonló félperifériás országokban is rombolja a társadalmi kohéziót, az alkotmányos rend stabilitását, nem utolsósorban pedig a szakpolitika-alkotás minőségét.

A politikai verseny élet-halál harccá züllése ellehetetleníti a hosszú távú stratégiai tervezést, a lebontás-újraalapozás ciklikus váltakozása pedig bármilyen koherens jövőkép megvalósítását.

Vagyis egy határon túl a szélsőséges megosztottság már nem a kényes politikai ízlést zavaró lárma, hanem a hétköznapi életünk feletti uralmunkat aláásó, strukturális akadály.

Ezzel szemben a társadalmi kohézió magas szintje, a közös célok kijelölésének és megvalósításának képessége erőforrás, amelynek forintosítható értékét empirikus kutatások sora igazolja. Tökéletesen egyetértek Lányi Andrással az autonóm, alulról szerveződő kisközösségek felbecsülhetetlen értékét illetően, ám egy lépéssel tovább mennék: újra meg kell tanulnunk nemzetben, méghozzá lehetőség szerint közös nemzetben, közös hazában és közös jövőben gondolkodni. Ehhez nincs szükség össznemzeti összeborulásra, még csak szeretnünk sem kell egymást feltétlenül. Elég, ha megállunk a lejtőn, és megtanuljuk civilizáltan utálni egymást.

Mindezt alig-alig lehet intézményi változtatásokkal befolyásolni – kollektív bölcsességre és nem jelentéktelen mértékű önkorlátozásra van szükség az érdemi cselekvés lehetőségének fenntartása érdekében, méghozzá elsősorban a politika és a köznyilvánosság alakítói részéről. A kulcsmozzanat megint csak az önérdek felismerése lenne. Vagyis az, hogy az ország mindkét – ellenzéki és kormánypárti – fele tudatosítsa magában: tetszik vagy sem, a másik nélkül egyszerűen nem fog menni. Az aktuális választási eredmények függvényében az aktuális parlamenti többség adott pillanatban keresztülverheti az akaratát a kisebbségen – valóban tartós, előremutató változást azonban nem lehet fél országgal elérni.


Nyitókép: Tavaszi kiszebábégetés Győrben (fotó: MTI/Krizsán Csaba)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt

#ellenzék#Magyarország#politika