Orbán-váltás? – forgatókönyvek a NER utáni időkre
Sokáig tarthat még Orbán Viktor uralma, akár összesen 33 évig is, mint a Kádár-rendszer. Csakhogy 1982-ben sem gondolta senki, hogy utóbbi csupán hét évvel később össze fog omlani. Lányi András sem. Vendégszerzőnk tehát nem teljesen borúlátó: Deme Zoltán Lányi lapunkban megjelent írására válaszul izgalmas cikkben tekinti át Magyarország jelenlegi állapotát és az abból kivezető lehetséges utakat. Az év egyik legjobb mélyfúrása eddig.
Néhány éve Szénási Sándor és Selmeci János „Szabadság, elvtársak!” címmel interjúsorozatot készített a Klubrádión, amelynek keretében több mint 70 (!), a 89-es rendszerváltást átélt jeles személyiséggel beszélgettek, akik mind a maguk szemszögéből tettek tanúságot a 30-40 évvel ezelőtti időkről.
A műsorvezető szinte minden beszélgetőpartnerétől megkérdezte, hogy – az interjúalany emlékezete szerint – lehetett-e látni mondjuk három vagy öt évvel 1989 előtt, hogy rendszerváltás fog következni. Gyakorlatilag kivétel nélkül mindenki úgy felelt, hogy 1989 sűrű esztendejét megelőzően nem gondolta, hogy az akkor fennálló Kádár-rendszer nyikorgó építményét próbára tevő gazdasági, társadalmi és politikai fejlemények eredőjeként a rendszer végéhez és demokratikus rendszerváltáshoz érkezik majd Magyarország.
Pedig számos olyan dolog történt a rendszerváltást megelőző mintegy tíz év során, amelyeket utólagos éleslátással már a rendszerváltás előjeleiként, sőt előkészítő lépéseiként lehet értelmezni.
1981 októberében például elindult a szamizdat Beszélő, amelynek 1982 decemberi számában Lányi András – Lehrstück Mária álnéven – „A magyar ellenzék programja” címmel közölt írást, amelyben bár önkritikusan és realizmussal, ugyanakkor szilárd optimizmussal reflektál saját közege, a demokratikus ellenzék politikai tevékenységére, valamint az akkori általános politikai és társadalmi helyzetre.
Kísérteties hasonlóságot érzek az akkor Lányi által megfigyelt és a ma megfigyelhető állapotok között. Azt írta ’82-ben, hogy „az emberek nem hiszik, hogy nálunk ennél jobb lehet”, „hogy bármiféle politikai kezdeményezés sikerrel kecsegtethet”, továbbá „az egyének gyarapodása az anyagi javak fogyasztása terén átmenetileg elfedi a társadalom és a gazdaság alapvető kérdéseinek nyomasztó megoldatlanságát”, illetve „ténylegesen nem áll rendelkezésre olyan politikai alternatíva, amelyből az elégedetlenség és rossz közérzet eszméket, érveket meríthetne, hogy szembenállását megfogalmazza és valamilyen perspektívába helyezze”. Végezetül pedig: nem a fennálló viszonyok önmagukban, hanem „saját ehhez fűződő megfontolásaink tesznek bennünket elégedettekké: nem a közállapotok, hanem tudatállapotunk.”
Nem jósolt Lányi rendszerváltást (ugyan milyen alapon is tette volna), de szükségesnek látta rögzíteni, hogy „az értelmiségnek minden kötelessége tudatosítani és szolgálni a nemzet politikai érdekeit, lényegében függetlenül attól, hogy ezek az érdekek milyen mértékben látszanak realizálhatónak az adott pillanatban.”
(A jegyzőkönyv kedvéért jegyezzük fel még: Lányi – aki szintén adott interjút Szénásinak –, úgy felelt a műsorvezető obligát kérdésére, hogy ő is csak ’88-ban „kezdte sejteni”, hogy rendszerváltás lesz.)
Mintegy negyven évvel 1982 esős decembere után, 2023 enyhe februárjában Lányi András – immár álnév mögé rejtőzés kényszere nélkül – ismét hasonló témában közölt esszét, ezúttal a Válasz Online-on. „Miben reménykedjünk, amikor nincs már remény?” című vitaindító írásában borúlátó képet fest úgy az ellenzék állapotáról, mint az általános politikai és társadalmi közállapotokról, nem látva optimizmusra okot adó körülményt.
Lányi András írására adott válaszomban nem a frissebb keletű borongását, hanem inkább 40 évvel ezelőtti optimista realizmusát teszem magamévá.
Két kérdés és helyzetelemzés
Két kérdés foglalkoztat ma oly’ sok embert Magyarországon: meddig tarthat még az Orbán-rendszer és mi jöhet utána?
Az első kérdésre reálisan csak annyit lehet felelni, hogy sokáig tarthat még, akár összesen 33 évig is, mint a Kádár-rendszer. 2043 – várhatóan forró – májusának utolsó napján ünnepli majd Orbán Viktor a 80. születésnapját.
A rendszer stabilnak látszik: Magyar Bálint és Madlovics Bálint taxonómiája szerint stabilizált patronális autokráciában élünk, amelyben a mi Szuverénünk,
a csúcspatrónus mindent és mindenkit kontrolláló omnipotens piramisa uralja a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyokat Magyarországon.
Hasonló rezsimspecifikus vonásokkal leírható, stabil politikai rendszer van Oroszországban, Belaruszban és Kazahsztánban is. Ebben a klubban szerencsére ismét a miénk a legvidámabb barakk, a patronális autokrácia de luxe változata: nem kell senkinek novicsokot zabálnia meg az ablakon kiesnie, még a tényfeltáró újságírókat sem lövik le (minek is lőnék, úgysincs semmi következménye annak, ha feltárnak valamit).
Amikor pedig Gulyás Marci old school melegítőfelsője végképp beégett az ország retinájába, akkor még arra is rájöttek a hatalom birtokosai, hogy a rabosítás többet visz, mint hoz. Így már csak Komáromy Gergőt teszik be másfél hónapra bosszúból előzetesbe, de őt is csak közvetlenül a választások után, politikai szélcsend idején. (Lányi ismét feltűnik: ezúttal a börtön előtt tiltakozók között.)
További ok az örömre, hogy van szólásszabadság, sőt még valamekkora sajtószabadság is, amint azt jelen írás megjelenése mintegy önmagában is igazolja.
Adott továbbá az EU-tagsággal járó mozgásszabadság, amit a mérések szerint a magyarok mintegy 80%-a – politikai preferenciáktól függetlenül – kiemelten fontosnak tart: mindenki – tehetségétől függően – mehet marhafejet csontozni vagy rakétahajtóművet fejleszteni a fejlett Nyugatra.
Van még egy kérdés, amely köré – kevés haszonnal bár, de – gyakran szerveződik diskurzus: meddig mehet el Orbán az euroatlanti szövetségi rendszerek tagjaként. Erről csak annyit tudunk, hogy addig már biztosan el lehet menni, ameddig elment.
Két spirituális pillér
E stabil és relatíve tűrhető patronális autokrácia egyik spirituális pillére maga Orbán, aki láthatólag felismerte: sokan egy erős(nek látszó), karizmatikus figurát látnak szívesen vezető szerepben, aki megmenti az országot minden rossztól, és elhozza az aranykort. Illetve legalábbis azt lehet gondolni, hogy más vezetővel sem lenne jobb a helyzet. Egy efféle vezető pedig nem elvek szerint politizál, hanem az ország pillanatnyi érdekében (illetve, amit ő éppen az ország pillanatnyi érdekének állít be).
A rendszer másik spirituális pillére pedig Orbán népe, amelynek erkölcsi állapota a szakadatlan mélyrepülés: bár tudják, hogy a piramis tetején intézményesített bugázás folyik, de ez mindaddig nem zavarja őket, amíg a piramis aljára is leesik azért néha egy nyolcvanas.
Legkésőbb 2022. április 3-án mindenki felismerte, hogy a hatalom hagyományos választáson történő leváltása gyakorlatilag esélytelen. Aznap sokan – köztük számos vezető értelmiségi – keltek éjjel kettőkor, utaztak távoli falvakba, sétáltak a mozgóurnával sáros mellékutcákban és szemlélték meg extrém közeli – már mintegy pornográf – élő közvetítésben, hogy miként állt fel estére – szavazatról szavazatra – a Fidesz újabb kétharmados teljhatalma.
Ezzel kihunyt a hagyományos ellenzéki pártok iránti – addig sem elsöprő erejű – érdeklődés, és eljutottunk oda, hogy a 40 év alattiak körében immár egy viccpárt a favorit politikai erő.
A továbbiakban három kérdés megtárgyalása köré szervezem írásomat: (1) milyen társadalmi attitűd- és értékváltozások lennének szükségesek a változáshoz, (2) milyen lehetséges irányok képzelhetők el egy esetleges rendszerváltást követően, és (3) miféle értelmiség és milyen szerepet játszhat a változások katalizálásában.
Társadalmi attitűd- és értékváltozások
Régre nyúlnak vissza azok a hagyományok, amelyek megváltoztatása szükséges az autokrácia értékbeli alapjainak felszámolásához és egy demokratikus átalakulás szellemi alapjainak megteremtéséhez. Legelőször is említendő az emberi méltóság feltételen tisztelete és a más emberek ebből következő elfogadása. Mindenki emberi méltósága egyenlő mértékben fontos, legyen szó éppen cigányokról, melegekről, ukrajnai vagy épp szíriai háborúból menekülőkről, netán szabadságvesztés büntetésüket töltőkről.
Ennek ügyében messze még a kánaán, de azért látszanak pozitív jelek (is). Az életvitelszerű közterületen tartózkodás (hajléktalankodás) büntethetőségét 2018-ban – nagy médiafelhajtás keretében – bevezették ugyan, de néhány per és bírságolás után leállították a látványosan indított gyűlöletkampányt: nyilván azt mérték, hogy túl sok együttérzést váltanak ki a hajléktalanok, ezért inkább ejtették a témát.
Anekdotikus megfigyeléseim szerint a homoszexuálisok ellen folytatott kampány is inkább visszafelé sült el: a korábbinál is többen ismerték fel, hogy nem dől össze a világ, ha melegek fogadnak örökbe gyereket.
Az emberi méltóság feltétlen tisztelete az alapja mindennemű polgári és politikai jogoknak, ideértve két olyan értéket, amelyek elengedhetetlenek a demokrácia kiépítéséhez és fenntartásához: egyrészt a tulajdonjog szentségét, másrészt a szolidaritást.
A tulajdonjog szentsége
A tulajdonjog szentségének alapja az emberi méltóság tisztelete: ha valaki úgy gondol a másikra, mint magával egyenértékű személyre, akkor a másik személy tulajdonát is éppoly sérthetetlennek kell, hogy tartsa, mint a sajátját. A magyar történelemben – és különösen az elmúlt száz évben – a tulajdonjog csak annyira volt szent, mint a gyalogos elsőbbsége: annak volt hozzá szerencséje, akinek éppen megadták.
A tulajdonjogot sértette egyrészt maga a hatalom a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-rendszer idején. Aztán ment ez az egyes emberek szintjén is, midőn a derék magyarok beköltöztek a százezer számra haláltáborba küldött zsidók ingatlanaiba, majd pedig a kitelepített németek által hátrahagyott 44 750 db házba, miután a jó magyar asszonyok nagy kedvvel válogattak a zsidóktól begyűjtött rádiók és kerékpárok között a szegedi zsingagógában.
Néhány év múlva pedig elérkezett az államosítás és padláslesöprés ideje, mikor a dolgozó nép ellenségévé és kulákká vált polgár és paraszt, majd kisvártatva a szocialista korszak elitje találta meg az utat az osztályhatalomhoz (legalábbis a Rózsadombra vezetőt egészen biztosan).
A tulajdonjog szentsége nem érdemalapú: a független benzinkutasok, a magánnyugdíjpénztári tagok, az önkormányzatok, vagy éppen az akkugyár melletti telek tulajdonosának tulajdona éppoly szent, mint a Ryanair részvényeseinek, Tiborcz Istvánnak vagy Matolcsy Ádámnak a tulajdonjoga.
Ha élére állítjuk a kérdést, akkor azt mondhatjuk, hogy egy eljövendő rendszer demokratikus jellegének lakmusza Tiborcz István és Matolcsy Ádám tulajdonjogának szentsége lesz.
A Tiborcz-adó és a „fizessenek a gazdagok” politikája évszázados antidemokratikus hagyományok alapjain állnak.
Az esetlegesen elkövetett jogsértések törvényes szankciói – pénzbüntetés, valamint a bűnös úton elért vagyongyarapodás elvonása – értelemszerűen nem sértik a tulajdonjog szentségét.
Szolidaritás
A szolidaritás a társadalmi szintű együttműködés alapja. Ebben gyengén áll a magyar társadalom: nem nagyon látunk még orvosokat a tanártüntetéseken, így az erőtől tartó hatalomnak egyelőre csak a taxisok és a fociultrák kedvét kell lesnie.
A lengyel Szolidaritás Független Szakszervezetnek 1981-ben 10 millió (!) tagja volt a 40 milliós Lengyelországban; varrónők és vájárok vállvetve küzdöttek 10 évig a szabadságért. A magyar szabadság meg majd akkor jön el, ha „együttműködik a paraszt, a tanár, a konyhás, ápoló, közmunkás” – szólnak Bobafett sorai.
A Fidesz-féle békepártiság pedig maga a szolidaritáshiány tökéletesre csiszolt ékköve: a béke pártján álló magyarok üzenete az, hogy „hagyjanak minket békén”. Ez nem is csak puszta cinizmus, hanem a szolidaritás megtagadásának az állami politika szintjére történő fölemelése is.
Parlament és kormány szerepe
Szükséges még a parlament és a kormány szerepének a szavazók viszonylag széles körében történő megértése, ezzel együtt a vezérfüggéstől való megszabadulás, továbbá a megváltókeresés és a programfetisizmus felfüggesztése is.
Nézzük ezeket sorban!
A kormány(fő) és parlament szerepe és viszonya 1990 óta változatlan a magyar közjogi rendszerben (még a 2011-es fideszes alkotmányozás sem érintette!), mégis oly kevesen értik ezek mibenlétét. A kormányfő (miniszterelnök) az államapparátus vezetője; hatalmas szervezeti piramis tetején ül, bonyolult struktúrákat kell átlátnia, számtalan szempontot összeegyeztetnie. Hatalma egyfelől nagy, hiszen irányítja a teljes államapparátust, másfelől törékeny, hiszen ha túl sok marhaságot (politikai, vezetési hibát) csinál, akkor leváltja a parlament. Ha pedig a marhaságok mellé még disznóságok is társulnak, akkor a politikai mellett a büntetőjogi felelősséggel is szembe kell néznie. Mármint liberális demokráciában.
A miniszterelnök feladata egy 199 fős országgyűlésben elsősorban az, hogy a háta mögé a többséget biztosító 100+ képviselővel egyeztessen, akiknek a zöme semmilyen módon sem kötődik hozzá, független, vagy tőle különböző pártállású személy. Nem a farzsebéből húzgálja elő a képviselőket, nem várhatja, hogy mindent tapsra megszavazzanak neki. Mármint liberális demokráciában.
A saját elképzeléseit ennélfogva csak részben tudja megvalósítani: a miniszterelnök a jól kimunkált kompromisszumok robotosa kell legyen.
Nem az a jó gyerek tehát a miniszterelnök-jelöltek közül, aki karakán elképzeléseket hangoztat, amikkel egyetért – mondjuk – 800 ezer ember, a többinek meg coki. Az ilyet meg sem választja a parlament kormányfőnek, vagy hamar elcsapja. Mármint liberális demokráciában.
A parlamenti erők feladata pedig az együttműködések keresése, koalíciók kötése és legfőképpen a kormány(fő) megválasztása és leváltása, annak mentén, hogy mi szolgálja – az adott képviselők szerint legalábbis – a haza üdvét. Mármint liberális demokráciában.
Jó esetben a képviselők nem csak a saját legszűkebben értelmezett parciális anyagi érdekeikre, a frakciófegyelemre meg a következő választásra gondolnak, hanem a következő nemzedékre is, amikor a gombot nyomják.
Programja a kormánynak kell, hogy legyen, amit megválaszt a parlament. Nem szükségszerű, hogy minden parlamenti párt és képviselő programot alkosson.
Semmi gondot nem okozna tehát mondjuk öt kutyapártos képviselő a parlamentben, program nélkül. Nincs okunk azt feltételezni, hogy Ráczné Földi Juditnál vagy Becsó Zsoltnál kevésbé lelkiismeretesen kontrollálnák a kormányt.
Érdekes ebből a szempontból megvizsgálni Bajnai Gordon esetét. Neki kellett, hogy legyen programja, merthogy arra kérte a parlamenti képviselők felhatalmazását. Volt is neki cselekvési terve, annak négy pillére, meg számos intézkedése. 204 MSZP-s, SZDSZ-es és független képviselő támogató szavazatával kapott felhatalmazást a programja megvalósítására.
Tehát nem uralkodásra, hanem a programjára kért felhatalmazást. Bajnai ekkor sem parlamenti képviselő, sem valamely párt tagja nem volt. Ezek az attribútumok nem voltak szükségesek a kormányzáshoz (és mellesleg az ország akut államcsődből való kirántásához), amire vállalkozott.
A zavart a fejekben az okozza, hogy Orbán Viktor éppen a miniszterelnöki stallumot viselve uralkodik és ezért sokan azt hiszik, hogy a miniszterelnöki pozíció a mindenható. Megtehetné Orbán, hogy – felelevenítve régi hagyományok kulisszáit akár – hatalmát a nemzetvezetői, vagy kormányzói, esetleg ellentengernagyi szerepbe felemelkedve gyakorolja, miközben – természetesen Orbán utasítására – Gulyás Gergelyt megválasztják a kormánypárti frakciók miniszterelnöknek. Ez semmilyen lényeges eltérést nem jelentene a mai helyzetben, hiszen Orbán Viktor – mondjuk Bajnaival szemben – nem azt mondja a képviselőknek, hogy adjatok nekem felhatalmazást a programomra, hanem azt, hogy adjatok nekem felhatalmazást, mire hármat számolok.
Ha bízunk a parlamentben, mint a népszuverenitást gyakorló testületben, akkor nincs szükség arra, hogy bízzunk a kormányban és arra sincs szükség, hogy politikai preferenciáinkat a megfelelő kormányfőjelölt megtalálása szolgálatába állítsuk. Hiszen ha a parlament kormányt választ, elszámoltat és szükség szerint lecserél, akkor nincs szükségünk egyszemélyi megváltóra; nem szükséges egy új, sármos orbánt találni (legyen bár a neve Vona Gábor vagy Márki-Zay Péter) az immár pocakos és elkanászodott régi Orbán helyett.
Programfetisizmus
Ugyanez a helyzet a pártprogramok fetisizálásával is. Mivel jó esetben egy arányos választási rendszerben sok kis párt (mondjuk 5 és 20% közöttiek) kerül be a parlamentbe, így szükségképpen többtagú, színes koalíciót alkothatnak a pártok. Ebből adódóan senkinek a programja sem fog faltól falig megvalósulni, hanem valamilyen kompromisszumos programmal tud majd bizalmat kapni egy alkalmasnak tűnő miniszterelnök-jelölt. Célszerűbb tehát, ha program helyett van a pártnak mondjuk 12 pontja, amit a választók értenek és amihez a párt tartja magát a parlamenti munka során is.
Mindezek hagyományai nem alakultak még ki a magyar országgyűlés története során: a dualizmus korában és a Horthy-korban is a legkülönfélébb tisztességtelen eszközökkel biztosították, hogy a korszak ellenzéki erői sose nyerhessenek a választásokon, az aktuális hatalmi párt hegemóniája és ezáltal maga a rendszer (a dualizmus, illetve a király nélküli királyság) pedig fennmaradjon. Pont úgy, mint a mostani rendszerben.
Az 1990 és 2010 közötti liberális demokrácia volt a kivétel, előtte és utána a parlament, illetve az ellenzék a papucs orrán pamutbojt szerepét töltötte be.
Sokan aggódnak amiatt, hogy jelenleg nem látszik, hogy ki vehetné át a hatalmat egy rendszerváltás esetén. Szerintem ez nem olyan lényeges kérdés.
Számos alkalommal megtörtént már – Kelet-Közép-Európa országaiban is –, hogy a választások előtt néhány hónappal alakultak meg – úgyszólván a semmiből – politikai mozgalmak és szereztek jelentős felhatalmazást, fordították meg a politika szekerét.
Nem gond az, ha ma még nem léteznek ezek a pártok, attól még nem reménytelen a helyzet. Sőt, egy autokráciában a látványos létezés és korai mozgolódás nem is lenne veszélytelen.
Léteznek a megfelelő emberek is, jelenleg persze leginkább a politikai arénán kívül. Van fontosabb dolguk, mint a parlamentben díszellenzékiként megaláztatni magukat.
A régi idők szocializációja
Végül további akadályt jelent, hogy a választók jelentős része nem ismeri fel a jelenlegi rendszer valódi természetét. A középkorú és idősebb szavazók – akik a jelenlegi hatalom bázisa (a 40 alattiak körében már csak 20% támogatja a rezsimet!) – szocializációs közege a Kádár-rendszer felvilágosult abszolutizmusa, illetve a rendszerváltást követő első 20 év – eleinte stabil, majd billegő – liberális demokráciája volt.
És azok az idők tényleg mások voltak. Egyrészt – mondjuk – 1960 és 2010 között a hatalmi tényezők legitimációja zömmel racionális és technokratikus alapokon állt: gyakran mondták, hogy a szakkérdéseket nem keverjük össze a politikai kérdésekkel. Ma ezzel szemben szakkérdések nincsenek, minden kérdés politikai, legfeljebb az elborzasztó következmények szakmaiak. Pestiesen szólva, mindenki vakon van, aki „szakpolitikai hibákról” értekezik.
Másrészt, a Kádár-rendszerben minden egyszerű volt: minden az volt, ami és mindenki az volt, aki. (Magyar Bálint és Madlovics Bálint meghatározásával élve: a játékosok de jure és de facto pozíciója megegyezett.)
Nemcsak a krumplifőzelék volt krumplifőzelék tehát, hanem a párttitkár is párttitkár volt, a tanácselnök pedig tanácselnök. Ki lehetett igazodni a rendszerben. A miniszterek nem előszobáztak a csúcsoligarcha villájában, az alkotmánybírók pedig nem egyengették végrehajtói irodák sorsát a kormányfői vő éttermében ücsörögve. És egyetlen közjogi méltóság lánya sem tárgyalgatott államügyekben állami hivatalok vezetőivel vagy olajállamok diplomatáival. Valamint a pártfőtitkár sem tulajdonolta strómanokon keresztül a fél országot.
Azt sem értik sokan, hogy a tévében ma már nem úgy hazudnak, hogy elhallgatják Csernobilt, hanem reggeltől estig tudatosan megtervezett hazugságok tömkelegével árasztanak el. A kedves tévénézők úgy látják, hogy az nem lehet, hogy reggeltől estig folyamatosan és szándékosan hazudnak. Pedig de.
Ha azt mondja a gyerek a szüleinek, hogy a hivatalos állami hírközlő csatornán reggeltől estig módszeresen hazudnak, akkor a szülők nem a tévének fognak kevésbé hinni, hanem a gyereknek. Mint Oroszországban.
Régen a tévében megszólalók a saját valóságos helyzetüknek megfelelő nyilatkozatokat tettek, bár nem feltétlenül mondtak igazat. Péntek délután az Ablakban (a Magyar Televízió egykori népszerű közéleti szolgáltatóműsora) valid problémákat tárgyaltak, és Kovács Jánosné „lakó” minőségében elpanaszolta, hogy az Ingatlankezelő Vállalat nem tatarozza a lépcsőházat. Igaz, hogy csak ebben a „lakó” minőségében szólalhatott meg, tehát Kovács Jánosné nem említhette volna mondjuk a romák nyomorúságos helyzetét, vagy a politikai okokból végzett pszichiátriai kényszergyógykezelések ügyét, de a lépcsőház dolgában a megszólalása valid volt.
Sokan nem hiszik el, hogy egy mai hírműsorban a kérdező eljátssza, hogy megkérdezi az előre megbeszélt kérdéseket, a válaszoló pedig megadja rá a gondosan megtervezett hazug válaszokat, esetleg úgy, hogy a valóságban nem is történt semmi olyan, amire a kérdés vonatkozott. Pedig ez így megy.
Félelmetes, identitásrengető erejű csalódás lehet szembenézni azzal, hogy minden, amit valaki 10 éven át nézett a tévében, nem más volt, mint toxikus hazugság.
Lehetséges irányok
Lássuk, milyen lehetséges forgatókönyvek vázolhatók fel egy rendszerváltás esetére!
- Visszatérés a liberális demokráciához
A rendszer valamitől meggyengül-ellehetetlenül, kitör a magyar színes forradalom.
(Hm, milyen virágot válasszunk? Tulipán? Vagy térjünk vissza az őszirózsához, ahol elhagytuk 1918 október végén?)
A felelősségével szembenézni nem kívánó Orbán (immár mint Magyarország ex-patrónusa) a hazánkban politikai menedékjogot kapott Gruevszki (Észak-Macedónia exe) társaságában az OE-LEM fedélzetén Moszkvába érkezik. Itt csatlakoznak a már korábban oda menekült patrónusok – Janukovics (Ukrajna) és Akajev (Kirgizisztán) – társaságához. Eközben az istenadta magyar nép egyik fele Hadházy Ákossal az élen megnézi Hatvanpusztán, hogy vajon Orbánnak is aranyból van-e a WC-keféje. Az ország másik fele pedig a csodás nemzeti kerekasztal mellett a Kossuth tér pokoli kőlapsivatagján megalkotja a liberális demokrácia alapjait és intézményi környezetét megteremtő alkotmányt, valamint az arányos és konszenzusos választási rendszert, majd Gulyás Gergely beszalad vele a parlamentbe és megszavaztatja. Aztán pedig jöhetnek a szabad választások.
- Orbán-váltás
Bár Orbán bukik, de egy másik messiás sikeresen átveszi az egész működő NER-franchise üzemeltetését.
Ez érdeke lehet mindenkinek, aki a rendszerből jól megél, az elszámoltatástól pedig fél. Kérdés csak az, hogy ki üljön a piramis tetejére: úgy hiszem, egy fess, snájdig és slágfertig Vona Gábor / Márki-Zay Péter típus sokak szívét megdobogtatná.
- Oligarchaklánok tusakodása
Valamilyen módon megbukik a rezsim és a monolit hatalmi tömb helyére több – egymással küzdő – oligarchaklán lép. Ukrajna, Moldova és Grúzia példája arra tanít bennünket, hogy egyfelől valódi civil mozgalmak híján az oligarchák lesznek a szervező erő, másfelől a civil mozgalmak képesek visszaszorítani az oligarchákat.
Az oligarchák politikusokat tolnak maguk előtt (a fess-snájdig-slágfertig típus megint csak nyerő). Láttunk már ilyet, amikor Simicska Vona mögött settenkedett 2018-ban. Illetve Zelenszkij is így indult, csak ő váratlanul kitépte az istrángot Kolomojszkij kezéből és azóta szabadon poroszkál.
Egy ilyen patronális demokráciában, mint amilyen Ukrajnában vagy Romániában van, a parlamentből kieső erők útja időnként a börtönbe vezet. A szabadságjogok garanciája pedig az, hogy az ellenérdekelt maffiacsoportok sakkban tartják egymást. Ez tehát – Stumpf István bon mot-ját parafrazeálva – az egymásnak való kölcsönös betartás és kölcsönös bebörtönzés demokráciája. Laura Codruța Kövesit köszönettel átigazoltatjuk és honosítjuk.
És hogy mik az esélyek az egyes forgatókönyvekre? Annak, hogy 1989-hez hasonlóan ismét csak úgy az ölünkbe essen a liberális demokrácia (már megint nem tetszünk forradalmat csinálni, ugye), szerény esélyét látom. Komoly civil erők nélkül a hatalom gátlástalan játékosai a 2. / 3. forgatókönyv irányába fogják megdönteni az asztalt.
Sőt, egyelőre olyat sem láttunk még a posztkommunista hibrid rendszerek történetében, hogy egy ország a stabilizált autokrácia állapotából a liberális demokráciába vissza tudott volna térni.
Példa még csak olyanra van, hogy lépéseket tettek egy kevésbé autokratikus irányba: vigyázó szemünket tehát Moldovára, Grúziára és Ukrajnára kellene vetnünk.
Értelmiségi szerep a változások katalizálásában
Végezetül nézzük meg, hogy miféle értelmiség és milyen szerepet játszhat a változások katalizálásában!
Az értelmiségire Varga Előd kitűnő definícióját adom, amely szerint „az értelmiségi lét központi eleme…a kritikus gondolkodásmód, a fejlett vitakultúra, a tágabb környezet iránt érzett felelősség, a szociális érzékenység és empátia, valamint a rendszeresen gyakorolt önreflexió.”
„A szkepszis nem világnézet: munkamódszer” – írja Tóth Szabolcs Töhötöm az újságírói etika kapcsán. Ezt ki lehet terjeszteni minden értelmiségi szerepre és hivatásra: aki nem kételkedik, az nem ügyvéd, nem orvos, de nem is tanár.
Ebből adódik, hogy az ideológus és politikus nem tud értelmiségi szerepet betölteni. Az értelmiséginek pedig nem feladata a pártok számára programot írni, vagy tanácsokat adni.
Az egyetlen elfogadható, értelmiséginek tekinthető attitűd pártokkal és politikusokkal, illetve a hatalommal szemben: a kritika.
Az értelmiségi közeg szempontjából is vannak biztató fejlemények. Egyre több olyan megszólalóval lehet találkozni a közéletben, aki független, ami annyit tesz, hogy mikrofonengedélye nincs, főszerkesztőtől, kurátortól sem nyert felhatalmazást, és végképp nem kerengett Aczél elvtárssal a Szent István parkban. Ugyanakkor a maga erejéből és a saját jogán jut el százezrekhez, írásban, hangban vagy videóban. Olyan, aki „magának teríti le a vörös szőnyeget” (Puzsér Róbert találó megfogalmazása).
Érvényes és a befogadók számára érthető közlést fogalmaznak meg; olyan nyelven beszélnek, amin mások értenek.
Ezeknek az embereknek a jelentős részét a múltban be sem engedték volna olyan helyre, ahol mikrofon vagy kamera található. Ezt azonban felülírta a piac és a technológia.
Reménykeltő, hogy folyamatosan növekszik a közéleti kérdésekben megnyilvánuló szerzők, videó- és podcastcsatornák közönsége.
***
A nemzet kollektív tudatállapota (pszichózisa?) befolyásolja, hogy meddig marad fenn a rendszer, amint azt is, hogy ha egyszer véget ér, akkor milyen fejezet következik majd a történelemkönyvben.
A helyzet elég siralmas, de nem látok okot arra, hogy reménytelenebbnek tekintsük, mint ’82-ben.
Akkor még 7 év volt hátra.
Nyitókép: Mattes René / Hemis via AFP
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
