A farkába harapó kígyó – újabb válasz Lányi András programkísérletére
Ha „decentralizált hatalomról, autonóm közösségek alulról felfelé építkező rendszeréről” hallok, egyből a revolvertáskámban lapuló LMP-sen bázisdemokrata vízipisztolyhoz nyúlok. Valószínűtlen, hogy személyiségközpontú korunkban vezető személyiség nélküli, laza kapcsolódású csoportocskák le tudnák váltani a mindent uraló rendszert – véli Gulyás Balázs. A nemrégiben Gulyáságyú Média néven lapot alapító publicista Lányi András Válasz Online-on megjelent esszéjére reagál. Vélemény.
Lányi András az egyik legfontosabb kortárs közgondolkozója hazánknak. Figyelni kell arra, ha megszólal – különösen, ha olyan nagyívű, saját maga által is programadónak szánt esszét jelentet meg, mint nemrég a Válasz Online-on.
Lányi kiinduló axiómájával – közállapotaink Erdogan Törökországával, Lukasenka Belaruszával kerültek egy színvonalra, azzal a lényeges különbséggel, hogy a magyar társadalom semmi jelét nem mutatja annak az eltökéltségnek, amellyel ezek a népek szembefordultak elnyomóikkal – nehéz volna vitatkozni. Ám akkor kérdés, hogy mi a csudáért és kinek ad az írás hátralévő részében programot a szerző. Lányi három részre tagolja dolgozatát. Ezek: a célcsoport, a médium és a tartalom kérdése. Magam leginkább a „kinekre” kívánok reagálni, főképp, mert az üzenet, a tartalom megfogalmazását a hírlapíró feladatától idegennek érzem. Ez is egy szakma, meg a politikusé is.
Lányi András azt állítja, van a Fidesz-táboron belül a szavazóknak nagyjából 15 százaléka, akiket ő „jobbközépnek” hív. Ők azok, akik már csak befogott orral szavaznak Orbán Viktorra. Ez a tömeg Lányi szerint „szívesen csatlakozna szinte bármilyen új kezdeményezéshez, amely túlmutat posztkommunista jelenünk szánalmas alternatíváján”. Mégis, a szerző ezután könnyedén túllendül e csoporton, hogy egy bekezdéssel lejjebb azt állítsa: aki ellenzéki programon töri a fejét, programjának először magát az ellenzéki szavazótábort kell megnyernie.
Megfeledkezni a Lányi által 15 százalékra taksált befogott orrúakról bizony könnyelműség még akkor is, ha 15 százaléknál én jóval kisebbnek érzem e közeg méretét.
Ám ez egy harmadik szakma, az előző kettőnél nem kevésbé rossz állapotban lévő közvélemény-kutatóké.
Érthető persze, hogy a polgári Magyarország árváival mint társadalmi- és szavazóréteggel pillanatnyilag senki nem törődik, hiszen a legutóbbi próbálkozások e „törődésre” Márki-Zay Péteré, valamint Pálinkás Józsefé voltak. Ezek részben ki is oltották egymást: nem olyan méretű ez a közeg, hogy a polgári Magyarországban hívők szétaprózódhassanak. Pálinkás professzor próbálkozása, az azóta fel is számolt Új Világ Néppárt humán- és anyagi erőforrás híján vallott kudarcot, Márki-Zay Péteré pedig éppen sikere, az ellenzéki előválasztáson aratott győzelme miatt vált „nagyot markol, keveset fog”-esetté. Azzal ugyanis, hogy ellenzéki miniszterelnök-jelöltté vált, egyúttal el is vesztette vonzerejét a kormánykritikus keresztény-konzervatívok számára. Egyrészt a teljes, jobbára azért a baloldal által dominált ellenzék vezetőjeként nem beszélhetett és nem is beszélt teljesen az „övéihez”, illetve a Fidesztől elhappolható befogott orrúakhoz. Sőt: egyrészt-másrésztezésbe kellett fognia, ha olyan témákban volt szüksége megszólalnia, amiben sejthetően egy baloldali és egy jobboldali ellenzékinek különbözik a véleménye. Így éppen abba a csapdába esett bele, amit elvileg Orbán Viktor Fideszének ástak. Orbánt (éppen jobbközépről) roppant könnyű volna szembesíteni a tettei és áljobboldali krédója között húzódó Grand Canyonokkal, ám ezt szinte senki nem teszi meg. Ugyanakkor amikor Márki-Zayt például azzal szembesítették – szerencséjére kevés alkalommal –, hogy mit gondol keresztény politikusként, ám egy baloldali többségű koalíciót vezetve az abortuszról, akkor csak annyira tellett, hogy: magánemberként és politikusként mást és mást.
Mivel az úgynevezett csalódott konzervatívoknak Orbán Viktor személyében már van egy nagy kudarcuk, roppant kritikusan tekintenek bármely újabb kérőre. Ki akarna ismét csalódni? Márpedig az egyrésztmásrésztezés – amely egy baloldal dominálta összefogás élén érthető reakció – egy megcsalt asszonynak édeskevés. Főleg, ha közben a fiatal kérőről mindenhonnan az dől, hogy „a baloldal kormányfőjelöltje”. Nem is csak a baloldalé: rögtön rákerült a Gyurcsány-folt is. Márpedig akire ez rákerül, az – ahogy Lányi András is írja – nagyrészt elveszíti szavazatszerző képességét e közegben. Hiába van ezernyi konfliktusod „a Ferivel”, ha az általad vezetett koalíció legnagyobb pártja az övé. Tudja ezt a Fidesz is, nem véletlen, hogy előválasztási győzelmét követő ocsúdásuk utáni első elfoglaltságuk Márki-Zay összeminiferizése volt. Erősen kérdéses, hogy Márki-Zay Péter újabb, a választásokat követő ezernyi konfliktusa a DK elnökével elég lesz-e ahhoz, hogy letörölje magáról ezt a bizonyos Gyurcsány-bélyeget.
A Jobbiknak meg túl késő már, hogy konzervatívvá fazonírozza magát. Erre esélye a 2018-as választások után lett volna, ám ők akkor a konzervativizmus felvállalása helyett inkább a parizert, a melósokat és krumpliszsák-lóbálást választották, ami lájkokban ugyan mérhető volt, ám szavazatokban alig.
Túl késő a névváltoztatás és a jó modorú, ám a nagyközönség számára ismeretlen konzervatívok beemelése a frakció vezetőségébe: hiába áll jól rajtuk az szabónál varratott öltöny, ha senki nem veszi észre őket. Aki meg látja, annak az orrában még ott az olcsó parizer szaga.
Márpedig egy NER-ellenes új szerveződésnek nem csupán a magukat már ellenzékinek vallókat kell megszólítania. Ha mégis így tenne, menthetetlenül a jelenlegi „ellenzék” részeként, újabb tortaszeletelőként jelenne meg a választópolgárok szemében. Arról nem is beszélve, hogy még mielőtt egyáltalán a fő vetélytárs, a Fidesz elé léphetne, meg kellene küzdenie a kék Fidesszel, amely az ellenzéki szemétdob féltékeny kiskakasaként minden más ellenzéki szavazókra hajtó kezdeményezést csírájában igyekszik elfojtani.
Abban igaza van Lányi Andrásnak, hogy online csatornákon nem lehet politikai mozgalmat szervezni: kellenek a személyes találkozások, de leginkább a személyes kapcsolatok bázisán szerveződő közösségek hálózata. Ha azonban „decentralizált hatalomról, autonóm közösségek alulról felfelé építkező rendszeréről” hallok, egyből a revolvertáskámban lapuló LMP-sen bázisdemokrata vízipisztolyhoz nyúlok. Elég valószínűtlen, hogy személyiségközpontú korunkban vezető személyiség nélküli, laza kapcsolódású csoportocskák le tudnák váltani a mindent uraló rendszert.
Mire van tehát szükség?
Amire a politikában mindig is szükség volt. Olyan politikusokra, olyan hazafiakra, akik mellett a jelenlegi „ellenzéki” szcéna kicsinyes szereplőinek törpesége egyből láthatóvá válik, másrészt akikről a jelenlegi rezsim támadásai is leperegnek. Megkérdőjelezhetetlen tekintélyű és rátermettségű vezetők nélkül nem fog menni. Kérdés persze, vannak-e, akikben legalább a képesség megvan erre? Nos, még ha egyébként lennének is: akinek van más választása, az miért akarná kitenni magát valóban erdogani és lukasenkai színvonalú közállapotaink viharainak?
Itt farkába harap a kígyó.
Nyitókép: MICHAL FLUDRA / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
