„Ez gazdaságpolitikai abszurd” – közgazdász kibeszélő 2023 magyar kilátásairól

Laky Zoltán
| 2023.01.06. | Interjú

A mostani magas inflációt három tényező hozta össze, és 2023-ban mindhárom enyhülni fog, ami nem jelenti, hogy az árak csökkeni fognak, de legalább nem olyan gyorsan növekednek, mint eddig. Nincs jele ugyanakkor, hogy mérséklődne a magyar gazdaság legnagyobb strukturális gyengesége, a függőségünk. És bár a reálbérek várhatóan csökkenni fognak, legalább elbocsátási hullámra nem kell számítani. Ezt várja nagyjából az előttünk álló évtől Bod Péter Ákos egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke és Madár István, a Portfolio.hu vezető elemzője. 2023 nagy kérdése: elkerüli a világ ugyanazt a rossz pályát, amit az 1973-as olajválság során bejárt? Az év első nagy közgazdász-kibeszélője.

hirdetes

– Egy nagyon rossz év után ugye már csak jobb jöhet?

Bod Péter Ákos: Az elmúlt hetekben többször is elmondtam, hogy 2023 a böjt éve. Mondják, hogy a böjt jót tesz a szervezetnek, ám az idei év annak a kényszerű böjtje, hogy a kormány tavaly „túletette” azokat, akiket meg akart etetni. Bár a kérdés szerint nagyon rossz év volt 2022, ne felejtsük el, hogy volt olyan negyedéve, amikor kétszámjegyű növekedést mutatott a lakosság fogyasztása az előző év azonos időszakához képest, pedig már 2021 sem krízisév volt, hanem helyreállítási év – és erre rakott még rá a kormány egy lapáttal a választási költekezéssel. Aztán a választást követőn, a második félévben viszont beköszöntött a valóság. És igen, az itt marad velünk idén.

Madár István: A távoli jövőben nem fogják érteni a gazdaságtörténészek, hogy miért panaszkodunk 2022-re. Noha a végleges adatok még nem jöttek ki, várhatóan évi 5% körüli gazdasági növekedést írhatunk majd be az évkönyvekbe. Az év első felét még a koronavírus-járványból való visszapattanás felhajtó ereje és a költségvetés kiköltekezése határozta meg – pedig már lehetett érezni, hogy a nyakunkon egy energiaválság. A második félévben pedig meg is érkezett, így őszre elinflálódott az akkori többletjövedelem. 2023 pedig akkor sem lesz jó év, ha az év második felére valamelyest javul a helyzet – a reálkeresetek minden bizonnyal csökkeni fognak. Továbbra is óriási az energiaimport-függőségünk, és a magas energiaszámla kiszívja a jövedelmeket a gazdaságból.

Ha megkérdeznek, mi lesz a magyar gazdasággal, akkor visszakérdezek, hogy mondd meg, mennyi lesz a gázár. Ezen múlik, hogy menedzselhető minirecesszió vár ránk idén vagy kontrollálatlan válság. Az elmúlt hetek fejleményei alapján azt gondolom, hogy szerencsére jóval nagyobb az előző valószínűsége.

– Már jó ideje hallani arról, hogy lassan tetőzik az infláció – önök mire számítanak?

Madár: A decemberi szám biztosan magasabb lesz, mint a novemberi, de valószínűleg a csúcs közelében vagyunk. Az általános várakozás, hogy az év elején 25 százalék körül tetőzik az infláció, utána viszont lassan éreztetni kezdi a hatását két enyhítő tényező. Egyrészt bízunk benne, hogy az energiaköltségek emelkedése mostanra beépült az árakba, másrészt sok vállalat túlemelte az árait. Sok szektorban láttunk olyan durva inflációt, amit a költségek emelkedése távolról sem indokolt. Most viszont nem tudnak már olyan mértékben árat emelni, mint 2022-ben megszokták.

– Mert nem lesz, aki megfizesse.

Madár: Nem – ami persze nem jelenti, hogy az árak csökkeni fognak, csak nem olyan gyorsan növekednek, mint eddig. Az év első felében azért még 20 százalék körüli inflációs adatokat várunk. A mostani magas inflációt három tényező hozta össze: az ellátási láncok akadozása miatt eleve kínálathiányos helyzetben ráeresztettünk egy többletkeresletet az államháztartási túlköltekezéssel és jövedelempolitikával, majd erre jött egy költségsokk az energiaárakkal. 2023-ben várhatóan mindhárom tényező enyhül.

Bod Péter Ákos: „Az idei év annak a kényszerű böjtje, hogy a kormány tavaly túletette azokat, akiket meg akart etetni”

– Az energiaárak most épp csökkennek, viszont az alapvető probléma, az importfüggőségünk enyhítésére nem látunk hathatós intézkedéseket. Önök látnak változást?

Bod: Az energiarendszer óriási struktúra, ami nem tud azonnal reagálni, főleg, hogy bő egy évtizeden keresztül nemcsak hogy mesterségesen alacsonyan rögzítve tartották a lakossági energiaárakat, de azt ígérték, hogy ez az idők végezetéig így marad. Tavaly júliusban, a rezsiemelés bejelentésekor aztán sokan észbe kaptak, és elkezdtek szakembereket keresni energiatakarékossági beruházásokhoz. Ez persze nem megy olyan könnyen. Nemcsak a lakossági energiahatékonysági fejlesztések maradtak el, de az ipari szerkezet is különösen alakult. A nagy állami támogatással betelepített iparágakban nagy az energiafogyasztás, vagy hogy konkretizáljuk, az orosz gáz fogyasztása. Ilyen például az autógumi-gyártás. És tudtommal továbbra is napirenden van a debreceni gigaméretű akkumulátorgyár felépítése bőséges állami támogatással. Ami ott a gyártáshoz kell: földgáz, áram, víz és vagy nyolcezer munkás. Debrecenben ezekből egyik sem áll rendelkezésre bőségesen. Ezért bár mi, lakosok, takarékoskodunk gázzal és árammal, mégsem látom, hogy érdemben enyhülhetne a függőségünk.

– Munkaerő annyira nincs, hogy böjt ide vagy oda, nemhogy leépítéseket nem látunk, hanem még mindig égető munkaerőhiány van, és sok tízezer vendégmunkás dolgozik Magyarországon. Vagyis attól ugye nem kell tartani, hogy tömegek veszítik el állásukat?

Madár: A rendszerváltozástól a 2010-es évek közepéig a munkaerő mindig bőségesen rendelkezésre állt, ezért nehezebb időszakokban a vállalatok első dolga az volt, hogy leépítettek, hiszen utána gond nélkül tudtak újra felvenni. Ha akkor jött volna a most látott energiaválság, akkor az valószínűleg sokkal nagyobb hullámokat vert volna a munkaerőpiacon. Viszont ez már megváltozott, és olyan hiány van, hogy a cégek zöme megpróbál minden máson spórolni, mielőtt a leépítéshez nyúlna. Mindenáron igyekszik megtartani a képzett munkaerőt. A második félévben történelmi csúcson volt a foglalkoztatottság, és még mindig olyan feldolgozóipari beruházások aktiválódnak, amelyek munkaerőigénye egyenként is több száz fő. Ezért úgy látom, hogy ha most az lesz, amire a legtöbben számítunk, egy reálbércsökkenéssel járó enyhe recesszió, akkor azt olcsón megússzuk a foglalkoztatás szempontjából.

Bod: Árnyalnám a képet. Miközben a munkaerőközvetítők Manilában és Jakartában toboroznak bizonyos munkakörökbe, töretlenül folyik tőlünk az agyelszívás. Már nemcsak az egyetemista korosztályból, hanem akár a középiskolások közül is költöznek tanulni, élni Nyugatra.

Eközben a munkaerőpiac számos szeletében robbanás előtti helyzet alakult ki, elég csak az oktatást, egészségügyet említeni. De már a kukások is hallatták a hangjukat tavaly. Van munkaerőhiány meg munkaerőimport, meg munkanélküliség, meg jogos bérigény, és kifele migrálás – egyszerre.

Madár: És tegyük hozzá, hogy mindez akkor igaz, ha nem jön valami olyan újabb váratlan sokkhatás, ami nagyon padlóra vágná a gazdaságot, márpedig az elmúlt három évben nem volt olyan év, amikor ne kellett volna csalatkoznunk az előrejelzésekben.

– A járvány és a háború után mi jöhetne még?

Madár: A legtöbb elemző szerint nem az úgynevezett fekete hattyúkat (black swan) kell keresni, amik százból egyszer jönnek be, például hogy az oroszok ledobnak egy atombombát vagy kitör még egy halálos járvány, hanem a szürke elefántokat, amelyek itt ólálkodnak, de amíg nem kezdenek el törni-zúzni, senki nem foglalkozik velük. Az energiahelyzet, Magyarország gázfüggősége pontosan ilyen volt. Ha 2019-ben, az utolsó „békeévben” megkérdeznek egy új-zélandi közgazdászt, aki soha nem foglalkozott Magyarországgal, hogy mit lát a legnagyobb kockázati tényezőnek az akkor még szárnyaló magyar gazdaságban, akkor a strukturális mutatóink alapján biztos, hogy az egyirányú gázfüggőségünket mondta volna. Most talán nincs még egy akkora szürke elefánt, mint az orosz gáz, de ez még mindig itt van velünk. Az elmúlt szűk fél évben láttunk 350 eurós gázárat a hollandiai tőzsdén és láttunk 70 eurósat is, és nem tudjuk, hogy fog alakulni a következő évben.

– Az év utolsó napjaiban elfogadott kormányrendelettel lett költségvetése Magyarországnak az idei évre. Ez mennyire hungarikum?

Bod: Az év utolsó két hetében azon merengtem, milyen szép idők voltak azok, amikor a büdzsé tervezése még fontos, komoly folyamat volt, amelynek a végén díszes táskában nyújtotta be a pénzügyminiszter a törvényjavaslatot. A mostani eljárás kétségkívül szomorú és furcsa hungarikum. Bár már hozzászokhattunk, hogy az Orbán-kormány nem tartja fontosnak a nyilvánosságot az állami költségvetést illetően sem, és az sem meglepő, hogy rendre hozzá kell nyúlni a túl korán elfogadott, ezért tartalmilag komolytalan dokumentumhoz.

Madár István: „Ez a mélypontja a költségvetési politika transzparenciájának”

Madár: A költségvetés az egész gazdaság egyik legfontosabb tervezési dokumentuma. Az állam 10 forint megtermelt jövedelemből négyet újraoszt, ami óriási beavatkozás a gazdaságba, így mindenki érdeke, hogy ezt a folyamatot átlássa. Ehhez képest ez a második év, amikor az Országgyűlés késő tavasszal–kora nyáron elfogadott egy költségvetést, amiről mindenki tudta, hogy a világon semmilyen vagy nagyon véletlenszerű lesz a kapcsolódása a valósággal. Ez most annyira látványos lett, hogy a bevételi és kiadási oldal 6000 milliárd forintos nagyságrendben nőtt meg a tervhez képest – régebben ilyen eltérés már új költségvetési törvény megalkotására kötelezte a törvényalkotókat.

Most ilyen nincsen, helyette kaptunk egy rendeletet, ami nem összevethető az eredeti tervvel, nem ismerjük hozzá a 2022-es várható tényadatot, mert az sincs benne, csak levegőben lógnak hiányos számok, homályos összehasonlíthatósággal. Ez mélypontja eddig a költségvetési politika transzparenciájának.

A kapkodásra jellemző, hogy az Államadósság Kezelő Központ egyébként jól felkészült szakemberei karácsony előtt két nappal még benyújtottak egy olyan finanszírozási tervet, amelyben nem ugyanaz volt a pénzforgalmi hiány, mint ami aztán a költségvetésben pár nappal később. Néhány szektornak – biztosítók, gyógyszergyárak – pedig fű alatt megemelt különadókat hozott a Jézuska.

Bod: És néhány százmilliárd forint még így is hiányozgat. Menet közben vagy kiadást kell még csökkenteni, vagy bevételnövekedésre készül a kormány, de még nem mondta meg, hogy honnan. Még jó néhány iparágban izgulhatnak a vállalatvezetők, hogy kapnak-e újabb különadókat a nyakukba. Megjegyzem, ez a bizonytalanság is hozzájárulhat az inflációhoz, hiszen a cégek költségekkel nem indokolható áremelésekkel egyfajta téli zsírbundát építenek maguknak. Nem akarok tippeket adni, de nagyon drágult az építőipar, vagy ott van az élelmiszergazdaság, ami eddig jórészt megúszta a különadókat.

Madár: Az elmúlt években fiskális alkoholizmus lett úrrá lett úrrá a kormányzaton és nem lehet érezni, hogy ezen túllendült volna már a gazdaságpolitika. Három évvel ezelőttig azt láttuk, hogy nem volt ambiciózus hiánycélja a kormánynak, de azt gond nélkül tartotta. Csakhogy a gazdaság állapotához képest még kisebb hiánynak, vagy akár többletnek kellett volna lennie. Így szaladtunk bele a járványba, majd az energiaválságba, és azóta komoly kihívás tartani a hiánycélt. A tavalyi célt már biztosan elhibáztuk, az előzetes adat 6 százalék körül van. Jövőre 3,5 százalékot terveztünk, a módosított költségvetésben már 3,9 százalék áll, de ki tudja, mennyire lesz tartható. Ez azért fájó, mert az államadósságunk az elmúlt 10-12 évben elkeserítően kis mértékben csökkent. A GDP arányában gyakorlatilag csak jelképes mértékben, például jóval kevesebbel, mint amennyi vagyonhoz a magán-nyugdíjpénztárak beszántásával jutott az állam. Amennyire prioritás volt 2010 után a költségvetés rendben tartása, annyira szétcsúszott az elmúlt pár évben a kormány kezében.

– Az év utolsó pár hete a jegybankelnök és a kormány konfliktusától volt hangos, miután az Országgyűlés gazdasági bizottságának ülésén Matolcsy György beolvasott a kormánynak. Először Bod Péter Ákost kérdezem, hogy mint volt jegybankelnök, mit gondolt a beszéd hallatán.

Bod: A beszédben elhangzottak helytállóak voltak, inkább a megszólalás hangneme szokatlan, hiszen a helyzetleírást azzal kezdte, hogy mennyire sérülékeny pénzügyileg a magyar állam. Az ilyennel csínján kell bánni, hozzám is eljutottak olyan pánikoló üzenetek, hogy ki kell venni a pénzt a bankokból és államcsőd fenyeget. Ami persze nem reális veszély.

Kritikája érdemi volt, de eszembe jut, hogy nyáron a költségvetési tanács tagjaként aláírásával átengedte azt a költségvetési tervet, amiről már akkor is mindenki tudta, hogy nem fog megvalósulni. Most pedig nem írta alá a decemberi, két fokkal reálisabb verziót. Az újság azt írja, hogy azért, mert szabadságon volt – úgy látszik, nyáron nem nyaralt, télen viszont telelt.

Madár: A Matolcsy-szöveghez annyit mindenképp érdemes hozzátenni, hogy az csak azért okozott meglepetést, mert elszoktunk a gondolattól, hogy a kormányzat gazdaságpolitikai döntéshozói, szakértői szakmai vitát folytatnak valamiről. A politikai kommunikáció annyira dominánssá vált, hogy a kényszeres öndicséreten kívül más típusú kommunikációt egyáltalán nem folytat a kormányzat. Nincs vita arról, milyen a jó monetáris politika, bármilyen gazdaságpolitikai döntéssel kapcsolatban csak az hangzik el, hogy ezt is jól csináltunk. És akkor jön az a jegybankelnök, aki egyébként lehet, hogy néhány hónappal előtte éppen azt mondta, hogy megint kanyarban előztünk, és egyszer csak hirtelen azt mondja, hogy hát emberek, itt elég sok minden el lett rontva.

– Akkor örüljünk, hogy végre van szakpolitikai vita?

Madár: Szerintem vita még most sincsen igazából, és nincs is illúzióm azzal kapcsolatban, hogy lesz – a kormány részéről sem szakmai ellenérvek hangzottak el Matolcsy beszédére, hanem személyes sértettséget sejttettek mögötte. Ilyen a politika természete, és ez a mostani költségvetés kapcsán is kiderült – ha például megnézzük a törvényhez rendelt gazdasági előrejelzést, azt látjuk: kínosan figyeltek arra, hogy például foglalkoztatáscsökkenés vagy reálbér-visszaesés véletlenül se legyen említve benne.

Bod: Szerintem az elemzők és a gazdasági újságírók számíthatnak az idén is vitákra, de sajnos kevésbé érdemi szakmai vitát várok kormánykörökből, például az euró átvételének tervéről, mint inkább további hatalmi villongásokat a kormány és a jegybank, illetve a kormánytagok között. Legalább öt miniszter portfóliójába tartoznak gazdasági ügyek. A költségvetési pénzek, az exportösztönzés, az uniós források, az energiabeszerzés, a beruházások ösztönzése és a beruházások leállítása, orvosi műszerimport – számomra szakmai szemmel érthetetlen logika mentén dőlnek el közügyek. És olyat is láttunk, hogy az egyik miniszter a sok közül egyszer csak elkezd kamatot csökkenteni.

– Méghozzá Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter, aki kamatstopot vezetett be.

Bod: Nem várom el az olvasótól, hogy most leejtse a kávéscsészét, pedig ez gazdaságpolitikai abszurd – a kamatszintek megállapítása mindenhol a jegybankok feladata, a kormányzat maximum megüzenheti finoman, nem nyilvánosan, hogy milyen kamatszintet látna kívánatosnak.

Madár: A jegybank mozgástere eleve sokkal szűkebb, hiszen míg a kormány több tízezer milliárd forintot oszt el évente, a jegybank maximum kamatpolitikát csinálhat, ha hagyják neki. Ugyan a magas infláció ellen hagyományosan a kamatpolitikával lehet fellépni, a jelenlegi helyzetben nehéz dolga van az MNB-nek, mert olyan helyekről indult el, amihez nehezen tud hozzányúlni – az energiaárakra nem nagyon van befolyása. Magyarországon különböző okokból amúgy is nehezen lehet hatni a kamatpolitikával az inflációra – de ez nem menti fel az MNB-t, mivel nemhogy nem segített, hanem az árfolyam rossz menedzselésével még rá is tett egy lapáttal.

Péter említette, hogy nem érti az élelmiszerinflációt – nos, abban magasan benne van a forint brutális leértékelődése is. Ez egy külkereskedelmi forgalomba kerülő termékcsoport, nagy az árfolyamérzékenysége, és ha egy termelő azt látja, hogy ennyire kontrollálatlanul gyengül a fizetőeszköz, akkor gyorsabban átárazza a termékét.

Úgyhogy azt gondolom, hogy a gazdaságpolitika egyik ága sem makulátlan.

Madár István: „Nem lesz nagy ambíció az egy évvel ezelőtti, erősebb szintre menedzselni az árfolyamot

– Cikkünk megjelenésekor szinte „szárnyal” a valutánk, 400 forint/euró alá is benézett az árfolyam. Milyen árfolyamra számítanak az év során? Visszajöhetünk 350-re, vagy az 500 is reális?

Madár: Mivel gyenge növekedés és magas infláció van egyszerre, az egyik oldalról szeretne mindenki gyengébb forintot, a másik oldalról meg erősebbet. Ezért aztán nem elrugaszkodott azt mondani, hogy a mostani körüli árfolyamról már nem fog nagyon visszajönni a tavalyelőtti szintre. 2022-2023-ban Magyarországon összesen 30 százalék feletti lesz az infláció, vagyis ennyit veszített az értékéből az árupiacon a forint – logikus, hogy a devizapiacon is veszítsen, ha nem akar a gazdaságpolitika erőteljes reálfelértékelődést. Szerintem a növekedési szempontok miatt ezt el akarják kerülni, ezért nem lesz nagy ambíció az egy évvel ezelőtti, erősebb szintre menedzselni az árfolyamot.

– Az év végén úgy tűnt, megvan a nagy megállapodás, jöhetnek az EU-pénzek, viszont rengeteg feltételhez vannak kötve, és most majd lehet nagyokat vitatkozni róla, hogy ezek teljesülnek-e vagy sem. Mire számítanak, jönnek majd a pénzek?

Bod: A költségvetésből kiolvashatóan a kormány azzal számol, hogy jönnek. Most abból indulnak ki az elemzők és a hitelminősítők, hogy az EU oda akarja adni ezt a pénzt, félre van téve nekünk. Az biztos, hogy nekünk nagyon kellenének az ingyen források, mivel a piaci finanszírozás egyre drágul.

Hogy fog-e jönni, és mennyi, alapvetően nem gazdasági, hanem politikai kérdés – személy szerint pesszimista vagyok a feltételek teljesülését illetően, hiszen tekintélyes részük az átláthatósággal kapcsolatos, márpedig az állami költségvetés említett ügye a friss bizonyíték, hogy arra nincsen komoly szándék a kormány részéről.

Nem is tudom, egy 12 évig épített rendszert át tud-e alakítani a kormány 12 hét alatt úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. A tapasztalat az, hogy a kecske megeszi a káposztát, mert ilyen a természete.

Madár: Ha jön is pénz, 2023 második felénél előbb semmiképp, úgyhogy addig mindenképp külső finanszírozásból kell megoldani a pénzforgalmi hiányt. Megállapodás ide vagy oda, lesznek azért még ezzel kapcsolatban viták, marad dolga Navracsics Tibornak is.

– Eddig Magyarországról beszélgettünk. Mit hozhat 2023 a világgazdaság egésze szempontjából?

Bod: Óriási lassulást látunk most Kínában, ami drágíthatja az ipari termékeket, ugyanakkor visszafoghatja a nyersanyagok világpiaci árát. Hogy hány autót adnak el a németek Kínában, befolyásolja, hogy hány műszakban kell járatni a szalagot Győrben. Ez piaci kockázat. De azt gondolom, hogy nem a világgazdaságból jönnek majd azok a hatások, amelyek meghatározzák, hogy milyen évünk lesz, hanem a politika felől. Mi, közgazdászok akkor tudunk ésszerű, modellszerű válaszokat adni, ha a gazdaság működésének politikai keretei nem omlanak össze. Nyilván az év nagy kérdése az lesz, mi történik a háborúban, ami számomra russzofilként, egykori moszkvai cserediákként, orosz szakfordítóként személyesen is tragédia. Az viszont kellemes meglepetés, hogy Európa az orosz agressziót követően fél éven belül jelentősen átalakította az energiamixét, nagy lépést tett afelé, hogy függetlenedjen az orosz gáztól. A németek például négy hónap alatt felépítettek egy LNG terminált. Az energetikai függetlenedés nehéz folyamat, de a legrosszabb félelmek, hogy nem lesz áram és Európa megfagy, nem igazolódtak be.

Madár: Egyetértek Péterrel, kellemes meglepetés, hogy Európa mennyire egységesen állt bele ebbe a gazdasági háborúba és mennyire rugalmas volt az alkalmazkodásban. Azért azt látni kell, hogy a béka továbbra is ott van, amit le kell nyelni. Még nem látjuk pontosan, hogy hogy jön be az a 30 milliárd köbméter gáz ebbe a gazdasági térségbe, aminek be kell jönnie. És ha be is jön, akkor is valószínűleg lényegesen drágábban, mint eddig.

Az év nagy kérdése szerintem az lesz, hogy sikerül-e elkerülni azt, hogy a világ ugyanazt az utat járja be, mint az 1973-as olajválság idején, vagyis sikerül-e visszatömni az inflációs szellemet a palackba úgy, hogy közben ne csináljanak a jegybankok nagy recessziót.

Szerintem fantasztikus eredmény lenne, ha az amerikai jegybanknak sikerülne a jelenlegi kamatpolitikájával – a gazdaságot még nem megfojtó 5 százalékos kamattal – megfékeznie az ott 10 százalékos inflációt. Eddig úgy tűnik, hogy működik, de ez a kérdés még nem dőlt el.


Nyitókép: Bod Péter Ákos és Madár István (fotó: Andrónyi Tamás / Válasz Online)

Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#gazdaság#infláció#költségvetés#Matolcsy György