Katonaszökevények – magyar férfiak menekülése Kárpátaljáról

Élő Anita
| 2022.12.26. | sztori

Miközben sok magyar önként jelentkezett a frontra Ukrajna védelmében, és magyar nők tömege segíti az ukrán belső menekülteket, több ezer kárpátaljai magyar férfi hagyta el az otthonát, hogy a katonai behívó elől Magyarországra meneküljön. Ez a riport róluk szól, azokról a magyarokról, akik szétszakított családokban, az otthonuktól távol ünnepelnek. A katonaság elől megszökő magyarok történetei következnek „megerősített” útlevélről, a szülni a határra kísért feleségről, a hazaszökő fiúról, az építkezésen dolgozó zenészről és a hazatérő asszonyról. Sorsok – a helyzetre való tekintettel arcok nélkül.

hirdetes

Dávid története: a „megerősített” útlevél

Gyalog jöttem át határon. Érdekes volt a nőkből és gyerekekből álló ukrán menekültek mellett látni a főként férfiak alkotta kárpátaljaiakat.

Ukrajnában minden egészséges férfi 18 és 60 éves kora között hadköteles, ha nincs három gyermeke. A kivizsgálások már a 9. osztálytól megkezdődnek. A járási központba kellett menni, bár hideg volt, nem fűtöttek, alsónadrágra kellett vetkőzni. Egy hosszú folyosón nyíltak az ajtók és minden ajtó mögött kaptál a lapodra egy pecsétet, ha megfelelt a nemi szerved, a hallásod, a látásod. Volt olyan barátom, aki azért nem ment át a színtévesztéses vizsgálaton, mert cirillbetűket rejtettek el az ábrán, ő meg csak magyarul tudott. Ha mindent rendben találtak, minden pecsét megvolt, akkor – ha nem mentél egyetemre – a 18 éves kor elérése után három hónapon belül küldték a behívót. 

Nekem látás- és hallásproblémáim lettek a szüleim áldozatvállalásának és a jó kapcsolataiknak köszönhetően. Érti, ugye, mire gondolok? A Krím orosz elfoglalása után az ilyen problémák nagyon megdrágultak. Egy ezrest fizettek érte – dollárban. 

Háromféle okmányt lehetett kapni, az enyém a leggyengébb: minimálisan vagyok sérült, ez háború esetén nem ad felmentést a szolgálat alól. Mit törődtem én akkor vele? Úgysem lesz háború.

2022. február 24-én, a háború kitörésének napján már kora reggel a gyárban voltam, ahol mérnökként dolgozom. 

– Itt vannak az oroszok – mondta egy kollégám. Reggel tízkor hazaküldtek bennünket. Az utca olyan volt, amilyet addig csak háborús filmekben láttam: az emberek egyik fele rémülten szaladt valahova, a másik fele pedig dermedten állt. Még a 88-as gyártású Zsigulikat is megpróbálták teletankolni, kilométeres sor állt a benzinkutaknál. 

A barátaim a határt szondázták, volt, aki kilépett ukrán útlevéllel és megpróbált visszajönni a magyarral, így próbált eltűnni az ukrán hatóságok látószögéből. Régen ment is ez, de most már nem, mert visszafelé a magyar útlevél mellé külön egészségügyi biztosítást kértek a koronavírus miatt. Az ukrán útlevéllel belépőket karanténba tették, a telefonjukról három óránként fotót kellett küldeni, hogy igazolják, otthon vannak. 

Napokkal később kaptam egy üzenetet: induljak, éjféltől zár a határ. Ránéztem az órámra, este tizenegy elmúlt. Mi otthon annyira a magyar világban élünk, hogy az óránkat is magyar idő szerint állítjuk be, de persze a zárlatot kijevi idő szerint rendelték el. Mire a figyelmeztetés megérkezett, már hatályba is lépett. 

– Nem megyek, itt építettem fel mindenem – ezt mondtam a családomnak. Tényleg így van, nemrégiben vettem új lakást, új kocsit, még nyögöm rá a hiteleket. Azért összekészítettem egy kis csomagot, ha bármi van, libbenünk. Végül a feleségem, apám, anyám együtt álltak elém, és anyám azt mondta:

– Vége lesz hamar, indulj, fiam. 

Anyám nem is kísért el a határra. Minek? Úgyis jövök hamar. Apám vitt le. „Megerősített útlevéllel” jöttem át, tízezer forintot csúsztattam bele. Gyalog érkeztem Magyarországra, először egy segélysátorba mentem be, ahol azt mondták, ingyen elviszik az embereket Budapestre. Beültem egy ilyen buszba, jóhiszemű emberek vezették, ukrán nőkkel, gyerekekkel és sok magyar férfival ültem együtt. A buszból láttuk, hogy egyedi rendszámú luxusterepjárókon ukrán családok húznak el mellettünk. 

Az én hazám Kárpátalja, ott születtem, minden odaköt. Nem Ukrajnában gondolkodom, csak abban, hogy van a házam, az utcám, a falum, a régióm.

Csak ezzel foglalkozom, nem azzal, hogy a politika mit dobál rajtunk. Kárpátalja volt már szovjet, ukrán, minden váltást megsínylettünk. Soha ne forduljon elő, hogy fegyverek szólaljanak meg Kárpátalján, mert akkor újra fel kell tennem a kérdést magamnak: ez a mi háborúnk-e? Most nem akarok sem ölni, sem meghalni. Sok a fájdalom bennem a nyelvtörvény, a megsértett magyarságunk miatt. 

Persze Ukrajnában magyar vagy, Magyarországon meg ukrán. Mindig így volt, mindig éreztették velem. Ez változott most meg. Ahogy átléptem a határt, idegen emberek segítettek rajtam, alig akartam elhinni, hogy mi is számítunk, ilyen jó a világ. Annyi ember nyújtott kezet, tényleg azt érezhetem: ez a mi igazi hazánk. 

Hamar lett lakásom, ahol csak a rezsit kell fizetnem. Néhány hét alatt mérnöki munkát kaptam egy multinacionális cégnél. A gyerekek egy hónap múlva jöttek utánam a feleségemmel. Új életet kezdtünk, de a nulláról indulunk. 

Egy barátom önként állt be a hadseregbe, három hete halt meg, 25 évesen. Egy másik sétált az utcán, lekapcsolták, most a fronton van. Ukrán, de jól beszél magyarul. Nem merem hát megkockáztatni, még magyar útlevéllel sem, hogy hazamenjek, és azt sem, hogy a szüleim jöjjenek át karácsonyra. Sok a fosztogató, az utcájukban minden második ház üres. 

Nem leszünk együtt karácsonykor, de velem van a feleségem, a kislányom, a kisfiam, annak örülünk, amink van. Anyám készíti a legfinomabb töltött káposztát a világon, de most a feleségem főzi. Már megpróbálta, nézte az arcomat, miközben kóstoltam. Azt mondtam neki, pont olyan, mint édesanyámé. Hálás volt, nevetett, és mind a ketten tudtuk, hogy nem mondtam igazat. 

Zoltán története: zongorista vízvezetékszerelő

Már egy hónapja Magyarországon voltam, amikor a háború kitört. Előző év végén végeztem el az egyetemet, és világossá vált, hogy zongoratanárként Beregszászon nem tudok megélni. Úgy gondoltam, tőkeszerzés végett egy évet Magyarországon töltök, megalapozom az életemet. Utána haza akartam térni, akármilyen nehéz az élet Kárpátalján, az az én hazám, oda tartozom. Különös ez a kárpátaljai világ, Ukrajna része, de én inkább csak Kárpátaljához kötődöm. Rengeteg ukrán és ruszin barátom van, hiába tartozunk más nemzethez, mégis van bennünk valami közös kárpátaljaiság. 

A háború kitörésekor világossá vált, hogy jó ideig nem térhetek vissza. Budapesten voltam továbbra is, de egyik napról a másikra menekült lett belőlem. Római katolikus vagyok, mégis valahogy az evangélikusokkal találtunk egymásra, ők segítettek. Nagyon hálás vagyok nekik. Az első utalás után jeleztem, hogy adják inkább másoknak a támogatást, gyerekeseknek, ők jobban rászorulnak. Egyedülálló férfiként meg kell álljam a helyem. Nem hallgattak rám, meglett a helye, jólesett. 

Tudom, nagy a tanárhiány Magyarországon, de azt is, mennyit keresnek a pedagógusok. Fel sem vetődhet, hogy egy új életet tanárként alapozzak meg. Zongorista ujjaim vannak, hosszúak, vékonyak.

Az építkezésen, ahol most dolgozom, könnyebb lenne, ha nem lenne ilyen kényes a kezem.

Korán kezdünk, este nyolc óra, mire hazaérek, ezért beszélgetünk ilyen későn. Vannak céljaim, most heti öt napot töltök építkezéseken, de később ezt négyre szeretném csökkenteni, hogy egy napot taníthassak. Otthon sem lenne másként, a zene és a tanítás ott is csak a hobbim lehetett. 

Amikor eljöttem, biztos voltam benne, hogy hazatérek Kárpátaljára. Most úgy látom, még oda visszakapaszkodni is rengeteg idő volna, ahol a háború előtt voltunk. Huszonöt éves vagyok, hadköteles. Sok barátom dezertált, megkapták a behívójukat és megszöktek. Mire másnap keresték őket, már itt voltak. Mások maradtak, otthon bujkálnak. Már nem tudnak jönni, útlevéllel nem engedik ki őket, aki pedig a zöldhatárt ismerné, már az is itt van. Az egész családom Magyarországra költözött, csak a nagymamám maradt Kárpátalján. Üres a házunk, és félek tőle, az is marad. 

Anna és Péter története: a hazatérő feleség

A férjem kicsit bakafántos, így mondják nálunk, hogy magának való, keveset szóló ember. Az ünnepen együtt vagyunk, így inkább én mesélem el a történetünket. Péter nem akart eljönni, Kárpátalján akart maradni, mindenünk ott van, a házunk, a kertünk, a kocsink. Mégis elé álltam a háború kitörése után, sírtam és kiabáltam: „El tudja képzelni, mi történhet vele a fronton? Mekkora a veszélye annak, hogy elveszítem őt? Nem akarok özvegy édesanyja lenni a gyerekeimnek!” Ritkán fakadok így ki, megvolt a hatása. Összecsomagoltuk a fiúkat, beültünk az autóba, és elindultunk Magyarországra. 

Még nyitva volt a határ, én pedig azt gondoltam, vele leszek jóban, rosszban. A férjem hamar talált munkát, sokan sokféleképpen segítettek, nem tudok elég hálás lenni emiatt. Pest környéki építkezéseken dolgozik. Nincs egyedül, Kárpátaljáról férfiak ezrei menekültek el, sokan Nyugatra mentek munkát keresni, de a legtöbben itt vannak Magyarországon. A 18-60 év közötti férfiaknak tilos elhagyniuk Kárpátalját, ők mégis eljöttek. Mindenki tudja, miért.  

Ahogy kisimultak a dolgok, azt éreztem, elhamarkodottan döntöttem. A férjem keresete nagyrészt elment albérletre, nem jutottunk egyről a kettőre. Haragudtam magamra mint nőre. Minket nem parancsolnak a harcmezőkre, a mi életünket nem fenyegeti ilyen veszély. Egyre csak a nagymamám szavai visszhangoztak bennem, hogy a nők a második világháború idején is maradtak, mert nekünk is megvan a feladatunk: tartani kell a házat, a magyarságot, őrizni az otthont, hogy legyen hova visszatérni, ha vége lesz. Megmondtam a férjemnek, hogy most már egyenesbe jött itt, van munkája, szállása, biztonsága, mi a gyerekekkel hazamegyünk. 

Nem sejtettem, mi vár ránk otthon.

Kárpátalján már alig vannak férfiak, az utcánkban minden második ház üresen áll. Nők maradtak gyerekekkel, meg idős emberek.

Minden férfimunkát mi végzünk, és falun ez nem olyan, mint egy nagyvárosban. Fel kell hasogatni, be kell hordani a tüzelőt, és ha csöpög, meg kell javítani a vízcsapot. Nincs szerelő, Magyarországon vannak ők is. A nagyobb kamasz fiúk átveszik a családfői szerepet, de az enyémek még kicsik. 

A gyerekek élete sem olyan, mint régen, reggel a táskájukba elemlámpát is kell tennem, mert a légiriadó miatt akár több órát is tölthetnek az iskolában vagy az óvodában sötétben és hidegben a pincében. Közben a férjem beköltözött egy munkásszállóra, ahol ingyen lakik, így tud támogatni minket, mert itt összeomlott minden.

Amikor visszamentünk, egy-két hónapra számítottunk, de már nyolc hónapja vagyunk távol egymástól, és semmi jele annak, hogy vége lesz. Egy barátunk segítségével havonta egyszer találkozhattunk egy határ menti városban, amikor elutazik, kölcsönadja a lakását. Úgy érezzük ilyenkor, mintha egymást is csak kölcsönbe kaptuk volna, kölcsönölelések, kölcsönmosolyok. 

Újra döntés előtt állunk. A gyerekeink hallani sem szeretnének arról, hogy tartósan Magyarországra jöjjünk, viszont a férjem nem térhet haza. Kárpátalja pedig tele van ukrán belső menekültekkel, akik közül sokan ott kezdenének új életet. Ugyanaz nyomasztja őket is: meddig lehet átmeneti életet élni? Vegyenek inkább házat Beregszász környékén? Mi pedig álljunk odébb? Még a kérdés is kaparja a torkomat. 

A háború alatt Kárpátalja megmutatta, milyen fontos az egymásnak nyújtott segítő kéz, és az abban rejlő erő. Rengeteg belső menekültnek segítettünk, megmutattuk, hogy nem vagyunk nacionalisták, szeretettel fogadjuk a nálunk is nagyobb bajban levőket. Csak arra tudok gondolni, hogy ennek a közösségnek meg kell maradnia. Azt azonban nem tudom, meddig lehet még bírni az otthoni áramszüneteket, a hideget, a sötétet, a folyton szóló szirénákat úgy, hogy nincs mellettünk a férjem, az a biztonság, amit a jelenléte nyújt. 

Most végre együtt vagyunk, csütörtökön érkeztünk a gyerekekkel, hogy örüljünk egymásnak, együtt ünnepeljünk és együtt higgyük: az Isten szeret minket, vigyáz ránk, békét fog adni, és mindig van remény. 

Vova története: szülni a határra kísért kedves

Roma vagyok, de félig magyar. Szóval magyar roma. Magyar iskolába jártam, magyarul érettségiztem, magyar az anyanyelvem. A kislányomé is az lesz. Még nem voltam 20, amikor a háború elkezdődött. Addig jöttünk-mentünk a két ország között, hol magyar útlevelet használtunk, hol ukránt, mikor melyik volt előnyösebb. Mindenki így élt a környezetemben, ez volt a természetes. 

Magyarországon dolgoztam a háború kitörésekor, és a terhes feleségem otthon várt Munkácson. Persze, hogy az volt az első gondolatom: megyek haza érte, de a bátyám rögtön mondta: nem mehetünk, vinnének katonának, és ez nem a mi háborúnk, nem az embereké. Csak két emberé, akik nem tudnak egymással megegyezni. 

Azon a februári napon eltűnt a régi világom, amelyikben rendben megfért egymás mellett, hogy roma vagyok, magyar vagyok, de ukrán is. Magyarország is a hazám, de Ukrajna is, hiszen az az ország, ahova hazamegyek. 

Most ott volt a terhes feleségem, képzelheti, mennyire aggódtam érte. A családja lehozta a határra, gyalog jött át a hídon, ott találkoztunk. 

Menekültek lettünk. Magyarországon segítőkészek voltak, egy percig sem éreztem, hogy máshogyan néznének rám, amiért roma vagyok.

Sok cigány telepen lakik Kárpátalján, de őszintén mondom, olyan helyen még életemben nem jártam. Közben romák ezrei érkeztek, nagyon szegények jöttek, rengeteg gyerekkel. Pedig nyolc gyerekkel nem kell futni a katonaság elől, de futottak, mert csak összeálltak a párjukkal, nem volt papírjuk arról, kié a gyerek. 

Egy építkezésen kaptam munkát, a feleségemnek nem volt biztosítása, és közeledett a szülés időpontja. Érdeklődtünk, azt mondták, sokba kerülne Magyarországon szülni, akár másfél millió forintba. Ha ukránként menekültünk volna, nem kellett volna fizetnünk, de magyar állampolgárként nem lehetek menekült a saját hazámban. Egy ideig vergődtünk ezen, de a feleségem nem tudott dolgozni, nem volt biztosítása, nem tudtunk hova bejelentkezni, és nem volt taj-száma, mert ahhoz állandó lakcím kell. 

Beletörődtünk, azzal vigasztaltuk magunkat, később, ha vége lesz a háborúnak és haza akarunk térni – mert haza szeretnénk menni, az biztos – legalább nem lesz baj abból, hogy a kicsinek nincs ukrán állampolgársága. Ha Kárpátalján születik, automatikusan megkapja.

A feleségem nyolc és fél hónapos terhesen visszament Ukrajnába. Megint lementem a határra, csak most nem várni, hanem elengedni őt. Anyukája, apukája jött érte, tudtam, hogy jó kezekben lesz, de látni, ahogy távolodik… és ez az első gyerekem. Nem lehettem ott a születésénél. Hát persze, hogy szerettem volna, kint várni, izgulni, azután megölelni őket. Háborús baba lett, amikor a kórházban megszólalt a légvédelmi sziréna, a frissen szült feleségemnek le kellett mennie a kicsivel a pincébe. 

Később tudtam csak meg, hogy félretájékoztattak minket, a feleségem szüléséért nem kellett volna fizetnünk, de hát nem tudtam, senki sem tudta. Nem kell taj-szám, nem kell menekültpapír, semmi, mert magyar állampolgárok vagyunk, akik a háború után érkeztünk Magyarországra.

Kéthónapos volt a kis hercegnőm, amikor először találkozhattam vele. Megint lementem a határra, anyósom, apósom elhozta őket ameddig lehetett, azután a feleségem gyalog jött át a babakocsival. 

Nem tudom elmondani, mit éreztem, amikor megláttam a kislányomat. Elejtettem pár könnyet. 

Otthon kereskedők vagyunk, Magyarországon építkezésen dolgoztunk, de az a munka nem volt nekem való. Csehországban magasabbak a bérek, ideszerződtünk, kamionokat rakodunk át. Most is azt csinálom, ne haragudjon, de ha jön a daru, le kell majd tennem a telefont. Veszélyes lehet, ha nem figyelünk. 

A bátyámnak is egy gyereke van, ő sem tud hazamenni, a szülőknek pedig azért kellett utánunk jönni, mert nehéz lett az élet Kárpátalján. A nap nagy részében nincs áram, az éhezés fokán álltak. 

A bánatunk az öcsénk, aki bajba került, mert a szerelme otthon maradt, a lány veszekedett vele, ezért a fiú úgy döntött, visszamegy, meglátogatja. A nagymamám vele tartott, féltette őt és az otthoni házat, sok a fosztogató. 

Az öcsémet magyar útlevéllel nem akarták beengedni Ukrajnába. A határon csak belenéztek, és mindent tudtak, mert szerepel benne, hogy Munkácson született. Mit bizonyít az? Hiszen nem biztos, hogy ukrán állampolgár. Egy háborús országban nem így gondolkodnak. Munkácson születtél, akkor ukrán vagy. Végül az ukrán útlevelét kellett használnia, vagyis már tudják, Ukrajna területén tartózkodik, és a magyar útlevelével sem jöhet már vissza. Elmúlt 18 éves, ahogy hazaért, meg is kapta a behívóját. 

Ukrajnában nehéz kiigazodni. Nincs kényszersorozás, azt hallani, hogy a tapasztalt, az ukrán vagy a szovjet hadseregben szolgált katonákat viszik a frontra. Közben előfordul, hogy valakit megbüntetnek, mert túl gyorsan hajt az autóval és a rendőr rögtön átnyújt egy behívót. „Fiatal férfi vagy, nem harcolsz a fronton és még szabálytalankodsz is?” – ilyeneket mondanak. Nem tudni, igazi-e a behívó, vagy csak azért adták, mert a rendőr pénzt akar, hogy elsimítsa

Nemrégen meghalt az egyik barátom apukája. Az édesapja otthon maradt, vigyázta a házat, azután jött a baj. A barátomnak nem volt mit tennie. Az ember elmegy az apja temetésére. 

A gyerekei itt vannak, a felesége itt van, ő otthon. Nem tud visszajönni. Megkapta a behívóját, de amíg nem megy be a hivatalba aláírni, valahogy az még nem igazi. Mi úgy mondjuk, az még nem a teljes behívó. Minden héten küldenek neki egy újat. Befizeti. Nem, nem hivatalosan, megtalálja a módját. Ukrajna ilyen ország, ha ott élsz, el kell fogadnod. 

Úgy érzem, mintha fogva tartanának. Ki mással fordul az elő, hogy nem mehet haza az otthonába karácsonykor? Hogy a család nem lehet együtt az ünnepen? Nagyon szeretem és féltem az öcsémet, és minden bizodalmunk, hogy a Nagyi okos, és vigyáz rá. 

Erik története: hétvégi férjek

Együtt karácsonyozunk, már minden férfi rokonom Magyarországon van, és édesanyám is megérkezett. Nem tudtunk Kárpátalján ünnepelni, még érte menni sem a kis falunkba. Az öcsém a határig mehetett el érte, egy hatvan éven túli úriember hozta addig kocsival, aki már szabadon mozoghat. Ha mi hazamennénk, nem jöhetnénk vissza. 

Igen, hazamennénk, így mondom, pedig itt élek már több mint húsz éve. Mindig kárpátaljai magyar maradok, a gyökereim ott vannak, mindig ingázó leszek. Hiába lakom az egyik legszebb magyar városban, nehezen találom a helyem. 

1991-ben Ukrajna megalakulása után jöttem át, mert otthon nehéz volt a megélhetés. A szüleim megtakarítása a szovjet bankokban ragadt, minden pénzük elveszett, pedig 18 éves koruk óta akkora összeget kuporgattak össze, hogy azon még ma is házat lehetne venni Magyarországon. Mintha egy lavina söpört volna végig rajtunk, a szüleim a munkahelyüket is elveszítették, és a szegénység mellé hirtelen hátránnyá vált a magyarságunk. Addig nem tapasztaltam ilyet. 

Másfél év ukrán sorkatonai szolgálat után döntöttem úgy, nem maradok. Tanári diplomám van, a kárpátaljaiak a jég hátán is megélnek, valahogy csak boldogulunk majd a feleségemmel. 

Szerencsére így lett, eleinte az osztrák határ szélén éltünk, de elköltöztünk, hogy közelebb legyünk Kárpátaljához. 

A háború kitörésekor a bátyám fia jött át utoljára, aznap, amikor lezárták a határt. Kárpátalján nincs háború, de mintha mégis az lenne. Megjelentek az ukrán menekültek,

az ingatlanok felértékelődtek, a feleségemék háza is 20-30 százalékkal többet ért egyetlen hónap alatt. Márciusban adtuk el egy ukrán családnak.

Szerencsére a feleségem nevén volt, elvittem a határig, gyalog átment, aláírta, visszajött. Csak így lehetett. 

Édesanyám azt meséli, a falunkban csak asszonyok maradtak. Máshol is így lehet, mert az itteni városom vált a családok egyik találkozóhelyévé. Közel van a határ, az ide menekült férfiak lefoglalnak egy szállást a hétvégére, és a nők havonta vagy háromhavonta átjönnek a gyerekekkel. Nézem őket – mintha börtönlátogatáson lennének. Összeszorul a torkom, hogy csak így láthatják az apjukat. 

Kívánom, hogy gyorsan legyen vége. Szeretnék még megállni apukám sírjánál. 


Köszönjük az Evangélikus Diakónia Magyarország, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, a Helsinki Bizottság, a Nemzeti Egészségügyi Alapkezelő, a Menedék Egyesület és a Válasz Műhely hallgatóinak segítségét cikkünk elkészültéhez. 

Nyitókép: menekülők a háború első napjaiban a kisszelmenci határátkelőnél (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

#háború#határontúli magyarok#Kárpátalja#Ukrajna