„Tiétek az összes óra, de miénk az idő”: az Afganisztán-iratokból kiderül, miért vesztette el Amerika leghosszabb ideig tartó háborúját

Zsuppán András
| 2022.12.09. | Ajánló

Craig Whitlock magyarul most megjelent könyve érthetőbbé teszi, hogyan szenvedhetett vereséget egy állig felfegyverzett modern szuperhatalom néhány tízezer gépfegyveres, mezítlábas gerillaharcostól. Húsz év küzdelem, rengeteg véráldozat és elköltött pénz után az Egyesült Államok kénytelen volt átengedni Afganisztánt a táliboknak, akik azonnal visszaállították az iszlamista rendszert. Kódolva volt az afgán kalandba a kudarc? Whitlock korábban nem ismert, és hosszú pereskedés után nyilvánosságra hozott kormányzati dokumentumok segítségével tárja fel az események okait, és mutatja be az amerikai politikai és katonai döntéshozatal csődjét. Az amerikai közvéleményt a háború húsz éve alatt mindvégig győzelmi jelentésekkel tévesztették meg, miközben a terepen sokan látták: demokratikus nemzetépítés helyett egy korrupt és gyenge kártyavár épül, amit az első fuvallat össze fog dönteni.

hirdetes

2001. szeptember 11-én, amikor két, terroristák által eltérített repülőgép belecsapódott a New York-i World Trade Center ikertornyaiba, Afganisztánban brutális tálib diktatúra uralkodott, amely menedéket nyújtott a merényletet megszervező Al-Kaidának. Húsz évvel később, 2021. augusztus 30-án, amikor az utolsó amerikai repülőgép felszállt a kabuli repülőtérről, Afganisztánban ismét a tálibok uralkodtak. A két dátum között az Egyesült Államok felfoghatatlanul sok pénzt és rengeteg energiát fordított arra, hogy az 1970-es évek vége óta folyamatos háborúskodástól sújtott Afganisztánból működő, demokratikus és stabil országot csináljon, amely nem jelent veszélyt sem a nyugati világra, sem a környezetére, sem önmagára. Bátran mondhatjuk, hogy ez nem jött össze.

A húsz évig tartó afgán háború az Egyesült Államok történetének leghosszabb fegyveres konfliktusa: tovább tartott, mint az első és a második világháború együttvéve, és kétszer olyan hosszú ideig, mint a vietnámi háború. Az utóbbihoz hasonlóan vereséggel ért véget, mivel az amerikaiak által támogatott afgán kormány még a teljes kivonulás előtt, mindössze néhány hét alatt megbukott, és az afgán hadsereg, amelynek kiképzésére és felszerelésére az amerikaiak többet költötték, mint rozsdásodó otthoni hídjaik és autópályáik felújítására, gyakorlatilag ellenállás nélkül adta meg magát a táliboknak. Olyan megaláztatás volt ez Amerika számára, amihez hasonlóra nem volt példa Saigon eleste óta, de a kabuli reptéren lejátszódó jelenetek még annál is rosszabbak voltak, mint ami Dél-Vietnámban történt. A felszálló amerikai gépek külsején kétségbeesetten kapaszkodó, és a mélybe aláhulló szerencsétlen afgán fiatalok látványát a világ még hosszú ideig nem fogja elfelejteni.

Azok az illúziók, hogy a tálib rendszer második kiadása mérsékeltebb lesz, mint a hírhedten brutális első felvonás, az elmúlt bő egy évben jórészt szertefoszlottak. Afganisztánban a parlament feloszlatásával megszűnt a képviseleti demokrácia maradéka, nincs szólás- és sajtószabadság, alig vannak állami szolgáltatások. A külföldi segélyek a GDP 40 százalékát tették ki a hatalomátvétel előtt, elapadásuk önmagában is tönkrevágta volna a gazdaságot, de a helyzetet súlyosbította az aszály, az állam szétzilálódása és a bankrendszer leépülése. Az afgán gazdaság körülbelül 20-30 százalékot zuhant a tálib uralom első hónapjaiban, és ezután igen alacsony szinten stabilizálódott. A nők nagyrészt eltűntek a médiából, és a visszaállított erkölcsi rendőrség zaklatásai miatt jórészt az utcákról is. Május 7-én a tálibok előírták az arcot a szemek kivételével teljesen eltakaró nikáb viselését, és erősen ajánlották a nőknek, hogy otthonukat csak a legszükségesebb esetben hagyják el. Hosszabb útra kizárólag férfi kísérővel indulhatnak. A kislányokat március 23-án egy rendelettel kitiltották a középiskolai oktatásból. Az afgán nőknek a tavaly augusztusi hatalomátvétel előtt is csak a 17 százaléka dolgozott hivatalos munkahelyen, becslések szerint ez a szám azóta az egyharmadával csökkent (a mezőgazdaságban és a kisiparban a nők természetesen dolgoznak családi keretek közt). November közepén a tálibok utasították a bíróságokat, hogy kezdjék el alkalmazni a sária legszigorúbb értelmezését, és e hét szerdán az első nyilvános kivégzést is megtartották.

Az Iszlám Emirátus tehát nagyon hasonlóan fest, mint a tálibok 2001-ben megdöntött első állama, azzal a különbséggel, hogy a rendszer most majdnem az egész országot ellenőrzése alatt tartja. Létezik ugyan huszonkét kisebb ellenálló csoport, de az északi Pandzsir-völgy kivételével a tálib kormány uralmát sehol nem veszélyeztetik. Az amerikaiak segítségét kereső pandzsíri ellenállóknak az amerikai külügyminisztérium júliusban megüzente, hogy tőlük semmilyen segítségre nem számíthatnak: az Egyesült Államoknak eszében sincs visszamászni a háborúba. De legalább annyit elért Amerika, hogy a tálibok nem adnak menedéket az ellenségeinek, mint annak idején Oszama bin Ládennek? Nem úgy tűnik. Augusztusban amerikai dróncsapás végzett az al-Kaida első számú vezetőjével, Ajman az-Zavahirivel. Aki hol máshol, Kabulban tartózkodott, mégpedig egy olyan házban, amely a tálib mozgalom egyik legbefolyásosabb ágához, a Hakkani-hálózathoz tartozott (a csoport vezetője, Sziradzs Hakkani a tálib kormány megbízott belügyminisztere). Az emirátus a jelek szerint ugyanúgy befogadja Amerika és a nyugati világ iszlamista ellenségeit, mint Omár molla idejében (az Iszlám Állam azonban kivétel: horászáni csoportja a tálib uralom legerősebbnek tartott kihívója manapság).

Húsz szabadabb év után az afgán nők megint csak az arcukat teljesen eltakaró viseletben léphetnek ki az utcára. Az előírás betartását a visszaállított erkölcsi rendőrség ellenőrzi (fotó: Wakil Kohsar / AFP)

Ezért a katasztrofális „eredményért” Amerika nemcsak dollártrillókat fizetett ki húsz év alatt, hanem közel 2500 amerikai katona is az életét áldozta (az afgán katonai és polgári áldozatok száma ennek a sokszorosa).

Miért? Hogy történhetett meg mindez? Hogy lehet, hogy az Egyesült Államok, amelynek vezetői rendre fogadkoztak, hogy megtanulták a történelem leckéjét, és nem járnak úgy Afganisztánban, mint a britek és a szovjetek, végül pont úgy jártak. Afganisztánt a „birodalmak temetőjének” szokták nevezni. Ha túlzás is lenne temetni az amerikai birodalmat, vagy hanyatlását kizárólag az afgán háborúhoz kötni, kétségtelen, hogy e húsz év alatt bekövetkezett legnagyobb változás az, hogy az Egyesült Államok ma már nem versenytárs nélküli szuperhatalom, mint 2001-ben volt. Éppen tehetetlenül nézheti végig, ahogy a közép-ázsiai régióban tovább erősödik Kína befolyása.

Craig Whitlock, a The Washington Post nemzetbiztonsággal és katonai kérdésekkel foglalkozó újságírója a miértre keresi a választ első könyvében, amely „A háború titkos története” alcímet viseli. A kéziratot 2021. március 1-jén zárta le, vagyis hónapokkal Kabul eleste előtt, de amikor már eldöntött tény volt, hogy Joe Biden elnök nem változtat elődje, Donald Trump döntésén, és a szeptember 11-i támadások huszadik évfordulójára befejezi a 2020-as februári dohai megállapodás nyomán elkezdett csapatkivonást. Az ezután bekövetkezett összeomlás gyorsasága és súlyossága meglepő, de a lényeget már akkor lehetett tudni: Amerika vereséget szenvedett. Vietnámhoz hasonlóan egyetlen csatát sem veszített el, de elvesztette a háborút. Whitlock ennek tudatában írta meg a könyvét, és ez megfelelő perspektíva egy olyan háború elemzéséhez, amit korábban már legalább kétszer tévesen minősítettek befejezettnek.

Először a háborút megindító George W. Bush elnök jelentette ki 2002 áprilisában, hogy az amerikai katonák teljesítették küldetésüket, és rövid idő alatt teljes győzelmet arattak Afganisztánban. Ma már tudjuk, hogy nagyot tévedett. Whitlock felidéz egy nagyrészt elfeledett másik epizódot is, amikor 2014. december 28-án a kabuli NATO főhadiszálláson amerikai tábornokok és diplomaták ünnepélyes ceremóniával ünnepelték meg a „harci cselekmények végét”, bár Barack Obama elnök különös módon háttérbe húzódott, és csak egy közleményt adott ki, meg sem szakítva hawaii nyaralását. Valóban nem túl biztató, ha egy háború úgy ér véget, hogy azon az ellenség nem képviselteti magát, márpedig táliboknak nyomuk sem volt az ünnepségen, senki nem írt alá a részükről kapitulációs egyezményt. Az ő háborújuk töretlenül folytatódott tovább, és ezért Amerikáé is, hiába határozott úgy Obama, hogy az amerikai erők az előző évek nagyszabású offenzívája után néhány éven belül távoznak az országból. A terv nem valósult meg, mert az offenzíva sikerei múlandónak bizonyultak, megmaradt viszont az afgán hadseregnek az a tulajdonsága, hogy nem lehet a tálibokkal szemben magára hagyni – minden amerikai erőfeszítés és remény ellenére sem.

2002-ben vagy 2014-ben tehát hiányzott volna a megfelelő történelmi távlat az afgán háború történetének megírásához, Whitlocknak azonban ez már rendelkezésére állt, mert nehezen lehet elképzelni olyan forgatókönyvet, amely szerint Amerika újra visszatér a kopár Közép-Ázsiába, hogy a romokon megint nemzetet építsen.

És megvoltak a forrásai is. Nem az afgán háború teljes történetének részletes feldolgozására törekedett, nem tudjuk meg, mikor és hol vívták a csatákat, milyen fegyvereket használtak, nem foglalkozik azzal sem, hogy pontos képet adjon Afganisztán elmúlt húsz évben bekövetkezett fejlődéséről. Whitlock ennél szűkebb fókuszt határozott meg: magyarázatot akart adni a súlyos kudarc okára.

Az Afganisztán-iratok cím a legendás Pentagon Papers-re utal, a vietnámi háború történetéről szóló hivatalos védelmi minisztériumi összeállításra, amely megmutatta, hogy az amerikai kormány szisztematikusan hazudott a háború valós állásáról a közvéleménynek és a Kongresszusnak is (az iratokból kiszivárgott részleteket a The New York Times és a The Washington Post közölte 1971-ben, a botrány hozzájárult ahhoz, hogy Amerika végül kivonult Dél-Vietnámból).

Amikor még minden rendben lévőnek látszott: Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter Hamid Karzai afgán elnökkel a kabuli Elnöki Palotában 2003-ban (fotó: Luke Frazza / AFP)

Afganisztán-iratok olyan értelemben nincsenek, mint ahogy volt Pentagon Papers, vagyis nincs egy szerkesztett hivatalos iratanyag, amely bizonyítaná, hogy az egymást követő kormányok (Bushé, Obamáé és Trumpé) folyamatosan hazudtak az afgán háborúról, Whitlock azonban valóban exkluzív forrásokból dolgozik, amelyeket döntően ő fedezett fel és hozott nyilvánosságra. Ez különbözteti meg könyvét az átlagos újságírókönyvektől, amelyek főként nyilvánosan elérhető adatokból, cikkekből, statisztikákból építkeznek. Whitlock 2016 nyarán értesült róla, hogy egy senki által nem ismert amerikai állami hivatal, a SIGAR (Special Inspector General for Afghanistan Reconstruction) több száz interjút készített az afganisztáni háborúban és az ország újjáépítésében fontos szerepet játszó katonákkal, politikusokkal és hivatalnokokkal. A Lessons Learned („megtanult leckék”) nevű projektben felvett interjúkat nem a nyilvánosságnak szánták, a cél a tanulságok levonása volt, hogy az Egyesült Államok máshol ne kövessen el hasonló hibákat.

Whitlock rájött, hogy a Lessons Learned bizonyára valóságos aranybánya, mert egy ilyen interjúhelyzetben mindenki szabadabban és őszintébben beszél, mivel nem tart attól, hogy szavai nyilvánosságra kerülnek, és nem is cenzúrázza mondandóját a mindenható sajtóosztály. A SIGAR is rájött, hogy tulajdonképpen bizonyítékot gyártottak a kormányzati tévedésekre és hazugságokra, ezért megtagadták az interjúk átadását – a The Washington Post három évig pereskedett, mire hozzájutott a mintegy 2000 oldalnyi publikálatlan dokumentumhoz. Az interjúk feldolgozása mellett Whitlock más forrásokból is dolgozott. Átnézte azt az 59 ezer oldalnyi, korábban titkosított iratanyagot, amit a National Security Archive nevű nonprofit szervezet perelt ki a Védelmi Minisztériumból, és amely Donald Rumsfeld védelmi miniszter 2001 és 2006 között a munkatársainak lediktált feljegyzéseit, az úgynevezett „hópelyheket” tartalmazta. Dolgozott nyilvános forrásokból is, például az afganisztáni veteránokkal készített oral history interjúkból, amelyeket a U.S. Army Center of Military History vett fel, valamint a Virginiai Egyetem Miller Center nevű intézetének 2019-ben nyilvánosságra hozott oral history archívumából, amely George W. Bush elnökségéről őrzött tanúságtételeket. A forrásokból a könyv megírása előtt cikksorozat is született, hiszen Whitlocknak az volt a célja, hogy a legszélesebb nyilvánosságot megismertesse azzal, amit a hivatalos nyilatkozatok mindvégig eltitkolni próbáltak: az afganisztáni vállalkozás az elejétől fogva katasztrófa volt.

Afgán rendőrök kiképzése Mazár e-Sarif városában 2018 novemberében. Az amerikaiak azt remélték, hogy az afgán hadsereg és a rendőrség idővel képes lesz külső segítség nélkül a stabilitás fenntartására, ezért rengeteget költöttek a kiképzésükre és a felszerelésükre. A tálibok azonban 2015-től kezdve három év alatt közel 30 ezer rendőrt öltek meg, és amikor az amerikai hadsereg kivonult, az afgán fegyver erők gyorsan szétestek (fotó: Farshad Usyan / AFP)

Az általa összefoglalóan Afganisztán-iratoknak elnevezett dokumentumok azért nagyon kényelmetlenek a mindenkori amerikai kormányzat számára, mert igazolják, hogy a demokrácia beépített ellenőrző mechanizmusai Afganisztán esetében sem tudták megakadályozni a közvélemény szisztematikus megtévesztését, a valós helyzet elhazudását. Dél-Vietnámhoz hasonlóan Afganisztánról is folyamatosan diadaljelentéseket tett közzé a vereség felé menetelő amerikai hadvezetés, és egészen az utolsó napokig elmaradt a szembenézés a helyzet súlyosságával. A vietnámi háborúhoz hasonlóan Amerika ismét úgy sodródott bele egy hosszú konfliktusba, hogy a háború célja nem lett előre tisztázva, és talán még azok számára sem volt világos, akik a háborút elindították. A terroristák levadászásától a tálib rendszer megdöntéséig majd a demokratikus Afganisztán felépítéséig úgy jutott el Amerika, hogy a következő lépést mindvégig a körülmények logikája diktálta – és végül pont az lett a kaland célja, amit előzetesen senki nem tartott kívánatosnak.

„Nagyon lényeges leckéket tanultunk meg Vietnámban. A legfontosabb lecke talán az, hogy hagyományos erőkkel nem lehet megvívni egy gerillaháborút” – mondta Bush elnök annak idején egy újságírói kérdésre válaszolva. Amerika mégis pont ezt tette húsz évig: hagyományos erőkkel vívott egy gerillaháborút. „Nem akartunk xenofób reakciót kiváltani az afgánokból. A szovjetek 300 ezer embert küldtek be, és kudarcot vallottak. Ezt a hibát nem akartuk megismételni” – mondta Douglas Faith, a Pentagon egyik magasrangú hivatalnoka az egyik idézett oral history interjúban. A háború kezdeti szakaszában az amerikai hadvezetés tartotta magát ehhez az elvhez, de a stratégia nem működött, intenzív katonai jelenlét nélkül az új afgán kormányt nem lehetett stabilizálni. Így egyre nőtt az amerikai csapatok száma, és a kezdeti 2500-ról Obama idejében (2010-2011) már százezer főre emelkedett – kiváltva azt a reakciót, amire Faith számított. Whitlock könyvének igazi tanulsága, hogy Afganisztánban soha nem léteztek jó alternatívák.

Amerikai katonák egy hadműveletben Pandzsvai körzetben egy útszéli aknákat semlegesítő robbanóeszköz használata közben 2012. szeptember 23-án, a háború egyik legvéresebb időszakában. Obama elnöksége alatt az Egyesült Államok még egyszer nagy erőfeszítéseket tett, hogy Afganisztánt stabilizálja, de a csapaterősítések nem hoztak tartós eredményt (fotó: Tony Karumba / AFP)

Hasonló szkepszis övezte a kezdeti időkben azt a gondolatot is, hogy Afganisztán a nyugati országok által pénzelt és irányított nemzetépítéssel stabil és működőképes országgá tehető. Nem arról van szó, hogy az amerikai döntéshozók ne tudták volna, egy ilyen vállalkozáshoz nincsenek meg az eszközeik és a képességeik, de egyszerűen nem volt más választásuk azok után, hogy az ország először a kezükbe hullott, majd hamar rájöttek, hogy amint kimennek, visszacsúszik a káoszba, és megint az iszlamista terror fészke lesz. Muszáj volt belevágniuk a nemzetépítésbe, és Whitlock példák sokaságával szemlélteti, hogy ez a folyamat aztán végtelenül pazarló, rossz hatásfokú és végső soron eredménytelen lett. Az afgán háborút nem lehetett megnyerni se katonákkal, se iskolák és utak építésével, bár Amerika mindkét utat megpróbálta. (Ráadásul a tálibok kitartása miatt kénytelen volt a két módszerrel egyszerre próbálkozni, ami a sikert végképp elérhetetlenné tette.)

Whitlock távolságtartó szerző, szinte soha nem fejti ki közvetlenül a véleményét, de a könyv egészén érezhető, hogy az afganisztáni beavatkozást alapvetően elhibázott ötletnek tartja. Az Afganisztán-iratoknak nincsenek hősei, nem találkozunk egyetlen olyan kiemelkedő, zseniális figurával sem, aki tudta volna, mit kell tenni a győzelemért, de a körülmények vagy más szereplők megakadályozták volna ebben. Whitlock azzal a magabiztos tálib vezetővel ért egyet, aki 2006-ban Ronald Neumann kabuli amerikai nagykövet diplomáciai jelentése szerint azt mondta az amerikaiaknak: „Tiétek az összes óra, de miénk az idő.” Amerika és a tálibok meccse Whitlock szerint olyan küzdelem volt, amely csak egyféleképpen végződhetett: az amerikai közvélemény és a döntéshozó elit belefáradásával. Ennek ellenére a könyv azonosítja az afganisztáni vállalkozás sorsát megpecsételő két döntő momentumot.

Az egyik az iraki háború elindítása volt 2003-ban, amivel az Egyesült Államok előidézett egy még öldöklőbb és még reménytelenebb konfliktust a muszlim világban. Afganisztán ezzel mellékhadszíntér lett, elfelejtett konfliktus, ami az árnyékban folytatódott tovább, és amire a szükségesnél sokkal kevesebb figyelmet és energiát fordítottak. Amerika pont azokban az években nem törődött Afganisztánnal, amikor az országnak legnagyobb szüksége lett volna külső segítségre. Az a segítség talán még valós eredményeket is hozhatott volna, mert a negyedszázados polgárháború vége bizakodásra adott okot, a tálibok pedig tényleg annyira gyengék voltak, hogy szinte nem is látszottak. Mire Amerika rájött, hogy Afganisztánban baj van (Obama elnökségének első éveiben), már késő volt, addigra az új, demokratikus rendszer velejéig korrupt kleptokráciává alakult, amit közmegvetés övezett. A tálibok pedig visszatértek. A másik Whitlock által körülrajzolt tényező Pakisztán szerepe, a szomszédos nagyhatalom ugyanis végig kettős játékot játszott Amerikáva:, elfogadta a fejlesztési segélyeket, látszólag küzdött az iszlamista szélsőségesek ellen, de közben pénzzel és fegyverrel látta el a tálibokat, sőt Oszama bin Ladennek is menedéket nyújtott. Ennek jelentőségét az amerikaiak túl későn ismerték fel.

Amerikai tengerészgyalogosok járőröznek Mian Posteh városában, Helmand tartományban 2009. november 19-én. A helyi kultúrát és viszonyokat nem ismerő amerikai katonák csak ideig-óráig tudták fenntartani a rendet a vidéki területeken, amelyek a 2000-es évek második felétől fokozatosan kicsúsztak a nyugatbarát kormány ellenőrzése alól (fotó: Manpreet Romana / AFP)

Hogy mennyire nehéz dolga volt az amerikaiaknak Afganisztánban, azt legjobban a „A belső ellenség” című fejezet mondja el. Whitlock felidéz egy esetet 2012. szeptember 16-én, amikor egy istenhátamögötti őrposzton hat amerikai katona és hét afgán rendőr közösen teljesített szolgálatot. Az afgánok közül hatan egyszer csak hátulról tüzet nyitottak az amerikaiakra, akik közül négyet megöltek, valamint végeztek a hetedik afgánnal is, aki valószínűleg nem akart részt venni a gyilkosságokban (két amerikai csak a szerencsének köszönhetően maradt életben). A támadók ezután nyom nélkül felszívódtak. Olyan afgán rendőrök voltak ezek, akik az amerikaiaktól kaptak kiképzést és fegyvert, végső soron a bérüket is az amerikai állam fizette az Afganisztánnak nyújtott bőkezű segélyeken keresztül.

A háború második szakaszában (vagyis a 2010-es években) nagyon megszaporodtak az ilyen támadások, noha az első időkben még szinte egyáltalán nem fordultak elő. Ez megmérgezte az amerikai katonák és az afgánok viszonyát, mert a közös járőrözés folyamán az amerikaiak legalább annyira féltek a saját szövetségeseiktől, mint a táliboktól. A fejezet jól mutatja Whitlock forrásainak erősségét, mivel a hátbatámadásokról az amerikai közvélemény alig értesülhetett. A Pentagon hivatalosan mindig arról beszélt, hogy az afgán erők egyre profibbak, egyre megbízhatóbbak, egyre nagyobb részt vállalnak a háború terheiből. A bizalom megroppanásáról, az afgán rendőrök korruptságáról, a megdöbbentően nagy számú dezertálásról szinte soha nem esett szó. A problémákról nyíltan sem a tábornokok, sem a politikusok nem beszéltek, mert attól tartottak, hogy az afganisztáni szerepvállalás még népszerűtlenebbé válna, ha az emberek tudnák a teljes igazságot – így viszont az amerikai közvélemény számára soha nem derült ki a problémák tényleges súlya.

Whitlock klasszikus újságírói feladatot végzett el azzal, hogy feltárta ezeket megtévesztéseket, és valós képet rajzolt a háborúról. Az Afganisztán-iratok igazi erejét a szikáran egymás mellé sorakoztatott tények és tanúvallomások adják, amelyekből kirajzolódik, hogy mindenki, aki valóban közelről ismerte az afganisztáni helyzetet, tudta, hogy évtizedekig kellene a háborút folytatni ahhoz, hogy a helyzet valóban stabilizálódjon – már ha ez egyáltalán lehetséges. A gyors győzelemben bizakodni csak kényelmes irodákból, több ezer kilométeres távolságból lehetett.


Craig Whitlock: Afganisztán iratok: A háború titkos története, fordította Sóskuthy György, Park Könyvkiadó, 2022 (eredeti kiadás: The Afghanistan Papers. A Secret History of the War, Simon & Schuster, New York, 2021


Nyitókép: tálib harcosok a Kabul fölötti Vazir Akbar Hán-hegyen 2022 januárjában (fotó: Mohd Rasfan / AFP)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

#Afganisztán#háború#könyv