Nemzeti önsorsrontás turbófokozaton – ezért baj, hogy megakadályoztuk az ukrán hitelfelvételt
Az Ukrajnának szánt hitelfelvétel blokkolásával sokadjára történt meg, hogy a magyar kormány szembement az összes többi uniós tagállammal, miközben nem alapvető érdekei forognak kockán. A vétófenyegetés folyamatos használatával a kormány legfontosabb ideológiai alapját, a nemzetállami szuverenitást gyengíti, mert egyre inkább az általa élesen bírált föderalista irányba taszítja az EU-t. Olyan ez, mint egy iskolai diákönkormányzat: ha a 12/A képviselője mondvacsinált okokra hivatkozva meggátolja új kosárlabdák beszerzését meg a büfé nyitvatartásának szabályozását, idővel hiába kér a közösből az osztály Mikulás-ünnepségére, és a legfontosabb döntéseket is nélküle hozzák majd meg. Szerkesztőségi álláspont.
Külpolitikai témájú publicisztikával ritkán találkozhat az olvasó a Válasz Online-on. Felháborodás vagy lelkesedés helyett inkább elemezni meg értelmezni szeretünk. A világ ugyanis színesebb annál, semhogy megpróbáljuk beszuszakolni a jól ismert magyar belpolitikai dobozokba. Megmosolyogtató ugyanis, amikor kommentelők és pártszóvivők igyekeznek levezetni álláspontjuk helyességét a portugál helyhatósági választásokból vagy a svéd kormányprogramból. A retorikai szaltók általában hasraeséssel végződnek.
Most mégis szólni kell. Mégpedig azért, mert a kormányzati hatalompolitikai szempontok korlátok és gátlások nélküli érvényesítése a külpolitikában egyre súlyosabban fenyegeti alapvető nemzeti érdekeinket. A szövetségi rendszerébe jól beágyazott, ezért hatékony érdekérvényesítésre képes, tiszteletet adó és kapó Magyarország mind távolibb emlék. A külpolitikában most a benzinársapka-eltörléshez kísértetiesen hasonló folyamat zajlik. Miközben a kormányzati kommunikációban nemzeti kivételességünk bizonyítékaként ünnepelték az energetikai intézkedést, aközben a valóságban nem a hanyatló Nyugat benzinkútjain tülekedett egyre több autós az egyre kevesebb üzemanyagért, hanem a mieinken. Tegnap éjjel el is kellett törölni a benzinársapkát, mintegy húszperces (!) határidővel. A magyar modell újabb fényes győzelem helyett káoszt és hiányt eredményezett. Nem a többiek, hanem mi mentünk szembe a forgalommal a valóság autópályáján.
Valami hasonló történt tegnap, amikor a magyar kormány megvétózta az Ukrajna megsegítésére szánt közös uniós hitelfelvételt. Az állami papagájkommandó állításával szemben ugyanis ez történt, akkor is, ha jogtechnikai értelemben valóban nem lendült a magasba a magyar kéz. Varga Mihály pénzügyminiszter kimondta: a magyar kormány nem támogatja a hitelfelvételről szóló költségvetési jogszabály-módosítást, így még a végső szavazás előtt elakadt az ügy. Márpedig ha valami úgy totyog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, az bizony akkor is kacsa, ha hattyúnak nevezi magát.
Azaz akárhogy csűrjük-csavarjuk, a magyar ellenállás miatt nem vehet fel az EU 18 milliárd eurós hitelt keleti szomszédunk támogatására.
Ettől még várhatóan jut pénz Ukrajnának. Úgynevezett megerősített együttműködés keretében a többi 26 tagállam segíthet, csak az eljárás hosszabb és bonyolultabb. Magyarország arra hivatkozik, hogy inkább kétoldalú megállapodásokkal kellene segíteni, s elvből ellenzi a közös eladósodást. A morális megalapozottságú érvelést némileg gyengíti, hogy a kormány nem is olyan régen áldását adta nagyságrendekkel jelentősebb közös uniós eladósodásra. Rábólintott ugyanis, hogy a járvány utáni gazdasági újraindítást közösen felvett kölcsönökből finanszírozzuk. (Az EU ugyanis a piacokról kedvezőbb feltételekkel vesz fel hitelt, mint a tagállamok külön-külön.)
A vétózás vagy inkább az azzal való fenyegetés nem idegen a brüsszeli döntéshozataltól. Amikor Törökország kerül szóba, várható, hogy Görögország megszólal. Hollandia hosszú évek óta gátolja Románia és Bulgária schengeni csatlakozását. A közép-európaiak vagy a dánok általában hallani sem akarnak az EU-ba érkező menedékkérők kötelező szétosztásáról. Világos, jól beazonosítható álláspontok ezek, amelyeket aprólékos munkával a felek megpróbálnak feloldani. A kormányok ugyanakkor vigyáznak arra, hogy ne szórják el minden csip-csup ügyben az atombombát, mert ez a stratégia visszaüt. Az alapvetően a nemzetállamok közötti kompromisszumra épülő rendszerben előbb-utóbb mindenkinek kérnie kell a többiektől, ezért a nyakra-főre akadékoskodó állam könnyen egyedül maradhat. Olyan ez, mint egy iskolai diákönkormányzat: ha a 12/A képviselője mondvacsinált okokra hivatkozva meggátolja új kosárlabdák beszerzését meg a büfé nyitvatartásának szabályozását, idővel hiába kér a közösből az osztály Mikulás-ünnepségére, és a legfontosabb döntéseket is nélküle hozzák majd meg.
A magyar kormány mégis ezt az utat választotta. Az elmúlt években a lehető legkülönbözőbb témákban használta ki, hogy az EU külpolitikai döntéshozatalban (illetve alkalmanként más területeken, például költségvetési ügyekben is) egyhangúságot követel meg. Blokkoltunk már közös uniós döntést hongkongi tüntetések kínai letörésének elítéléséről, Svájccal kötendő megállapodásról, 15 százalékos globális minimumadóról és Kirill orosz pátriárka beutazási tilalmáról.
A mostani ukránügyi hitelfelvételnél sem kötötte jóváhagyását Budapest elvi állásponthoz, például a magyar anyanyelvű oktatás engedélyezéséhez. Ez morálisan védhető és talán még politikailag is nyerhető csata lett volna. Úgy általában mondott egyedül nemet arra, amit mind a 26 szövetségesünk (tehát mindhárom visegrádi harcostársunk is) támogatott. Ezért is gyökeresedik meg mindinkább az a vélemény a nemzetállami fővárosokban, hogy Magyarország valójában az uniós források felfüggesztésének eltörlését akarja kizsarolni, illetve nem is saját, hanem kizárólag Moszkva érdekében bomlasztja az EU egységét. Ma már szinte mindegy is, hogy mi a valóság. Az Orbán-kormánynál senki nem tudja jobban, hogy a politikában a legfontosabb a keretezés.
A vétófenyegetés rendszeres alkalmazásával a magyar kormány legfontosabb ideológiai alapját, a nemzetállami szuverenitást ássa alá, mert egyre inkább az általa élesen bírált föderalista irányba taszítja az EU-t.
Mind többen teszik fel ugyanis a kérdést: vajon meddig kell eltűrni a közös fellépést gátló, s ezzel végsősoron az unió cselekvőképességét aláásó nemzetállami vétóhatalmat. Nemrégiben Olaf Scholz német kancellár mondta: „Az ukrajnai háború sürgetőbbé tette az európai egység kialakítását és az önző blokkolások meggátolását.”
A kisebb tagállamok persze félnek attól, hogy az egyhangúság eltörlése esetén a külpolitikában a nagyok rájuk kényszeríthetik akaratukat, úgyhogy a javaslat mögött messze nincs konszenzus. De amint az ukrajnai hitelfelvétel ügye mutatja, kikerülhető és elszigetelhető az az állam, amelyik következetesen szembemegy a többiekkel akkor is, amikor nem a saját nemzeti érdekei forognak kockán.
Tavaly ősz óta tudjuk, hogy a magyar kormány büszkén vállalt uniós programja összefoglalható négy szóban: bot a küllők között. Van azonban úgy, hogy nem a kerék, hanem a bot törik össze. S miközben a bicikli továbbmegy, a haszontalan fadarab ott marad az út szélén.
Nyitókép: Orbán Viktor a visegrádi országok miniszterelnökeinek kassai csúcstalálkozóján tartott közös sajtótájékoztatón 2022. november 24-én (fotó: Anadolu Agency/Németi Róbert)
